Madzsari
Részlet a szerző Mona Lisa elrablása című, jövőre megjelenő regényéből.
Nem jött álom a szememre. Szapáry Tibi bezzeg már a konyhaasztalnál beleszundított a Štěpántól kapott sör utolsó kortyaiba. A konyhaszekrényre tettem a palackot, nehogy felborítsa, amikor majd ébredezni kezd. Egy pillanatig megkísértett, hogy magam ürítsem ki a pilseni főzetet az üvegből, de már a gondolatra is émelygés fogott el. Bizonyára ekkor sokallhatott be a szervezetem attól a rengeteg alkoholtól, amelyet Szapáry Tibi a cseh szeszipar legkülönfélébb termékeinek formájában leguríttatott a torkomon az előző öt nap során. Rendben, aláírom: ez csak silány mentegetőzés, nem kellett Tibornak túlságosan kapacitálnia engem. De valahogy mégis jobban esik ráfogni az egészet.
Persze talán jobban tettem volna, ha mégis leerőltetem a gigámon a maradék pilsenit. Akkor talán tudtam volna aludni. Így meg csak forgolódtam az ébrenlét és az álom határán egész éjjel. Egy idő után eszembe jutott, hogy egyezségünk ellenére felhívjam Emesét, de legalábbis küldjek neki egy sms-t, ám amint felmarkoltam a telefont az éjjeliszekrényre halmozott kéziratkupacról, láttam, hogy éjjel tizenegyet mutatott a kijelző. Ki tudja, hogyan és mennyire tudott aludni apját gyászoló asszonyom otthon, Budapesten az utóbbi napok során – nem vettem volna a szívemre, ha ritka, jóleső álomból ébreszti föl későn érkező üzenetem.
Az elmaradt üzenetküldés aztán újabb gondolatokat fialt. Pontosabban kérdéseket, amelyekre nem tudtam választ adni – elsősorban arról, igazolódott-e Emese elmélete azt illetően, hogy ha magára hagyom egy röpke hétre, és nem akasztom meg folyamatos törődésemmel a gyászmunkáját, akkor saját erejéből és tempójában sikerül majd túllendülnie a holtponton, és lassan, de biztosan átbútorozza lelkét az apja nélküli világra.
Reméltem, hogy Emesém terve bevált. Aztán eszembe jutott: mi van, ha mégsem, és ettől elkezdtem igen szar alaknak érezni magam. Elképzeltem, amint szétfolyt sminkkel, kócosan bámulja a plafont a könnyáztatta párnán, és minden porcikája azt diktálja, hogy felhívjon és megkérjen: üljek fel a következő vonatra, és siessek haza hozzá, mert egyedül nem megy, és szüksége van rám, de mégsem nyúl a telefonért az én drága, büszke, nyakas asszonyom, mert az a kudarc beismerésével volna egyenlő. Én meg itt dorbézolok már ötödik napja, meg kajtatom Mona Lisát, Szapáry Tibi barátom eltűnt kaméleonját, mintha azon állna vagy bukna a világ sorsa, megtaláljuk-e a jószágot.
Röviddel múlt éjfél, amikor motozást hallottam a konyhából, majd egy elfojtott káromkodást. Szapáry Tibi magához tért hétsörös álmából, és megpróbált az ágyáig támolyogni – a jelek szerint mérsékelt sikerrel. Aztán egy perc múlva abbamaradtak a zajok, de ekkor már késő volt – még ha előtte már kezdett volna is erőt venni rajtam az aluszékonyság, ez a közjáték ismét kilopta az álmot a szememből. Sebaj, legalább elűzhettem Emesével kapcsolatos gyötrő gondolataimat azáltal, hogy elkezdtem ismét Szapáry Tibi ellen uszulni magamban, őt hibáztatva álmatlanságomért. Szegény Tibi – részegen hortyogva fogalma sem lehetett arról, hogy azon az éjjelen következetesen neki jutott a bűnbak szerepe.
