Piros eső
Egy szamár sincs olyan buta, hogy sötétben is akarjon menni. Hiába szállt le róla az idős, szakállas férfi, és rángatta előre a kötelet, a jószág alig lépkedett. A völgy utáni kis emelkedőn voltak, nem messze a hegy oldalán fekvő, néhány alacsony építésű házból álló falutól. Mire odaértek, addigra a házak a sötétség leplével takaróztak és lakóikkal együtt aludtak, egy aprócska házat kivéve.A falu széli kis házban halvány fény pislákolt. A szakállas férfi óvatosan közeledett a kis ablak felé. Női éneket hallott, valami ősi altatót. Megvárta az alkalmas pillanatot, és kopogtatott. Csak sokára nyílt ki a gipsszel berakott faablak egyik szárnya. Fáradt női arc rajzolódott az ablak túloldalán.
– Messzi faluból jövök, és messzi faluba megyek, asszonyom, jó szándékú vándor vagyok.
– Miben lehetnék a segítségedre?
– A szamárnak kis vizet, ha adnál, és ha mód van rá, egy kis szénát is. Magam kibírom a szomjúságot és az éhséget.
– A vendég az Isten vendége. Ha jó szándékú ember vagy, kinyitom a ház ajtaját.
Miközben a szakállas férfi a földön ülve, hátát a falnak támasztva, a füstölt vajas kenyérből falatozott, a nő elmesélte neki történetét. Fia egy ideje nem eszik, nem iszik, alig alszik, nem tud lábra kelni és nem tud beszélni. A teste úgy meggyengült, hogy szinte csak a bőre takarja a csontjait. Minden orvosságot kipróbált rajta. Elment messzi falvakba csodanövényekért és ritka mézért. Izzított rúddal kezelték a homlokán, de semmi sem segített. A nő megosztotta a szakállas férfival egy gyötrelmes álmát is: egy varázsló azt mondta neki, hogy fia csak akkor fog meggyógyulni, ha piros eső esik.
– Sokáig azt hittem, hogy fiam az apja halála miatt betegedett meg, aki itt hagyott minket rokon nélkül ebben a faluban – mondta a nő.
A férfi szemügyre vette a kisfiút. Vizsgálgatta a szemeit, megtapogatta csontjait, sokáig gondolkodott, utána még egyszer megnézte. A falnak vetette a hátát, lehunyta a szemét, és mély hallgatásba merült. Amikor a szemét kinyitotta, az könnyes volt.
– Tudom, hogy mi gyógyíthatja ki a fiadat, de az olyan, mintha nem tudnám.
– Miket beszélsz, jóember, nincs a világnak olyan szeglete, ahol ez a kettő azonos volna!
– Ha én azt tanácsolnám, akkor a pusztulásba küldenélek, fiad pedig utánad halna.
– Könyörgöm, mondd el, innen nincs visszaút!
– A hegylánc legmagasabb pontján van egy hatalmas barlang, abban lakik egy szörnyeteg, azért hívják azt a hegyet Szörnyeteg-hegynek. Kevesen mentek oda, de aki odament, nem is tért vissza. A Szörnyeteg-hegy keleti lábánál volt egy kis falu. Azt mesélték, hogy lakói megpróbálták a szörnyeteget elkergetni. Fegyverekkel és tűzcsóvákkal mentek a hegytető felé. Messziről kezdtek lőni az angoloktól kapott puskákkal. A szörnyeteg megunta ezt, és leereszkedett a hegytetőről. Leereszkedése közben nagy sziklák gurultak le a támadókra, később a falura is. A faluban maradtak onnan hallották a szörnyeteg félelmetes hangját, és a sötét éjszaka közepén látták szikrázó piros szemeit. Az emberek elmenekültek. Azt a helyet azóta csak a szellemek lakják.
– Apám onnan települt át ide. Engem hozott, és a szomszédék árván maradt fiát, akihez engem később feleségül adott. Apám a földek miatt nem akart messzibbre menni, a többi rokon északra menekült.
A szakállas férfi újból a falnak vetette a hátát, szemét lehunyta, és újból mély hallgatásba merült. Amikor kinyitotta a szemét, az könnyes volt.
– Kezdem jobban érteni a körforgást.
– Milyen körforgást?
– A betegség és az egészség körforgását.
– Mit akarsz ezzel mondani, jóember?
– Néhány csepp kell ahhoz, hogy a fiad meggyógyuljon.
– Miféle csepp?
– Néhány csepp a szörnyeteg véréből.
– Hogy mondod?
– Így.
A szakállas férfi a nő házának oldalához kötötte a szamarat, ő a falu kis mecsetjébe ment aludni.
A hajnali imakor a falu új müezzin hívó szavát hallotta. Szívből jövő és fülbemászó hangja volt, olyan embereket is odacsábított, akik nem szoktak a hajnali imára sietni. Az imát a falubeliek számára idegen ember vezette. Az ima végén ülve maradt, megfordult az emberek felé, szeme akkor is könnyes volt, mintha a szem könnybe lábadása fontos közlendő ígérete volna. Azt mondta az embereknek, hogy aznap nagy esemény áll előttük. Az emberek kérés nélkül szegődtek mellé, és elindultak vele a faluszél felé. A kis ház előtt már ott állt az asszony útra készen, hátán kis batyut, kezében kis tökedényt tartott, fején piros kendő ragyogott.
