Ókontri
39regényrészlet
Learatott, lóval. Volt már másik lova. Lakatosék, akiknek a portáját bérelte annak idején, úgy döntöttek, hogy nem jönnek haza, végleg Kanadában maradnak, és utasították a rokonságot, hogy adjanak el mindent, így a lovakat is. Három ló volt, egy herélt csődör, egy öreg kanca és egy Kesely nevű fiatal kanca. Az öreg kancát befedeztették, a Kesely annak a csikaja volt, és azt vette meg. Jó igásnak bizonyult, és a Lepke is gyorsan megbarátkozott vele. Csak az aratógépet szokta meg nehezen. Megbokrosodott tőle, félt a zajától, a kattogásától. Felágaskodott, még az istrángot is elszakította egyszer, de aztán csak elfogadta a szokatlan vonandót.
Rezegtek a kalászok, hajtotta a szárakat a kés alá a vitorla, dobódtak kifelé a kévék, de Steve most nem tudott az aratásnak igazán örülni. Mindenre, búzára, árpára, zabra úgy tekintett, mintha nem az övé lenne, hanem másé, az államé, jómaga pedig az állam munkása, cselédje, akinek löknek majd a végén valamit.
Közben változtattak a beszolgáltatási rendszeren, a gabonafélék vonatkozásában legalábbis. Némi progresszivitást vezettek be. A terület nagyságától függően kategóriákat állítottak fel. Ez elvben méltányos volt, mert aki két-három holdon termesztett kalászost, annak csökkentek a terhei. Csakhogy őt ez hátrányosan érintette, mert ő ennek többszörösét vetette be árpával, és olyan magas kategóriába került, hogy holdanként két mázsát kellett beadnia, függetlenül attól, milyen a termés, bő-e vagy gyenge.
A hatóság azonban tudni akarta azt is, mi termett összesen az adott területen, mennyi maradt a gazdának. Nem mintha aggódott volna, hogy esetleg kevés. Ellenkezőleg, bizonyosra vette, hogy a szükségesnél több. Ezért ellenőrizte a cséplést is. Így Steve-nek be kellett jelentenie, mikor jön hozzá a cséplő, és miután behúzatott a tanyába, addig nem kezdhették el a cséplést, amíg meg nem jelent az ellenőr. Az a gép farához állt, és beírt a füzetébe minden mázsát, kilót, és éberen figyelte, nem csalnak-e a mérésnél, vagy nem visznek-e el onnan zsákot úgy, hogy az előzőleg nem volt a mérlegen. Szúrópróbaszerűen ellenőriztek a háború alatt is, de ez az ember végig ott volt, jelenléte nyomasztóan hatott, és mindenki fellélegzett, amikor végeztek, és végre elment.
Az árpa jól fizetett, és a holdanként előírt mennyiség és a saját szükséglet elkülönítése után tetemes mennyiség maradt, mint várható volt, a nyakán. Eddig a legfőbb bevételi forrása volt, most viszont semmit nem tudott érte bevenni. A megrendelő, a sörgyár kiesett, vásárra nem vihette, feketén eladott pár mázsát a faluban, a többit felhordatta a padlásra, illetve zsákokban hagyatta a csűrben. A padláson kiöntve jó helyen volt, mert forgatni, szellőztetni lehetett, de a zsákokban való tárolás azzal a veszéllyel járt, hogy befülled és megpenészedik. És úgy is lett pár hét múlva. Próbálta menteni, de hiába mosták meg teknőkben, szárították utána ponyván, csak duzzadt, dohos maradt, és meg kellett semmisíteni. Vérzett a szíve, mikor végül vödrökbe lapátolták, és a trágyadombra hordták. Még szerencse, hogy a zsákokat nem kellett eldobni, a lúgos víz, amelyben áztatták és kimosták, kivette belőlük a rossz szagot. Az árpán kívül csak búzából volt még valamennyi felesleg, zabból viszont már kevesebb maradt, mint amennyi kellett volna, a káposztafélék családjába tartozó repcét pedig az utolsó szemig le kellett adnia, de ez nem számított, arra nem volt szüksége.