Életem közel negyven éve során egy dolgot megtanultam: ha nagy a káosz a fejedben, akkor mindig eredményesen enyhítheted azáltal, ha akkurátus rendet teremtesz magad körül. Az éjjeliszekrényen rendszertelen összevisszaságban hevertek a kéziratoldalak, úgyhogy felmarkoltam őket, hogy egymáshoz igazítsam a lapéleket. Tudom, hogy ezzel most az enyhe autizmus gyanújába keverem magam, de tény: az effajta haszontalan, ám mégis némi koncentrációt feltételező manuális tevékenységek mindig alkalmasak voltak arra, hogy megnyugtassanak. Bizonyára ezúttal is így lett volna, ha a kéziratlap-rendezgetés során nem követem el azt a hibát, amelyik gondoskodott róla, hogy az éjszaka maradéka során se aludjak túl sokat.
A kéziratlapok alatt ugyanis ott hevert az apósomtól megörökölt kék dosszié. Magam mellé tettem az ágyra a Madzsari fejezeteivel telenyomtatott papirosokat, felnyitottam az indigószínű karton borítólapot, és olvasni kezdtem.
Ismeretlen, ha ezt az írást olvasod, az két forgatókönyv egyikének a valóra válásával magyarázható. Az első, amelyben egyébként nemigen hiszek – mert, mint a továbbiakból majd kiderül, kevés okom van arra, hogy a szerencsében bizakodjak –, önző, személyes szempontjaim szerint a legelőnyösebb. Eszerint lesz elég időm arra, hogy bebörtönzésem krónikáját papírra vessem, aztán arra is jut belőle, hogy a leírtakat memorizáljam, mielőtt még valamelyik pribék rajtakapna, amint kéziratomon munkálkodom – már ha kéziratnak nevezhetjük a cigarettacsonk-hamuval teleskríbolt vécépapírlapokat. Bár miért is ne nevezhetnénk – itt és most erre és ezzel lehet és kell írni. Lehet – de nem szabad, és mit sem kívánhattam magamnak kevésbé, mint hogy egy szemfülesebb őr rajtakapjon, amint a szabályokra fittyet hányva feljegyzéseket készítek. Ezért döntöttem úgy: amint végzek egy-egy lappal, azon nyomban memorizálom a szöveget. Ha a legoptimistább forgatókönyv válik valóra, és a lábam alattam, nem pedig előttem lesz, amikor magam mögött hagyom ezeket a falakat, akkor még bizonyára a fejem is a helyén leledzik majd, jelen körülmények között a legbiztosabb trezorként, ahol a feljegyzéseimet tárolhatom.
Arra az esetre azonban, amennyiben mégsem a legderűlátóbbik változat válnék valóra, megkértem cellatársaimat, ők is biflázzák be vécépapírra vetett soraimat.
Ha nekem nem, talán majd nekik lesz alkalmuk, és lesz is kinek elmondaniuk mindezt. És az a valaki egyszer majd, egy szabadabb világban, ismét leírja azt, amit én itt írok most, cellám félhomályában. A második forgatókönyv szerint ugyanis még ha én nem is, de legalább valamelyikünk elevenen kijut majd innen.
Ha pedig a harmadik változatra adta voksát a sors és a hatalmasok óhaja, akkor bizony nincs, aki olvasná ezt a szöveget. Akkor mindannyian itt végezzük a börtönudvaron összeeszkábált bitón. És az igazat megvallva, minden jel szerint ez a végkimenetel a legesélyesebb.
Hogy milyen érzésekkel értem az első kéziratoldal végére? Nem tudnám pár szóban megfogalmazni – akkor és ott, Szapáry Tibi vendégszobájában heverve sem lettem volna képes szavakba önteni az öröm, a megilletődöttség, az együttérzés és a tanácstalanság ama kavargó elegyét, amelynek a kellős közepébe taszítottak az apósom által valamikor 1958 második felében vécépapírra vetett sorok. Igen, a kavalkádba némi öröm is vegyült, elvégre biztos voltam benne, hogy Emesémnek nem volt tudomása néhai apja börtönbeli feljegyzéseiről – ha tudott volna róluk, bizonyára nem tartja előttem titokban létezésüket. A megilletődöttséget pedig aligha kell bővebben magyaráznom – elvégre azt az embert, aki mindezt több mint fél évszázada papírra vetette, pár héttel azelőttig még eleven, hús-vér emberként ismertem, és úgy éreztem, mintha a síron túlról üzent volna nekem és lányának, az én Emesémnek a kék dossziéba fűzött papírlapokkal. Együttérzésemet pedig az táplálta, hogy apósomat valóban őszintén szerettem és tiszteltem, így kiváltképp nehezemre esett bepillantanom élete azon napjainak krónikájába, amelyek során talán legvérmesebb reményeiben sem gondolhatta volna, hogy egyszer majd apa lesz, és még több mint öt évtizednyi idő adatik meg neki ebben a földi életben.
