Tündérest
Joli megparancsolta, a mai ünnepélyhez vegyük föl a legcsinosabb ruháinkat, hogy a férfi, aki ránk néz, az anyját is elfelejtse. Imádom, amikor a pajkos csődörök rajtam legeltetik a tekintetüket. Egyedül ezért csinálom, a melót unom. Joli Szegedről költözött a szabadkai porfészekbe. Vén kokott, jól ismeri a szakmát, Pesten is üzletelt már. Ma parkünnepély lesz Palicson, tündérest, rengetegen fognak kirajzani Szabadkáról, Horgosról, Szegedről, tán még Bécsből is lesznek vendégek. A villamosok zsúfolásig megtelnek majd, minél korábban kell elindulnunk.
Pár napja a csendőrkapitány, a köpcös Jóska járt nálam, csupa kék-lila a combom. Joli erről semmit sem tud. Egyedül Putyinak árultam el. Putyi a legjobb barátnőm, gyakran kisegítjük egymást. Tőle kaptam ajándékba a masnis bugyogót is, azt mondta, jól áll rajtam. Akárcsak a fekete csipkés, harisnyakötős bugyim, a csendőrkapitány ajándéka. A múltkor félig tréfából megkérdeztem, elvenne-e feleségül, válaszul lekevert egy akkora pofont, hogy egy darabig meg sem tudtam mukkanni. Amikor pedig rájött, hogy az egyik tisztje is megkóstolta a muffomat, kidekorálta kék-lilára a combom. Ilyen vadállat, ám jól fizet, nekem külön bankót nyom a melleim közé, ha elégedett velem.
A szeretőim imádják, ha fekete csipkés bugyit látnak rajtam, csatos fekete harisnyát a lábamon. A kis tükrömmel nézegetem a fenekemet a nagy, ovális toilette-tükörben. A Monarchia térképe, mondta kacagva Lajos, a polgármester, miközben ujjával végigjárta a csipkés mintákat a bugyimon. Tegnap este jól belehúzott, kétszer is elélvezett a fenekemben, utána meg ki kellett nyalogatnom a tölcséréből a fagylaltot, ő mondta így, én meg csak hümmögtem, mert közben fájt a fenekem, sok volt az ostromból. Nagyon férfiatlan, hisztérikus alkat. És untam, hatalmas hasa állandóan a fejemnek nyomódott. Szerencsére rövid ideig tartott, a polgármester úgy bagzik, mint a nyulak, mire megfordulok, már el is sült. Miközben fölöttem hörgött és röfögött, én egész idő alatt a mai tündérestről ábrándoztam, hogy milyen ruhát vegyek föl. Szeretek öltözködni, és amikor a szeretőim megkérdik, mit hozzanak ajándékba, mindig azt kérem, hogy hozzák el nekem a legújabb kalapokat, sálakat, szoknyákat a Váci utcából, a főváros legszínesebb boutique-jaiból.
Szinte egész nap „üzemelek”: tizenhat óra, szünet nélkül. Olykor még a betegségemet is titkolnom kell, mert Joli levonná a béremből a kimaradásokat. Vén szajha, utálom, mégis nélküle a föld alá süllyedhetnék. Apám még mindig azt hiszi, Óbecsén vagyok cseléd Dunđerski Bogdan méltóságos úr Fantast kastélyában. Szánalomból vettek föl, a gazdag úr a szegényeket segíti, különösen a szerbeket, én is így kerültem hozzá. Sokáig jó sorom volt, megtanítottak írni, olvasni. Egyszer titokban fölpróbáltam Dunđerskiné gyönyörű, csillámos tüllszoknyáját, Londonból hozatta. A komornyik azonban rám nyitott, beárult a gané, amiért dicséretet kapott, engem pedig kipenderítettek, mint egy tetves szukát. A könyörtelen Dunđerskiné azt követelte, hogy férje jelentse az esetet az apámnak. Aztán amikor kettesben maradtunk a méltóságos úrral, emlékeztettem, milyen mohón fogdosta a fenekemet, és megzsaroltam, ha apám tudomására jut, hogy mit tettem, akkor a méltóságos úr a féltékeny Dunđerskinének magyarázkodhat, hogy mit keresett a cselédszobámban. Végül nem értesítették apámat, aki otthon, Kikindán napszámosként szolgál egy magyar földesúrnál. Anyám öt éve belehalt a tüdővészbe, testvéreim, két húgom és egy bátyám pedig apámmal együtt dolgoznak a birtokokon. Én voltam a legszebb a családban, ezért is figyelt föl rám Dunđerski komornyikja. Nem akarok most apámra gondolni, szégyellem magam.