Mikor eljött az ideje, az előírt mennyiségeket annak rendje és módja szerint elszállította az átvevőhelyre. A tej, tojás átvétele év közben folyamatosan zajlott a faluban, minden egyéb beadása ősszel vált esedékessé, és szintén Péterkén. Többször fordult Szajla és a járási székhely közt, külön vitte a kukoricát, a krumplit, és megint külön-külön a szálastakarmányt, a szénát és a lucernát. A zsírt a legvégén kellett, annak külön határideje volt, értelemszerűen disznóölés után, decemberben vált esedékessé.
Az őszi munkákat már szeptemberben elkezdte. Lassan haladt a szántással, bár némi árpa fejében Gábor unokatestvére is besegített. Ferenc is ígérkezett, de aztán lemondta a fájó dereka miatt. Nem ismerte be, de ebben közrejátszott az is, hogy egyre kevésbé bírta már erővel a munkát, kikezdte az öregség. Traktorral gyorsabb lett volna, de még mindig nem tudott gázolajat venni. Mindössze pár liter benzint sikerült szereznie, és azt inkább az aggregátor tankjába öntötte, mert megelégelték már a gyertyával való, mint Júlia mondta, vakoskodást, pedig a szivattyúéba is jó lett volna. A motorbiciklijére gondolni sem mert. Hol volt már a motorozás, a motorral járás a határba, a faluba vagy távolabbra!
Az igazi gondot azonban nem a szántás lassúsága jelentette, hanem az, hogy nem tudta, mit vessen sörárpa helyett, mire használja a felszabadult területet. A földjein eddig zömében azt termesztett, és most át kellett volna állnia másra. De mire? Már aratáskor foglalkoztatta, törte rajta a fejét. Végül a búza látszott legkézenfekvőbbnek. Igen ám, de neki nincsen annyi vetőmagja, mint amennyi kellene. Nem pácolhatja be a fejadagot. Azt viszi a malomba, őröltetni. De ha képesek lennének is rá, hogy jövő nyárig nem esznek kenyeret, nem gyúrnak tésztát és nem főznek rántással, az akkor se lenne elég.
Annyi, amennyi, veti, ameddig futja, határozott végül. Ahova meg nem jut, ott vetetlen marad, felszántva, elboronálva, de vetetlen. Tavaszig legalábbis, mert addigra csak kitalál valamit! Csak ne büntessék meg érte! Csak nem fogják tán, hisz nem tehet róla, hogy nincs annyi vetőmagja. Meg hátha addig búzához jut valahogy, tavaszihoz, és elveti, és megengedik, hogy ősszel rendes piaci áron értékesítse a felesleget.
Magának se vallotta be, de azért még mindig reménykedett, hogy nem lesz ez mindig így, változik majd a helyzet, és ez az egész csak átmeneti. Tápot adott neki az is, hogy novemberben – először mellőzve az országban a vagyoni és a műveltségi cenzust – általános választásokat tartottak, és azokon a Kisgazdapárt győzött, amely leginkább látszott képviselni a földművesek, így az ő érdekeit is. Jómaga mint idegen állampolgár nem szavazhatott, de Júlia, Mihály és Fáni a kisgazdákra adták le a voksukat. A feleségét és az öreget nem kellett befolyásolni, de Fánit győzködni kellett. Nem mintha az más párttal rokonszenvezett volna, hanem hogy egyáltalán szavazzon, mert sehogy sem értette, mi az a szavazás, mint cigánynak ilyesmiben eddig nem volt része. Hogy ne kelljen gyalogolniuk, a kedvükért még be is fogott, és kocsin vitte be őket az iskolához, ahol a szavazóhelyiség volt.
Annál nagyobb volt a csalódása, amikor a hátralévő hónapokban, de még inkább az új évben azt kellett tapasztalnia, hogy semmi nem lett jobb, hanem csak rosszabb. A Kisgazdapárt ugyanis parlamenti többsége ellenére a kommunistákat is bevonta a kormányba. Folytatódott a nagybirtokok kisajátítása, megkezdték a gyárak, bányák államosítását, és betiltottak minden társadalmi szervezetet, egyesületet, Szajlán még az olvasókört is. A földművesek terhei maradtak, és még szigorúbban léptek fel velük szemben. Elszámoltatási bizottságok járták a portákat, felderítettek és zár alá vettek minden készletet. Ott is zárolták a gabonát és a lisztet, ahol teljesítették a beadást, de ha valaki történetesen adós maradt a beadnivalójával, azt szükségleteit figyelmen kívül hagyva megfosztották minden készletétől. Ráadásul már olyan magas volt az infláció, hogy az a kevés pénz, amit fizettek érte, alig ért valamit, az iparcikkutalvány pedig, amellyel egy idő után helyettesítették a fizetőeszközt, még annyit sem, mert sehol nem lehetett beváltani.
