„ódázd el azt, mi elódázható” (Varró Dániel: Mi lett hova?)
Varró Dániel: Mi lett hova? (Illusztrálta Rácz Nóra.) Jelenkor Kiadó, Bp., 2016
(a kötet kontextusa) Varró Dániel költészetét tizennyolc éve követjük nyomon. Körülvesznek bennünket a saját szövegei, illetve műfordításai: (újra)olvassuk, megnézzük/meghallgatjuk klasszikussá vált verses meseregényét, sőt, részleteit magától értetődő természetességgel használjuk fel a középiskolai irodalomoktatásban (pl. a versformák tanításánál) vagy óvodás gyermekeink anyanyelvi humorra való nevelésében („Mackó öcsém, szevaszka, / Mit tervezel tavaszra? / Heverészek, fát mászok, / Két pofára málnázok” – a Túl a Maszat-hegyen részlete: Andris beszélget az állatokkal), rongyosra olvassuk (fel) kisdedeknek szánt korszerű mondókáit, s műfordításairól, drámai munkáiról most még szót sem ejtettünk (pedig kellene). Mégis, mégis: nagyon vártuk a Bögre azúr és a Szívdesszert mostanra meglett korú költőjének új kötetét, melyben arra a kérdésre reméltük (bár tulajdonképpen már régóta tudtuk) a választ, melyet Orbán Ottó fogalmazott meg a fiatal költő indulását méltató, atyai hangú verses levelében: „Felnőtt fejjel dől el, mi lesz belőled, / költő vagy trükkös mesterverselő” (Verses levél Varró Dánielnek).
(témák és műfajok) Varró új könyve sok szempontból továbbírja az előző két nem gyermekeknek szánt verseskötetét (így folytatódnak például a kötetben más módon is megidézett nagy elődök modorában megalkotott Boci, boci, tarka-stílusparódiák), azonban több ponton meg is haladja azokat. Látszik tehát egyfajta folytonosság, önazonosság ebben a költészetben, nyílnak azonban új utak is, mind a megszólalásmód és a témák, mind a műfajok és a versformák tekintetében. A verseskötet hat ciklusból, valamint két különálló versből áll ([Előhang] és [Utóhang]), melyek a könyv első és utolsó verseként mintegy keretbe foglalják azt. A ciklusok (részek) prózai bevezetői a másik két műnem sajátos elemeit csempészik a lírai kötet világába, hiszen szereplők tűnnek fel a színen, bonyodalom kerekedik, alakul a fabula, de mindennek csupán egyetlen célja van: a versekre irányítani a befogadói figyelmet.
A kötet versei közül a már említett [Előhang] és [Utóhang], valamint a ciklusok élén álló első versek ([Kávéház], [Málló mennyezet], [Jogosítvány], [Panaszkönyv], [Mánia], [Leltár]) nem csupán pozíciójuk okán, hanem – a [Panaszkönyv] kivételével – megegyező verselésükkel (mely rögtön egy verstani tanulmány tárgya lehetne) kérnek és érdemelnek kiemelt figyelmet az olvasótól. Ezen versek összetartozását nyomdatechnikai és grafikai elemek is kidomborítják: e nyolc költeményt azonos, de a kötet többi darabjától eltérő betűtípussal szedték, és mellettük dús, egész oldalas, a befogadást finoman irányító, illetve kiegészítő illusztrációk láthatók, melyek fókuszában mindig egy stilizált, fekete emberalak áll.
Az új verseskönyv megjelenése kapcsán Varró több helyütt utalt arra, hogy szerette volna magát és költészetét ebben a kötetben az irodalmi hagyomány úgyszólván „kötelező” műfajain és témáin megpróbálni. Olvasható hát a kötet egyfajta különleges példatárként is: tradicionális témák, műfajok és versformák sorakoznak (hitvesi költészet, virágének, bujdosóének, pásztoridill, létösszegző költemény, szabadvers, makarónivers, óda, ballada, makáma, s még sorolhatnánk hosszan), de mindez friss, az olvasói elvárásoknak bármely szinten megfelelni tudó, modern megszólalásmóddal, üdítő stílussal és hétköznapi szókinccsel ötvözve. A kötet versei számtalan kortárs és klasszikus költőt, számtalan szöveget megidéznek a magyar és a világirodalomból (főként persze az angolszász kultúrkörből) egyaránt, azonban a költemények a pretextusok ismerete nélkül is tökéletesen érthetők és élvezhetők. A kötetben történő lebontás-újraalkotás során a patinás, de kissé poros hagyomány nagyon is ragyogóvá, élővé válik, Varró alanyi költészete pedig megkerülhetetlenné, sőt – úgy sejtjük – sok szempontból kiindulóponttá.
