Satu; Halál a dobozban
SATU
Hogy fordulna ki a kezedben a villa! Ennéd szépen, komótosan a kis csülködet, folyna a szád szélén a szaft. És akkor, amikor már úgy érzed, finomabb falatot nem foghatnál, akkor egyszer csak pörögne egyet a kezedben, és belemélyedne az összes foga abba a hadonászó tenyeredbe. Csorogna végig a vér a karodon, üvöltenél, hogy vasízű lett a hús. Én pedig végre kiengedném a körmeimet, nem szorítanám ökölbe a kezemet, és pár perc alatt a félholdacskák is eltűnnének a tenyerem közepéből.
Annyira tele van a szája, mint a busz, amin zötykölődünk. Köpködi a szavakat, pajzs kellene elé. Fél hat van, csúcsidő, egymás hegyén-hátán csüng a nép. Savas szag terít be mindent. Aceton vagy ecet, nem tudom megállapítani, ahogyan azt sem, hogy valóban terjeng, vagy csak én érzem.
Mondja és mondja. Örülök, hogy élek, hogy vége a közös műszaknak, hogy mehetek vissza a kockás takaró alá, ahol ő nincs ott. Ő sem, és más sem, senki sem.
Gondolatban megint magamat pásztázom. Elképzelem, milyen zsíros a hajam, milyen rövid és festetlen. Milyen kerek hozzá az arcom, és ráncos, milyen karikás a szemem. Lehet, hogy még csipás is, gyorsan odakapok, megtörlöm. Nem kell vigyáznom, persze hogy reggel nem festettem ki, nincs, ami elkenődjön, csak a nap mocska, ami ráragadt. Húzogatom a pólómat, kilóg a dzsekim alól. A dzseki alól, ami feszül, ami már tízéves, aminek szakad a vége, ami nem túl divatos, és színben egy cseppet sem passzol a pólómhoz. Húzogatom, és látom a kezemet a koszos körmeimmel, a mélyedéseket a tenyeremben. Biztosan az is büdös, hiába mostam meg ma tízszer, ha a számhoz emeltem a cigit, mindig figyeltem, oda ne nézzen valaki, ne lássa, hátha ott van rajta valami.
Magyaráz és magyaráz, hogy bezzeg ez, bezzeg az, és hogy jobb ember kellene ehhez, nem akar engem megbántani, de hát biztosan tudom én is a magam határait.
Már nagyon szédülök, a szívem kiugrik, a körmöm koszos, a hajam csúnya, és eszembe jut az otthon hagyott reggeli maradék, amit már biztosan elleptek a hangyák. Sőt nemcsak azt, az egész lakást is, biztosan szutykos, ótvar, senki sem tenné be oda a lábát.
Fékez a busz, szorítom magamhoz a táskám, nehogy valakihez hozzáérjek vele. Hátul nagy köhögés hallatszik, egy óvodás hörög, mint egy tébécés. Baszd meg, hogy maradnál otthon a beteg kölköddel, nem lehetek újra beteg! Nem hiszem el! Ja, hogy neked is dolgoznod kell!? És azzal én mi a szart kezdjek? Velem ki a szar foglalkozik? Ki a büdös szar foglalkozik?
– Sajnos nemsokára leszállok, de holnap majd folytatjuk ezt, mert értsd meg, ez nem mehet így tovább… Hahó! Hallod?
– Ja, persze, persze, majd beszélünk! A lényeg, hogy minden jó legyen.
Szállj már le, te ostoba, életem egyik kettérántója, buta faszfej. Te korlátolt, otthontalan, anyátlan, rosszindulatú borzadály. Hogy esne rád egy balkon. Igen, az de jó lenne. Nem, baszki, akkor megint magamat hibáztatnám. Ne essen rád, senkire se essen, lényeg, hogy minden mindenkinek mindig jó legyen.
Leszáll végre, kettővel később én is leszállok. Jön szembe a tömeg, belesajgok, mintha egy rakás darazsat próbálnék a szemem elől eltüntetni, hessegetem őket, hogy tűnjenek az utamból. Mindjárt mindet megverem, esküszöm! Ne vigyorogjon, ne nézzen rám, ne nézzen lefelé! Tűnjön el!
