Az iparos
Imádom az alufólia zörgését, amint széthajtogatom, érzem a rántott csirke illatát. Tizenkettő harminckor ebédelek, mindig ugyanezt. Iparos vagyok, jár nekem.
Ezt Ilonka is tudja, velem kel hajnalban, sercegős olajban forgatja a panírozott csirkehátat. A szerszámtartó szekrény teteje az asztalom, a derekamig ér, fémlemezekből hegesztették össze, valamikor zöldre mázolták, mára megfakult, az olajtól opálosan fénylik, egészen egyedi. Nagy lakattal zárom, benne lapulnak a féltett kincseim: fúróhegyek, videa hántolófejek, a csavarhúzókészlet, menetfúrók és menetmetszők, jóféle pamutrongyok: szóval azok a gondosan összeválogatott tárgyak, amelyek a munkám művészévé tesznek.
Hatkor fújt a gyár, már nincs sok a munkaidőből, megint egy remek nap vége felé járok, ami nem is csoda, hiszen a legjobb részlegen dolgozom. Az ezres csarnokot ötven négyzetméteres műhelyekre osztották fel, Salgó polcokat használva térelválasztónak. Olyan ez, mint faluhelyen a porták. Az egész hatalmas, világos és átlátható, és mindenkinek megvan a maga elkülönített területe, saját feladata, önállósága. Egy műhelyre egy iparos jut, a csarnok közlekedőútjain köszönünk egymásnak, akár a kertszomszédok, vannak, akik haverkodnak, vannak, akik nem, nagy család vagyunk, persze vegyes a rokonság, ha az egyik unokaöcs meglátogat, eltűnik a csőszájfogó, ha a másik, akkor egy csiszolókorong, de nincs harag, így megy ez, leltárfelelősség van, ha elmerült valamid a gázolajban, vagy elhagytad a terepmunkán, akkor azt pótolni kell.
A szomszédos üzemekben gályázó esztergályosok pillanatok alatt lenyúlnak mindent, ami nincs a festett betonpadlóhoz rögzítve, talán ezzel bosszulják meg, hogy ők géphez láncolva állítgatnak, tekergetnek, közben röpköd a forgács, néha még a tokmánykulcs is.
A legrosszabb az emulzió, ami a forgácsolószerszámot védi a túlhevüléstől. Ezt a vízzel kevert olajos löttyöt keringeti és csurgatja a szivattyú, fröcsög, beterít mindent, idővel bomlásnak indul, záptojásszaga beleeszi magát mindenbe. Aki ilyen szerkentyű mellett áll, és napi teljesítményt várnak el tőle, mégpedig három műszakban, annak ünnep, ha bedöglik a masina. És akkor mi vonulunk oda, a géplakatosok, az ipar elitje. Sürgetni még a fehér köpenyesek se mernek minket, csak sápadtan bámulják az órájukat, közben csóválják a fejüket.
Ha lehet, helyben javítunk, ha nem, leszereljük a problémás részeket, és a műhelybe szállítjuk. Eközben nyoma vész ennek-annak, mert mondjuk egy zöldfülűt figyelsz éppen, aki nem tudja, hogy ha berepül a forró forgács a munkásruhája gallérja mögé, akkor meg kell merevednie, és átkozódva várnia, amíg a fémdarab kihűl. A kezdők erre képtelenek, óbégatnak, ugrálnak, a forgács megindul a gerincük mentén, amitől még jobban ficánkolnak, csápolnak, rugdalnak, és kis szerencsével a fémdarab lecsúszik a farpofáik közé. Szóval ezt látni kell, mert ilyesmit a cirkuszban se mutogatnak.
Persze amíg a jelenetbe feledkezel, eltűnik a szerszámaid némelyike, mintha ott se lett volna, mintha feloldódott volna a gépzajban és a fémszagú levegőben. Ezeket persze pótolni kell, mielőtt rád hátékáznák, ez a napi rutin része, ennélfogva a mi hatalmas műhelyfalunk egy nagy és hazug családdá változik, lopnak tőlünk, lopunk egymástól, de nincs harag. Iparosok vagyunk.