(erősségek) A Mi lett hova? Ötödik részének élén álló [Mánia] című versben ezt olvassuk: „a versidomok szerelmese volt ő, / egy mániákus verslábfetisiszta. / Molosszusok s ionicus a minorék / hozták hagymázas izgalomba őt, / s a versformák, e verslábakra húzott, / ütemre lejtő, csábos verscipők.” A Bögre azúr megjelenése óta Varró majd minden kritikusa, értelmezője elismerően nyilatkozott játékosan virtuóz formaművészetéről. Ebben a verseskönyvben szinte mindegyik szöveg tematizálja valamiképp a költészetet, a vers születését, az irodalmat, s ez az autoreflexív gesztus a kötet egyik legnagyobb fegyverténye. Emellett persze nagy élvezettel olvassuk-ízlelgetjük a mívesen kivitelezett elfelejtett versformákat ([Mánia]), a blank verse-öket, a kancsal rímeket, a hexameterekben ritkaságszámba menő krétikusokat és sok más egyéb poétikai ínyencséget, szépséget. Talán nem túlzás hát azt állítanunk, az igazi főhős itt a vers, a költészet maga, s minden más – jogosítvány és kávéház (ahol minden ujjgyakorlat és metafora, ld. [Panaszkönyv]), unokaöcs és virágoskert – csak mellékszereplő.
A kötött versformák, precíz jambusok és bohókásra hangolt tercinák között, mintegy utánuk ballagva tűnik fel a kötet végén egy hosszan burjánzó, ars poeticaszerű, „káprázatos” (Kálmán C. György) elszabadult szabadvers (Minden olyan mint minden), melyet a Jelenkor Online kritikusai már megjelenése után nem sokkal beválogattak a 30 legjobb kortárs magyar vers közé. Minden bizonnyal a kötet csúcsteljesítményei közé tartozik, mint ahogyan az Urbánus költő a virágoskertben vagy a címet inspiráló [Leltár] és a (Feleségem bűvös asszony) is. A kötet némely pontján azonban halvány hiányérzetünk támad – valamiképp nem érzünk minden verset a helyén, s szükségszerűen akadnak benne kevésbé erőteljes darabok is. Összességében azonban ez mit sem számít, mert kétségtelenül jelentőségteljes kis kötetet tartunk a kezünkben, melyben akár a kacéran feltünő hiba ([Mánia]) is jelentéssel bíró, sőt mi több élvezetes lehet.
(illusztrációk) A Jelenkor Kiadó a kötet megjelenésével párhuzamosan adta ki újra Varró első két ún. „felnőtt” verseskötetét. A Bögre azúr is új, e legutóbbi kötethez igazított köntöst kapott, s így már mindhárom kötet illusztrációit Rácz Nóra jegyzi. A Mi lett hova? elülső borítójának kék-fekete grafikája, melyen egy asztalnál üldögélő férfi (fej nélküli) teste látható (kissé emlékeztetve a befogadót a Bögre azúr első kiadásának borítóján lévő fényképre), amint épp egy kanálból csöpögteti a kávét az előtte fekvő papírlapra, s rajta itt-ott őt rángató, cilindert viselő emberkefigurák ugrálnak, a makacsul újra és újra szembetűnő kávécserjék, valamint a hátoldalon található imitált kávéscsészenyomok és kávé-, illetve tintafoltok grafikusan ismétlik, felerősítik az olvasóban a kötet hátoldalán álló idézet kapcsán („Harminckét év elslattyogott, / nem történt semmi nagy dolog, / kis ez, / kis az”) felsejlő képzetet: a kávéházi szegletet. Szöveg és grafika szimbiózisa majdnem a teljes kötetben ilyen jól működik, s csak ízlés kérdése, kit melyik típusú képi világ szólít meg jobban: a filozofikus, részletgazdag (pl. 42. vagy 56. oldal), vagy az egyszerűbb formákkal operáló, de nem kevésbé szimbolikus illusztrációk (pl. 25. vagy 39. oldal).
(hova tovább?) Egyet kell értenünk Weöres Sándorral: a vers a lélek tréningje. Jó kis gyakorlatsor volt a Mi lett hova? – átmozgató, endorfinfelszabadító, enyhén addiktív. Még egy jöhet.
Vissza a tetejére