A holló éneke
A többfunkciós tanári szobában láttunk mi már sok mindent. Cseppet sem adott a látszatra. Ha kopogott valaki, simán mondta, hogy bejöhetsz. Jóformán az ajtó felé sem fordult, ha a kávéját csorgatta a bögréjébe vagy éppen kortyolta az íróasztalánál szórakozottan, és arra sem ügyelt, hogy még pizsamafelsőben és -gatyában van. Eszébe sem jutott, hogy legalább a plédet összehajtogassa és a szekrénybe tegye, mert számtalanszor a kanapén aludt, ha a hajnali vonattal érkezett. A lányok persze suttogtak, hogy milyen ápolatlan, pecsétes a nadrágja, folyton levizeli a cipőjét, és megint nem borotválkozott három napja. De mi nem szagolgattuk. A bölcsészkaron amúgy sem sokan voltunk férfiemberek. Mi jó fejnek tartottuk.
Most egyedül ültem a bőrkanapén, ahol a tanár úr szunyókálni szokott egy-egy átborozott éjszaka után, és ugyanitt rágták a ceruzájukat, akik a kérdéseket kihúzták, és az ovális asztalra könyökölve próbálták megfejteni, mit is szeretne hallani tőlük. Ez a kettősség megvolt benne is, a tanítványaiban is. Vagy vágták, miről van szó, vagy elhasaltak. És Rozgonyi sem volt szívbajos. Nem érdekelte senkinek az arca, sem a ruhája. Csak akkor nézett a szemünkbe, amikor már beírta a jegyet.
Ültem a bőrkanapén, a kiszögelléssel szemben, ahova éppen befért egy kis íróasztal. A júniusi nap jutott az eszembe, amikor ott ültem, előttem mindhárom oldalról nyitva álltak a magas, karcsú ablakok, és némi vihar is éreztette a hatását, de csak könnyű nyári zápor lett, be sem kellett csukni az ablakokat. A három ablakon a szivárványt láttam körben a gesztenyefák felett. Széthajtottam a kihúzott papírlapot a feltörő napfényben, amin a kérdéseim voltak. Soha ilyen jól nem éreztem magam, mintha a korábbi évek összes szellemi nyomora elszállt volna a nyitott ablakok szellőjével. Annyira boldog voltam, hogy ilyen kivételes helyen, ennél az asztalnál készíthetem el a vázlatomat, példás tételsorral, ahogyan majd végigmondom az egészet. Ha bármi bánat ért, erre a pillanatra gondoltam, amikor tudtam, hogy senki nem előz meg, úgy éreztem magam, mint a futók a cél előtt, amikor három méterrel a mezőny előtt futnak. Magányosan és boldogan. Soha vissza nem térő pillanat. Hátranéztem.
Jöhetek?
De ezt ezúttal nem én kérdeztem, hanem Rozgonyi tanár úr, aki már maga alá húzta a széket, amin a hallgatók szoktak ülni, amin én is ültem akkor, és a legnagyobb meglepetésemre átnyúlt az íróasztala felett, kivette a kezemből a kidolgozott tételsoromat. Érdeklődéssel siklott rajta végig, aztán rám pillantott, a szemében és a bólogatásában a szokásos rutint láttam, aztán a végét is elolvasta, és a papírt magánál tartotta. Beírta az osztályzatot a leckekönyv négyzetes pecsétjébe, ahova a szigorlatjegyeket szokták.
Küldheted a következőt. Tudod, köszvényes a lábam.
Egyrészt nem volt köszvényes, hanem lerúgták a focipályán a szemem láttára. Másrészt mindössze egy nemzedékkel volt idősebb nálam.
És sejtettem, hogy miért hívatott, miért a hallgatói székre ült, miért várakoztatott meg. Tudtam, már mondta, hogy csak ketten vagyunk az évfolyamon, akiknek mindkét tárgyból valamennyi szigorlati osztályzata színkitűnő lett.
És ez számít?, kérdeztem közbe.
