Úgy kezdődött, hogy abban az évben sem esett az eső, kifogyott a falu kútja. Az elvetett magok a keskeny hegyi teraszokon kiszáradtak, feljöttek a talaj felszínére, kicsipkedték őket a madarak. Az emberek és az állatok egyre nehezebben viselték a szomjúságot. Az öregek, akik valaha kecskéket legeltettek, arra emlékeztek, hogy a falut körülvevő hegyek egyikének oldalán van egy szikla, amely körül mindig nedves volt a talaj, zöld volt a fű, még az ilyen száraz években is, mint a mostani. A pénteki ima után a falu népe a mecsetben maradt, és erről beszélt. Tanácskoztak. A végén kiválasztottak néhány istenfélő, ügyes kezű embert. Azzal bízták meg őket, hogy próbálják meg kiásni a víz gyökerét, kissé kiszélesíteni a lent rekedt víztároló nyakát. Az istenfélő, ügyes kezű emberek mellé néhány fiatalembert is kijelöltek, akik a munka nehezében, az istenfélők iránymutatásai alapján segédkeznek majd; apám volt az egyik fiatalember. A kiválasztás után az imám esőkérő fohászba kezdett. Becsukott szemmel könyörgött, s az imádkozók áhítattal ismételték szavait. A fohász hangja a falu minden zugába behatolt. Hallották az otthon maradt nők, gyerekek és a falut körülvevő hegyek.

Az istenfélő, ügyes kezű emberek között volt kettő, aki már elzarándokolt Mekkába, és Medinában felkereste és megsimította a próféta sírját. A két ember szabad kezet kapott a munkában. Óvatosan kezdték a kaparást, miközben imákat mormoltak. Az mondták, hogy vigyázni kell a vízzel, mert az hirtelen irányt változtathat, és akár visszafelé, a föld belsejébe is menekülhet, ha nem jól bánunk vele, ha nem a megfelelő tisztelettel viseltetünk iránta. A víz élőlény, isten teremtménye ugyanúgy, mint mi vagyunk. A harmadik napon már annyi víz szivárgott a felszínre, hogy abból az istenfélő emberek inni tudtak. A negyedik napon már a fiatalemberek is tudták ízlelni a szikla levét. A hatodik napon a kifolyó víznek egy kis gyűjtőmedencét kellett építeni. A kis medencét körberakták kövekkel, belülről agyaggal, kívülről pedig mésszel kötötték össze.

A következő pénteki ima után bejelentették az áldásos hírt. Az imám kitért arra, hogy hat nap alatt készült el a kis vízforrás, mint ahány nap alatt Isten megteremtette a világot. Ez egy újabb bizonyosság a kételkedők számára.

A falu öregjei számba vették a családok létszámát és életkorát. Meghatározták, hogy melyik családnak mennyi víz jár. A vízhordás rendjét és felügyeletét néhány fiatalemberre bízták.

Hangyaút rajzolódott ki a falu és a hegyoldal között. Éjjel a kis fáklyákat látva olyan volt az út, mintha szentjánosbogarak szállták volna meg. Nappal inkább a nők mentek vízért a gyerekeik kíséretében, naplementétől reggelig a férfiak.

Ahogy valaki hazavitte a neki járó vizet, szólt az utána következőknek. Az a ház boldog volt, ahova bekopogtak, akár éjjel, akár nappal.

Apámnak feltűnt, hogy aznap délután egy ugyanolyan öltözetű lány merít vizet, mint aki már délelőtt ott járt. Megkérdezte a guggoló lánytól, hogy miért jött vissza, amikor már megkapta családja részét.

– Most a szomszéd öregasszony részét viszem.

Oldalra nézve, csendes hangon válaszolt az anyám.

Apám elkísérte a kardamonzöld ruhás lányt a faluba, hogy bizonyosságot szerezzen, két ember magasságnyi távolságra ment előtte, ahogy ez illik. Útközben apám sokat kérdezett, anélkül, hogy hátrafordult volna. Anyám néhány kérdésre válaszolt, csendes hangon, röviden.

