Az idő telepítése és gondozása
Na, erre legalább pont került, gondolta Valter. Ezt a mondatot akarta odaszúrni Sárának, amikor kijönnek a bíróságról, de elfelejtette. Jól kigondolt kis mondat volt pedig. Mindig így jár, soha nem jut eszébe a megfelelő pillanatban a megfelelő mondat. Az ilyesmi neki legföljebb írásban megy. Ha van ideje gondolkodni, javítani, cserélni a mondatokat, vagy kitölteni az egy-egy mondat számára kihagyott helyet valami értelmessel. Az adott pillanatban értelmesnek tűnő mondatokkal. Mert ha fél év múlva visszaolvassa, néha eltűnődik, fennakad, belejavít. Aztán néhány oldallal később rájön, hogy mégis az a mondat a helyes, csak később nyeri el az értelmét. Olyan sokkal később, hogy a leírásakor sem gondolt rá.
De mi az, hogy van idő gondolkodni. Sose volt. Talán minden másképp alakul, ha nem költöznek ide, de hát éppen azért jött, hogy legyen egy kis ideje.
Egyébként úgy tervezte, hogy ma merengve és magába fordultan sétál majd a házig lentről, a buszmegállóból, zakóját hanyagul a vállára vetve, lassan, hadd nézze a falu. Mindenki tudja, hogy ma volt a válás. Az utolsó forduló. Tehát ezzel vége. Remélte is, hogy figyelik, számított rá, hogy a kocsma előtt odaintenek neki, beletörődő, barátságos, ,,jöjjön, igyunk egyet” intéssel, ő meg majd megrázza a fejét, ó, ma nem, majd holnap. Talán a tanítónő is látja, még az is lehet, hogy ha elég lassan megy, összetalálkoznak a ház előtt. Át biztos nem jön, nem az a típus.
Szóval komoran, engesztelhetetlenül a távolba tekintve akart ballagni, ahogy már a magára maradt főhőstől elvárható, de elröhögte magát, amikor eszébe jutott, hogy Sára erre járt futni, és az első alkalommal mindjárt megállította a kis Graber, hogy mi a baj. Azelőtt senkit nem láttak futni, akinek nem volt valami sürgős dolga. Másnap a bolt előtt, a kocsmánál össze-összesúgtak, amikor már hallótávolságon kívül gondolták. Értetlenkedő, szinte felháborodott sustorgásukból egyre-másra jól kivehetően kicsapott a szó: „fut”. Az értelmetlenség netovábbja. Sajnálni kezdték Valtert. Sára az egészből valószínűleg nem fogott fel semmit. Egyszerűen nem volt rá antennája. Talán nem is értette. Sosem élt vidéken korábban.
Pár órája Valter csak nézte a fia hátát, ahogy elfordult tőle a bíróság előtt, és köszönés helyett azt mondta, hogy a te hibád, hogy egy világvégi porfészekben kellett felnőnöm. Tizenkét éves. Megindító öntudat.
Egyéves volt a leköltözéskor. Leköltözés. Valami érthetetlen okból Sára mindig így mondta, és Valter is átvette, pedig rühellte, folyton kijavította magát, hogy szóval ideköltözéskor vagy egyszerűen csak költözéskor történt ez vagy az.
Tizenegy éve úgy alakult, hogy nem maradhattak tovább a városban.
Valter anyja három hónapja feküdt kórházban, a szülőfalujától nem messze, és ő minden héten kétszer odautazott vonattal. Nyomorúságos kekszeket meg gyümölcsleveket vitt nejlonszatyorban, amelyeket aztán a nővérek ettek meg vagy dobtak ki. Hétközben a kiadóban dolgozott, és éjszakánként a társbérleti szobában körmölte a regényét, valamint kérvényeket írogatott a kerületi tanács lakásbizottságához. Nem sok reményt fűzött ezekhez a kérvényekhez, jól tudta, hogy sok családos ember vár lakásra. Az anyja akkor már hetek óta nem ismerte fel. Aztán egy kora reggeli órán távirat jött a kórházból, és Valter egyszerre magára maradt a szövegével. Elkeseredetten püfölte az írógépet éjszakánként, amíg át nem kopogott a házaspár férfi tagja a másik szobából, akkor félretette, és kézzel folytatta az írást. Dühös megszállottsággal írt, Sára kezdett aggódni, és egyre-másra könyörgött, hogy mozduljanak ki, csináljanak valamit, elviselhetetlen a lakás, a szoba, mintha megfulladnának, minden elviselhetetlen, elég volt. Akkor szeretkeztek, ablakot nyitottak. Azután megittak egy kevertet, és Valter újra nekiült az írásnak. Sára elaludt. A hajnali trolinyiszorgásban, a kimerültségtől nyomta el végül Valtert is az álom, de csak pár órára.
