A motoros lány
Ahogy telik az idő, egyre szívélyesebb hangulatúak lesznek ezek az osztálytalálkozók, mondta hajnal felé öreg Zanót, amikor a többség már hazament, és a kertvendéglő sejtelmes lugasában olyan emberek között ült, akikkel azokban a régi szép időkben, amelyek nem voltak szépek, alig kommunikált. Utólag is úgy gondolta, ő volt ebben kategorikus: ha azzal ülhet az ember, akivel akar, miért közeledne olyanokhoz, akikhez nem akar? Szedett-vedett osztály volt, a fennálló rendszer nem tudta eldönteni, hogy mindenkinek járjon-e az érettségi diploma, vagy éppen senkinek, kell-e valamit érte csinálni, vagy inkább ne kelljen? A hatékony megoldás az, ha senki nem csinál semmit, mert egy értéktelen diplomáért dolgozni, ugyebár, vagy értékes diplomát ráfordítás nélkül, az megint, ugyebár, vécépapírnak vastag, meg a fénykép, ugyebár, és hát értéktelen diploma megszerzésében miért is akadályozna bárki bárkit... Hamar levonták a szóbeszédből a tanulságot, hogy az érettségin mindenki át fog menni. Még az esti tagozatosok is, ahol az átlagos írni-olvasni tudás némi kívánnivalót hagyott maga után. A romántanárnő mondta: amit nem tudtok románul, írjátok magyarul, én már azt is értem. A magyartanárnő pillanatig sem gondolta, hogy amit nem tudnak, azt bármely nyelven elmondhatnák. Ellenben mindenki biztosra vette, hogy az iskola fűtője is leérettségizik, aki a fűtőházi vasszekrényben tartja már évek óta az öltönyét, és arról ábrándozik, hogy a pakurás kazán helyett egy termonukleáris cellát fog hamarosan felügyelni. Tüzeléstechnikai szakember vagyok, mondta.
Zanót mindig úgy emlékezett magára, mint aki azokban az időkben már egyáltalán nem hitt a műszaki haladásban, és pontosan tudta, hogy a kazánfűtő csakis arra vágyik, hogy még a műszereket se kelljen figyelnie, működjön minden magától. Hamar eljutott az általánosításra, hogy az emberiség a tudománytól és a technikától végső soron egyetlen dolgot vár, gondolkozni se kelljen, probléma se legyen, csak benyomhassa bociorrával az egyetlen gombot, és dőljön a táp. Az nem érdekel senkit, hogy miből, honnan, és mi lesz majd a trágyával? A sofőrvizsgára is ezért nem jelentkezett, legalábbis utólag ezt gondolta. Nem akarok a vécére is autóval járni, mondta önérzetesen, mint aki előre tudja, hogy ha autó van, akkor azt használni kell, ha a lelki üdvét adja is érte az ember, azután meg az autó használ majd minket, vagy az aszfalt – bár ezt akkor így nem tudta megfogalmazni. A benzinkútnál húzódó kilométeres sorra mondta egyszer a nagyapja, hogy ha igazán szegénység volna, akkor itt szamárkordék és ökörfogatok állnának sorban vízért. Később ezt kiegészítette: nincs nagyobb szegénység, mint amikor egy társadalom ugyanolyan Daciára, Trabantra, Skodára vagy Volkswagenre vágyik, és nyugodt lelkiismerettel felsorolta az összes általa tudott márkanevet. Nincs súlyosabb lelki szegénység, mint amikor márkanevekre vágyunk.