Tanácstalanságom pedig éppen együttérzésemből fakadt. Ha nekem is nehezemre esett néhai apósom legsötétebb óráinak emlékezetével szembesülni, akkor vajon nem csupán súlyosbítanám-e Emesém gyászának terhét azzal, hogy megosztom vele a síron túli üzenetet?
Talán az volna a legokosabb döntés, ha eltitkolnám a kék dossziéban lelt iratok létezését Emesém elől, gondoltam. Aztán persze rögvest birokra kelt férfiúi felelősségtudatommal a szakmai énem, és olyan érvekkel próbálta kikezdeni Emesém védelmezésére irányuló eszközeimet, mint hogy a szöveg létrejöttének körülményei dacára is nyilvánvaló értékeket hordoz – talán Faludy Tanuld meg ezt a versemet című költeményének prózai rokonára leltem rá apósom hagyatékában, meg aztán milyen alliterációk vannak benne, személyes szempontjaim szerint, meg majd magam mögött, nem modorosság ez, hanem költészet, akárki meglássa –, és egyáltalán, a szöveg már puszta léte által, keletkezésének és fennmaradásának körülményei folytán is érték, kordokumentum, amely megőrzésre, ráadásul a nagyközönség figyelmére is érdemes. Emesét majd jól megvigasztalom, ha felzaklatja a szöveg – ennyi kockázatot és magántermészetű kellemetlenséget vétek volna nem vállalni a köz javáért, nemde?
Na, ezt sem most fogom eldönteni, gondoltam magamban, és inkább tovább olvastam.
Hogy mit, azt nem fogom ide idézni. Egyrészt másvalaki már úgyis megtette – a későbbiekből kiderül majd, kicsoda, és kétségem nincs afelől, hogy hamarosan napvilágot lát a szöveg, a tájékozott olvasónak pedig nem esik majd nehezére kideríteni, hol kell keresnie a közlést. A másik ok pedig az, hogy egyszerűen nem esnék jól idéznem a hagyatékában talált írás további részéből. A folytatásban ugyanis nyoma sem volt annak a fennkölt, méltóságteljes hőstragédiának, amelyet a fennebb citált bevezetés ígért. A néhai apósom bebörtönzéséről szóló családi legendát éppen annak főhőse írta át hőskölteményből tragikomikus bohózattá a következő oldalakon. A róla szóló városi legendákban emlegetett, manifesztációszerű József Attila-tanulmányról és a miatta bezúzott folyóiratszámról szó sem esett a szövegben. Azonban a gyakorlatiatlan, életidegen balfékség újabb és újabb bizonyítékai és szatírába illő helyzetek annál bőségesebben szerepeltek benne – ezek tárháza volt az írás, az Emesém apja elleni eljárás apropójaként szolgáló casus bellitől kezdve egészen a börtönbeli viszonyokat taglaló utolsó bekezdésekig. Kérdezem én: mekkora élhetetlenség kell ahhoz, hogy valakinek éppen 1958. június 17-én, egy nappal Nagy Imréék kivégzése után jusson eszébe általános iskolai magyartanárként A walesi bárdokat venni fakultatív anyagként? Az államellenes izgatás és a fasiszta puccskísérlet vádját bizonyító tanúvallomás pedig már önmagában is felért egy bohózattal. A vád szerint ugyanis apósom nyilaskeresztes eszméket terjesztett a tanórákon. És mi volt erre a bizonyíték? A nyomozók végigkérdezték a tanítványokat, mi minden hangzott el apósom óráin, és az egyik nebuló azt találta mondani, hogy a tanár elvtárs sokat beszélt nekik a nagy magyar nyilasok hőstetteiről. A jegyzőkönyv szerint a nyomozó érdeklődésére a diák előadta: a vádlott elmondásában a magyar nyilasok hősiesen védték ellenségeivel szemben a népet. A kihallgatás átiratából azonban – így a kék dossziéban hátrahagyott visszaemlékezés – hiányzott a tanúvallomás folytatása, amelyben a nebuló hozzátette: „hátrafelé nyilazva”, minekutána néhány kérdés nyomán egyértelműen kiderült, hogy a fogalomzavarban senyvedő gyermek bár nyilasokat mondott, de a kalandozások korabeli íjászokra gondolt közben. Az efféle apróságoknak persze nem jutott hely a vádirat végleges változatában (csak hogy magam is elhelyezzek itt egy tripla alliterációt a kék dosszié szerzője iránti tiszteletadás gyanánt), amelynek alapján Emesém apját végül nyolcévnyi börtönbüntetésre ítélték. Az meg végképp nem állt összhangban az államszocializmus terrorjának áldozatául esett mártír apósomról szóló legendárium fennköltségével, amikor arról írt, hogy miután memorizálták a vécépapírra írt szöveget, a cellatársak mindig rendeltetésszerű használatba vették a papírlapocskákat, eltüntetendő a tiltott feljegyzéskészítés bizonyítékait az olyan őrök elől, akik még a kübli tartalmát sem átallották volna alaposabban szemrevételezni fokozott éberségüktől hajtva.