Az anyját eltemették. A könyvet befejezte. Soha előtte és soha azóta nem dolgozott ilyen mélyen, ilyen gyorsan, ilyen határozottan, sokat és karcosan. Soha nem érezte ennyire megfellebbezhetetlennek az írást magát, soha korábban nem jelenthette volna ki ilyen bizonyossággal, hogy igenis van létjogosultsága annak, hogy ő ír, mint akkor.
Néhány hét eufória következett, mert Orovitz elolvasta, és ígéretet tett a kiadásra. Egész keveset szerkesztette, alig valamit húzatott ki. Valter máig sem tudja, hogy csinálta, hogy ment át. Aztán egyik nap Orovitz olyan arccal jött be, mintha gyomorrontása lenne. Közölte, hogy behívatták. Több szó erről nem esett, de azután elmentek a Keleti melletti kocsmába meginni egy konyakkal bélelt feketét, és azt mondta Valternak, fordításokat kaphat, valami pénz mégis. Be se kell jönni érte, Valesz, postán is intézhetjük. Átadott egy hétszáz oldalas kötetet. Aztán fél évig nem is találkoztak.
A gyerek nem egészen váratlanul jött, néha beszéltek már róla, csak éppen mindig egy távoli, bizonytalan jövőbe helyezték, amikor már nem egy hat és félszer három méteres szobában élnek. Ha jön, én örülök, mondta Valter Sárának, és megírt egy lakáskérelmet, amelybe a születendő gyermeket is belefogalmazta. Most már annyit sem várt ettől, mint korábban.
Nem ide akartam hazajönni, sírta el magát Sára, amikor beléptek a lakásba a kisbabával. Az előszobában a lakótársaik két banánnal kedveskedtek a gyermekáldás alkalmából. Valter zavarában elvörösödve, krákogva fogadta el az ajándékot a felesége helyett, és magukra csukták a dupla ajtót.
Éjjel tátott szájjal bámulták a tökéletes kis lényt.
A szobájuk levegője attól kezdve folyton tele volt pelenkaszaggal – hol szaros pelenka szagával, hol a száradó pelenkák mosószerszagával. Rácsos ágyat állítottak a sarokba, az íróasztal helyére. Ekkor Valter kijelentette, ez tényleg nem mehet így tovább. Sára dühösen bólogatott. A fiuk aludt.
Sutyorogva tárgyalták a lehetőségeket. Ha sikerül végre eladni az anyja romos házát a nyugati határszélen, talán valamit tudnak venni. Hirdetéseket olvastak, kérdezősködtek mindenütt, közértben, fodrásznál, kocsmákban. A városban ennyiért nem kapnak öröklakást, még egyszobást sem, de talán egy panelt. Számolgattak tovább. Talán a külvárosban. Valamelyik új lakótelepen. Hosszú várólista, semmi biztosíték. Ha saját albérletbe mennek, elfogy a pénz, akkor aztán semmi esély a továbblépésre. De talán valahol nem túl messze, egy faluban a város mellett, ahonnan van vonat vagy buszjárat. Alig több utazás, mint egy külkerületi lakótelep, sőt, egyes helyekről kevesebb. De nem egészen úgy van. Maga az út lehet rövid, de nincs folyamatos közlekedés. Kell egy kocsi, akármilyen jó, csak guruljon. A parkba vitték levegőzni a babát, és amíg a kicsi nézte az eget és a látóterébe belógó faágakat, ők a padon ülve osztottak-szoroztak. Ha kapnak annyit a régi házért, és ennyi egy használt Trabant, akkor mennyi marad lakásra, és hány éves a kapitány.
Valter két könyvkupac tetejére fektette a gyúródeszkát, elhelyezte rajta az írógépét, újabb kérvényeket írt a kerületi tanács lakásosztályának, amelyeket aztán egy keskeny szájú hivatalnok olvasatlanul iktatott az ELUTASÍTOTT KÉRELMEK feliratú mappába.