Fricike, egykor méltatlanul elhagyott padtársa éppen az újabb típusú automata sebességváltókról értekezett, amelyeket nem a régi olajturbinás megoldás, hanem az elektronika szabályoz, és már sorolta is a műszaki lelemények vég nélküli lehetőségeit. Zanót még egy pohár bort töltött, igen, a nők már mind elmentek, és az, akiért eljött ide, újra találkozni ezzel a műszakilag begerjedve maradt kompániával, hát az a nő most sem jött. Az sem volt egészen biztos, hogy él még, de ha igen, Amerikában vagy Párizsban, azóta sem találkozott vele senki, de állítólag írt, hogy talán eljön. Fricike tovább szakszerűsködött, néha jelentőségteljesen átpillantott Zanótra, mint aki már nem haragszik, sőt egész pontosan tudja, hogy senki más nem fog utánajárni az újabb típusú automata sebváltóknak, csak ő, akit sem az ára, sem a használhatósága nem érdekel, csupán az, hogy változott-e a működési elv. Fricikét, ahogy régebben, most sem érdekelte a működés, az a konstruktőrre meg a szerelőre tartozik, mondta jelentőségteljesen, és Zanót bólogatott. Néhány kincset érő nyugatnémet magazinra gondolt, amelyekben az akkori autócsodákat látták, németül persze nem tudtak, de hősiesen kiszótározták a lényeget. A lökött fizikatanár el is kobozta pár napra az összes magazint, azután visszaadta, egy ideig próbált a fiúknak a motorokról, hajtóművekről, generátorokról mesélni, de sokra nem ment vele. Szomorú érettségi lesz ez, mondta fásultan. Mégis mitől lehetne vidám?, kérdezte félhangosan valaki.
Zanót akkoriban a stréberség gyanújába keveredett, mert ha németül nem is tanult meg, de minden érdekelte. Ezt ő maga is furcsállta, gyerekes vonásnak tartották a többiek, nem fogsz tudni elmélyedni semmiben így, mondta az anyja. Egészen sok időnek kellett eltelnie, míg rájött, hogy sem Fricikét, sem a többi fiút valójában nem az autók, a motorok, a lóerők és a turbókompressziós nyomás egyenletei érdeklik, hanem azok a szőke nők, akik némileg hiányos ruházatban álltak az autók és a motorok mellett, mintha csak úgy odatévedtek volna, mesterkélten mosolyogtak, és többnyire az volt a szerepük, hogy kitöltsék a tipográfiai űrt az oldalon. Az egyik magazinban volt egy poszterszerű középlap, amelyen hatalmas motoron anyaszült meztelen szőkeség ült. A többiekhez képest, meg csak úgy magában is, rendkívül szép nő testének vonalai és a motor krómozott idomai tökéletes kompozíciót alkottak, még a Harley-Davidson felirat is úgy díszlett, mintha a combjára tetoválták volna, mintha az egész motor egy nő lett volna. Amikor Zanót megpillantotta, áramütést érzett, napokon, heteken át semmi másra nem vágyott, mint hogy újra megnézhesse azt a képet. Akkor már tudta, hogy a fiúk nem az autókat nézegetik, hanem a csajokat, és arról álmodoznak, hogy majd egyszer egy ilyen nővel beülnek egy ilyen autóba. Az a poszter viszont, amelyiken a legszebb nő a legnagyobb motoron ül, nem okozott különösebb feltűnést. Ezt is elvinném egy menetre, mondta Satyak, ezt se viszed, mondta Fricike, és lapozott tovább. Azon még egy ideig vitatkoztak, hogy szőke nőnek lehet-e sötét az ágyékszőrzete, de aztán kisütötte valaki, hogy minden lyukban sötét van. Zanótnak viszont álmában is megjelent az a kép többször, vagyis nem a kép, hanem a nő a motorral, még mondott is valamit, csak németül, és azt nem értette, de a gép egyhangú pöfögése napokig a fülében maradt.
Fricike nem hozta magával mindennap az összes magazint, mert elég súlyos pakk volt, és a tizenévesek minden dekát iszonyú tehernek éreztek akkor is. Zanót már azon volt, hogy külön megkéri, hozza el, mert volt abban a magazinban valami fontos leírás, de aztán erre nem kellett sort kerítenie, a probléma megoldódott. Szinte kapkodva, fuldokolva kezdte lapozni a magazint, és valóságos rosszullétet érzett, amikor rájött, hogy a posztert kitépte valaki, még egy egészen kis papírfoszlány is látszott a rézkapcson. Tudod, mennyiért adtam el, kérdezte Fricike diadalmasan, de Zanót nem hallotta, azt sem, hogy kinek, csak azt érezte, hogy őt most elárulták, cserben hagyták és kisemmizték, ilyen aljasság vele még sosem történt. Azt is csak később vette észre, hogy mindegyik magazinban volt egyszer középlap.