A falu szélén az öregasszony már várta a vizet. Apám megbizonyosodott róla, hogy a zöld ruhás lány igazat mondott. Elnézést kérve felajánlotta, hogy leveszi a vizes edényt a lány fejéről. Ahogy apám megfogta a vödör fülét, egy pillanatra összetalálkozott a két szempár.

Apámtól egyszer megkérdeztem, mi volt anyám szemében az, ami megfogta őt. Apám elmosolyodott.

 – Fiam, a szemnek nem kell valamilyennek lennie, hogy valakit megfogjon, egész életre hívjon. Nem kell, hogy bizonyos alakú, méretű és színű legyen. Én nem anyád szemét vettem feleségül, hanem őt. Sokszor nem értem a kérdéseidet. Ezeket az iskolában tanuljátok, fiam?

Apám tehát nem válaszolt, de a végén visszakérdezett. Olyat, amire nem tudom a választ. Ha belegondolok, apámnak igaza van. Nem vesszük észre, devalójában szinte diktálják nekünk, hogy milyen a rabul ejtő szem, és hogyan néz ki a szép nő. Ráadásul számokat és arányokat is adnak hozzá. Paraméterezve van a nő és a férfi is. Ezekben a paraméterekben a belső, a lélek, a természet, a jóság, a kedvesség, a becsületesség, az önzetlenség és a hangszín nincs benne. Az nincs benne, ami a valós élet mindennapjaihoz fontos. Apám vélhetően anyám lelkét látta a szemein keresztül. Apám nem is anyámat, hanem a lelkét vette feleségül.

A szomszéd öregasszonynak fehér színű tehene volt. Anyám kérés nélkül mindig segített Negyme gondozásában, fejte, etette és itatta. Volt, amikor az öregasszony szólt anyámnak, hogy menjen át, mert a tehén nyugtalan, rugdalózik fejés közben. Anyám ilyenkor átment, a tehén megnyugodott. Az öregasszony egy kis tejet, kis írót küldött anyámmal, és néha-néha egy kis füstölt vajat.

A két szempár esküvője után fél évvel a faluban megjelent az öregasszony fivére, aki a hegyek túloldalán, egy kis faluban élt. Szomorú volt az arca. Azt mondták, hogy nemrégen meghalt a felesége. Három napig maradt a faluban, a negyedik nap reggelén az öregasszonnyal, annak holmijával és tehenével útnak indult a távoli faluba. Anyámnak adta romjának kulcsát.

Anyám egy héten keresztül csendben sírt. Apám látta ezt, de egy tehén egy vagyonba került. Anyám családja szegény, árván nevelkedett apámnak semmije nem volt. Apám akkor még napszámosi fizetségéből nyögte az esküvői tartozásait. Megszülettünk, a helyzet még nehezebb lett.

Ötéves lehettem, amikor apám az egyik falubeli barátjával elhatározta, hogy a szomszéd országba utazik, munkát keres, szerencsét próbál. Anyám egy héten keresztül sütötte a füstölt marhavajas pogácsát. Két év után apám hazajött a barátjával. Némi pénzt, két teli bőröndöt és három vastag takarót hozott haza.

Az érkezése utáni hetedik napon apám a barátjával elindult a hegyek túloldalára, a szerdai piacra. Másnap délelőtt a hegy oldalán lehetett látni, amint két férfi lassan ereszkedik a falu irányába. Felismertük őket: apám és a barátja volt. Külföldről hozott fehér öltözetük ragyogott a nap fényében.