Bement Orovitzhoz, hátha van ismerőse a tanácsnál. Valamelyiknél. Az mondta, megpróbálja, de nem ígérhet semmit, és hát most, hogy ugye a könyv is itt van, nos, nem valószínű. Valter bólogatott. Az utcai fülkéből körbetelefonálta az összes ismerősét lesz, ami lesz alapon, hátha valakinek van egy olyan rokona, ismerőse, aki éppen mostanában akarja eladni a lakását.
Hosszas nekifohászkodás után Sára szüleihez is elmentek. Valter sosem érezte magát ilyen árulónak, még akkor sem, amikor a kérvényeket fogalmazta.
Sára apja a házassági szándékuk bejelentése alkalmából negyedórán keresztül folyamatosan üvöltött, a végén pedig kitagadta a lányát, legalábbis azt mondta, hogy ne lássa többé, amíg ezzel a senkiházival van. Valter akkor megfogadta, hogy ha rajta múlik, nem látja, és ezt éveken át be is tartotta. A fiuk születésekor Sára anyja bejött a kórházba, úgy sejtették, hogy a papa nem tud róla. Pénzt dugott Sára párnája alá, sírt, amikor kimutatták neki az üvegablakon keresztül a kicsit, aztán elsietett. Most Valter azon tűnődött, vajon ez már az a helyzet-e, amikor nem rajta múlik, hogy látják-e még a lányukat.
Sára időpontot kért az apjához telefonon, akár egy hivatalba. Meglepően nyugodtan fogadta őket, konyakot kínált, keveset beszélt, szinte semmit nem kérdezett. Elmondta a mondatot, amelyet addigra már ezerféle hangsúllyal ismertek: „Nem ígérhetek semmit.” Ugyanis nem nagy dicsőség számára a veje, tette hozzá. Meg az az egész.
Hónapok teltek el, kérvények, telefonok, várakozás. A szoba falai egyre közelebb jöttek.
Szerintem nincs más, el kell mennünk vidékre, mondta Valter. Gondold csak meg, lehetne egy kis házunk, ecsetelte biztatóan, ügyesen elrejtve saját bizonytalanságát. Sára fellelkesült. Valter tépelődött. Talán mert ő tudta, milyen.
Tavasszal végre egy helyi lakos megvette Valter anyjának házát a határon. Azt mondta, hogy ledózerolja, és talán már jövőre új házat épít a helyébe. Kicsit kevesebbet kaptak érte, mint amennyit reméltek, de még egy évet már nem húztak volna ki.
Valter különös, titkos örömöt érzett, ritka tünemény, a győzelmek után érez ilyesmit az ember, habár nem tudott róla, hogy harcban állt volna. Mégis, valahányszor elképzelte, amint egy munkagép elsöpri a házat a föld színéről, felbuzgott benne a romboló ujjongás. Érdekesnek és kissé aggasztónak találta ezt az érzést, és azzal biztatta magát, hogy majd ezt is átgondolja vidéken, ott majd lesz rá ideje. Nem kell egyik helyről a másikra rohannia, nem kell Orovitzot hallgatnia, sem senki mást kéziratokról, kötetekről, szamizdatról, bizottságokról, nem kell beugrania a találkozóhelyekre, és végigrágni magát minden új és régi pletykán, szervezkedésen, nem kell felháborodnia semmin, és nem kell biztató sorokat írnia a jövő reménységeinek. Ott, az új helyen, ahol a maguk urai lesznek, majd nyugodtan elvégezheti a mélyfúrást, kiforgathat magából mindent. Mert most még mélyebbre akar hatolni, még kegyetlenebbül akarja megkeresni magában azt az állatias lényt, amelyik nem hagyja őt nem írni. Erről nem lehet beszélni senkivel.