Mielőtt bemennék az étterembe, bekapok egy gyógyszert. Nem lehet, hogy így beszélgessek valakivel. Eszementen, szétzilálva. Elszívok egy cigit, elpöckölöm, és elindulok befelé. Rezgek, de kicsit megnyugszom. Maximum négyen lehetnek bent. Leülök a sarki asztalhoz, kérek szépen egy vizet. Mosolygok, már fáj az állkapcsom, annyira odaragadt reggel óta.
Valahonnan szintetizátor hangja jön. Demó egy, demó kettő, majd isten tudja milyen szólamok. A bent ülő fiatalok röhögnek, és a zene irányába néznek. Némelyikük még arra sem veszi a fáradságot, hogy eltakarja az arcát, ahogy kibuggyan belőle a jóleső, lenéző, kibaszott kacaj. Sátán kutyái.
A zene egy öregúrból jön. Előtte a fekete gép, fehér billentyűk, rajta fekete szövetnadrág és fehér ing. Nyomja a gombokat, billentyűket, jól fésült haja meg sem rezdül. Nem néz fel. Csak csinálja.
Satuban a fejem.
Ekkor kezdek el sírni.
HALÁL A DOBOZBAN
regényrészlet
Újra és újra elképzelem a jelenetet. Szemtől szemben állok a fiúval a Gép utcában. Szokásos hely, tízemeletes, egyenpirosra festett panelek, szemetes utca, betonterep. A fiú pisztolyt szegez egy harmincas nőre, csak őt nézi, egy kicsit sem érdekli, hogy a társammal körbevettük. „Adja ide mind a két zacskót, és már itt sem vagyok!”– ezt hajtogatta újra és újra és újra. Nem tágít.
Átlagos napnak indult az a szerda. Bejártuk az egész várost villamossal, hogy spóroljunk a benzinnel. Nem voltunk riasztásban estig, így nem volt szükség kocsira. Végigszeltük a várost a harminckettedik kerülettől egészen az ötvenegyedikig. Szebb időket látott szecessziós épületek, üresen álló rendezvényközpontok, lebontott mozik, pár futballstadion és két börtön között ingáztunk. A fél várost bejártuk.
A villamoson tizenkétszer igazoltattunk csupán azért, mert valakiknél gyanús csomag volt (valami sötét egy átlátszó nejlonzacskóban). Fegyvereket keresünk és próbálunk elkobozni, ha nincs hozzájuk engedély. Márpedig általában nincs.
Aki tud, az ül, mindenki nagyon fáradt. A munkaidő napi tíz vagy tizenkét óra azoknak, akiknek még van munkájuk. Rengeteg cég bezárt vagy kivonult az elmúlt években. Amik maradtak, hazaiak, keményen adóztatják őket, így kevesebb embert foglalkoztatnak több munkaórában.
Aszott, ráncos, szakadt harmincas-negyvenes közönség megy A-ból B-be. Bár süt a nap, mégis olyan, mintha állandó borulás lenne. Az utcákról, az emberekről eltűntek a színek. Gépiesen menetel mindenki az utakon, nem beszél a másikhoz, alig várja, hogy hazaérjen, és magára zárja az ajtót.
Ahogy átnézzük a csomagokat, újabb módszereket fedezünk fel az élelem elrejtésére. Zacskókba ragasztott kis zacskókat, azokban kockákra szeletelt kenyeret, virslit, doboz májkrémet és ugyancsak aprított zöldségeket. Már korábban hallottam, lehet kérni a boltban, szeljék fel a paprikát, paradicsomot, hogy ne lehessen egészben kilopni őket. Mióta divat lett, persze már egyáltalán nem biztonságos a zacskóba ragasztott zacskó sem. Ha valaki nagyon kétségbeesett, az egészet kitépi a másik kezéből, nem pedig csak csór belőle egy keveset, ahogy a tisztességesek teszik. Egy kicsi neked, egy kicsi nekem!