Baji Francival az élen az Árvai-tanyára is kilátogatott egy ilyen bizottság. Mindent lajstromba vettek, és megállapították, hogy hiányzik az árpa jó része. Steve hiába mondta, hogy sem el nem adta, sem el nem rejtette, hanem megpenészedett, és meg kellett semmisíteni. Még ki is bontotta nekik azon a helyen a trágyadombot, hogy tulajdon szemükkel győződjenek meg róla, igazat állít. De csak megbüntették felelőtlen tárolásért, továbbá azért, mert nem jelentette, és önhatalmúan járt el. A padláson tárolt és épen maradt mennyiséget pedig az utolsó szemig elkobozták. A pénzbírság, amellyel ezenfelül sújtották, nem lett volna vészes, de ezzel egy időben kiszabtak rá egy másikat is. Tavasszal végül üresen hagyta azokat a földjeit, amelyeket vetőmag híján ősszel nem vetett be, és azt is felrótták neki. A kettő együtt már jelentős összeget tett ki. Nem volt annyi magyar pénze, se olyasmije, amit pénzzé tehetett volna. Csak úgy tudta kifizetni, hogy pengőre váltotta maradék dollárjait, amelyeket még a háború alatt kivett a bankból, és végszükség esetére otthon tartott. Az, hogy teljességgel a másik hazája fizetőeszköze nélkül maradt, már súlyos csapás volt, anyagi és lelki értelemben is. De még így is örülhetett, hogy megúszta ennyivel, nem állították bíróság elé és csukták börtönbe.
Az üresen maradt földek ügye azonban ezzel még nem zárult le. Ha nem akart újabb büntetést, azokon továbbra is termesztenie kellett valamit. Kukoricát, krumplit lehetett volna, csakhogy vetőmag híján egyik sem jöhetett szóba. Krumplijuk csak annyi volt, amennyi maguknak kellett, kukoricája meg annyi, amennyi a disznónak. Próbálta kiadni, felesen, harmadosan, de nem kellett senkinek. Földet árendálni, többet termeszteni! Minek? Hogy többet kelljen beszolgáltatni? Ezzel utasította el mindenki, akinek ajánlotta. Végül, minthogy eladni még kevésbé lehetett, felajánlotta az államnak. Ő, aki eddig csak gyarapított, növelt, most nyirbált, csökkentett! Méghozzá úgy, hogy egy pengővel sem javult az anyagi helyzete, mert az államnak csak ingyen kellettek. Szinte belebetegedett ebbe a tulajdonvesztésbe. Olyan volt, mintha öncsonkítást végzett volna, mintha levágott és eldobott volna a testéből egy darabot. Sovány vigasz volt, de mégis vigasz, hogy mindazonáltal így két legyet is ütött egy csapásra: megszabadult a művelési kötelezettségtől, és az összterület csökkenésével a gabonát illetően alacsonyabb beszolgáltatási kategóriába került.
Aszályos volt a nyár. Minden megsínylette, különösen a kapások. Csak a folyóka és a tarack nőtt nyakló nélkül. Ekekapázás után annyi maradt a kukorica, a krumpli soraiban, hogy Júliának is be kellett szállnia az irtásukba. Mióta megszületett Jancsika, nem nagyon dolgozott a határban. Gondozta a gyereket, vezette a háztartást és felügyelte a baromfiállományt. Ezeken kívül a konyhakertben is ügyködött néha. Olyankor is, ha egyedül volt otthon a kicsivel. Kezdetben pokrócot terített valamelyik fa alá – a fák már nőttek annyit, hogy árnyékot adtak –, ráültette, és ha elmászott róla, vagy eltipegett, szépen mindig visszavitte. Erre kint a határban most már nem volt szükség, Jancsika közben nagyot nőtt, függetlenebb, önállóbb lett, nem kellett mindig felügyelni. Madárfészek után kutatott a közeli garádban, ült, guggolt a mezsgyén egy foglyul ejtett lepkét, bogarat tanulmányozva, vagy jött, ment, bóklászott a sorok közt, amit szintén megengedtek neki, mert volt már olyan értelmes, hogy vigyázott, és nem taposta ki a haszonnövényeket.