Messziről úgy látszott, mintha szamarat terelnének maguk előtt. Éhes gyomrunk sok piaci finomságban reménykedett. Anyám felment a tetőre megnézni apám jövetelét, megszámolni hátra lévő lépteit, a szemeivel útját egyengetni, a tűző naptól megvédeni, lelkével fehér felhőt irányítani a feje fölé. Szemét a naptól védve, a látást könnyítve, anyám a jobb kezéből napellenzőt formált, és a homlokához helyezte, mint a tisztelgő katonák. Anyám nem tudta levenni a tekintetét a hegyoldalról. Szűkítve a távolságot, a lapos háztető közepéről a széle felé lépkedett lassan. A szeme továbbra is a hegyoldalra meredt. Féltettem, hogy leesik. Felé szaladtam, és megfogtam zöld ruhája végét.

A faluban mindenki tudja, hogy anyám hangja egész életében soha nem szűrődött ki a házból, kivéve azt a napot. Akkor a tetőről azt kiáltotta:

– Fiam, az nem szamár, hanem a Negyme.

Azon a napon az egész világból eltűnt az öröm, hisz annak egésze anyámba költözött.

Este apám elmesélte, hogy az öregasszony, aki a testvéréhez költözött, meghalt a távoli faluban. Halála után a testvére piacra vitte a tehenet eladni. Két hónapja járt vele minden szerdán a piacra, de senkinek nem kellett a vén tehén. A végén a piac hentesének ajánlotta, de a hentes rágós húst nem akart árulni. Apám külföldről érkezése napján hallott erről, de nem akarta anyámat szomorítani. Nem akarta ezt a bizonytalan hírt anyámmal megosztani, hogy ne érezzen szomorúságot. Elutazott hát a dolog végére járni. Amikor Negyme a piacon meglátta apámat, odabújt és dörgölődött hozzá. A találkozásnak csak egyféle vége lehetett: megvenni és hazahozni.

Apám a szoba egyik sarkában ült. Mesélés közben a szűk családi körben előrenyújtotta lábát. Anyám a szokott csendjében kis meleg vízzel és maradék marhavajjal masszírozta apám fáradt tagjait. Egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy anyám könnyei hullnak apám lábára. Megállt a szó és az időkerék. Apám anyám felé nyújtotta jobb kezét, megfogta az állát, felemelte, finoman maga felé fordította, és azt kérdezte:

– Mi a baj, életem ajándéka?

Anya csak annyit mondott, hogy nincsen baj, örömében sír. Sok neki ez a boldogság. Messzi földről épségben hazajött a férje, gyermekei apja, lerótta tartozását, ami eddig a család vállát nyomta. Itt ül körben három lánya és két fia. A kamrában gabona van és liszt, az alsó házban sorakozik a száraz fa. Ráadásul Negyme is visszajött, teljesen a miénk lett. Felemelte kezeit az ég felé, és szíve hangján hálát mondott. Mi utánamondtuk szavait. Aznap este nem aludtunk, úsztunk a boldogságban.

Két hónap elteltével alig lehetett ráismerni Negymére. Eltűntek a kiálló bordái, telítődött a pofája, simább lett a bőre, a szemeiből eltűnt a zavar, elválasztódott és rendeződött a fehér és fekete. Negyme gyönyörűbb lett, mint valaha. A szemmel verés ellen anyám a Koránból idézeteket sodort, és Negyme nyakába akasztotta. Ez volt Negyme nyaklánca.

Anyám már hajnalban fejte a tejet, és egy kivájt, széles tökedénybe öntötte. Az edényben szándékosan hagyott egy kevés tegnapi savót. Utána egy Y alakú faágra akasztotta a tökedényt. Hagyta pihenni a tejet, majd kezdte rázni előre-hátra. Először lassan, végül gyorsan. Időnként kiszedte a tej felszínére gyűlt vajdarabokat. Ezeket egy kisebb tökedénybe helyezte. Négy hét után az összegyűlt vajat anyám megfüstölte. Füstöléskor görögszénafüvet dobált a tűzre. Ez tette az ő füstölt vaját egyedivé. A füstölt vaj apám szerint nem romlik meg soha.