Fölhúzom a Putyitól kapott bugyogómat, a két masni rajta olyan, mint egy lepkepár. Közelebb lépek a tölgyfából készült, lakkozott keretű, ovális toilette-tükörhöz, Joli kapta ajándékba egy kecskeméti huszártól. Megérintem az ajkamat, száraz, nyelvemmel megnedvesítem az ujjamat, végighúzom rajta. Simogatom a fehér bőrömet, még selymes. Legörbítem a szám, most sírok, felhúzom, most mosolygok. Mintha valaki egészen más nézne rám egy rég elmúlt korszakból. Olykor nem érzékelem a testem. Putyi azt mondja, túl sokat gondolkodom, a végén még gyogyós leszek.
Engem is a topolyai Zahorecz Erzsi szervezett be az Arany Bárányba. Igazi nőkupec, tőle kaptam kölcsön útiköltségre, hogy felutazzam Szabadkára. Tíz koronát kért a közvetítésért, amit az első béremből ki is fizettem neki. Egy éve játszom a kéjhölgyet, eddig nincs okom panaszra, odahaza, Kikindán senki sem jött rá, hogy miben sántikálok. Néha rám tör, hogy nem tudom, ki vagyok, mintha beleragadtam volna valaki más álmába. Szerencsére az Arany Bárányban nincs sok idő ilyesmin törni a fejem, éhesek és türelmetlenek a kanok.
„Gyerünk már, Rozi, ne húzd tovább az időt!”, kiáltja a folyosóról Joli.
Megszoktam ezt a magyar nevet. Mind a magyar, mind a szerb szeretők jobban kedvelik a magyar lányokat. Akkor is, ha van köztünk bánáti román, bácskai ruszin, bunyevác és szlovák is, hivatalosan mind tüzes magyaricák vagyunk.
Kitekintek az ajtón:
„Putyi, hol vagy?”
„Lent vár a kávézóban!”, veti felém a hájas, kikent madámunk. „Te pedig még mindig úgy nézel ki, mint egy megkopasztott csirke!”
Magyarázkodom, hogy nem találom a fűzőmet, a nagydarab Joli pedig fújtatva visszatol a szobámba, előkapja a szekrényemből a gönceimet, majd jó erősen megköti a fűzőmet. Félmelles óarany szatén fekete csipkével, magabiztos tartást ad az acélmerevítő, ám hiába varázsolja kívánatosra a derekamat, mellemet, amikor Joli még egyet szorít rajta, arcom eltorzul a tükörben a fájdalomtól.
„Elég!”, kiáltom.
Joli azonban nem kímél.
„Nekem is fájt, mégsem nyávogtam!”
Nem vitatkozom vele. Szigorú madám, ám sohasem ver át, és nála rend van. Arról álmodozik, hogy ha megszedi magát, akkor idős korában keres magának egy pihés szakállú férjet. Mint a pár éve elhunyt színésznő, a Szabadkát is lázban tartó Prielle Kornélia, aki nyolcvanévesen egy nála negyven évvel fiatalabb úrfit csavart az ujjai köré. Joli sokszor hangoztatta, az örömlány szobája színpad, a csöcse, a feneke és a puncija pedig színpadi kellék, semmi több. Örömöm nem sok van benne, ám néha azon kapom magam, élvezem a játékot. Sohasem akartam színésznő lenni, ám itt az Arany Bárányban több hódolóm van. A múltkor egy pesti gavallér is a karjaim közt keresett vigaszt, ez azért nagy szó. Az Arany Bárányban valaki vagyok, odakint meg senki. Ki fogadna be egy kirúgott cselédet? Még apám sem, nemhogy egy úri család.
