Szervusz, édesapám! Régen voltam nálad, de hiszen jól tudod, hogy miért. Azon is csodálkozol, hogy nem pénteken, hanem sima munkanapon jöttem el hozzád, és késő délelőtt. Szándékosan választottam ezt az időpontot, hogy nyugodtan tudjak veled beszélni, szólni hozzád. Nagy vallomást tenni jöttem. Egy ideje ezeket a gondolatokat rendezgetem a fejemben. Na nem azért, hogy kifogásokat fabrikáljak, hanem azért, hogy a magamnak is érthető legyek, hogy a vallomáslánc hiánytalan legyen, mint az olvasód. Szeretnék egyszer s mindenkor túl lenni ezen, megtisztulni a tisztító tűzön.
Nem magát a döntést volt nehéz meghozni, hanem a bevallást időzítenem. Amikor azt érezhetem, hogy a vallomásaim teljes mértékben kikristályosodtak, megtisztultak. Amikor éretten, érthetően el tudom mondani őket.
Kérlek, ha már olyan messziről jöttem, hadd mondjam végig a mondandómat még akkor is, ha közben kérdések merülnek fel benned. Akkor is hallgass végig, ha mondataim falából hiányolsz téglákat, értelmi áthidalókat. Lehet, hogy ezek később kerülnek sorra, de a végén kiegészülhet az, ami elsőre esetleg zagyvaságnak hallatszik. Hallgass figyelmesen!
Minden történet és mese másképpen íródik, aszerint hogy ki az írója. Kevés a mesélőtől független mese. Teljesen más a mesénk, ha mások írják. Neked inkább úgy mondanám el, mintha mások mesélnék. Azért mondanám inkább így neked, mert hozzátok még közelebb állt a kimondott szó, a szembenézés, az érintés, mint mostanság.
Mostanában a mesék is másképp vannak. Képzeld, vannak képes mesék. Ez annyit tesz, hogy a sorok mellett szép színes, szagos képek vannak. A gyereknek adott, hogy a meséhez milyen képeket kössön. A felnőttek a jó pénzért megvásárolt képes meséket nagy megelégedettséggel felolvassák, pardon, felolvassák-bemutatják a kicsiknek. Emiatt, apám, a mai civilizált ember nem tud sötétben mesélni, nem tud a hangulat szerint mesét rövidíteni, hosszabbítani, nem tudja a mesét másképpen kiszínezni, hiszen az már színezve van. Az ország különböző szegleteiben lévő két gyereknek ugyanúgy kell elképzelnie a mesét. Nem biztos, hogy ez rossz, végül is ez egyfajta egyennevelés. Egyforma, önálló elképzelés kialakítására alkalmatlan gyerekeket nevelünk.
Ezt azért mondom el így előre, mert a mesém, amit elmondani készülök, nem biztos, hogy úgy fog elhangzani, mint ahogyan te emlékeznél rá. Természetesen miután elmondtam, teljes szabadságod lesz másképpen mesélni, még én is nagyon szívesen hallgatnám – és ezt komolyan mondom.
Tudod, apám, néha kell egy tükör, hogy lássuk önmagunkat. Kell egy társ, akinek elmondva a problémát, mi magunk jövünk rá a megoldásra. Nektek könnyű volt, mert ti egymásnak mondtátok a történeteket. Mi ezt már nem tesszük, egyrészt mert sietünk, másrészt azért, mert inkább betűket pötyögünk a gépbe, és ezeket küldjük el a másiknak. Vagy mindenkinek – címlista kérdése az egész. Úgy pötyögünk, hogy a másikat közben nem látjuk, nem nézünk a szemébe, a másik közben nem szólalhat meg, hiszen nincs ott veled.
Arctalanul, virtuálisan élünk és kommunikálunk.