Kurva Kádár-rendszer, hát még a gazemberségeidben is röhejes voltál? Na megállj, most majd jól szétírlak, gondoltam magamban, aztán Szapáry Tibi szobájába lopództam, és – ügyelve arra, nehogy felverjem részeg álmából – a kintről beszűrődő holdfényben megkerestem a laptopját. Visszamentem a szobába, kényelmes háttámlává stócoltam a párnákat az ágy végében, aztán felhajtottam a számítógép fedelét, és írni kezdtem a Madzsari legutolsó fejezetét.
Sok víz folyt le a Dunán, Száván s a Drinán, és vér is rengeteg, amióta a montenegrói bércek között egy Magyarhonból odaszakadt nemes ifjú elhatározta: kiválasztja a madzsariak utána jövő nemzedékéből a legrátermettebb sarjat, és reá testálja Szent István koronája őrzésének feladatát, hogy aztán, mielőtt még kifogná az Úristen az élők szekeréből, az is hasonlóképpen adhassa majd tovább a küldetését. Így örökítődött a Szent Korona őrzésének feladata nemzedékről nemzedékre a Crna Gora-i ormok között megbúvó falucskában. Miközben a nagyvilágban szövetségek köttettek és rúgattak fel, birodalmak emelkedtek és buktak alá, egyetlen dolog állandó volt: a Balkán egyik legeldugottabb csücskében, egy Madzsari nevű faluban mindig akadt valaki, akinek minden percét egyetlen törekvés töltötte be: élete árán is őrizni és óvni a magyarok koronáját.
1977 januárjától kezdve azonban akadt másvalaki is, akinek éjjel és nappal Szent István koronája körül forogtak a gondolatai. Ez a valaki nem más volt, mint James Earl Carter Jr., az Amerikai Egyesült Államok harminckilencedik elnöke. Ugyanis amint Carter – az elődei által száznyolcvan éven át ápolt hagyománynak megfelelően – beiktatási beszédét követően átvette elődjétől az Ovális Irodában az elnökök titkos könyvét, és magára maradt az ország legféltettebb titkait rejtő füzettel, a Kennedy-gyilkosság homályban maradt részleteiről, az egyiptomi homokból egy connecticuti egyetemi tanár által kiásott frigyládáról, valamint az 51-es körzetről és az Apollo–11 küldetésének valódi mibenlétéről szóló feljegyzések között a magyarok Szent Koronájáról is talált egy fejezetet benne.
