Egy emigráns hazatér
Még a hegyen áll, de már látja, hogy a tó vize grafitszürke, és mozdulatlan felszíne fényes, mint egy zakó selyembélése, és a hegy felől zengő harangszó fémes ízű, és az is szürke, legalábbis szürkének hallja. Ősz van, és Annának az jut eszébe, hogy lassan harminc éve nem volt semmi ilyen szürke, és nem hallotta ilyen erősen, ilyen közelről a harangokat, mintha a főhajó közepében állna, pedig legalább egy kilométerre van a templomhegytől. Több mint egy év telt el azóta, hogy egyszer csak elege lett abból, ami körülveszi „odakint”, az egész addigi életéből, és mintha ösztönösen cselekedett volna, elkezdte átalakítani a világot, amiben élt. Legalábbis ebben a boldog tudatban létezett sokáig, de most, az utolsó kondulás elhaló hangjára önkéntelenül felnevet – nem szégyelli, itt úgyse hallja senki, idegenekkel meg amúgy sem állnak szóba (nem is törődnek velem, félnek az idegenektől, holott nem vagyok idegen) –, mert az jut eszébe, úgy tűnhet, mintha ő döntötte volna el, hogy hazatér, pedig csak egy gyilkosságsorozat emléke elől menekült, tehát főleg rajta kívül álló okok és események sora vezette haza, s hogy ez milyen fura, hiszen még a saját döntéseink is bizonytalan kimenetelűek: ma így látjuk jónak, holnap úgy, néha kimondunk szavakat, vagy éppen elhallgatunk, s persze mindennek lesz valamiféle következménye, viszont a legritkább esetben gondolkodunk el, hogy abban mi a magunk felelőssége.
Léptei zaját hallgatja, és pillanatnyi ötletből befordul egy lejtős utcácskába, amiről azt gyanítja, hogy a part felé vezet, és eszébe jut, hogy amikor egy életszakasznak a végén vagyunk, és körbenézünk magunk körül, már egészen úgy fog tűnni, mintha mindaz, ami velünk történt, minden tettünk egyetlen mértani haladvány része lenne, gyöngyök egy láncon vagy egymásból szigorú szabályok szerint következő számok sora, mintha mindent éppen így terveztünk volna, vagy tudtuk volna előre, hogy hová érkezünk, legyen akár örömteli vagy éppen fájdalmas a számvetés, amit elkészítünk, de be kell lássuk, hogy érthetetlen módon meglehetősen kiszámíthatatlan a változás, véletlenszerűen jutottunk oda, ahol éppen vagyunk. Nagyon fura az is, hogy a megváltozott valóság éppen olyannak fog tűnni, mint amilyennek a változás előtt mutatta magát, hiszen csak ez a két állapot van, amiben a tudat biztonságban érzi magát: az összefüggések és a felismerhetőség bizonyossága. Ilyen a vasárnapi rántott hús krumplival és az unalmas családi összejövetelek megszokása, mindkettő felismerhető és oksági viszonyt teremt háborúk és összebékülések között, lassítja lépteit Anna a lejtőn, és az jut eszébe, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs, hiszen akár te magad döntesz, akár mások helyetted, egy kis idő után bármit képes vagy megszokni, mert az ember agya az újat is a régi képére szabja, akár a menü változik, akár a résztvevők személye, lényegtelen, a változás összes munkája hiábavaló. Leérve a meredek dűlő aljára, meglátja végre az ismerős Kossuth utcát, amely a Cserhegyen, a Halász utcán és a Rév utcán keresztül a tihanyi révig vezet, ami mögött szürkén és változatlanul ott a Balaton.
Mindjárt dél, gondolja boldogan.
Várja, akarja, hogy újra megkondítsák a harangokat.
Hát akkor hazajött.
Egészen hihetetlennek tűnt, hogy újra itthon lehet. Magyarként egy vadidegen Magyarországon. Minden szó idegen nyelven jutott először eszébe. De hát ez a bizonytalanság eleinte teljesen természetes. Már nem érezte jól magát odakinn. A tüntetések folytatódtak, és egyre nagyobb számban érkeztek a menekültek keletről. Újabb és újabb sátortáborok létesültek a város legszebb parkjaiban. Már nem érdekelte.