Eszegetem a csirkehátat, elégedett vagyok, mint ilyenkor általában, közben jutalmat is kapok: remek rálátásom van a gázolajos kádra és az előtte guggoló szemüveges srácra, az ipari tanulómra. Nem rendes, vörös téglás szakmunkásképzőből érkezett, hanem gépipari szakközépiskolából, ami érettségit is ad, persze a szakmára nem fektetnek kellő hangsúlyt, nem is lesz ebből iparos, csak valami irodai emberke, ami azért furcsa, mert az apja gépész volt, aki egyszerű proliként kezdett, és harminc év alatt küzdötte fel magát gyáregységvezető-helyettesnek. Közben tanult is, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy közöttünk kezdett. Egy ideje már nyugdíjas, a fia meg itt, és furcsállom, hogy senki se szólt az érdekében, mert bizony annak a tanoncnak, aki olyan szerencsés, hogy egy falubelije a csarnokban dolgozik, annak rohadt jó sora van, a földije rögvest elintézi, hogy az ő műhelyébe osszák be, ahol aztán megtanulja a mesterség csínját-bínját, nem csupán azt, hogyan kell lehúzni a tengelyre rohadt fogaskereket, hanem a hántolás mesterfogásait is, mert az már a szakma csúcsa.
A gépek bármit síkra gyalulnak, de a túl egyenletes felület nem jó nekünk, mert ha az egymáson mozgó részek súrlódó felületei buta módon szabályosak, akkor azok előbb-utóbb összesülnek, felmaródnak. Emiatt hántolunk. Van egy nagy, totálisan síkra munkált fémasztal, amit bekenünk indigókékkel, és megcsúsztatjuk rajta a hántolandó munkadarab felületét, ami aztán egybefüggő foltokkal mutatja a felfekvéseket. Akkor ezeket a kékségeket levakarjuk, úgy fogjuk a hántolókést, mintha le akarnánk döfni a fémet, ráhelyezzük a felületre, és a csípőnk finom lökéseivel energiát adunk a műveletnek. Aztán ismét megmozgatjuk az indigós etalonon, ekkor már sokkal több kék folt bukkan elő, ezeket is levakarjuk, és mindezt addig ismételjük, mígnem a fémszínű és a kék foltocskák egyenletesen borítják a felületet, ezernyi apró pettyből álló metál és kék tarkaságot alkotva. És ezeken a felületeken aztán olyan finoman terül szét az olajfilm, hogy zajtalanul, csaknem lebegve siklanak egymáson a mozgó részek.
Szóval amíg a csókos gyerekek hántolni tanulnak, addig a mérnök fia a tengelyeket, tengelykapcsolókat és a fogaskerekeket dörzsölgeti a gázolajban, ez a legutálatosabb feladat, ami egy lakatosra várhat, beeszi magát a köröm alá a fekete, égett olajból és koszból álló iszap, de ezt is el kell végeznie valakinek, hát ő csinálja, mert én bizony ezzel törlesztek, amióta undorral nézett a rántott csirkémre.
Miközben a csontokat szopogatva figyelem, észreveszem, hogy egy daruoszlop takarásából őt lesi a Dagi Feri is, aki szegről-végről a rokona. Igen élvezi a látványt, nagy teste rázkódik a visszafojtott röhögéstől. Tíz éve még az öntödében dolgozott, sírva könyörögte ki a mérnöknél, hogy idehelyezzék a téemkába, ahol aztán jó sora lett.
Nem szép tőle, hogy szórakozik a gyerek kínján, közben meg az öltözőben óbégat, mekkora döbbenet, a Sanyi bácsi fiából ipari tanuló lett. Mert neki Sanyi bácsi volt a mérnök, a szemüveges kölöknek meg alighanem világos az ábra, mert nagyon vörös a képe, miközben összeszorított fogakkal nyúlkál az iszapos olajban. Szerencse, hogy nem dohányzik, mert talán meg is gyulladna.