Ezt követően Jimmy Carternek nem volt nyugalma se éjjel, se nappal. Bármi is volt a hivatalos programja, és a világnak bármely távoli szegletébe is szólították diplomáciai kötelességei, nem telt el hét anélkül, hogy valaki ne hozta volna szóba a magyarok Szent Koronáját. Amikor az elnök vacsorán látta vendégül a Fehér Házban Teller Edét, hogy megköszönje neki, amiért – idézzük – „Szilárddal és Neumannal megnyerték Amerikának a második világháborút”, a tudós fizikus azzal felelt: „És azt is megköszönheti a bombáimnak, elnök úr, hogy azóta is sikerült fenntartani a világbékét”, majd hozzátette: „úgyhogy akár vissza is adhatná a magyaroknak a koronájukat, szerény hála gyanánt azért, amit ezért az országért tettek”. Elnöksége első évének májusában pedig, amikor az elnöki nyaralóban nem hivatalos látogatáson fogadta a szaúdiak küldöttét, előkészítendő Khalid király és Fahd koronaherceg egy éven belül esedékes látogatását, a Rijád képviseletében eljáró diplomata kíséretében volt egy mézszőke, mosolygós szemű, hajában fehér virágkoszorút viselő fiatal szépség is, aki mint „nagy tehetségű olasz tévés személyiség” mutattatott be Carternek – a szaúdiak követe még azt is hozzátette: „ha a jövőben is ily odaadóan igyekszik a lány, még parlamenti képviselő is lehet belőle” –, aztán a vacsoránál, amikor az elnök, hitvese rosszalló pillantásaitól kísérve, megdicsérte a szőkeség koszorúját, tréfásan azt tudakolva, a legújabb római divat szerint ilyet viselnek-e mind az olasz leányzók, a szőkeség egy széles mosoly és egy kihívó pillantás kíséretében megjegyezte, hogy ő igazából nem olasz, hanem magyar, és tudomása szerint Carterék birtokában is van egy igen szemrevaló fejfedő, amely „a hazai husikákat illetné”. A washingtoni mendemondák szerint ezt a diplomáciai eseményt követően hozta meg a verdiktet Carterné First Lady: ha a férje nem akarja, hogy ő maga személyesen robbantsa ki a harmadik világháborút tüstént, akkor „a koronának mennie kell”.
Azonban nem csupán Jimmy Carter éjszakáiból űzte el az álmot Szent István koronája. A Crana Gora-i bércek között, Madzsari egyik terméskőből épült házában is rendre ébren forgolódott hajnalig egy Branislav Pustić nevű férfiú, akit afféle különcként tartottak számon a falucska lakói – bár már a negyvenedikhez közeledett a férfiú, még mindig nem hozott asszonyt a házhoz, és naphosszat csak a környékbeli hegyeket járta egyedül, s ezen útjaiból gyakorta zsákmány nélkül tért haza, dacára annak, hogy kiváló vadász hírében állott, és a puskával is kiválóan bánt: fogadásból bármikor kész volt lebonyolítani a falulakók által „Branko-féle szüret” néven emlegetett mutatványt, amely abban állt, hogy százötven lépésnyi távolságról választotta le a növényről a pirosló bogyóktól súlyos fürtöt, egyetlen lövéssel, amelyet arra a pontra vitt be, ahol a fürtkocsány a vesszőhöz csatlakozott. Branislavnak azonban az utóbbi időben esze ágában sem volt hasonló mutatványokkal szórakoztatni a közönségét – ám arra egyre erősebb késztetést érzett, hogy lövészi képességeit tovább tökéletesítse –, ugyanis amikor nagy ritkán mégis erőt vett rajta az álmosság, akkor rémlátomásoktól gyötörten, verejtéktől iszamósan ébredt, és ezekben a rémlátomásokban ismét egymás ellen támadtak Mohamed és Krisztus követői, az összes gyaur kiirtásához kérték Allah segítségét a mudzsahedinek, míg más harcosok fegyvereit a pópa áldotta meg, és még a keresztény is a másik keresztény vérét vette, ha az nem pontosan ugyanúgy vallotta meg Krisztusba vetett hitét, ahogyan ő maga tette.
Branislavnak pedig küldetése volt, ami ki tudná összeszámolni, hány generáción keresztül örökítődött rá egy hajdanvolt férfiútól, aki négy évszázaddal őelőtte látta meg a napvilágot valahol Magyarország északi vidékein, egy Barcsvár nevű falucskában.
Branko minden gondolata és cselekedete egyetlen célt szolgált: hogy biztonságban tudja a koronát, amelyet évszázadokon át rejtett a Madzsari feletti ormok egyik sziklaürege, melynek hollétét mindig csak az arra hivatott falulakó ismerte, hogy ezt a tudást aztán továbbadja az utána következő nemzedékből kiválasztott őrzőnek.
És négyszáz esztendő óta először most az őrző úgy érezte, nem képes egymagában szavatolni küldetésének sikerét.