Hazaérkezett.
Miután lezajlott az örökbefogadási procedúra, melyben férje – akit vád alá helyeztek, mert megölte szeretőjét, a félvér lányt, akitől gyereke született, ez a csöppség, akit pár nap múlva, amikor berendezkedett, majd babakocsiban sétálni visz – mindenben a segítségére volt, felmondott az ügyvédi irodában, eladta a kellemes, tetőteraszos lakást, és némi utánjárás, fárasztó alkudozás után visszavásárolta unokatestvéreitől a tihanyi házacskát.
Itt minden szót kicsinyítő képzőnek kellene követni, gondolta, amikor a dzsippel nem fért be a kapun. A kapucskán. Mindent, ami régi, ami elmúlt, és azt is, ami most formálódik, a jövőt is jövőcskének kéne mondani, ahogy a remény is reményke, nem infantilizmusból, nem is szeretetből, inkább hogy mindennek az alakíthatósága, a képlékenysége tisztán érezhető legyen. Azt viszont sosem tudnám mondani, hogy papácska, mert apa nagy volt és erős, és anyát sem tudnám picivé szeretni a szavaimmal. De a nyolcvanas évek közepi nyugatra menekülésünk már csak menekülésecske volt. És az itthon maradottaknak is mindenből kicsike jutott.
Lerakta a dzsipet a kapu előtt. A kislány békésen aludt az ülésen. A férjével egyetértésben Olgának nevezte el, ez volt az anya neve is, akit a férje megölt.
Olga a szabadság fuvallata volt. Ha fiú lett volna, a férje nevét adta volna neki. Sosem lett volna Olga az „övé”, sosem lett volna anya, ha a férje nem gyilkolja meg a lányt. Névadásaink emlékezetünk biztos pontjai.
Felhős, őszi délután volt. Egyetlen idős asszony állt az egyébként néptelen utca végén, és a vizslája fülébe súgott valamit.
Megjöttünk, Olga, mondta Anna halkan, és magához emelte a szuszogó gyermeket. Megjöttünk, mondta, és elindult a babával a kertkapu felé.
Ahogy a kulcs fordult, és kattant a zár, egy pillanatra tábortűz szagát és pörkölt illatát érezte, és megborzongott, mint azon a fogas napsütéses, utolsó délutánon a befagyott tónál a mólón. Egy nappal azelőtt, hogy disszidáltak.
Emlékszem, néztem a tavat. Be volt fagyva a víz, de nemcsak a part mentén, hanem egészen mélyen. Kék volt a délutáni opálos fényben. Ilyennek képzeltem a messzit, ahova mi nem mehetünk. Az idegen földet. Kéknek és törékenynek, mint a jég. Ami egyszer csak véget ér. És ahol véget ér, ott van a haza.
Idegen országban nőtt fel, idegen nyelven beszélt. A kék jég örökre elválasztott minket, gondolta. Mindegy, mikor és honnan indulok neki, a megnyugvás mindig a másik oldalon marad.
Félt egy kicsit, hogy mégsem sikerül Tihanyban megszoknia az életet. Minden ismeretlen volt előtte, és mégsem teljesen szokatlan.
Egy kedves és békés utcát látott maga előtt, kedves és gondozott kertet, kedves és csinos, felújításra váró házzal, mellyel kapcsolatban kedves és meghatározhatatlan érzései voltak. Látott egy kedves és barátságos helyszínt, ahová azonban egy másik történetből érkezett. Amely minden ismerős részletével csak arra emlékeztette, hogy valamit elfeledett. Egy pillanatra meg is ijedt ettől a hirtelen felismeréstől, attól az idegenségtől, mely minden erőlködése ellenére összes idegsejtjében eluralkodott, és megtorpant a pattogzó festékű, valaha zöld verandaajtó előtt.
Én nem akarok itt élni. Aztán a kislányra nézett. De itt fogunk!