Nem segítek a gyereknek, pedig biztosan szeretne hántolni, amikor pisilni indul, vagy szódáért megy, mindig megáll egy kicsit mellettük, tátott szájjal lesi őket. Ha rajtam múlik, ebből nem eszik, aki lenézi az egyszerű melóst, az csak szopjon, amúgy meg a Dagi Ferin múlik a sora, ha nem szól az érdekében, akkor ez így van jól, hiszen iparos döntött róla.
Dagi Ferit respektálom, a falujában maga készítette formákba önti a zsalubeton téglákat, egyre több és több épületet húz fel ezekből, egyre nagyobb sertésállománya van, jó zsírosakat eszik, nem csoda, hogy alig tud lépni, enne inkább csirkét, nem halna meg tíz év múlva fiatalon, nem ballagna a koporsót szállító limuzin mögött a „csak a jók mennek el” lágy dallamától és a lélekharang kemény kongásától zavart szemüveges, aki addigra már viszi valamire, és ugyanúgy vöröslik a képe a gyászmenetben, mint a gázolajos kád mellett.
Persze ez majd később lesz, ami igazán lényeges, az az, hogy mához két hétre bajba kerül a srác, amikor ezerkétszáz munkadarabot sóznak rám, hogy a bennük lévő nyolcas furatokba menetet vágjak, ami kézzel szaporátlan munka, hiszen a menetfúróval minden második fordulat után egy félfordulatnyit visszafelé kell tekerni, hogy eltörjön a sorja. Ehelyett beleteszem a menetfúrót a karos toronyfúró tokmányába, és egy mozdulattal egy menetvágás már készen is van, tizedére szorítom le az időt, akár újítási díjat is érdemelnék. Odaparancsolom a szemüvegest, hálás lesz, mint a kiskutya, hogy eljöhet a bűzölgő kádtól, pár óra alatt végez a melóval, aztán amikor a minőség-ellenőrzés mindent visszadob, azt mondom majd, hogy az ipari tanuló baszta el az egészet. Hümmögni fog a művezető, talán azért nem balhézik, mert tudja, hogy a Sanyi bácsi fiáról van szó, aztán kisüti, hogy üssük meg pontozóval négyfelől a furatok száját, amitől azok szűkebbek, passzentosabbak lesznek az ellenőrzés során. Mindenki túlórázik majd emiatt, és így átmegy a meón a sok ezer menet, persze később ebből még különféle galibák keletkeznek, de az már nem a mi bajunk lesz, a mérnök fia viszont húsz év múlva is szégyellni fogja azt, amit nem ő rontott el.
Huszonöt évvel később nyugdíjban leszek, a kertet eladom a feleségem halála után, a közeli étteremből hordom az ebédet, nem lesz, aki csirkehátat rántson, mert ilyennel akkor már senki nem foglalkozik. A mérnök fia ugyanezen az úton mászkál majd, amikor összefutunk, egymásra nézünk, látni fogom a szeméből, hogy megismer, nem köszönök neki, egy idő után ő se próbálkozik, miről is beszélnénk, én mester vagyok, ő meg tanonc.
Újabb öt év telik el, akcióban dobálják a postaládámba a megyei napilapot, meglepően sokat szerepel benne a szemüveges gyerek, meg a helyi televízióban is fel-felbukkan. Addigra teljesen kopasz lesz, és egyre jobban hasonlít a Dagi Ferihez, és valószínűleg gépkocsival közlekedik.
Egyszer, még később, ha egyáltalán megérem, talán újból összefutunk, amikor a napi menüt hozom, persze nagyon bizonytalannak érzem az ügy kimenetelét, de mégis lehetségesnek tűnik, hogy akkor majd odabiccentek neki. Végül is iparoscsaládból származik.
Vissza a tetejére