Életöröm
Van egy ismerősöm, akiből csak úgy árad az életöröm: egy taxisofőr, akinek korábban magam is utasa voltam. Akkor ültem először a kocsijában, amikor a feleségemet a kórházból kísértem haza, miután duktális sejtképződés miatt le kellett műteni a mellét. Hosszú út volt, és észrevettem, hogy a taxis lassabban hajt, mint tehetné.Persze nem vagyok egyedül. Lehetünk úgy kilencen vagy tízen, akik hozzám hasonlóan fogékonyak erre az életörömre. Van köztünk külföldre áhítozó kórházi dolgozó, közalkalmazott, a munkásarisztokrácia melankolikus képviselője, sőt börtönviselt ember. Némelyiknek ismerem a családnevét, van, aki rokonszenves, van, akit az intelligenciájáért irigylek – de azért nem járunk össze, nem vagyunk mi egy társaság. Volt, hogy egy piros lámpánál egyikünk épp csak kikászálódott a kocsiból, amikor másikunk meleg csákányváltással már beszállt, de én ezt a fordulatot pontatlannak tartom, mivel olyan színben tünteti fel a taxist, mintha elszenvedője volna saját életörömének. Ha az utcán futok össze a többiekkel, kezet rázunk, egymásra mosolygunk, és már megyünk is tovább, hiszen a taxissal kapcsolatos dolgokon kívül – életöröm, zéró kibocsátású elektromos járművek, életöröm – társalgási témák sem igen adódnak.
Nemrég feltűnt az utasok közt egy hat év körüli fiúcska is, akit a taxisnak – szülői megbízásra – hetente kétszer kell valamelyik pesti óvodából valamelyik budai uszodába fuvaroznia. Én még nem találkoztam vele sosem, de állítólag a zsenge kornak kijáró kötelező meghatottság ellenére sem élvez előjogokat. Nem jár neki babusgatás, külön figyelem, az óvodai lányokról leereszkedő csevej. Gondolatban úgy hívom őt, hogy uszodás utas, uszodás srác, uszodás kiskrapek. A taxis visszajáró vendégei közt tudomásom szerint ő az egyetlen, aki ezért az életörömért fizet.
Néha arról ábrándozom, hogy minden eshetőségre riadóláncot létesítünk. A taxis azonban makacsul ellenáll. Pedig ha megint előfordulna, hogy a kocsi üléshuzatát bicskával hasogatja fel két fizetésképtelen suhanc, csak föl kellene hívnom a börtönviselt embert, miután a mindig jól értesült kórházi dolgozótól üzenetet kapok. A munkásarisztokrácia képviselője, a kórházi dolgozó, a közalkalmazott, én, legvégül a börtönviselt ember is – ez lehetne a riadóútvonal, de hát mindannyian tudjuk, hogy életörömön erőszakot tenni nem lehet. Pedig a jó hírek is gyorsabban járnának körbe.
Egyébként már igen korán feltűnt néhány dolog: a taxis vezetés közben nem kapcsolja be a rádiót, dugókban nem könyököl ki az ablakon. És nem szereti a szóvicceket.
Egy ilyen életöröm azé, aki érzi, s nem, mint hinni lehetne, az életé. Ez nem derű, nem változtat meg semmit, és furcsamód csalhatatlan testi jegyei sincsenek. Nem ébreszt reményeket, nem szorít sarokba, szemlélőjében nem kelt – mint egyes osztrák regények – megmagyarázhatatlan szégyenérzetet. A nemiséghez sincs köze, és nem a belátáson vagy az akaraton múlik, hogy ki részesül belőle: történetesen előfordulhat, hogy hatókörén éppen a legkifinomultabb teremtések rekednek kívül, anélkül hogy megsejtenék, elment mellettük az élet. Itt volt például a feleségem: arra sem emlékezett, hogy a műtéte után taxiba szálltunk. Pedig miután a taxis némán bólintva jóváhagyását adta, a műtéti terület, vagyis a feleségem melle alól kivezetett drént a csatlakozó tartállyal együtt óvatosan a kocsi kalaptartójára helyeztük. Hát nem emlékszel?, mondtam később: kezem a drén alatt, a kezeden. Ha pedig a kocsi fékezett: kezem a kalaptartó peremén, a tartály előtt, amit kutyának hívtunk, mert három héten át mindenhová jött veled.
Egyszer többet ittam a kelleténél, ezért a taxis fuvarozott haza. Szédelegtem a kanyaroktól. A neonreklámok kontúrja összemosódott, az utastérben ismeretlen, émelyítő szag terjengett – az enyém. Ronda dolog ez. Mielőtt lecsuktam volna a szemem, a taxis alakjáról levált egy anyagtalan, színtelen réteg, ellengett jobbra, és áttelepedett az anyósülésre, én pedig attól tartottam, hogy a taxis életöröme az. Részegen, elázva is pontosan felmértem a lehetséges veszteség nagyságát, s hogy az életemben, ha ez így marad, mi minden változna meg. Még az uszodás utas is hiányozna, azt hiszem, az uszodás srác, az uszodás kiskrapek. Aztán, már napokkal később, nagy kő esett le a szívemről: amikor a nyirokáttétről szóló lelet kézhezvétele után, de még a feleségem halála előtt a droszt felé sétáltam, a taxis szerencsére ott állt a kocsija mellett az életörömével. Kávézott, a kollégáival diskurált. Mosolygott a szóvicceiken, de nem nevetett teli szájjal, mint a többiek. Megkönnyebbülten intettem neki, és mentem tovább.
Vissza a tetejére