Ezzel Fricikét is besorolta azok táborába, akikkel jobb híján kénytelen együtt lenni, de nem akar tőlük semmit, nem vár el semmit, ám egy pillanatig sem hiszi, hogy ha egy olyan autós szőkével bármelyikük is találkozna, akkor… Azok a nők ilyen bunkókkal egyszerűen nem állnak szóba, ezt egész pontosan tudta. Hogy vele mi történne, arra erőnek erejével nem gondolt, nem akart gondolni, pedig nehéz volt. Továbbra is szorgalmasan lapozta a német műszaki szótárt, de szexlapokat csak azért sem nézett, még a Metal Hammer cikkeit sem volt hajlandó átfutni, mert őt nem a zene érdekli, hanem csak a motorok. Akkoriban fogadta meg, hogy neki sosem lesz autója, sofőrkönyve, motorja, neki örökre az ásványok, a halak, a békák, a madarak, a virágok...
Ez minden bizonnyal így is maradt volna, ha az utolsó év közepén meg nem jelenik az iskolában Tigriskata, akit eltanácsoltak egy fővárosi gimnáziumból. Ivott és cigarettázott, még volt valami a rovásán, amiről nem lehetett pontosan tudni, hogy mi, viszont elég súlyos dolognak tűnt, ha kirúgták. A híre megelőzte, bár nem sokkal, mert a következő napon egy szünetben az osztályfőnök bemutatta, és megkérte, hogy keressen magának helyet. Fricike aznap igazoltan hiányzott, és Tigriskata mutatóujjával jelezte, hogy akkor ő, más üres hely nem lévén, ide leül. Zanót készségesen pakolta át Fricike összes szemetét a saját rekeszébe, azután egész nap a lány harisnyás lábait bámulta, és belélegezte az illatát. Az első szünetben Kata cigarettával kínálta, és megkérdezte, hogy a női vécét ellenőrzik-e itt a tanárok? Gyere be, mondta Zanótnak, aki így kénytelen volt elszívni első cigarettáját, és a szünet végén úgy érezte, mindig is erre vágyott, a legszebb, legintelligensebb lánnyal egy padban ülni, kizárólag okos dolgokról beszélgetni, és a női vécében cigarettázni. Mint az elit, mondta Kata. Fricikének aztán külön padot kellett behozni, ráadásul éppen a katedra előtt volt csak hely, ahonnan vágyakozva nézett mindig hátra, mint akit gonosz módon kitúrtak.
Kata sárga-fekete csíkos bugyit hordott, de hogy ezt akkor látta-e meg, amikor a vécében cigarettáztak, vagy csak később, amikor tornaóra alatt a fiúk ellopták az öltözőből, és Fricike a fejére húzta, azon később sokat gondolkodott. Mindig is hajlott arra, hogy Katát nem a bugyija miatt nevezték Tigrisnek, hanem a modora miatt, ahogy köntörfalazás nélkül megkérdezte, amit tudni akart, vagy javasolta, hogy mi legyen, és bárkire unzsenír rámászott. Hol van a bugyid?, visította Fricike, az egyik füle vörösen kilógott, a másikat pedig leszorította a vékony, fekete pánt, amit igyekezett a szemére húzni, mint egy kalóz. Már az egész osztály fel volt bolydulva, aki olyan volt, az már-már fetrengett az olajszagú padlón, de Kata felemelte a szoknyáját, és mindenki láthatta, van rajta bugyi, ő maga is jelentőségteljesen megnézte. Na, mondta elégedetten, hozzál nekem, lécci egy kis vattát, mert azt nem találtam meg. Fricike engedelmesen hazafutott, jött is óra múlva egy tépés vattával. Anyádból loptad?, kérdezte Kata szenvtelenül, és könnyesre röhögte magát mindenki.