Újabb telefonálások és kérdezősködések kezdődtek, hátha tud valaki legalább egy tippet. Valahol. Már majdnem mindegy is, hogy hol. Orovitz unokaöccse baráti áron eladta nekik a Trabantját. Van egy kis lyuk a padlón, mondta, de be lehet foltozni. Sára vásárolt egy könyvet, amelynek a borítóján piros, keretes betűkkel az állt: A KONYHAKERT TELEPÍTÉSE ÉS GONDOZÁSA
Egyre távolabbi falvakba autóztak a nézelődés során, az anyja házához hasonló, elbontani való házaktól a rosszul felújított parasztházakig sok mindent megnéztek, amíg idetaláltak. Sára egyik volt kolléganőjének valami rokona az ürge, akitől végül megvették a házat. Mérnök srác, feleséggel és egy gyerekkel, a gyerek már nagyobb, tíz év körül lehetett akkoriban. A mérnök azt mondta, enged is az árból, csak vigyék, neki muszáj elköltöznie a városba. Egész modern. Van garázs. A kert kicsi. Legalább nem kell sokat foglalkozni vele, gondolta Valter. És az utca neve is tökéletes: Felső utca. Imponáló, hogy nem valami halott emberről van elnevezve. Nem mintha lenne Alsó utca is, csak arról volt szó, hogy a Fő utca (a falu tulajdonképpeni egyetlen utcája) a templom előtt kettévált, és a láthatóan nem túl régen kialakított rövid utcáján kis telkeket szabtak ki a hegy oldalában. Négy-öt egyforma típusház, mind ugyanolyan, mint ez, alul a konyha és a garázs, fent egy plusz két fél szoba.
Valahogy csak a költözéskor jöttek rá, hogy valójában messzebb vannak a várostól, mint gondolták. Talán az autózgatás, a sok ház megnézése vonta el a figyelmüket az út hosszáról, talán az eufória, hogy meg tudnak fizetni egy lakható épületet, amit még csak fel sem kell újítani különösebben, de hazafelé már biztosak voltak benne, hogy kell nekik. Palotának látták a hat és félszer három méter után. Az a kis utazás belefér, mondogatták. Mennyi is, talán egy óra. Valamivel több volt. Nyáron. Télen a hegyre vezető göcsös út, ha le is volt tisztítva, csúszott, és könnyen behordta rá a porhavat a szél. Még tavasszal is sokszor volt jeges, amikor fél kilométerrel lejjebb már minden olvadt. De mindez nem számított akkor.
És Valter sokáig úgy érezte, hogy eljött az idő, itt van, most minden együtt áll, meg fogja írni a regényt. A ház mögött fogja írni, egy régi kis asztalkánál, amelyet az előző tulajdonos hagyott ott. Ha fölnéz, ott magasodik az erdő. Milyen más itt a szag, gondolta. Mennyi rétege van. A növényzet folyton változó illatai mögött ott vannak a haszonállatok szagai, egész enyhén, mert a völgy felé viszi a szél, és még e mögött, ez alatt is van valami, talán a föld szaga, talán az erdő kipárolgása, mosdatott, lassan hullámzó levegő. Olyan, mint otthon, régen az anyjánál. A falvak csak falvak, mind egyformák, gondolta.
Csak idő nem volt ott, ahol megtalálni hitte. Az idő nem akart rendelkezésre állni, sem az elképzelt nyugalom. Lassan megfogalmazódott benne, hogy butaság, sőt nagyképűség azt állítani, hogy van vagy nincs időnk valamire. Mi magunk vagyunk az idő birtokában. És mégsem engedte szabadon az önmagába harapó gondolat, hogy mindez mégiscsak idővel, az idő múlásával hozható valahogy egyenesbe. Ha türelmes, meg fogja találni a maga idejét.
A gyerek egyre nőtt, egyre többet kellett futkosni utána, Sára egyre többet aggodalmaskodott, hogy a kicsi valamibe belelép, beleesik, valamit megeszik, amit nem kéne, valamit megfog, amit nem kéne, valamit meglát, amit nem kéne. Akkor Valter betemetett egy gödröt az udvaron, és nekiállt a kerítés hibáit kijavítani. Az erdő felé eső részen befejezte a nyitott szakaszt. Aztán kiderült, hogy a gyereknek egy év óvoda kell mindenképpen, mielőtt iskolába írathatják, de óvoda csak a szomszéd településen van. Egy évig tehát minden reggel és délután Valter hozta-vitte.
Sára ezután visszakönyörögte magát a régi munkahelyére félállásban, és naponta egy órát és tizenöt percet utazott a városba, aztán ugyanennyit vissza. A ház mellett ott maradt az a néhány karó, amelyet A KONYHAKERT TELEPÍTÉSE ÉS GONDOZÁSA utasításait követve vert a földbe, még a költözés évében.
