Hetedíziglen
Az átkot egy cigány lány mondta ki Bartus Péterre, a császári és királyi hadsereg tizedesére 1916 októberében az olasz fronton, az Isonzó folyó barna árja fölött, a sáros dombtetőn, amikor a tizedes a Maxim géppuskák kerepelése, a szemerkélő eső, a pattogó magyar, cseh, olasz parancsszavak és égig ható jajkiáltások ellenére meg akarta erőszakolni a lövészárok mélyén, agyagos mélyedésben, de minduntalan meg-megcsúszott, és dühében, hogy még csak meg sem tudja ragadni a cigány lányt, megütötte őt a puskatusával; erre a lány körmével a férfi arca felé kapott, és négy mély árkot szántott a szeme alá, ahonnan kiserkent a vér, s ezzel egy időben meg is átkozta, hogy ő maga és leszármazottjai hetedíziglen fegyvertől essenek el, fiatalon, anélkül hogy a gyermeküket felnőni látnák, ám ezt Bartus nem hallotta, mert megint megcsúszott és elzuhant, az elméje elborult, és a tőrét előkapva egyszerűen hasba szúrta a lányt, aki egy kicsit előbb halt meg, mint ahogy a férfi vadul beléélvezett, majd eltorzult arccal legördült róla, bele a véres mocsokba, nyúlós sárba, feledve a dupla bűnt, mert elméje megkegyelmezett neki; így szabadságán tiszta lelkiismerettel tekinthetett fiatal felesége szemébe, és Anna fülébe súgott szerelmes szavai őszintének tűntek; talán csak abban az utolsó pillanatban rémlett fel valami abból az istentelen délutánból, amikor a magját belelövellte asszonyába, megtermékenyítve méhét, de tettének rémképe tovarebbent, ahogy csókot kapott szemhéjára, és úgy is aludt el, hogy rémálmok sem gyötörték, sőt az átokhoz képest még a halála is gyors volt: két héttel később a színtelen, nyálkás reggel ismét a fronton találta, és amikor a szabadságról visszatérő katona óvatlanságával Bartus kiemelkedett a lövészárokból, akkor egy olasz golyó leszakította a fél fejét; a gyászidő leteltével özvegye új férjet keresett magának, mert Budapesten egyre csak nehezedett az élet, és egy egyedülálló asszony a háborús viszonyok között, egy újszülöttel, támaszt kellett keressen, de Anna szerencsére szép volt és kívánatos, egy nálánál tizennégy évvel idősebb rendőrtiszt vette gondoskodásába, akinek bár volt felesége, kitartotta a fiatalasszonyt nyolc éven át, és bizonyos pillanatokban még Bartus felcseperedő Zoltán fiára is úgy tekintett, mintha a sajátja lenne, csakhogy 1925 tavaszán megütötte a guta, és a felesége bosszúra szomjazva kiperelte Annáék alól a lakást, így kénytelenek voltak vidékre költözni, Veszprémbe, ahol Anna ápolónői munkát vállalt, ezzel tartva el magukat, és biztosítva jó nevelést Zoltánnak a gazdasági válság fojtó időszakában, amíg a fiú ki nem járta az egyetemet, azután pedig remek állást kapott a Ganz-gyárban; havi négyszáz pengővel családalapításra is gondolhatott, és édesanyját is támogathatta, aki egyre csak sorvadt, mígnem kitört a második, világra kiterjedő nagy háború, és egy Bárdossy szignózta paranccsal 1941-ben be nem hívták frontszolgálatra, akkor már nem az anyja, hanem egy táncos lábú lány, Zsófia mellől, pontosan a kitűzött esküvő előtt egy héttel, amelyet mindennek ellenére gyorsan meg is tartottak, egyszerre sírva és nevetve, elhálva a nászéjszakát; majd Zoltán másnap bevonult, pár hét alatt kiképezték, és gyors menetben a keleti frontra kivezényelték, bele az orosz télbe, jeges hófúvásba; és Bartus Zoltán hetek, hónapok elmúltával már nem emlékeztetett önmagára, rongyokba bugyolálva, átkötve, csonttá fagyva és lesoványodva, lefagyott füllel és lábujjakkal, beesett szemmel kóborolt a hómezőn, egyedül a ködös pusztában, míg a szenvedésének véget nem vetett