– Mondjátok meg neki, hogy megbántam a tanácsomat, ne tegye azt, amire most készül.
– Jóember, ne bánja meg a tanácsát, a remény kötelét nem engedem el, még akkor sem, ha az hajszálvékony.
A szakállas férfi az emberek felé fordult, és megkérdezte:
– Felkíséri valaki a Szörnyeteg-hegy tetejére?
– Oda?
Kórusban szólt szinte mindenki. Az „Oda?” után hosszú csend támadt.
– Nem kérek kísérőt. Ez az én utam. Kérlek, vigyázz a fiamra, amíg távol leszek.
A nő elindult, a felkelő nappal szembe vette az irányt. Az emberek nem mozdultak, mintha lábuk a megilletődöttségtől és a szégyentől földbe gyökerezett volna. Nézték, ahogy az asszony, piros kendővel a fején, végighalad az enyhe emelkedőn, utána felkapaszkodik a hegy lábán, feljebb pedig szerpentint tör magának a hegy meredek oldalán. A nap második felében már nem látták: ahhoz túl messze volt, másrészt maga mögött hagyta az első két hegytetőt, és a harmadik közelébe ért, abba az árnyékos zónába, ahol a szörnyeteg országa kezdődik. A ház előtt mindig lézengett néhány ember, mintha önkéntelenül ügyeletet tartottak volna.
A második nap reggele és dele elmúlt, a délután is a vége felé közeledett, a nap már az ellenkező irányból küldte utolsó sugarait, és készült a nyugati hegyek mögé elbújni.
– Ott van, látom – kiáltotta a nő gyerekével egykorú fiú.
A falubeliek lassan mind megérkeztek a falu szélére, a nő háza elé. Két sorban álltak. Középen a szakállas férfi.
– Eléje szaladjak? – kérdezte a fiú a férfitól.
– Ne szaladjon elé senki. Ez az ő útja.
– Megkérdezném tőle, hogy találkozott-e a szörnyeteggel, vagy hamarabb fordult vissza.
– Fiam, most nem a kérdés ideje van. Senki ne kérdezzen tőle semmit.
A szamár odakint szénát eszegetett. Bent hárman voltak. A nő a fal felé fordult, s felső ruhája alól elővette a kis tökedényt. A férfi – imát mormolva – óvatosan kinyitotta, és belemártotta a jobb hüvelykujját. Finoman bekente a kisfiú homlokát, utána mellkasát és végül a két lábszárát.
– Most mélyen fog aludni, és reggel meglátjuk, hogy mi lesz vele.
A nő elmesélte a szakállas férfinak útja történetét. Azt, hogy a hegytető egyik fordulójában hirtelen meghallotta a szörnyeteg hangját. A szörnyeteg haragosan ráförmedt, hogy miért zavarja csendjét. A szörnyeteg nem érti, hogy az emberek miért akarnak mindent uralni, semmilyen más élőlénynek nem hagynak teret, sem erdőben, sem vízben, sem hegytetőn. A hatalmas lény azt állította, hogy szerinte nem ő a szörnyeteg, hanem maga az ember. Ő csak nagy és erős, és fajtájából már csak ő maradt ezen a zord vidéken. A szörnyeteg azt mondta, hogy nagyon egyedül érzi magát, és ezen nem segít az, hogy nagydarab, és az sem, hogy erős. Magányosságát, árvaságát csendben szeretné élni, de az emberek ezt nem akarják megérteni. Ő emberre soha nem támad, csak a csendjét védi.
– És te mit mondtál neki?
– Elmeséltem neki fiam történetét, és a végén néhány csepp vérért esedeztem. Mondtam neki, ha meg akar büntetni csendje zavarásáért, ne tegye meg most, akár a halálért is visszajönnék, csak engedje meg, hogy néhány vércseppet vigyek le a fiamnak. Rámutattam a kis tökedényre, és a levegőbe emeltem.
– És mi történt?
– A hegytető kissé megrázkódott, hirtelen sűrű, piros eső kezdett zuhogni. Felfelé néztem, láttam szikrázó szemeit, és akkor rám tört a halálfélelem, az ijedségtől elájulhattam, és csak hajnalban ébredtem fel. A tökedény mellettem volt, vér volt benne, a szörnyeteget sehol nem láttam.
– Ez nem piros eső, ez a szörnyeteg vérkönnye volt – mondta a szakállas férfi, és elindult a mecsetbe aludni. Az anya fia mellkasához hajtotta a fejét, hogy hallja lélegzését. Mindketten mélyen aludtak.
Kint már sütött a nap, amikor felébredtek. A nap, mint mindig, először a hegyek keleti csúcsait világította meg lágyan, utána a falu szélét festette fehérré. Gyorsabban, de ugyanazt az utat tette meg, mint a visszatérő asszony. A kipihent szamár már maga körül keresett szénát, és lábával felborította az üres vizesvödröt. Az emberek a ház előtt gyülekeztek, és csendben vártak.
Az után a nap után a falu népe minden hajnali imakor a szamárral érkezett szakállas férfi hívó szavát hallotta. Szívből jövő és fülbemászó hangja volt, olyan embereket is odacsábított, akik nem szoktak hajnali imára sietni. A szakállas férfi vezette az imát. Az első sor közepén, pontosan mögötte, a meggyógyult fiú imádkozott.
Vissza a tetejére