Búcsúkémia

Olyan régen jártam itt utoljára,

egész parcellák nőttek azóta a földből.

Friss kora reggel, hétköznap, május.

Nem adtunk időt a búcsúzásra – mondom –,

habár 17 évig nem találkoztunk,

tudtunk egymásról, néha beszéltünk,

azelőtt viszont mégiscsak egymás

legközelebbi hozzátartozójának vállaltuk

magunkat éveken keresztül.

Azt mondja, ez így nem szabályos,

és amúgy is, mindjárt kezdődik már, mit tehetünk.

Összenézünk, tudjuk, mit kell tenni ilyenkor,

szemre átszámolja, rutinnal,

és már fordul is a kulcs.

Odaenged az apró lyukhoz, az égéstérbe látni.

Egy megfelelő hőmérsékletre hűtött test

800 fokos környezetben egy-két perc

alatt kap lángra magától.

Egy öngyulladás meghitt kémiája,

egy végakarat működés közben.

Az a testtömegtől és izomzattól függő

50-140 perc színtiszta gyónás

a legmakacsabb csontokig.

Utoljára a legbelső szervek. Igen, a szív.

Mégis, a kíméletlen intimitás

vagy a feltehető bűntudat helyett

az ejt mély, őszinte zavarba, hogy odaolvadt

szemekkel bírom végigállni mindezt,

mikor csak vadidegenek vagy

beteg emberek képesek erre.

A hamvakat az urnába söpri. Péntek van.

Távozás előtt még álldogál előtte összefont

Ujjakkal, némán, ez munkahelyi kötelesség.

Kimegyünk, rágyújtunk. Ő is kéket szív. Bámul

szótlanul, egy csöpögő kerti csap, egy komposztláda

egy távoli sarokban. Hümmög. Telik a napja.

Nem is lehetnénk idegenek egymásnak,

annyi a közös bennünk.

Műanyag székeket pakolnak délutánra ki

szép sorban, gondtalan csivitzaj mellé.

Levélerezeten átütő szikranap, kócos szél,

lombsuhogás, áttelelt galambárnyékok a földön.

Ez itt körülöttünk csakis öröm lehet, semmi más.

Karfiol

Hetente egyszer vágja a körmöm.

Napjaim egy-egy kis műanyag fiók,

amit tablettákkal hetente újratölt.

Szanaszét pattog a köröm, főzés után majd összesöpri.

Nézem, ahogy rózsáira bontja a karfiolt.

Zöldfűszerért a párkányra nyúl.

Hagymát hoz be, szeletel, felaprózza. 

A szájában vizet tart, hogy ne sírjon.

Kétnaponta borotvál, majd holnap. Olyankor

közel hajol, a szeme felütött tojás, észrevenni

az íriszig tartó bevérzések vörös jégzsinórjait,

az aggodalom tartja helyén a szemét, hogy látni tudjon.  

Sütőt nyit, kibuggyan a hőség, amíg

tűkkel bökdös egy darab húst.

Beleremeg az arca, a kontya,

minden egyes nappal ő maga is párolog.

Mikor végez, odajön hozzám, azt kérdi: Apa,

minden rendben? Minden szó a megszokások

csontürege, csak átiramlik bennük a levegő.

Semmi sincs rendben, és már rég nem vagyok apa.

Csakis ilyenkor vagyok teljesen biztos abban,

hogy mikor hatalmas, bütykösödő ujjakkal

darabjaimra szednek, ő a rózsáira

bomlik ugyanabban a pillanatban.