Bordó estélyi ruhát veszek föl, a meztelen vállamon csak egy vékony, fekete pánt, a fűző pedig szépen kiemeli a mellemet. Világoszöld retikült, zöld napernyőt és vörös csipkelegyezőt veszek elő a szekrényből. Végezetül pedig a két aranyszínű fülbevaló és a bronzos nyakék. Az arcfestésre már nincs időm, ezért csupán piros rúzst és egy kis púdert kenek az ajkamra. A rúzsom cseresznyeízű, imádom. Miután csípőre tett kézzel, katonás figyelemmel végignézte és sürgette a készülődésemet, Joli a japán díszítésű paravánra dobta a földön heverő, maradék tarka szoknyáimat.
„Ha visszatértünk, rakjál rendet, nehogy a kliensed azt higgye, útszéli koszos kuplerájba került! Induljunk!”, morogja Joli, majd megragadja a kezemet, s kitrappolunk a szállodából.
Kliens, utálom ezt a szót. Nekem szeretőim vannak, visszatérő vendégeim, akik minden ügyüket-bajukat megosztják velem. A kliensek dugni akarnak, mást nem, ha csak tehetem, kerülöm ezt a fajtát.
Ahogy áthaladunk a pazar kávézón, a férfiak szinte lángra lobbannak a pillantásomtól. Ilyenkor epekedő, elsőáldozós kisfiúkká töpörödnek, s úgy térdepelnek előttem, mintha Szűz Máriájuk lennék. A gyóntató papjukat is megtéríteném, az biztos, hiszen többet hallott rólam, és jobban izgatom a fantáziáját, mint a hozományért megvásárolt, ronda és betegesen féltékeny háziasszonyok… A nő vagy asszony lesz, vagy örömlány, szokta mondani Joli. Jobb kedvében még hozzáfűzi, a szerencsésebbje pedig színésznő, mint Pesten Fedák Sári, az igazi női csillag.
Odakint tombol a júliusi kánikula. Putyi nagyot füttyent, amikor meglát. A végzet asszonya, mondja kacagva. Látom, Irén és Mici már a férfiakon osztozkodik, Piroska és Vilma a kávéház kirakatüvegében nézegetik a frissen vágott pubifrizurájukat. Celeszta, Lola és a bal lábára sánta, ám annál kapósabb Mariska máris a járókelőkkel kacérkodnak. Ők hárman a legidősebbek, már öt éve dolgoznak az Arany Bárányban. Ha kimegyünk, mindig párban járunk, nehogy bajunk essen. Most a rendkívüli esemény miatt itt a teljes csokrunk. Joli leszólta Celesztát, Lolát és különösen Mariskát, hogy viselkedjenek tisztességesen, ne keverjék össze a vendéglőt az utcával. Itt most mind a bájos, a kívánatos, ám tiszta nő szerepét kell, hogy játsszuk. Tiszta nő, ezen aztán majdnem kipukkan belőlem a harsány kacagás. Putyi oldalba bök, vegyem komolyan, amit Joli mond, mert az uraknak igenis fontos, hogy mi nem mosdatlan utcalányok vagyunk, hanem Szabadka legfinomabb kéjhölgyei. Mielőtt elindultunk, Joli azt is megparancsolta, senki sem bújhat össze férfival a tudta nélkül, még a csókot is kerüljük a nyilvános helyeken. Csábítani megyünk, aki mignont is akar, tessék befáradni az Arany Bárányba.
Hiába a fojtogató, poros hőség, a parkünnepély az utcára csődítette a szabadkaiakat. Nyáron még a lármás Kossuth utca is tikkadt, néptelen szokott lenni. Most azonban úgy zsibong, mint egy darázsfészek. A gazdagabbak konflissal, illetve automobillal, motorral, a legtöbben azonban villamossal indulunk Palicsra. Sok fiatal a biciklire pattanva kíséri a villamost az ünnepélyre.
Ahogy elhaladunk az épülő új városháza mellett, fölnézek a fölállványozott tornyára. Ha végre elkészül, szeretnék fölmenni, madártávlatból rápillantani a városra. Sokan szidják az új, tulipán alakú városházát. Az egyik szeretőm, Horatio, állandóan korholja, rá fog nehezedni a házakra körös-körül, mint egy hatalmas tyúk, amelyik szakajtón ül, meg is fogja írni a Bácskai Hírlapba! A nagypofájú, pöffeszkedő bácskai nyárspolgárok disznóólja, a kultúra itt csak paraván! Nekem meg az a benyomásom, a szabadkaiak semmit sem fogadnak ujjongva, örömmel, először mindent fitymálnak. A villamost is nyakra-főre bírálták, ördögi masinának bélyegezték. Pedig a környéken nincs még egy olyan város, amely villamoskocsival büszkélkedhetne! Én élvezem, főleg, ha messzebbre, Palicsra robogunk vele.