Megint elkövetkezett a július, az aratás ideje, és Steve megint traktor nélkül aratott, hordott. Hogy kevesebb volt az aratni-, a csépelnivaló, előbb végzett mindennel, de ennél is fontosabb volt, hogy a beszolgáltatás céljára kevesebbet kellett elkülönítenie. Ilyenformán jutott is, maradt is. Jobban mondva inkább csak jutott, mert nem lehetett többé bizonyos abban, hogy ami övé, az az övé, hiszen bármikor felszólíthatták, hogy ezt vagy azt, részben vagy egészben adja át. Minden további nélkül elvehettek tőle mindent, amit termesztett, amiért dolgozott, nemcsak a szükségleten felülit, hanem még a fejadagot is. Nem számított, marad-e kenyérnekvalója, és még kevésbé érdekelte őket, mit eszik majd a jószága.
A fejadagot talán mégis meghagyják, gondolta, de az árpával ismét megtehetik, amit tavaly, mikor az összeset elvitték a padlásról. Vagy ugyanúgy rátehetik a kezüket a kukoricára, krumplira is, mikor már lesz, ami még rosszabb lenne, mert akkor nem volna mivel helyettesíteni az árpát, és üres moslékot adhatnának a disznónak. Ha meg a zabjától fosztanák meg, az kész katasztrófa lenne, mert lovat, pláne igásat nem lehet csak szálastakarmányon tartani.
A kapások betakarítása után ilyen és hasonló félelmek közt kezdte meg, majd fejezte be az őszi munkákat. Határidőre beszolgáltatta a beszolgáltatandókat. Az év hátralévő részében nem vették el a készleteit, és nem szigorítottak az érvényben lévő rendelkezéseken sem, sőt, az a hír járta, hogy az igazságosság érdekében inkább majd enyhítenek rajtuk. Nem hitte, kizárt dolognak tartotta, hogy a kommunisták megállnak itt, vagy visszacsinálnak bármit is. Csak szünetet tartanak, aztán folytatják, egészen addig, amíg minden úgy nem lesz, mint Oroszországban, mint abban a könyvben olvasta, amelyet érkezésükkor buta módon elkoboztak tőle a Keleti pályaudvaron. Ott mindent elvettek a parasztembertől, földet, állatot, igát. Csak a testét, a két karját hagyták meg, de azokkal sem azt csinálhatja, amit akar, hanem amit parancsolnak neki.
Tehetetlenül nézett a jövő elébe, amelyet a jelennél is sötétebbnek látott.
Ezerkilencszáznegyvenhat krónikájához tartozik még, hogy új pénzt vezettek be az országban, Georgie megint iskolás lett, és Imre-Henry hazatért nyugatról.
Júlia üdvözölte a forintot, de ő szinte közömbösen fogadta. Maga is elviselhetetlennek tartotta már az inflációt, mégis azon a nézeten volt, hogy édes mindegy, milyen pénz van, ha neki nincsen. A fia iskolába járásának és Imre-Henrynek viszont örült. A gyerek tovább akart tanulni, és ahhoz el kellett végeznie még két osztályt. Közben bevezették a nyolc osztályt, de amikor az végzett, az iskola még csak hatosztályos volt. Imre-Henry személyében pedig egy hiányzó beszélgetőpartnert kapott vissza. Jelentős volt köztük a korkülönbség, és nem is mindenben értettek egyet, mégis ő volt az egyetlen a faluban, aki nemcsak ismerte az angolszász világot, de kitűnően tudott angolul is. Alakulhatott volna másképp. Életét veszthette volna a koronauradalom gépeinek menekítése közben, vagy továbbmehetett volna Kanadába. Akart is egy darabig, míg Németországban időzött, de aztán inkább mégis hazajött, a feleségéhez és a két gyerekéhez. Kétszeres apa volt már, mert nem sokkal távozása után született egy kislánya is. Szerinte helyesen cselekedett, de tartott tőle, hogy esetleg mégis megbánja majd, hogy így döntött.
Vissza a tetejére