1977 nyarának egyik délutánján tehát Branislav Pustić asztalhoz ült, hogy levelet írjon Josip Broz Tito elvtársnak, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnökének, amelyben tudatta vele: visszatérő látomásai vannak arról, hogy a Népfelszabadító Háború sikerére alapozott aranykor nem tart majd örökké, és irtóztató veszedelmek tépik majd az országot, neki pedig a birtokában van a magyarok Szent Koronája – nem a hamisítvány, hanem az igazi –, amelyet a múlt homályába vesző elődeitől átörökölt kötelessége mindenáron és minden körülmények között megvédeni. Ezért most Tito elvtárs segítségét kéri ahhoz, hogy olyan helyre menekítse a koronaékszert, ahol elkerüli majd a háborúság vihara – arra kéri Tito elvtársat, kiváló diplomáciai és államférfiúi képességeit latba vetve gondoskodjék arról, hogy Szent István koronája több mint négy évszázad távollét után végre visszajuthasson Magyarországra.
Tito elvtárs asztalára persze minden áldott nap érkezett legalább kétfuriknyi levél a Júliai-Alpoktól a Dojran-tó partjáig az irdatlan ország legkülönfélébb szegleteiből – mondhatnánk, ha ezek valóban a hajdani partizánvezér asztalán landoltak volna. Az igazság azonban az, hogy előolvasók sokasága gondoskodott arról, hogy magához az államszövetség elnökéhez csakis azok a levelek jussanak el, amelyek valóban érdemesek a figyelmére – vagy a bennük szereplő információk, vagy pedig szórakoztató potenciáljuk okán.
Branislav Pustić küldeményét az utóbbi kategóriába sorolta be az előolvasó, azt gondolván: talán Tito elvtárs is mulatságosnak találja majd, hogy még a Crna Gora-i bércek marcona lakói között is akad olyan levélíró, akinek elméjében a nyilvánvaló eszementséget merész és szabadon szárnyaló fantáziával párosította a sors.
Tito elvtárs azonban kiváló stratéga volt, és a legjelentéktelenebbnek tűnő apróságban is képes volt felismerni a magasabb célok eléréséhez közelebb vivő lehetőséget.
S bár Jugoszláviában 1977-ben még igen jól mentek a dolgok, Tito elvtárs tudta, hogy ez a siker ingatag lábakon állott. Ahhoz, hogy hosszú távon fenntartható legyen, az kellett, hogy a kelet felőli, valamint a nyugati oldalon megvetett láb is szilárd talajra támaszkodjék. Ráadásul az államvezetésnek anélkül kellett mindezt abszolválnia, hogy az egyik oldalnak tett gesztusaival felbőszítené a másikat. ’77 nyarán a nagy Szovjetunióval ápolt viszony igen bensőséges volt – Tito elvtárs augusztusban találkozott Leonyid Brezsnyevvel a Kremlben, ahol a két ország közötti áruforgalom folyamatos növeléséről is megállapodtak –, azonban ez felvetette annak a veszélyét, hogy a nagy cimboraság Moszkvával majd Washingtonban szül ellenérzéseket. Kellett tehát egy gesztus, amely úgy képes biztosítani az Egyesült Államokat Jugoszlávia baráti érzéseiről, hogy közben a szovjetekkel elért eredményeket sem teszi zárójelbe. És ugyan mi volna alkalmasabb erre – latolgatta a lehetőségeket Tito –, mint egy szimbolikus lépés, amely anélkül vonja be a diplomáciai akcióba az Egyesült Államokat is, hogy annak a beavatottak körén kívül híre menne. S mivel a jugoszláv hírszerzés eredményességének köszönhetően az államvezetés tisztában volt azzal, hogy a háttérben előrehaladott tárgyalások folynak Budapest és Washington között a koronaékszerek visszaszolgáltatásáról, Tito elvtárs úgy döntött: amennyiben a montenegrói levélben foglaltak hitelessége bizonyságot nyer, az remek alkalmat teremt arra, hogy ő maga is aktív résztvevőként kapcsolódjék be az ügyletbe, és az amerikai külügyre újabban jellemző „a barátom barátja az én barátom is” hozzáállást kiaknázva jó pontokat szerezzen a Carter-kormányzatnál, mindemellett a tengerentúlról érkező ajándék hitelességét megkérdőjelezve elhintse a kétség magvát is a magyar fejekben, nehogy Budapest megelőzze Belgrádot a nagyhatalmak mindegyikével a lehető legjobb viszonyt ápoló szocialista ország pozíciójáért folytatott versenyben.