három lovas katona, akik egyszerűen lemészárolták, golyót sem vesztegettek rá, de még szavakat sem, miközben legázolták, csak lélegzetük párája tört fel, s a lovaik prüszköltek; Bartus honvéd pedig temetetlen maradt, eltűntnek nyilvánították, nem halottnak, de az asszonya tudta és megérezte, hogy hiába várja haza, a légópincék mélyén dideregve nem is szólt gyermeküknek apjáról, úgy vélte, jobb, ha nem tud semmit; aztán amikor a választások után, amelyen a Magyar Dolgozók Pártja és Rákosi Mátyás elnyerte az ország vezetését, összetalálkozott egy teherautó-sofőrrel, s az a nevére vette őt és a fiút, az ötéves Bartus Gergőt, na, akkor végképp úgy döntött, elfeledkezik mérnök szerelméről, és belevetette magát az ország építésébe; a férjével Szolnok mellé költöztek, egy aprócska kis faluba, beléptek a téeszbe, és szorgalmasan művelték földjeiket, jegyezték a békekölcsönt, miközben Gergő egyre csak nőtt és nyúlt, kergette a rókákat a földeken, csúzlizta a verebeket, majd tizenhat évesen traktorra ült, és krumplilövedékekkel kápráztatta el a falusi lányokat: krumplit tett a jármű kéményébe, járatta a motort, aztán egy erőteljes fröccsel a magasba lőtte a megfeketedett lövedéket, így lett párja tizenhét évesen egy szőke lány, akire az egyik visszahullt; az első csók csak sokkal később csattant el, aztán gyors házasság következett, és egy szőke fiúgyerek, akit Lacinak anyakönyveztek és ötéves volt, amikor apját mint tartalékost visszahívták a seregbe, és elindították egy tankkal Csehszlovákia felé, a határátlépéskor azonban egy pihenőnél, senki nem tudta, hogyan és miért, Gergő valahogy a lánctalpak alá került, a megugró tank eltaposta, szétzúzta lábát és ágyékát, s a férfi üvöltve szenvedett ki, ám nem ez szerepelt a gyászjelentésben: hősi halottnak nyilvánították; így Laci apa nélkül nőtt fel, el is vadult a fiú, mondogatta a falu, hiszen gyakran járt iskola mellé, tinédzserként megnövesztette a haját, és el is szökött egyszer, rendőrök hozták vissza Budapestről, ahol a Moszkva téren csövezett ócska farmerjében és koszos pólóban, de aztán a katonaság jót tett neki, megfordította az életét, legalábbis így tudta a falu, ám nem a katonaság volt, hanem egy szerelmi csalódás, amiről Laci még az anyjának sem beszélt; a lényeg azonban a változás volt, a fiú jelentkezett rendőrnek, és amikor a nyolcvanas évek végének politikai fordulata után Magyarország egy ENSZ-kontingensben rendőri egységet küldött Kambodzsába, hát ment oda is, hogy megőrizzék a választások tisztaságát, de ehhez fegyvert nem kaptak, és bár szereztek Kalasnyikovokat a phnompeni piacon, egy vörös khmer támadáskor Laci nem ért el a fedezékig, és szinte kettészelte testét egy sorozat, mégsem abba halt bele, hanem az árokban felgyűlt ujjnyi magas vízben fulladt meg, amiből nem bírta kiemelni arcát; a katonai tiszteletadáson a társai nem lehettek ott, mert dolguk volt még Kambodzsában, de nem volt ott az a budapesti lány sem, akit Laci titokban vett el, és éppen szoptatta közös gyermeküket; a kis Tibi nem láthatta soha apját, még egy fényképe sem volt róla, viszont úgy tudta, katonaként szolgált, talán ezért is játszott gyerekkorában mindig harcosokkal, olvasott háborús történeteket, nézte az ezredforduló utáni hollywoodi katonafilmeket, elcsábította, megfogta a kaland ígérete; ahogy kaland volt az a Kitti nevű lány is, akinek az utolsó civilként megélt éjszakán, miután rengeteget ivott egy belvárosi szórakozóhelyen és valami partidrogot is rányomott, gyermeket csinált, majd másnap jelentkezett a hadseregbe; és a gyermek kilenc hónapra rá