Pötyögés közben teát szürcsölünk, törlünk, módosítunk, átszerkesztünk, képi vagy zenei aláfestést rakunk a mondandónkhoz, s ha készen vagyunk, nyomunk egy Entert. Ez a gomb a legnagyobb a billentyűzeten. A betűk, a minket leíró karakterek hozzá képest törpék, jelentéktelenek.
De lassan el kell kezdenem mesémet, amiért ide jöttem hozzád.
Először is: tudd, hogy nagyon-nagyon szeretlek, sőt napról napra még jobban. Ez az érzés a napok forgásánál biztosabb, a magok eső utáni csírázásánál is áhítottabb. Mielőtt megkérdeznéd, válaszolok. Igyekszem a kérdéseidet kitalálni, ha már teljes hallgatást kérek tőled. A kérdésedre a válasz, igen. Anyámat is nagyon-nagyon szeretem, misztikus módon, sejtszinten, kódoltan, rejtetten, rejtelmesen, mindenhogyan. Apám, ahogy kötődöm anyámhoz, az emberi nyelven nem mondható el. Korai halála miatt másképp van ez az egész. Egy világon túli, egyedi érzést táplálok iránta. Erőltetem, hogy arcvonásait összegyűjtsem, hiszen fényképünk, ugye, nincs róla. Mindennap újból rajzolom arcát. Minden arcban az ő kedves arcát keresem. Anyám az egyedüli ember, aki arcának elképzelési jogát és szabadságát megadta nekem.
Apám, képzeld el, nemrégen járt nálam anyám, a testem akkor aludt, de a lelkem ébren volt. Találkoztam vele, és csak ő beszélt. Megszemlélte, megsimogatta a mellettem alvó két unokáját, és a csilláron keresztül távozott. Megígérte, hogy máskor is eljön. Unokáidnak kora reggel elmeséltem, mert ők nem látták.
Apám, mondd meg, hogy az álmok miért nem közösek?
Nem tudom, miért, de én szenvedek az emlékezés felülírásos természetétől. Az a kép, amit össze tudtam szedni anyámról, a halála előtti arcát tükrözi. Amikor a gyerekeimre gondolok, szintén az aktuális képek jutnak eszembe, miközben azok is csak darabkák a sok millióból. Nem tudom, mindez mennyire befolyásolja gondolkodásunkat és döntéseinket. Attól tartok, nagymértékben. Úgy gondolom, hogy az emlékek és képek felülírásának jelensége miatt soha nem lehetünk igazságosak. Gondolj csak bele, apám, mennyire másképpen alakulhat két ember élete, vitája és döntése, ha mindkettő a film összes képét nézi egyszerre. Mondhatni, hogy sosem két ember, hanem a két ember két utolsó mozaikdarabja száll vitába, és dönt, amikor dönt. Mi emberrészletek vagyunk. Remélem, hogy nem mondok zagyvaságot, te is a szemeiddel rögzített utolsó képemre emlékszel, ugye?
A másik dolog, amit el kell mondanom, hogy egyszer hazudtam neked, illetve elkerültem a tényt, azt a tényt, amit lehet, hogy nem láttam, de látnom kellett volna. Nagy árat fizetek érte, és bűnhődök miatta kegyetlenül.
Mentségemül szolgáljon, hogy sok iskolát kijártam. Megtanították velem a nyelvtant, a történelmet, a földrajzot, a biológiát, a matematikát és a pszichológiát. Ezt követően, befejezésként, tárgyalási technikát is tanultam. Erre, a tárgyalási technikára vezethetem vissza az egészet.
Mivel én kértelek arra, hogy végig figyelj, magamtól mondom el, mi az a tárgyalástechnika-nyavalya. Gondolom, nem is hallottál róla, ti még tiszta időkben éltetek. A tárgyalástechnika arról szól, hogy egy előre kitűzött cél elérése érdekében minden tudományt fel lehet, fel kell használni, így a nyelvtant, a történelmet, a földrajzot, a biológiát, a matematikát és a pszichológiát is. Voltaképpen a tudományok csak támogató tanok lesznek, így mondta a nyakkendős előadó. Arra nem fecsérelt sok időt, hogy milyen legyen az előre kitűzött cél, milyen emberi, etikai és erkölcsi határok között mozoghat.