A városházánál már toporzékol a tömeg, rengetegen várunk a villamosra. Nem is jut ülőhely, mi a kocsi farában préselődünk össze, többen viszont lemaradnak, hiába tolongnak az ajtóknál.
„Schweinerei!”, kiáltja a középkorú bajszos kalauz, majd mérgesen löki vissza a káromkodó férfiakat, asszonyokat. A kocsivezető meghúzza a csengőt, a dugig telt masina zötykölődve elindul. A korlátba és bőrfogantyúkba kapaszkodó kezektől nem látom, merre haladunk. Kisebb szorongás tör rám a tömegtől, a kánikulától alig kapok levegőt. Ha most fölfordul a szerelvény, akkor biztos, hogy szörnyethalok. Putyi észrevette, hogy elsápadtam. Előveszi a kendőjét, megtörölgeti az arcom.
„Nemsokára megérkezünk...”, súgja a fülembe. Vonzó a pacsulis parfümje.
Celeszta és Lola nem bír magával, halkan kuncognak, amikor egyik-másik férfikéz a derekukat, feneküket tapogatja. Amikor szeme sarkából észreveszi, Joli a férfiak kezére suhint a legyezőjével.
„Gyertek az Arany Bárányba, ott megkapjátok az adagotokat!”, böki feléjük, közben az izzadságtól gyöngyöző homlokát és vastag nyakát törölgeti a kendőjével.
„A vén kokott is beszáll a játékba?”, szemtelenkedik egy suhanc a hátam mögött. Joli olyan szúrós szemmel néz rá, hogy a kamasz fiú behúzza fülét-farkát. Ezek a kamaszok a legmulatságosabbak, a férfiasságuk két perc múlva kipukkan, mint egy lufi. Jobban is teszik, hogy tőlünk tanulják a szerelem szakmáját, máskülönben bakot lőnek az első igazi pásztorórájukon.
Amikor végre kizötykölődünk a külvárosba, lecsillapodom, most már pereceken belül megérkezünk. Nem pusztán attól szorongtam, hogy kevés a levegő, túl nagy a tömeg, hanem hogy esetleg valaki Kikindáról is itt lesz, fölismer. Sajnos, Joli nem hagyta, hogy jobban kifessem az arcomat, így ha valaki jobban megfigyel, akkor végem. A legyezőm mögé rejtem az arcom.
Amikor végre beérünk a palicsi állomásra, a tömeg iszonyatos erővel nyomul kifelé. Néhányan elcsúsznak a lépcsőnél. A nagytestű Joliba kapaszkodom, megkönnyebbülten sóhajtok, amikor mi is lekecmergünk az utolsók között a villamosról.
„Gyere!”, biztat Putyi, megragadja a kezem, libasorban tipegünk Joli után. Kicsit jobban szorít a fűzőm a kelleténél, fáj a hasam tőle, ám arcomon bájos mosoly. Szépen kidíszítették a fürdőoázist: szinte méterenként díszkapuk, virágok, zászlók.
Mintha egy hatalmas hangyabolyba kerültem volna: jobbról, balról emberek spacíroznak, vagy éppen sietnek valahová. Gyerekek sereglenek össze a péksütemény-, szotyi-, vattacukor- és lufiárusoknál. Délután három óra, néhány férfi pedig máris hullarészegen tántorog a parki sétányon. Egy öreg, cilinderes úr rázuhan az egyik padra, a tarka ruhás kisasszonyok ijedtükben fölpattannak mellőle.
„K-éz-cs-cs-csók...”, nyögi az öreg, majd köpködni kezd, végül lekapja a cilinderét, és öblös hörgések közepette beletemeti a fejét. Undorodva fordulok el, ismerem a tekintetes urat, orvos, járt már a szobámban. Szerencsére az öklendezés után a cilinderébe hajtott fejjel elszunnyad, így nem kezd ki velem. Hamarosan megjönnek a csendőrök, kétoldalt fogva talpra állítják, és elhurcolják. Aznap jó sok dolguk akadt a csendőröknek, hol zaklató részegeket, hol pedig verekedő kamaszokat kellett szétválasztaniuk.