Volt valami fölénytudata, ahogy azt egy fővárosi mindig is tudja, hogy a vidék az vidék, mintha nem itt született volna, és nem éppen ide küldték volna haza. És persze volt valami tanult értetlenség is benne, mintha nehezen fogná fel, hogy itt nem szabad figyelni, érteni, olvasni, gondolkodni, itt csak poénokat szabad lökni, mennél útszélibb a tréfa, annál jobb, de őt ez untatta. Tudott trágár lenni, közönséges, ocsmány, tudott szemrebbenés nélkül hazudni, és benne volt minden hepajban, de túl korán lett elege mindenből, a többiek még ki sem röhögték magukat, ő már elkomorodott, mint akit egészen meglep a siker. Mi a fenét lehet ezen is ennyit röhögni? És attól elég hamar kezdett tartani, hogy ugyanaz a beszólás, ugyanaz a vicc mindig ugyanazt a frenetikus hatást váltja ki. Például amikor valamelyik fiú vitézül kihugyozott az ablakon, és elordította magát, hogy ezt csináljátok utánam, csajok! Kata felállt a párkányra és odapisilt. Hiába kérték, hogy a másik ablakban ismételje meg a mutatványt, nem volt rá hajlandó. Zanótra nézett segélykérően, miért olyan nagy szám ez, miért olyan nagy szám itt minden ócska hülyeség?
Akkor már állt a háború, csak Zanót nem értette, mi sem volt számára természetesebb, mint elfogadni, hogy már nem ő a legjobb tanuló, nem neki vésik fel a táblára az integrálokat, az aromás gyűrűket, a genetika aktuális kérdéseit sem neki magyarázzák, mint eddig. Azt is könnyedén vette tudomásul, hogy sem a foci, sem a kosárlabda, még az atlétika se megy olyan jól, az eladott labdákért, a kimaradt helyzetekért dühösek rá, aztán idővel csak akkor passzolnak, ha nagyon nincs kinek. Azt nem értette, hogy Fricike nem Katával, hanem vele szeretne ülni. Kata értette, csak nem mondta, mint akit ez szintén zavar. Az autósmagazinok sem igazán jutottak el hozzá, senki nem kérdezte meg, hogy mit jelent ez vagy az a szó, pedig egyre jobban tudott németül, legalábbis azt hitte. Pontosan emlékezett arra a napra, amikortól úgy ültek egész nap egymás mellett, mint a házasok a templomban, amikor már túl vannak mindenen, még nem gyűlölik egymást, de már unják, beszélgetni mindenről tudnak, csak arról nem, amiért valamikor egymás mellé ültek. Meg kellett volna mondani, hogy szerelmes belé, de nem merte. Utólag mindig ez jutott eszébe, bár egyre nehezebb volt felidéznie, hogy akkor mit is gondolt, miért nem azt mondta, amit ilyenkor mondani kell. Pontosan tudta, hogy Tigriskata az a nő, aki azon az ellopott, elorzott, eltékozolt poszteren a motoron ült, álmában ő szólítgatta, és az ő kacagása veszett bele a motor egyhangú töfögésébe, nem maradt utána más, csak egy szőke szellő.
Megdugtad?, kérdezte egyszer Fricike teljesen őszintén, kíváncsian, és Zanót erre nem tudott mit válaszolni, mint azt, hogy nem erről van szó. De hát mi másról volna szó?, kérdezte Fricike ugyanolyan ártatlanul, és erre szintén nem volt mit válaszolni. Ennek a beszélgetésnek sem volt vége, de a következő házibulin már ő is látta, amint Kata egy alkalmas pillanatban enyhén becsiccsentve maga után húz egy srácot, és abban a szobában, ahova elvileg nem szabad senkinek bemenni, ziháló párok nyögnek egymás hegyén-hátán reggelig, még a dugipia sem fogy el, vagy csak nagyon lassan.