Így hát 1977 szeptemberének egyik délutánján Madzsariban, Branislav Pustić háza előtt megállt Tito elvtárs páncélozott, fekete 600-as Mercedese. Kiszállt belőle a Népfelszabadító Háború hőse, rövid, kemény kézfogással üdvözölte Brankót, aztán jó óra hosszat tárgyaltak a terméskőből épült ódon házikó falai között, szem- és fültanúk nélkül. Tito elvtárs egy kiszolgált, kopottas iszákkal a kezében távozott Branislav Pustić hajlékából – egyik testőre ajánlkozott, hogy átvegye tőle az elnyűtt nyeregtarisznyát, de az államszövetség elnöke egyetlen kézmozdulattal megálljt parancsolt neki. Amikor elhelyezkedett az anyósülésben, ölébe vette a bőrszütyőt, összekulcsolta ujjait felette, és merengő pillantást vetett egy képzeletbeli pont felé a messzeségben. Még az összesereglett madzsariaknak integetni is elfelejtett.
Cyrus Vance amerikai külügyminiszter 1978. január 6-án adta át az eredetinek hitt Szent Koronát Apró Antalnak, az Országgyűlés elnökének a Parlament kupolatermében. Az Egyesült Államok jó néhány feltételhez kötötte a koronaékszer visszaszolgáltatását, megelőzendő, hogy némelyek a magyarországi hatalom legitimitásának elismeréseként értelmezhessék az eseményt. Ennek érdekében az amerikaiak nyomatékos kérésére az átadási ceremónia idejére az összes vörös zászlót el kellett távolítani az Országházból, és Kádár János sem vehetett részt az ünnepségen.
Kádár Jánosnak persze ekkor sokkal fontosabb dolga volt annál, mintsem hogy a Jagelló Izabella parancsára készített koronamásolatok egyikének a hazahozatalát ünnepelje az imperialistákkal a Parlamentben. Kádár ugyanis aznap délelőtt Dunaszekcsőn, egy erre a célra kibérelt csárdában találkozott Titóval, és miután a biztonsági őröket és a személyzetet az ajtón kívülre parancsolták, a fogadó félhomályában bő négy évszázad elteltével ismét Magyarország legfőbb ura és parancsolója tarthatta a kezében Szent István koronáját – még ha ez meglehetősen másképp is történt, mint ahogyan azt a tizenhatodik század derekán egy magyar királynévá lett lengyel hercegnő elképzelte.
S míg a tévéhíradók és a rádió hírei bejelentették a koronaékszer hazatérését Amerikából – néhány óra késéssel persze, megelőzendő, hogy a Parlament előtt spontán gyülekezés alakuljon ki az átadáskor, amiből „bármi lehet” –, eközben a Magyar Nemzeti Múzeum pincéjének egyik, a kor legfejlettebb technikájával felszerelt termében Aczél György személyes felügyelete alatt néhány gondosan kiválasztott mérnök és ötvösmester – a történészeket Aczél személyes döntése alapján kihagyták a meghívottak köréből – nekilátott, hogy megállapítsa: valóban az eredeti Szent Koronát vette-e át aznap reggel a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnökétől.
Aczél György aznap este négyszemközti találkozón tudatta Kádár Jánossal: az előző órák vizsgálatai minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a korona, amely aznap reggel még Tito elvtárs limuzinjában zötykölődött a baranyai utakon, azonos azzal, amelyet államalapító István király viselt a fején egykoron.
Kádár János egy mély sóhajjal kísért bólintással nyugtázta a hírt, majd kisvártatva ezt a kérdést intézte régi harcostársához:
– Aczél elvtárs, most mihez kezdünk?
Aczél egy éjszakányi gondolkodási időt kért, és másnap reggel ugyanott tájékoztatta Kádárt aprólékosan kidolgozott tervéről.