A legtöbben azonban békésen bámészkodnak. A női és a férfifürdőknél többen a vízben lubickolnak, pancsolnak. A szeretőim pedig úgy tesznek, mintha nem ismernének. A mosolygó asszonyaik beléjük karolnak, úgy sétálnak méltóságteljesen a víztorony, a vígadó, a zenepavilon körül. Nem is séta volt az, hanem bizonygatás, hogy jól sikerült a házassági vásár, tejel a hozomány. Mindenki tudja, hogy mi vagyunk az Arany Bárány női pikantériája, mégis elnéznek fölöttünk, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. A feleségek szemlesütve haladnak el mellettünk, a férjek pedig elfordítják tekintetüket, míg a gyerekeik unottan kullognak, karikáznak vagy éppen vattacukrot majszolva bámészkodnak mögöttük. Ezek a derék apák már holnap ott fognak nyüszítve kopogni a szobám ajtaján. Akárcsak pár év múlva a serdülőkorba szédülő fiaik.
Rövidesen öt óra, mindenki a megnyitóhoz iszkol. A polgármester díszmagyarban feszítve a színpad oldalán várja a pillanatot, amikor fölszólalhat. Körülötte a szintén díszmagyarba csomagolt főkapitány, a frakkos tanácsnokok és a többi hivatalnok. A főkapitány szereti, ha csipkedem a combját, az egyik tanácsnok pedig sikolt a gyönyörtől, amikor véresre karmolászom a hátát. Hiába is nézek most rájuk, hirtelen előkapják a zsebórájukat, félretekintenek, a gyerekeik haját simogatják. A polgármester a szövegét bújja, pedig tudom, leginkább a fenekemet cirógatná. A feleségeik a színpad előtti első sorban tereferélnek. Úgy ülnek ott a díszes, széles karimájú szalmakalapjaikkal, mint valami divatbemutatós dámák. Az egyik asszony hirtelen hátrafordul, nézelődik, majd megáll a pillantása rajtam. Huncutul elmosolyodom. Nem te, hanem én elégítem ki az uradat, ezért működik még a házasságotok... Inkább hálásnak, nem pedig féltékenynek kellene lenned te rusnya burzsuj!, gondolom magamban. Azt hiszem, megérezte a gondolataimat, mert pironkodva visszafordul.
Az elhangzó szónoklatokból nem sok mindenre figyelek, szerbként nem hoz lázba a magyarok önimádata. A hájas polgármester kihízta a díszmagyarját, alig tud föltápászkodni segítség nélkül a színpadra, ahol inkább valami úttorlasznak hat. Gyermekszanatóriumot, tüdőbeteg-gondozót emleget; unalmas, bejáratódott szónoki fordulatok. Közben kiszúrtam a vetélytársakat: a Heiszler fürdő kéjnőit és kéjfiúit. Az egyik buzi lehetett vagy tizenöt éves, gyakran kikacsintott a kapitányomra, a köpcös Jóskára. Joli a lelkemre kötötte, hogy a kapitányról senkinek sem mondhatok semmit, ő biztosítja a működésünket.
A megnyitóünnepség után sétahangverseny következik. A 86. gyalogezred és a szegedi honvédzenekar szórakoztatja a közönséget, közben nagyban dúl a konfetti- és szerpentincsata. Joli nem engedi, hogy részt vegyünk benne, nehogy kár essen a drága ruhánkban. Nekem is inkább a mólóhoz volt kedvem. Joli engedélyével Maris halad elöl, csak úgy ragadnak a férfitekintetek a mélyen kivágott dekoltázsára.
Beesteledik, kigyúlnak az íves utcalámpák, az egész park valóságos fényárban úszik. Most már értem, miért nevezték el az ünnepélyt tündérestnek. A park és a sétány fényei úgy cikáznak a szemem előtt, mint röpködő erdei tündérek. A mólón sok hölgy sétál, Jolinak ez nem tetszik, elveszünk a sokadalomban. Azt javasolja, menjünk a nagyvendéglőhöz, perceken belül kezdődik a tombola, hátha nyerünk is valamit.