Aztán valahogy mégis jó lett minden, vagy csak eltelt az idő anélkül, hogy észrevette volna. Korán jött a nyár abban az évben, az érettségi szomorúnak ígérkezett, de nem foglalkozott vele senki, a folyóparton lebzselt naphosszat az egész osztály, minden zsebpénzüket sörre meg cigarettára költötték, némileg olyan volt, mintha máris az első osztálytalálkozón vettek volna részt, utólag már egészen olybá tűnik, és mindenkinek meg volt bocsátva minden. A nap fénypontja rendszerint az volt, amikor Tigriskata elhozta az apja halványkék Daciáját, mert neki volt már jogosítványa is. Annyian préselődtek be fürdőruhásan, ahányan csak tudtak, a csomagtartóban is meztelen testek zötykölődtek, és a töltés alatti homokos úton elindultak a folyó mellett fölfelé, hogy majd az erdő mellett beereszkednek a vízbe, és leúsznak, lecsorognak lassan, átevickélnek a torlaszokon, és elrontják a horgászok napját. A mélyebb szakaszokon a gyengébb úszók hatalmasra fújt traktorbelsőbe kapaszkodnak, a fiúk kipróbálják, milyen a vízilabda, egyik-másik fáról fejest lehet ugrani, és van a folyó ágyában pár forrás, amelyből úgy ömlik a jéghideg víz, hogy kékre fagy tőle, aki lemerül. Kata pedig visszaviszi az autót, mert valakinek azt is vissza kell vinni. Mintha mindig is így kellett volna együtt lenni, gondolta Zanót, és módfelett sajnálta, hogy ennek az egésznek hamarosan vége, és nem látja soha többé a Kata sötét mellbimbóját, amikor melltartó nélkül napozik, és nem érti, hogy ezek itt mit nem értenek.
Azon a délutánon, amikor a többiek kiabálva és egymást lökdösve eltűntek a fűzfák közti csapáson, Tigriskata hirtelen megragadta Zanót karját, hogy: te maradj velem! Oldott kézzel eresztették hátra az üléseket, úgy simultak egymásba, mint akik mindig erre vártak, nem kapkodnak el semmit, pontosan tudják, mi mi után következik, a nyár, a fény, a por éppen erről szól, meg a kis izgató benzinszag, ahogy belengi az autót. Két inas, fiatal test egymásnak feszül, hamar lucskosodik, és egy fojtogató, lüktető gombolyag lesz, amelyet lassan körbeállnak a többiek, és nézik, nézik, hogy ez milyen, mintha nem értenék, amit látnak, mintha nem erre vágynának ők is, csendben néznek, mozdulatlanul a poros, maszatos szélvédő meg az ablakok mögül. Olyanok, mint a vízi hullák, suttogta Kata, de Zanót nem látott semmit, csak a sötétkék üléshuzat vásznában a szálakat. Ne hagyd abba, sóhajtotta Kata, és elkezdett hangosan zihálni, majd sikoltozni. Zanót pedig nyögött hozzá, mint a rossz filmekben.
Ez az a jelenet, amit soha, egyetlen osztálytalálkozón sem szokott felemlegetni senki, még Fricike sem, ő beéri az automata sebváltókkal. Gyere hozzám, mondja valamivel később, mielőtt végleg berúgnának. Beülnek a bőrüléses, zöld Jaguárba, és hazaszáguldanak a villanegyedbe. Automata, mondja, és Zanót bólint, mert tudja már, hogy a vendégszobában van egy öreg szekrény, amelynek az ajtajára belül az a poszter van kirajzszögezve, ami neki olyan veszettül tetszett egykor. Ha legközelebb is ott lesz, el fogja lopni, talán. De nem, az istennek sem emlékszik, hogy milyen színű volt a Tigriskata ágyékán a szőrzet, ezt hiába is kérdezi tőle Fricike.
Vissza a tetejére