Ebben az esetben számít.
Milyen esetben?
Ne legyél ennyire naiv! Ismerjük egymást. Nagyon jól tudod, hogy már régen kiszemeltelek tanársegédnek.
Miért engem?
Nem foglak dicsérgetni, ezt is megszokhattad. Nem egy csacska lánykát akarok ebben a szobában látni, hanem egy normális fiatalembert, akinek nem okoznak gondot az igeidők. Tudod, hányan tennék össze a két kezüket, ha mellettem dolgozhatnának?
Akkor most azért hívott, hogy megkérdezze: vállalnám-e?
Igen.
Nem egy év múlva lesz aktuális?
Nem. Vedd komolyan! Egy évvel korábban kell leadni az adminisztrációnak a teljes anyagot a jelöltről. Ez egy nehézkes, hagyományos procedúra. Hallottál már Isten malmairól?
The mills of the gods grind slowly, but they grind exceeding fine.
Majd ezt tanítod az elsősöknek.
Azt hittem, kapok egy év gondolkodási időt, és a tanítási idő után kell eldöntenem. És annyira szeretném, ha még egyszer eljöhetnék ide, és odaülhetnék a kisasztalhoz, mert akkor az lenne az én helyem. De még van néhány akadály a pályán, mint a futóknak.
Persze, tudom, egy-egy félévig tanítod a két tárgyad, aztán államvizsgázol, és leteszed a felsőfokú nyelvvizsgát angolból. És közben konzultálunk folyamatosan, mert ezt is meg kell csinálnod.
Miért ne csinálnám meg?
Csak mondtam. Nem akarok semmit a véletlenre bízni.
Négy év középiskola és öt év egyetem külföldön, tanár úr! Maga nem szeretne hazamenni végre? Legalább megízlelni, milyen lenne ott folytatni, ahol abbahagyta?
A többiek irigyek rád! A profik, a progresszív gondolkodók nem tűrik ezt a szentimentalizmust. Szedd össze magad! Már azt is lenézik, aki vidéki, hát még azt, aki határon túli.
Tapasztaltam. Elég időm volt túllépni a problémán.
Akkor mi vonz annyira, hogy hazamenj? A honvágy?
Otthon is felajánlottak egy munkát.
Mit?
Rendezvényszervező lennék.
Ahhoz egyrészt túlképzett vagy, másrészt el fogsz süllyedni a provinciában: halászlé, borászat, népi tánc.
De kétszer annyit fizetnek érte.
Ezt nem tudom überelni.
De még gondolkodnék rajta.
Nekem ma kell egy igen vagy egy nem, mert jön a vetélytársad, és ő nem lesz ilyen lágyszívű. A lábad sem teheted be ide többé, ha visszautasítod az ajánlatom. Ezt nem én fogom megakadályozni, hanem ő.
Olyan biztos benne?
Nálad jobb emberismerő vagyok.
Amióta az eszemet tudom, folyton döntéseket kellett hoznom. Többet adtam a saját tapasztalataimra, mint a szóbeszédre. Úgyis eljön mindennek az ideje. És szerencsét akartam próbálni szeretett szülőföldemen is, mielőtt elnyel a nagyvilág.
Eleinte jólesett gyerekkorom kedves embereivel találkozni. Boldog világként élt az emlékeimben, nem gondoltam, hogy egy évtized múltán ennyit változtam, felnőttem. Ott álltam újra a megmérettetés színpadán. Mint aki mindent elölről kezd.