Késő délelőtt még egyszer meg kellett rázni a tejet. Addig kellett, amíg író nem lett belőle. Egy keveset rakott félre nekünk, a maradékot az ebédidő előtti kéregetőknek szánta.

Ebédidő előtt jöttek a gyerekek a megszokott mondandóval, amivel régen én is jártam az öregasszonyhoz:

– Isten áldjon titeket, és őrizze teheneteket. Anyám kérdezi, hogy tudtok-e adni nekünk egy kevés írót az ebédhez?

Odanyújtották az üres edényt, öntöttem a gyönyörű fehérségből. Amikor megfordult a gyerek, utánaszóltam:

– Ne igyál belőle útközben! A végén kilötyögteted.

Nekem is mindig ezt mondta az öregasszony. Igaz, én csak nagyon keveset ittam belőle.

Az élet engem messzire, a Duna-partra sodort. Hosszú-hosszú idő után látogattam haza a kis családommal. Késő délelőtt értünk a faluba. Pihentünk, kicsomagoltunk. Szóltak, hogy készen van az ebéd. Körbeültük a sok finomságot. Az évek múlásával szélesebb lett a kör, de anyám és apám már hiányzott belőle.

Magam mellé ültettem kisfiamat, bátorítottam, hogy nyújtsa a jobb kezét, tépjen a báránycombból. A kisfiú zavart volt és fáradt, azt mondta, hogy nem éhes.

Mondtam neki, hogy legalább idd meg ezt a kevéske írót. Fiam, ez Negyme családi írója, amiről sokat meséltem neked. Hirtelen kimerevedett minden körülöttem. Mintha a családi filmet valaki megállította volna, s csak én és a kisfiam mozognánk benne. Egymásra néztek, kezük a levegőben állt meg, ott, ahol Negyme neve elhagyta a számat. Feszültséggel telt meg a levegő, önfeláldozóra vártak. A fivérem szólalt meg:

– Testvérem, az az igazság, hogy ez bolti író, de nagyon finom. Kóstold meg!

– Micsoda? Bolti író a mi házunkban?

Felháborodásomon, dühkitörésemen magam is csodálkoztam. De az agyam nem akarta befogadni a valóságot, melyet néha maguk alá gyűrnek az emlékek.

Testvérem folytatta:

– Anyám halála után Negyménket apám gondozta, nem is engedte át ezt másnak, kis részben sem. Apám ezt anyám hagyatékának érezte. Édesapám halála után Negyme furcsán viselkedett, nem evett semmit, nem ivott egy cseppet sem, agresszív lett, harapott, öklelt és erővel rugdosódott. Mi, felnőttek sem mertünk a közelében lenni – magyarázta a testvérem. A többiek közben moccanatlanok maradtak.

 – És volt szívetek a piacra vinni, eladni, feldaraboltatni? – kérdeztem. Sós és keserű lett a szám íze.

– Nem, testvérem. Nem vittük piacra, nem adtuk el, nem daraboltattuk fel. Negyme apám eltávozása után a tizedik napon egyszerűen meghalt. Azóta bolti írót veszünk, nem olyan finom, de más tehén íróját egyelőre nem tudjuk meginni.

Senki nem evett tovább, szórványosan, illedelmesen mindenki a falhoz húzódott vissza. Az ebéd magára maradt a szoba középen.

Mindenki ugyanazt a filmet nézte. Ki könnyedén, ki nehezen küzdött az emléktengerrel. Mindannyian azt láttuk: anyám kardamonzöld ruháját, a két szempár találkozását, csendes anyánkat, küzdelmes életű apánkat.

Késő délután megfogtam a kisfiam kezét, és átmentem vele a ház udvarára, Negyme volt lakhelyére. Kinyitottam az új vasajtót. A tetőt azóta megmagasították, a falak fehérre meszelve, a helyiség üres és hűvös. Az egyik polcon a füstölt marhavaj készítéséhez való tökedények sorakoztak, a helyiség távoli sarkában az Y alakú faág állott.