Most már csak így, öregesen. Amióta – eredeti szándékom szerint peckesen, a valóságban elnehezedve, cammogva, trombózisos lábamat húzva – nyugdíjba vonultam, más viszonyba kerültem az idővel. Végigrohantam az életemen, végigkergettem magamat rajta, a mindig soros feladatra a szükségesnél jóval nagyobb energiát fordítva loholtam feladattól feladatig; most már csak egyetlen feladatom maradt: rugalmasan elszakadni az élettől. A loholásnak vége. Nyugodt lelkiismerettel lehet az időt pazarolni. Könnyebb áltatni magam: sej, ráérünk arra még. Illetve könnyebb lehetne, ha ki tudnék bújni egyre cserzettebb bőrömből, ha átbújtam volna a szivárvány alatt.

Évekkel ezelőtt, amikor a nyugdíjas évek szóba kerültek, jóval idősebb ismerősöm, akinek rálátása volt az életemre, azt mondta: Tudod, mi fog a legjobban hiányozni? Nem is gondolod: a stressz. Az önismeret zord tényeire alapozva és próféta lelkemre hallgatva magabiztosan válaszoltam: erről én már előre gondoskodtam. Stresszből egy életre bespájzoltam, s abban is biztos vagyok, hogy a hétköznapok folyamatosan termelik majd az utánpótlást. Még csak azt sem mondhatom, hogy az öregkori stresszek természetüknél fogva másak lesznek, mint az eddigiek. A stressz forrása ugyanis bennünk van, úgy is mondhatnám: stresszből önellátók vagyunk. A stressz személyre szóló, mindenkivel más vegyületet alkot.

Ülök tehát időmilliomosként a padlásszobámban, s ahogy egész életemben tettem, huszonnégy órás műszakban szorongok. Az a vezérdilim, hogy valamit elmulasztottam, valamit, amit csak én tehetnék meg, s mulasztásomnak, örök halasztásomnak végzetes következményei lehetnek. Ifjúkori krónikus beavatkozási viszketegségem az évtizedek során enyhült ugyan, de nem szűnt meg egészen. És tudom, milyen mulatságos egy tettvágytól fűtött vénember.

Öregkori terveinket a legbiztosabb fiatalkorunkban megvalósítani.

Van, aki bent van, de kívül áll. És van, aki kívül áll, mégis bent maradt, mert alkatilag, zsigerileg van köze ahhoz, ami körülötte történik. A társulási ösztön az átlagosnál jóval erősebb génjeiben.

Most már bátran bevallhatom: igenis, féltem. Aztán lassacskán megtanultam önmagamtól: ahhoz, hogy az életet az én létezéstechnikámmal elviseljem, nem szabad túlságosan félni. A félelem nem megszűnt, hanem elkopott bennem. Most már csak féltek. A féltés kopásállóbb, mint a félelem.

Valamikor ellenállónak számítottam. Ma mások számítanak akkori ellenállónak. De a szembeszegüléssel, az ellenéléssel alanyi jogon megszerzett személyes szabadság semmihez sem hasonlítható mámora, a bajtársiasság, a bizalom, az egymásra utaltság emlékei ma is melegítenek.

Az egykori másként gondolkodókat ma már csak a múlt köti össze, bár a kezdetektől világos volt, hogy mindnyájan a magunk módján gondolkodtunk másként.

Az illúzióim többet romboltak bennem, mint a kőkemény falak, amelyekbe ütköztem.

Láttam történni a történelmet. Nemcsak körülöttem, velem történt meg.

Próbáltam formálni a politikát, de nem akartam részese lenni és elmerülni benne.

Amikor hátrébb húzódtam, így búcsúztam el: barátnak talán mehetős vagyok, alattvalónak alkalmatlan.

Minden elmondhatatlan – mondta Hervay Gizi 1967 márciusában Bukarestben a Fehér Tó negyedben. Minden felfoghatatlan, válaszoltam. Máig nem tudok beletörődni abba, hogy be vagyunk zárva saját közölhetetlenségünkbe.

Fafejű öregekkel vitáztam át a fiatalságomat. Akkor ijedtem meg magamtól, amikor úgy éreztem: fafejű fiatalokkal vitázom át az öregségemet.

Életes látomásaimban fiatalon elhunyt barátaim mellém öregedve jönnek szembe az utcán. Testtartásukról, mozdulataikról ismerem fel őket. Akad köztük, aki botra támaszkodik.

Személyes múltunk nem mögöttünk van, még csak nem is alattunk, hanem mellettünk. Szimbiózisban élünk vele.

Ritka elégtétel ért a minap. Tudományos folyóiratban olvastam egyik rögeszmémet: a szív parancsa olykor fölülírja az agyét. Kísérletekkel igazolódott, hogy a szív utasításokat küld a többi szervnek, s azok engedelmeskednek neki. A kutatók így fogalmaztak: a szív funkcionálisan saját intelligenciával rendelkező szívagynak (hearts brain) tekinthető. Azt is megállapították, hogy a szív elektromos mezejét nemcsak az orvosi szerkentyűk, hanem a közelben tartózkodók is képesek érzékelni.

Évtizedekkel ezelőtt egy asszony, akivel nagyon tudtuk egymást simogatni, azt mondta tenyerével a mellemen: érzem, hogy bizserget a szíved.

Őszintén szeretném hinni: nálam okosabb szívem tudni fogja, mikor kell megállnia.

Padlásszobám ablakából a temetőre látok. A temetőre, ahol a szüleim nyugszanak. A temetőre, ahova két unokámat temettem el. A temetőre, ahol, belátható távolságra, barátaim fekszenek. Székely Jánossal húsz éven keresztül összeért íróasztalunk az Igaz Szó szerkesztőségében. Hiánytalan című versét gyakran mormolom magamban:

Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok,
S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok.

Pedig eltűnik majd belőle a szem (s vele a látomás),
Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más.

Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok,
Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.