Azt mondta, azért nem térhet ki erre, mert ezt adottnak veszi. A kitűzött célt egyébként is máshonnan fogom kapni. Az egyik szünetben kérdezősködésemre annyit jegyzett meg, hogy minél abszurdabb a kitűzött cél, annál nagyobb teljesítménynek számít az elérése. Állítása szerint a fejlett világban ez teszi ki a vezetők bónuszalapjának legnagyobb részét.
Olyan a munkám, hogy gyakran tárgyalok, ezért kellett a technika. Előrehaladásom a sok sikeres tárgyalástól függ. Mindig feltérképezem a tárgyalópartnereket emberileg és földrajzilag. Számba veszem a szóba jöhető variációkat. Ha mód van rá, megválasztom a tárgyalás helyét, időpontját, napszakát. Néha az évszakot is. Tárgyalás előtt, a szünetekben, ebédnél, vacsoránál beszélgetek a partnerekkel, felmérem lelki és gondolkodási térképüket. Egyszóval a kitűzött célhoz vezető út nem mindig egyenes.
Soha nem mondtam neked, hogy ilyeneket csinálok. De nem ez az, amit be akarok vallani. Ide kapcsolódik ugyan, de mégsem az. Az még hátravan.
Apám, köszönöm, hogy eddig szó nélkül, figyelmesen hallgattál, közel vagyok a katarzishoz. Most fogok rálépni a nyílt sebre, a fájó pontra, a gyógyíthatatlanul törött bordákra.
Emlékszel? Egyszer sürögtem-forogtam körülötted. A legjobb pillanatot akartam kiválasztani, hisz életem legfontosabb dolgát akartam neked elmondani. Kitűztem a célt, ahogy az előadó tanította, és előre tudtam, hogy melyek azok a tények, amelyek a cél elérése érdekében elhanyagolhatók, másképpen mondhatók. A tárgyalástechnikán azt vésték az agyunkba, hogy a tény elhallgatása – ha helyette mást nem állítunk –, nem hazugság. Emberileg, de főképp jogilag nem támadható. Amikor sürögtem-forogtam körülötted, nem az volt a probléma, hogy mit szeretnék veled közölni, helyesebben mit szeretnék a veled való beszélgetésen elérni, inkább az, hogy ezt hogyan és mikor tegyem meg. Ez tiszta tárgyalástechnikai kérdés.
Mondtam neked, hogy elegem van az egyedüli gyaloglásból, párban szeretném az életem további útját megtenni. Láttam rajtad, nagyon örültél, csillogott a szemed. Mondtad, hogy a legjobb kancát szerzed nekem. Az én lovagom minden kanca álma, ezt repesve fűzted hozzá. Örömöd csodálkozásba váltott, amikor elmondtam, hogy már van kiválasztott kancám. Kérdezted, hogy mikor törtem be, mikor szelídítettem meg. Örömöd lanyhult, amikor amondó voltam, hogy kiszemelt kancámat korábban más már betörte. Volt már gazdája, ismeri már az emberi nyelvet. Kirajzolódott az a néhány ránc homlokodon, s egy ideig szótlanul ültünk a fügefa alatt.
Te magadban, lelkedben kerested a választ, én meg a tanfolyam jegyzeteiben. Azt kérdezted, hogy mi van a gazdájával? Mi történt vele?
Talán a gazda halálát vártad lehetséges válasznak? Bármennyire is hihetetlen, a dráma sok esetben az egyik legkézenfekvőbb megoldás. A dráma több megértésre és nagyobb terhek elviselésére ösztönzi az embert. Amikor azt válaszoltam, hogy ledobta a hátáról, újabb csend következett. Akkor beláttam, hogy szereteted és rendkívül okos lelked miatt tudtunk idáig eljutni. Máshol – akár a szomszédos házban – már régen felállt volna az apa, és azt mondta volna, hogy ez pedig így nem lesz jó. Az én fiammal ez nem történhet meg. A fiam semmivel nem ér kevesebbet másnál. Tárgyalástechnikai szempontból úgy értékeltem, hogy nagy eredmény volt eddig eljutni. Innen már nem szabad veszíteni, bármi is történik. Itt teremtődött meg a hazugságom alapja.