Esténként megkérdezte a férjétől, ugyan mikor lesz kész az a nagy mű. Valter nem tudott felelni, vállat vont. További unszolásra azt válaszolta, hogy akkor, ha kiteszem a pontot. Aztán Sára azt kérdezte, nem akar-e visszamenni a városba. Kérdése nem volt egészen oktalan, sok minden változott közben. Orovitz saját kiadót tervezett indítani, továbbra is számított Valter munkájára, és ezt minden alkalommal elmondta neki, amikor bebuszozott, bevonatozott hozzá, és estig beszélgettek a Keleti mellett a kocsmában. És be kellene járnom? Nem muszáj, Valesz, de azért nem ártana, mondta Orovitz. Valter bólintott, megvonta a vállát. Meglátom. Arra gondolt, hogy nem teheti meg, hogy találkozókra, vitákra, értekezletekre, hajnalig tartó kocsmázásokra pazarolja az idejét. Egyszerűen nem engedheti meg magának. Dolgoznia kell a regényen. Orovitz tekintetéből valami olyasmit olvasott ki, hogy hiszen már megírta A regényt. Azt, amit olyan nehéz volt kiadni évekkel korábban. Ő nem a semmiért kockáztatott akkor. Most újranyomták, jól fogyott, szinte kultusza alakult. Ez is őt igazolja. Valter erre csak azt tudta volna mondani, ha beszélnek róla, nem lehet, hogy ennyi volt az egész. Még nincs meg A regény. Van egy sokkal fontosabb szövege, csak még nincs kész. Formálja és húzza – a határidős fordítások, a tetőjavítás, kerítésfestés, fűnyírás, gazolás, ciszternatisztítás, gyerekfurikázás, leckejavítás a téli és nyári szünet között –, amikor egyedül lehet otthon, és a feladatok egyike se leselkedik rá. És Sára sem kérdezi, hogy mikor teszed ki végre azt a kurva pontot.
A fiuk iskolás lett, négy évig járt a szomszédba, a templomon túl a Fő utcára. A kétszintes épület aljában három terem, ez az iskola. Ott tanít a szép tanítónő, akivel Valter ma is olyan szívesen összefutott volna.
Sára egy reggel, amikor a gyereket felhátitáskázva elengedte iskolába, azt mondta, hogy ő ezt nem csinálja tovább. Nem bírja már az ingázást, a sok munkát itt is, ott is. És egyáltalán. Ő nem tartozik ide. Már így is túl sok időt vesztegetett el az életéből ebben a porfészekben. Valternek nem volt ideje meglepődni. Illetve csak meglepődni volt ideje, minden más már elő volt készítve. Nincs köztük semmi, állította Sára, csak szívességet tesz a kollégája, hogy megengedi, hogy nála lakjanak, amíg elrendeződnek a dolgok. Ezt a szart – mondta maga köré mutatva – úgyse lehet rendes áron eladni, főleg nem itt, a világ végén egy zsákfaluban. Én nem értem, hogy jöhettünk ide, Valter. Fogalmam sincs, hogy mehettem ebbe bele.
Az arca olyan volt, mint amikor a kórházból hazatérve megállt a bérlakás előszobájában. Nem ide akart hazajönni. És ez az arc tükör lett hirtelen, Valter saját, belenyugvó arcát látta benne, amellyel mindenhová ugyanúgy érkezik meg azóta, hogy először költözött életében, el a szülői házból, „fel” a városba, ott egyik lakásból a másikba, egyik társbérletből a másikba, utóbb Sárával közösen, és végül ide, hogy valahová akarjon egyszer hazajönni. Nem hitte, hogy sikerült. Ez nem az ő faluja volt, a város nem az ő városa.
Viszem a gyereket meg a kocsit (akkoriban egy Golfjuk volt), és aztán megegyezünk a havi összegben. Ha neked is megfelel. Sára hangja kopogott a házban.
Valternak nem felelt meg. A fiát emlegette. Hogy talán őt is meg kéne erről kérdezni. Én már megkérdeztem, mondta Sára. Nincs más vágya, mint elhúzni innen.
Valternek semmi jó mondat nem jutott eszébe. Érvei nem voltak, kérdései még kevésbé.
Hát, most itt van. A ház üres, az idő kiváló, akár ki is ülhetne a kis asztalkához.
De nem bír hazamenni. Be akar kopogni a szomszédokhoz, a Fő és a Felső utca összes házába, zörgetni az ablakokat, felrántani a kiskapukat, és azt mondani, bocsánat, én csak azért a kis időért jöttem, aminek itt kell lennie valahol a számomra. Tetszenek érteni? Meg kellett volna találnom már korábban. Értik? Érti ezt valaki?
Vissza a tetejére