Persze nem nyerünk semmit. Én leginkább nyeltem, mert megjelent Zoran, a durva szerb zongoratanár. Egy hordónyi sört dönthetett magába. „SRBIJA!”, „ZA KRALJA I OTADŽžBINU!”, kurjongatta teli torokból a nacionalista jelszavakat. A pincérek odamentek hozzá, először csak csitítani próbálták. Hasztalan, Zoran újra és újra provokálta őket és a közönséget. Ekkor azonban a markos pincérlegények kitessékelték a nagyvendéglőből. „JEBAĆćEMO VAM MATER!”, kiáltotta Zoran, miután rácsukták a bejárati kaput. Megszokták az ilyen incidenseket. Amióta tart a „disznóháború”, hogy Ausztria magas vámot szabott a Szerbiából érkező húsárura, elszaporodtak a hasonló feszültségek Szabadkán is. Legalábbis ezt állítja a csendőrkapitányom.
Nem tudom, hogyan, de a tombola végére Zoran megint fölbukkan a tömegben. Hiába sütöm le a szemem, észrevesz, magához hívat. Jolira nézek, bólint, csak vigyázzak, semmi dugás, hívjam az Arany Bárányba, ott megkapja az édességét.
Zoran egy csöppet józanabbnak hat. Erősen megszorítja a kezemet, nem szól semmit, csak vonszol maga után. Próbálom a tudtára adni, hogy most nem lehet semmi, jöjjön az ünnepség után az Arany Bárányba, várni fogom a szobámban. Zoran a nagyvendéglő mögé cibál egy nagyobb bokorhoz, majd amikor meggyőződik róla, hogy senki sincs a közelben, nekem esik. Úgy csókol, mintha ki akarná harapni a nyelvem. Hiába taszítanám el magamtól, szikár teste nem tűr ellenállást. Putyi azt mondta, ha nem élvezem, akkor gondoljak valami szépre, képzeljem el, hogy elutaztam a kedvenc fürdőhelyemre. Még sohasem utaztam el messzire, nem tudok másra, csak anyámra gondolni. Anyám a kezemet fogja, varrni tanít. A nagy barna szemébe nézek, a szemgolyójában saját magamat látom. Anyám nem szid le, amikor elveszítem a varrótűjét. Tündérekről mesél, őket kell megkérdezni, hol rejtőzik a varázsló kertje, a varázsló biztos tudja, hová tűnt a tű... Odalopakodom az utcánk utolsó házához, hatalmas, festetlen fakerítés; olyan sűrű, hogy kezet rajta bedugni nem lehet. Egészen közel hajolok, hogy lássam, mi van mögötte. Kábító virágillat... hosszú szárú, kürt alakú virágok, amelyek szirmai mintha fekete bársonyból volnának... liliombokor, óriási kelyhű fehér liliomokkal... mindenütt elszórva alacsony, vékony szárú fehér virágok, amelyeknek egy szirma, csak egy szirma, gyenge piros színű. Elakad a lélegzetem, amikor megpillantom a kert közepén a bíborpiros, kövér virágot. Húsos, selymes fényű sziromzata hosszan lóg le egészen a magasra nőtt, haragoszöld színű fűbe. Mint egy kaleidoszkóp, úgy hat ez a kis csodakert... Kizökkent a háttérben felcsendülő katonazene. Amikor Zoran belém hatol, behunyom a szemem. Aki ilyen hévvel ostromol, hamar végez, vigasztalom magam. Közben géppuskaropogás nyomja el a katonazenét. Hirtelen megijedek, aztán fölfogom, mi történik. Zoran is lelassít egy pillanatra. Fölemelkedem a földről.
„Most próbálják ki a géppuskát, hatszázat lő egymásutánban! Megnézzük közelebbről?”, biztatom reménykedve, ám Zoran visszalök a földre, mérges bikaként döfköd. Géppuskaropogás, operettfoszlányok, Zoran nyögése, egyre vadabb döngetése. Nem tudom fölidézni anyámat, fáj, fáj, fáj a belsőm, mintha szét akarnák roncsolni, egészen a petefészkemig hasít a fájdalom. Aztán újra látom a kertet... a végében, a kerítéssel szemben egy kis ház gubbaszkodik. Zöld zsalus ablaka a földszint magasságára nyílott. Ajtó sehol. Közvetlenül az ablakok előtt kék szegfűk... És hol a varázsló? Ő fog segíteni rajtam, hogy elrejtsem, amit a szatócsboltból elcsentem. Odasettenkedem a varázsló házának ablaka alá, törökülésben várok rá, ölemben a zsákmányommal. Nem merek segítségért kiáltani, szégyellném, ha így látnának. Hiába kérlelem, a prüszkölő csődör nem hagyja abba. Végül szerbül kiáltok rá:
„Prekini, divljačuno, boli me!”
