Közelkörzet
In memoriam D. N. Á.
Az író kocsmája
Nem tudok semmit a barátságról. Nincsenek barátaim. Ha kinyújtom a kezem a kocsmapulton, nem ütközik másik kézbe. Iszunk, én meg a szőke kurva, aki ugyanott ül, ahol korábban egy író. Amióta a fickó meghalt, csak ketten maradtunk a pultnál. Pár nap múlva tavasz. Amíg az író élt, addig a szőke nő a szomszédos asztalnál ült, és néha kiment dohányozni.
Én a konyhaajtó előtt ülök. Az író, vagy amióta ő meghalt, a kurva a bejárattal szemközt.
Szeretek itt inni. Fokhagymás sült hús szaga tárul reám, ha a pincérek kijönnek, és amikor valaki bejön, felbodrozza a szél a kurva haját. Egyszer azért jó lenne leülni a bejáratnál is. Nem mintha meg akarnék halni, inkább jólesne, ha a tarkómba nyalna a szél.
Unlak bennetek. Néha új vendég jön. A szőke kurva kér neki egy zsíros kenyeret. Nem a barátom, kezét se nyújtja felém.
Az én kocsmám
Nem emlékszem rátok.
Arra a lányra sem, aki egész este hordta az italt nekünk. Új volt, talán aznap először pultozott. Hátul felnyírt, rövid, göndör frizurája volt. Megkérdezte, kérek-e a whiskybe jeget. Nem válaszoltam rögtön. Néztem a hajópadlón egyensúlyozó csinos körömcipőket. Részeg voltam, nem tudom, táncoltak vagy csak a helyükre mentek. Velem szemben egy szakállas fickó sörözött, aki kissé gyanús volt nekem. Talán egy fényképről tűnt ismerősnek. De így is csupán egy részlet miatt. A düh, amivel bámult maga elé. Ebből a haragból építkezett a tekintete, a testtartása is.
Nem, mondtam végül. Nem kérek jeget. Arra gondoltam, hogy ez a felnyírt hajú lány nagyon szép. Egészen izgató. De az is, hogy egy idegen nő felkeltette érdeklődésemet, szintén a szakállas fickó gyűlöletéből táplálkozott. A becstelenség feketéje égett a szemében.
Közben egy sült húsos tálat vittek egy szomszédos asztalhoz. A szakállas rá se nézett. Bámulta a sörét. Én meg egészen szembefordultam vele. Kigomboltam az ingem, hogy lássa, ki vagyok. Talán a felnyírt hajú lány barátja. Azé, aki hordta nekünk a piát. A sültek szaga még várakozóbbá tett. Azt akartam, hogy történjen végre valami. A felnyírt hajú lány engem bámult a sörcsap mögül. Én a szakállas fazont. Nem ismertem rá egyikükre sem.
Kértem még egy italt, aztán kimentem cigizni. Mire visszatértem, a szakállas nem volt sehol.
Nem ismerek rátok. Mintha nem lenne előképe a fejemben annak, hogy valaha voltatok számomra valakik. Hogy léteztetek-e korábban is. Nyomtalanul bukkantok elő. Akár a klónok. Javaslatok. Egy prediktív hajnal, egy mindent előre megmondó szomszéd szabályai szerint. Ez egy perspektivikus játszma. Lehet, hogy teljesen egyedül vagyok. Egy néptelen asztalt látok, rajta üres tányérok. Fokhagymaszag sistereg a sötétben. Telhetetlen szenvedés málnaízét érzem, és egy pohár jég sárgállik a sötét bárpulton. Elvesztegetett percek és elmaradt csókok és pofonok.
A kocsma plafonja
Egészen vastag, fojtó pára és izzadságszag szorítja magához a helyet. És az a kíméletlen írógépkattogás a pohárcsörömpölés és a kávéfőző zakatolása közben. Ilyen feje van a csaposnak. Dolgoznak benne a mondatok. A fehér javítófesték szagát is érzem, ha rám lehel. Ezzel akar kinyírni. Hogy nem idevaló. Nem szeret. Jelzi, hogy ő másmilyen. Nem smúzolós fajta. Mindig a pult másik végéből bámul felém. Hosszan és kíméletlenül lassú mozdulatokkal csapol. Húzza az időt, és jár az agya. Tele van a fejem az összes részeggel, aki idejár. Tényleg könyvet lehetne írni róluk. Akik ráérősen távolodnak az éjszakában. Nyögve felállnak, előkaparják a cigarettájukat, aztán sóhajtanak. Lassan, libasorban elvonulnak a pult előtt, aztán szélesre tárják az üvegezett ajtót. Kimennek. Megállnak a szemközti új építésű ház szerkezetkész silója előtt, dohányoznak, és befelé néznek. Mintha nem is mentek volna ki.
A csapos egy barna bigét fűz. A pultra könyököl, elmosolyog a lány felett. Ebben a kocsmában még nem járt író. Nem járnak írók írógépkattogásba. A csapos nézi magát az éjszakában. Nem szeretnék a csapos lenni. Nem szeretném fogni a barna lány kezét. Nem szeretném hallani a történeteket, amelyeket nem tudok elmondani. Ha nem lehet elmondani őket, talán nem is igazak. Nem akarok attól rettegni, hogy nem fogom tudni elmondani, hogy mi történt velem. Nem fogok idejönni többet. Nem fogok inni. Üvegek három ember magas gótikája hullámzik a fejünk felett. A csapos megfogja a lány kezét. Lassan és szomorúan beszél. Borostyánbarnán hullámzik a sok palack. A fény játéka a plafonra vetül. Az utcán dohányzók is bejönnek. Vége van. Felnézek a plafonra. Szürke és unalmas, mint minden regény. Nehéz és magányos pára lepi. Végre megkapom a sörömet.
Hajnal
Nem tudok semmit sem a jó, sem a rossz sorsról.
Az utolsó kocsmával szemben kurvák állnak. Annak idején egy cimborámmal álldogáltunk itt. A picike bár előtt. Kérek egy bort. Rágyújtok. A cimborám szemből érkezett mindig. Elment a színház bejárata előtt, aztán befordult a trolik segge mögött, és átszaladt a kocsik között. A bárban alig van valaki. Egy öregúr, tartásán látni, talán a Ludovikára járt, bár ahhoz nem elég öreg. Még két nő. Olasz. Ebbe biztos nem kell belehalni. Teljesen és elidegeníthetetlen módon idegen vagyok. Taxik drosztolnak, méregetik a nőket. Kijön a pultosnő, és átölel. Megeszem az utolsó croissant-t. Ajándékba kapom. Egy puszit is kapok. Azt is ajándékba. Barátom, az író, nem jön szemből, mert meghalt karácsonykor. Szemből akarok jönni. A kurvák közül. Az egyiket elviszi egy taxi, amikor beül, már rám se néz. Valami történik az utcán, a templom felől fékcsikorgást hallani. Kicsit mindenki túlreagálja a dolgokat. Az egyik lány odajön hozzám, megáll, a szemembe néz. Szex, kérdezi. Nem, ez kurvára nem az. Nem érti. Mosolyog. Hogy akkor mi van? A szeme sárgáskék, akár a hajnal. Reggel van, mondom. És négy flekkben le kell adnom ezt az éjszakát.
Vissza a tetejére