Féltem a csendtől. A fügefa levelei sem mozogtak. Attól rettegtem, hogy magadban, odabent visszafelé teszed meg az utat – a kiindulóponthoz visszatérve, az általam kitűzött iránnyal ellentétesen. Korábban még soha nem éreztem, hogy egy embernek az egész teste gondolkozik. Téged akkor úgy láttalak. Nem voltak előre kitűzött céljaid, magadban kerested a legjobbat, hogy a leghelyesebb tanácsot adhasd nekem, ami segíthet a döntésemben. Végre elkezdtél beszélni. Úgy kezdted mondanivalódat, hogy „figyeljél ide, kedves fiam...”. Azt taglaltad, hogy maga az a tény, hogy miattam valakit ledobtak, ne imponáljon, ezt ettől függetlenül kell értékelni. Azt is mondtad, hogy az imponálás egy tüneti betegség, egy rövid életű vakító fény, amely meggondolatlanságra vezet. Nem tudtam, hogy mondanivalódban volt-e már döntés, vagy sem. Elgondolkoztam rajta. Az életben sok mindenhez kevés az iskola és a tanfolyam. De te akkor ebben is a segítségemre voltál. Láttad, hogy nem értem, hogy még mindig a kisfiad vagyok, aki bizonyosságra és apai útmutatásra vár.
Így szóltál kedvesen és határozottan:
– Fiam, ne áruld el nekem más titkait! Csak arra kérlek, jól gondold át a dolgot, mielőtt végleges döntésre jutsz. Ha igazságos, egyszeri és egyedi oka volt annak, hogy ledobta magáról gazdáját, akkor áldásom rátok. Ha viszont a ledobás oka olyan, ami megismétlődhet az életben, veled szemben is, akkor én hosszú távon féltenélek, a szívemet nem adom hozzá. – Sietősen tetted hozzá: – A ti utatok sem lesz mindig könnyű, az ösvények nem mindig a folyóparton húzódnak, ahol víz van és zöldülő legelő. Lesznek köves szakaszok és aszályos évszakok, vagy akár évek, amikor csak belülről táplálkozhattok. Egy idő után ismerősek lesznek a mesék. Bármennyire színezzük őket, unalmassá válnak. Annak soha ne mondd el a mesédet, aki csak tőled várja a kiszínezését. A hallgatónak is színeznie kell!
Nem tudom, miért nem voltam eléggé őszinte, talán a jövő reménye szólt belőlem, netán a már reflexszerűen működő tárgyalástechnika. Csak annyit mondtam:
– Teljesen megértettem. Legyél nyugodt, apám!
Tehát a nyakkendős előadó szerint nem hazudtam, csak a tény mellett mentem el. De akkoriban elvakított az imponálás vágya. A tényt nem láttam tisztán.
Megnyertem a tárgyalást, elértem az előre kitűzött célt. Egyvalamit azonban nem vettem észre, egy nagyon lényeges dolgot, hogy én akkor kivételesen a magam tárgyalópartnere voltam. Magam ellen nyertem meg a tárgyalást.
Most törött bordákkal a földön vagyok.
Apám, már a múltkor is elmondtam, mennyire csodálom a sírodon vájt madáritatót. Meggyőződésem, hogy ennél mélyebb filozófiai gondolat nem létezett, nem létezik és nem fog létezni a világon. Itt pihensz, ide jönnek a madarak, öledből isznak, utána az ég felé repkednek, ahol a lelked és az anyám lelke kering a fejünk felett, és vigyáz ránk.