Néhány héttel később, annak alkalmából, hogy hazatért Amerikából a Szent Korona, állványzatot húztak a Hősök terén a millenniumi emlékmű köré. S a rákövetkező napok során a járókelők és turisták nagy érdeklődésétől kísérve tisztogatták ipari alpinisták a harminchat méter magas kőoszlopot, és tetején a bal kezében kettős keresztet, jobbjában pedig a Szent Koronát tartó Gábriel arkangyalt, addig odalent, egy sötétzöld paraván takarásában kőművesek buzgólkodtak az emlékmű talapzatán egy építészmérnök felügyelete alatt, miközben a túl közel merészkedő érdeklődőket udvarias határozottsággal parancsolták odébb a helyszínt biztosító rendőrök. A munkálatok egy tizenkét méter mély, harmincöt centiméternyi átmérőjű aknafuratot alakítottak ki az emlékmű alatt – tengelye hajszálpontosan egyezett a millenniumi emlékmű kőoszlopáéval –, és dupla falú vasbeton kéreggel burkolták, amely a tervezők szerint még erősebb földrengések esetén is képes lesz ártalmatlanná tompítani a külső fizikai behatást.
Amikor az előkészítő munkálatok befejeződtek, fekete Volga indult a Magyar Nemzeti Múzeum elől a Hősök tere felé. Csomagtartójából a sofőr és kísérője rozsdamentes acélkapszulát emelt ki, amelyet az erre a célra kialakított csörlő segítségével leeresztettek az emlékmű talapzata alá fúrt verem legmélyére. Aztán a két titokzatos férfiú visszaült a fekete Volgába, és tovarobogott a Népköztársaság úton a belváros felé, a munkások pedig nekiláttak, hogy a talajszintig betonnal töltsék fel az aknának mind a tizenkét méterét, és végül akkurátusan visszahelyezzék az emlékmű talapzatára a burkolólapokat, hogy ismét pontosan úgy nézzen ki minden, mint bármikor az előző hetven-egynéhány év során (csak kissé tisztábban, legalábbis az előző néhány esztendőhöz képest).
Ami pedig az Amerikából hazahozott másolatot illeti: már Aczél és Kádár elvtárs is hosszú évek óta aludták örök álmukat a temetőben (talán nyugalmas szendergésben, talán gyötrő rémképektől kísértve), amikor végre engedélyezték a hatóságok, hogy ötvösművészek vizsgálják meg az akkor még a Magyar Nemzeti Múzeumban elhelyezett műtárgyat. (A történészek megint távol maradni kényszerültek.) A kutatás 1994-ben közreadott eredményei hosszasan sorolják azokat a tényezőket, amelyek az ékszer létrejöttének furcsa körülményeire engednek következtetni: például hogy készítésekor egy már meglévő koronát használtak fel, és arra építették rá a legkülönfélébb műhelyekben készült elemeket, többek között egy hajdani ereklyetartót is újrahasznosítva. Mégsem akadt a bizottság tagjai között senki, aki nyilvánosan, vagy akár a kutatás résztvevőinek szűk körében is hangot mert volna adni a kétségnek, ami ott motoszkált mindannyiuk fejében a vizsgálat során és azóta is: a kételynek azt illetően, hogy a koronaékszer valóban azonos-e azzal, amelyet Szent István viselt a fején egy ezredévvel korábban.
A Szent Korona – az igazi – pedig azóta is az acélkapszula sötétjében szunnyad, tizenkét méternyi beton takarásában azon a helyen, amely a lehető legegyértelműbben hirdeti, milyen kincs rejtőzik a mélyén, mégis senkinek sem jutna az eszébe ott keresni.
Na, ezzel is megvolnánk, tettem ki a pontot a Madzsari utolsó fejezetének végére, és csak ekkor vettem észre, hogy odakint már javában ontja sugarait a forró augusztusi nap.
Kíváncsi vagyok, mit szól majd Szapáry Tibi ahhoz, mit végeztem, amíg ő azzal volt elfoglalva, hogy kialudja a tegnapi söröket, gondoltam, aztán elmentettem a dokumentumot, és – a jól végzett munka örömével kialvatlan ábrázatomon – összecsuktam a táskaszámítógépet.
Ekkor vettem észre, hogy Szapáry a szoba ajtajából vigyorog rám – mintha neki is éppen annyi oka lett volna az elégedettségre, mint nekem.
Vissza a tetejére