MIGRÁNSANYA

A köldök narancsok napokig állnak majd bontott halomban.
Ha gerezdjeikre szedve adja, tányéron, elcsipegeti, egyen.
Sosem hagynak magadra, ilyenek az egyke anyák.
A héjdarabkák azután még napokig száradnak
egy tegnapi, múlt heti, múlt havi újságpapíron.

Azóta van úgy hagyva a konyha, hogy le kellett ülnie.
A rossz hírek mindig ölekben keresnek helyet maguknak.

Bejött, nézte, anya hámoz, hosszú percekig.
A hallgatása egy vajúdás légszomja volt.
Aztán, mint a gyümölcshús, kibuggyantak belőle a szavak,
hogy átgondolta, és döntött, és megy, nekivág.
El-, fel-: ad, számol, mond.
Hogy sajnálja, de ez van, rajta kívül nincs már itt otthona többé.
A közérzet miatt, amit benn tart a szögesdrót; amit letüdőz.

Heti egy Skype-call. Gyászmunka monitorfényben.
A kezére mered, fonnyadó alkarba markol.
Miért nem volt, miért nem lehet elég egyedül megtenni mindent.
Hámoz, gerezdjeire bontja, eszegeti a magányt,
körmei alatt lassacskán megtelepszik
a szekunder szégyen kesernyés hártyabőre. 


STOCKHOLM, RETROSPEKTÍV
 
Egy nap sem tűnt fel semmi regisztrálható.
Csak dőlésszögek változnak romlás idején.
A romlás egy hosszú nyári délután, árnyékai
rutinos mozdulatokkal nyúlnak át a kerten.
A romlás napóra.
 
Lobbanékony. Hogy ezt elfogadtuk, elkövettük
az első hibák egyikét, hogy a kitöréseknek
helyet próbáltunk keresni magunkban,
egy közterületig vezetett ereszcsatornát.
Csak a túlélőösztön dolgozott, semmi több,
lassú erózió, egy gyerekkorban
egyszer már bevált stratégia.
Akkor se volt, most sincs más irány,
csak hátrálni egyre beljebb.
 
Ha nem tanított volna, nem
az apám rúgta volna rám az ajtót,
csak egy idegen, aki enni ad.
De így, a meetingek végén, mikor
egymáshoz húzódnak már az árnyak,
és ő hazaindult a családjához,
engedtem, hadd remegjen ki
a stressz a kezemből,
és csak azt volt erőm hajtogatni,
hogy milyen fáradtnak tűnt,
hogy mennyi dolga lehet,
és még velünk is törődni kell.
Hogy végtére is milyen odaadó apa,
milyen drága, hibátlan ember.