És Albertre gondolt. És Olgára, akit csak fényképről ismert. Szép lány volt. Az édesanyád, súgta a kislánynak, és megsimogatta az arcát. Talán megkedveltem volna. Bár édesapádra jobban hasonlítasz. De lehet, hogy csak én akarom látni az arcodon az ő vonásait. Csak hozzám nincs semmi közöd, Olga. Édesapád egy csomó embert megölt. Édesanyádat is. És én, talán éppen ezért, úgy hiszem, isten ajándéka vagy. A szabadság fuvallata.
Felállt a lépcsőről, és kinyitotta a rozzant ajtót.
A veranda ablakain nehéz, fehér függönyök lógtak, és a szófán egy régi szövetkabát feküdt.
A ház ajtajával nehezen jutott dűlőre. Majd megolajozom.
Amikor belépett, sűrű félhomály fogadta. A behúzott zsaluk résein alig jutott át a kinti fény. A konyha felől alma illatát érezte, a nappalinak égettfa-szaga volt. Lassan hozzászokott a szeme a sötéthez. Körbenézett a szobán.
A kompozíció a rendbe vetett hit. A hit a megkomponált rend. A rend az elhitt kompozíció. Legalábbis Albert szerint. De hát Albert csak a fotográfiához értett!
A családi bútor nagy része megmaradt. A tálalóból eltűnt a levesestál és a porcelánok zöme. Azt sem tudta, honnan emlékezik ezekre a tárgyakra. A hülye színes tévé nem kellett senkinek. Azon ment a szilveszteri műsor az utolsó családi összejövetelen. Harmincvalahány év, emlékezett vissza Anna, és végighúzta ujját az ebédlőasztalon. Zsíros, fekete kosz tapadt rá. Nem takarítottak ki, Olga, ezek basztak kitakarítani, kiáltott fel, és lerogyva a nagymama hatalmas, kagylószerűen öblös foteljébe, végre elsírta magát.
Öt napig rendezkedett a házban. Eltervezte, mit hogyan kell felújítani. Megszervezte, hogy legyen valaki, aki Albertnek a börtönben is gondját viseli. Átutalta az Olga sírhelyéért járó összeget. Intézkedett Albert ruháinak, személyes dolgainak elhelyezéséről. Szobafestőkkel, víz- és gázszerelőkkel tárgyalt. És mindennap felolvasott a kis Olgának egy mesét.
A hatodik napon indultak el, hogy Olgának megmutassa a Balatont.
Az egyik utolsó kompjárat érkezett, amikor a babakocsival megálltak a kikötőben. A part mentén a szinte egymásra épített kifőzdék, kocsmák mindegyikéből más zene szólt. Pár utószezoni vendég halászlét és sült hekket evett.
A hajó lassan beúszott az útig, két matróz lecsapta a rámpákat, az egyik odakiabált valamit Annának is, és közben integetett, aztán lehajtottak a kocsik. Por szállt utánuk, és volt némi zaj. Aztán csend lett.
A hajó kikötve áll. A vízen már eloszlottak a habok. Anna várakozón nézi a vizet.
A tó szürke maradt, és mozdulatlan, mint egy márványlap.
Kell még egy kis idő, Olga, mondja Anna a babakocsi fölé hajolva, amíg a szavak, az illatok, a tárgyak új és új jelentése értelmet nyer. Beletelik némi időbe, hogy a világ új rendje és benne a saját életünk megint megtapasztalhatóvá váljon, magyarázza a gyermeknek, és végigsimít az arcán. De ne félj, belejövünk!
Nézi a szürke, mozdulatlan vizet, és arra gondol, hogy nem erre a képre emlékezett, de abban is biztos, hogy mostantól ebben kell hinnie.
Badacsony felől egy vitorlás lavírozik a félsziget elé, és Anna nem akar rajta lenni. Nem akar már menni sehová.
Olgára néz, aztán a tóra. Mintha azt várná, hogy történik majd valami különleges. De nem történik semmi, csak dél lesz. Megszólalnak az apátság harangjai, és akkor Anna lehajol, betakargatja a kicsit.
Abban bízik, hogy jó anyja lesz.
Vissza a tetejére