A szürke mindenségben igazoltattunk. A harmincadik kerületbe nekünk nem kellett mennünk. Oda a VIP megy. Ott laknak a tehetősek. Az a legjobb rendőri meló, a gazdagokhoz szinte senki sem mer nyúlni. Az ő lopási ügyeiket a legapróbb részletekig kinyomozzák, a következmény pedig minden esetben börtönbüntetés. Nincs bocsánat, nincs enyhítő körülmény.
Este, mikor már ügyeletben voltunk, az őrsön vártuk a riasztásokat. Tudtuk, hogy nem lesz annyi időnk, hogy rendesen megvacsorázzunk, ezért pattogattunk egy adag kukoricát, kivettünk két liter kólát, és néztük a társammal a híradót. Nem telt el tizenöt perc, már jött az első riasztás. Gép utca 123., 89-es kód. Az egyik legszegényebb környék, ott minden este van valami. Másfél perc alatt kint voltunk az utcán, végigszirénáztunk a Gajda úton, majd a Tipel utcán át, a Dűlőn keresztül a Gép utcáig. A látvány, ami fogadott, teljesen megdermeszt.
– Kincsem, ne add fel! Tarts ki, különben Mónika nem tud vacsorázni! Meg fog halni, ha nem teszed meg! Tarts ki, kincsem! – rikácsol egy csecsemőt szorongató nő az egyik panelház hatodik emeleti erkélyéről. Ez az első, amit meghallunk, amikor megérkezünk.
Egy fiatal, rövid, sötét hajú, vékony nő kis terpeszben áll, alatta tócsa. Reszket, pedig közel harminc fok van. Zacskókat szorongat, még a sötétben is látom, ahogy az ujjai szinte elkékülnek, annyira szorítja az élelmet.
Vele szemben tizenéves fiú. Kezében pisztoly, a nőre fogja. Arca könnyes, feje rázkódik a hüppögéstől. Amikor az anyja végre csöndben marad, abbahagyja a sírást, leereszti a pisztolyt. Indulnánk felé, de az anyja újra megszólal:
– Kincsem, lődd le, tedd meg! Mónika és én is éhen halunk!
Mintha bekapcsoltak volna egy gombot, a gyerek újra sírni kezd, bömböl, de a pisztolyt megint a nőre szegezi.
– Ha közelebb jönnek, azonnal lelövöm! – szól felénk, így hát megállunk.
– Asszonyom, kérem, tegye le a zacskókat! – mondom a nőnek, akin látszik, hogy sokkos állapotban van.
– Fiam, maga is tegye le a fegyvert! Azonnal! – üvölt a gyerekre a társam.
– A gyerekem egy hete nem evett szilárdat. Ha ezt most nem viszem haza… meg fog halni – mondja remegő hangon a zacskós nő. – Ha hazaviszem, életben maradok. Ha nem viszem, inkább lőjön le ez a gyerek! Ha a fiam meghal, nem akarok élni – és még erősebben rászorít a zacskóira, és a gyereket nézi. – Amúgy segítsenek rajta is – szól oda nekem –, az anyja odafentről hipnotizálja.
De már nem válaszolhatok, jön a parancs: lőjem lábon a gyereket. Látom, hogy a nő még jobban megrémül, a támadóját is félti. Ekkor veszem észre, hogy megérkezett Kende, erősítést kaptunk. Torkaszakadtából üvölt: „Lője lábon, az isten szerelmére!” Erre valami elpattan bennem. Lüktet a fejem, könnybe lábad a szemem, felordítok. A gyerek most rám néz, nem az áldozatára. Gépies mozdulattal leteszem a pisztolyt a lábam elé, majd elindulok a járőrkocsihoz.
Végül a társam lövi meg a gyereket. Az felordít és összerogyik. Eddig ordibáló anyja eltűnik az erkélyről. A nő pedig eldobja a zacskókat, és odarohan a gyerekhez.
Mentőt én kértem, de tudtam, hogy leghamarabb fél óra múlva érnek ide, hiába van csak ötutcányira az állomás.
Nem tudtam odamenni, hogy segítsek, de a társam, aki meglőtte, elszorította a combját, hogy csillapítsa a vérzést.
Csak álltam, és néztem őket meg a földön heverő pisztolyomat.
Vissza a tetejére