Mint aki karót nyelt, ledermed egy pillanatra. Kihúzza a farkát, sietve begombolja nadrágját.
„Izdajnička kurvo!”, sziszegi, majd leköp, és elfut.
Előkotrom a táskámból a kendőmet, letörölöm az arcomról a nyálát. A rúzsomból nem sok maradt. Megnyalom a kendőmet, körbetapogatom vele a számat. Letörlöm a combomról a férfi lucskát, megigazítom a szoknyámat, a hajamat, majd visszatámolygok a lányokhoz. Épp a mólóhoz készülődnek. Arcom hideg, remegek. Ránézek Jolira, persze azonnal leolvassa rólam, hogy mi történt. Számonkérően néz Putyira, aki nem érti, miben hibás. De kihez is fordultunk volna? Csendőrökhöz? Amikor szolgálatban vannak, ránk nem pazarolják az idejüket. Az újságírók sem foglalkoznak velünk. Jobb esetben kiröhögnének. Putyi belém karol, Joli pedig rám förmed: Ne feledjem, itt tiszta lány vagyok! Úgy érzem, szétmar a szégyen. Anyámra gondolok, a mesebeli tündérekre, a varázsló kertjére, hol vagytok?
„Haladjunk!”, szakítja félbe gondolataimat Joli, és elindulunk. Putyi vállára hajtom a fejem.
Ahogy közeledünk a mólóhoz, egyre zajosabb a puskaropogás. Mintha kihangosított varrógépet hallanék: RA-TA-TA-TA-TA-TA, megállás nélkül. A golyó szaggatta zsákokból szüntelenül pereg a homok. Percek múlva összerogynak a zsákok, mint az öreg vályogházak, utána a katonák újabbakat pakolnak elő. Urak, hölgyek, idősek, fiatalok és gyerekek egyaránt tolonganak a fegyver előtt térdeplő katonák körül. Úgy néznek a géppuskára, mint egy isteni jelenésre. Néhány vézna kisfiú átfurakodik a tömegen, közvetlen közelről akarják látni a csodafegyvert. Az egyik magas tiszt mosolyogva feléjük tolja a pusztító szerszámot, érintsék meg, milyen forró! A kisfiúk tágra nyílt szemekkel bámulják, s ahogy megérintik az izzó csövet, szisszenve visszarántják a kezüket. A dongalábú tiszt valami pajzánságot mondhatott nekik, látom a vigyorából, a kölykök úgy tesznek, mintha értenék. Az egyik fiú, a szeplős hátrébb lép, mintha rosszul lenne, úgy tűnik, a harsány tömegtől, vagy ki tudja, mi lelte. A fiú eltűnne a lábak között, ám a pajtásai a grabancánál fogva visszarántják. A tömegben mindenki önfeledten kacag, kurjongat, ujjong, duruzsol, Putyiba kapaszkodom, az ágyékom még lüktet a fájdalomtól, a katonák pedig újabb és újabb sorozatot lőnek a frissen kikészített, szürke homokzsákokba. A varázsló meggyújtja a lámpását, mely egy koponyában van elhelyezve. Keleten szürkülni kezd már az ég, a varázsló pedig lefekszik a kertben. És akkor minden virág leánnyá változik. Ő pedig hempereg a virágok között... Egy kék tulipán röfögni kezd, a varázsló odakúszik hozzá, föléje egyenesedik, lefogja a fejét, egy-kettő, szépen végez vele. Eltakarom az arcom, nem láttam semmit. Majd rám nehezedik egy büdös, izmos kar, megkötöznek és megbénítanak a hatalmas húskötelek... RA-TA-TA-TA-TA-TA-TA-TA! Szégyellem magam.
Vissza a tetejére