megszületett, így a közben Afganisztánba vezényelt Tibor akár akarta, akár nem, a következő hazalátogatásakor megtudta, hogy fia van, akit Bencének kereszteltek, és aki hajjal és hat-hat lábujjal született, és majdnem hat kiló, igazi gigászi baba, csak nagy nehezen bújt elő abból a vékony lányból; és Tibor tudta a dolgát, oltár elé állt a lánnyal, és bár a háta közepére sem kívánta a kapcsolatot, a nevét adta a gyermeknek, de aztán vissza kellett mennie Afganisztánba, ahol támadás érte a konvojukat, amikor egy repülésirányító őrmestert átkísértek Kabul másik oldalára a fogorvoshoz, csak úgy rájuk lőttek egy rakétavetővel, és a kocsijuk elszállt, mintha megtaszították volna, mégsem lett nagy baja a benne ülőknek, egyedül csak Tibornak, aki, miután egy aprócska repesz áthatolt a vezetőülés melletti ajtó gumikereténél, és becsapódott a szemén át a koponyájába, szépen lassan, mintegy másfél óra alatt kiszenvedett; a kórházba még elért ugyan, és próbálták megmenteni az életét, de az orvosok feleslegesen igyekeztek, aztán a végén, Tibor életének legvégén egy gondolat, mint egy fénysugár, utat talált énjéhez, hogy a fia mégiscsak félárván nő fel, és ez igaz is lett, mert Bence csupán fényképről és az esküvői videofelvételekről ismerte apja arcát, és szinte egész életében arra törekedett, hogy az anyja által idealizált képtől elszakadjon, gyűlölte a first person shooter játékokat, inkább olvasott, foci helyett énekkarba járt, majd gimnazistaként egy kutyamenhelyen segédkezett, aztán természetvédelmi aktivista lett, és akkor belekeveredett egy siklóernyős társaságba, ahol rátalált a szerelem, de mivel az anyja az eltelt években mélységes katolikus lett, és elítélte a házasság előtti szexet, az egészet titokban tartották; ám végül a lány a védekezés ellenére teherbe esett, és úgy döntöttek, megtartják a gyereket, pedig mindketten csórók voltak, de szerelmesek, és senkinek nem árulták el egyikük családjából sem, aztán az egyetemen halasztaniuk kellett egy évet, amiből kettő lett, majd még több, s közben munkát vállaltak, két-három műszakban, hogy a kis Szilárd megfelelő környezetben nőjön fel; aztán Bencének alkalma nyílott egy segélyszervezet számára dolgozni, előbb teherautón szállított élelmiszereket, majd helikopteren, és így esett, hogy Egyiptom fölött lelőtték a gépét, lezuhant és becsapódott a finom homokba, és ezt még túlélte, ám kormánypárti katonák találtak rá, és azon nyomban felkoncolták, azt hivén, hogy a lázadóknak szállít árut; nevetve nézték, ahogy feltépett combnyaki ütőerekkel vergődik, vörösre festi vére a homokot, karjával húzza magát előre, ki a sivatagba, mintha menekülhetne, de két méter után vége lesz; ennél tovább nem törődtek vele, amint elszállt a testéből az élet, többé nem volt sem fontos, sem érdekes, nem volt több, mint nyolcvan kilónyi kiszáradásnak induló hófehér hús, amely napokon belül összeaszik, és elnyeli a homok, sőt még a hely is eltűnik, azonosíthatatlan lesz a Google műholdas alkalmazásáról; Bence családi legendája azonban megmaradt, és ebben a legendában nap mint nap megfürödve élt Szilárd, és cseperedett fel, nem jómódban, de szeretetben anyja oldalán, és nem is akart többet, mint jó ember lenni, akár az apja, és segíteni az egyre komorabbá váló európai helyzetben, a nemzeti forrongások idején, ahol az utcán bevándorlók és a nacionalista gondolatok pártolói csaptak össze, és a második világháború százéves évfordulóján százezrek tomboltak a nagyvárosokban, mintha az egész világ megzavarodott volna; nem könnyű évek voltak azok, de a család mindig menedéket jelentett, míg Szilárd anyja meg nem halt egy buta tüdőgyulladásban, amit kifekhetett volna, ha nem akar bemenni mindenáron dolgozni a raktárba, ahol csomagolóként munkát kapott, de elkerülte az orvost, elbagatellizálta a problémát, és amikor már nagyon fájt a mellkasa, akkor késő volt; Szilárd pedig egyedül maradt, sodortatta magát az élettel, és rendre idősebb nők mellett kereste a megnyugvást; részt vett egy biztosítási csalásban, amely kis híján börtönbe juttatta, ezért örömmel fogadta, amikor tartalékosként behívták, hogy a rendet fenntartsák Budapesten 2045 februárjában, mert nem kellett gondolkodnia, sem éreznie, csak egyenruhát ölteni és fellépni a fosztogatók ellen; vastag katonakabátja és sapkája között éppen csak kilátszott orra és szeme, ám ez elég volt ahhoz, hogy egy átalakított gázpisztollyal közvetlen közelről lelőjék, és szétroncsolt arccal egy elektronikai bolt előtt megfagyjon, miután lelopták róla szinte az összes ruhát; haláláról az értesítést nem volt kinek megküldeni, pedig akkor már kéthetes volt Olivér nevű fia, egy koraszülött, alig háromkilós csecsemő; az anyja, egy Szita Dóra nevű külkereskedelmi asszisztens, már azt hitte, sose lesz anya, negyvenegy volt, amikor szült, ezért aztán a gyermek küldetéstudattal nőtt fel, ingébe bevarrt talizmánokkal járt iskolába, elkényeztetve, kiszolgálva; nem is fogta fel a veszélyt, amikor kitört egy új háború az energiahordozókért, vízért és emberi jogokért, és az országok embargókkal, illetve katonai lépésekkel kényszerítették egymást bizonyos törvények és erkölcsi irányelvek elfogadására, határmódosításokra; az anyja viszont elintézte, hogy Olivér a honvédelmi minisztériumban mint osztályvezető kezdjen, és ügyesen haladt fölfelé a ranglétrán, sármjával és önbizalmával mindenkit lenyűgözött, bár a mama is sok remek telefonszámot és elérhetőséget szerzett a fiának; mindezeknek köszönhetően Olivér jól házasodott, elvette az egyik államtitkár lányát, akit Csengének hívtak, és olyan szőke volt, mint a búzamező, bár festett szőke, és naivitása csak butaságával vetekedhetett, ám remek partinak bizonyult, és az ágyban sem volt olyan rossz, ha éppen megerőltette magát; kényelmesen éltek a kaotikus világ közepén, egészen addig, míg egy robbanássorozat meg nem rázta Budapestet, és kijárási tilalmat nem rendeltek el; mindenki azt jósolta, hogy még komolyabbak lesznek a következmények, a paranoia úgy terjedt, mint a patkányok által terjesztett pestis, és ekkor egy áramszünettel terhelt estén Olivér később ért haza, telefonálni nem tudott, mert kilőtték a mobiltornyokat, Csenge pedig ott reszketett a konyhában, forgott körülötte a világ, aztán amikor Olivér betoppant a lakásba, és vakon tapogatózva beljebb óvakodott, a rettegő nő egy kést döfött a gyomrába, azt hitte, fosztogató érkezett, bele se gondolt, hogy egy fosztogatónak honnan lenne kulcsa, majd csak sikoltozott és szaladgált, de a mentőket nem hívta, csupán azzal próbált segíteni Olivéren, hogy kirántotta a kést a gyomrából, amitől a férfi szép lassan bevérzett, mint egy megtelő hólyag: görcsös disznósajtnak érezte magát, dőlt a víz róla, néha-néha elájult, Csenge pedig sopánkodott, jajgatott, kiabált, aztán a véres késsel a kezében kiszédült az utcára – a haldokló Olivér egyedül maradt, és a gyertyák fényében, falra vetett árnyékában mintha egy női alakot látott volna feküdni, aki ugyanúgy haldokolt, mint ő, és végül együtt haltak meg, ő és az árnyék, összekötve hét nemzedéket, több mint másfél évszázadot, a múltat összeszőve a jelennel, és beleragadva az örök feledésbe.Vissza a tetejére