Nyáry Nusy megelőzte a saját korát, ő volt az első az egész járásban, aki a felvett nevén vált híressé, hiszen a férje után Szérű Anna lett volna csupán, ellenben párttitkár férje, Szérű Bendegúz hivatásához illőnek találta becses nevét. Nem is tudom, hány osztályt végzett, de hát a férje is csak az osztálytanítóságig vitte, és később, amikor már hanyatlott a párthűség presztízse, és az írástudatlan partizánveteránok is kihaltak, egyre inkább rezgett a léc, ha feltűnt egy egyetemet végzett fiatal. Akkor írták a legnyakatekertebb pályázatokat, miként lehet elsikálni a végzettség hiányát, hogy a helyükön maradjanak. Hiszen ők teremtették meg a mi jövőnket, a jólétünket, ők dolgoztak, mi pedig csak jövünk, csak jövünk a nagy diplomáinkkal, és mindent elvennénk, hiszen sem érdemeink, sem tapasztalataink nincsenek a vezetésben.
Úgy feszengtem, mint egy harakiri előtt, amit magamon kell elkövetnem, hogy a hűségem bizonyítsam. Kik előtt is? Végignéztem rajtuk, ahogy ott ültek az első sorban karba tett kézzel. Micsoda kényelmetlen lehetett így ülni a járás legnagyobb színháztermében. Mindegyikük az apám lehetett volna, és flegmán nézték az ünnepi műsort. A szocializmus arisztokráciája, odaítélt telkekkel, szőlőkkel, házakkal, lakásokkal. Mégsem ezt írtam a rovásukra. Egy fiatalember nem efféle javakra vágyik, inkább menne innen, miután megtapasztalta, hogy nincsen felfelé. A kultúrát ezek állami támogatással a népi tánc színvonalán tartják, arra kérnek és kapnak annyi pénzt, amennyit csak akarnak. Megtűrik a fiatalokat is maguk között, akiket behúzhattak maguk mellé a pincéikbe, ahol a halpaprikás mellett nótázhatnak. Aztán a szőlőhegyen pitymallatkor még énekelhetnek egy kicsit a bolmáni csatatérről is a helyi partizánok dicsőségére. Ez a hajnali részegség borította el a szülőföldemet, a mozdíthatatlan káderek életfogytig tartó dzsentrisége.
Nem lázadt senki ellene, hiszen az aranykort éltük, és a kubai szivaros főnök meghirdette, hogy minden így jó, és így is marad. Csak ilyen kivételes vezérek kaptak bronzszobrokat, utcaneveket már életükben. Nyaralónak pedig egy egész szigetet. Mindössze kilométerekre attól a szigetcsoporttól, ahova még mindig az ideológiai foglyokat szállították követ fejteni.
Nem a kölyköket néztem, ahogy járják a népi táncot. Ők még a stafétafutást is elhitték, és aki vihette a botot, különös kegyben részesült, kapott egy képet róla.
Mindenből több volt, mint kellene, a pazarlás nem került semmibe. Mögöttem lengtek a zászlók. Bokrokban lángolt a szegfűdekoráció. A nyitott ablakokon hangok és illatok formájában időnként belibbent az udvaron sercegő pecsenye, a pálinka és a bor össznépi jókedve. A poros bordó függönyök újra szétnyíltak előttem. Belenéztem a felkonf szövegébe, és rutinosan mondtam, hiszen előre tudtam, kik lépnek színpadra, és mit adnak elő. Csupa valakinek a valakije. Jön a beszédhibás elsős, jövőnk záloga, így, szó szerint, már a nagyanyja is a partizánok sebét kötözte. Akkor még ilyesmiket szó szerint el kellett mondani. Az illető pedig, ha egyáltalán el tudott jönni, akkor felállt, és megtapsolták. Voltak ilyen harcos nyugdíjasok, akik életükben nem dolgoztak semmit, csak reprezentáltak, és mások végigtapsolták az életüket. Erre vágytam, ilyen dicsőségben halni meg!
Aztán nyekergett valamit a pikuláján valami süvölvény, akinek lakatos volt az apja, és a mezőgazdasági birtokot igazgatta. Ekkor konferáltam fel Nyáry Nusyt, akit még a színfalak mögött sem szólíthattam néninek. Mindenki csodálatos Nusyja hollófeketére festette a haját, és kontyba tekerte a feje tetején, mert akkoriban minden nőnek Jovanka-frizura volt az álma, éppen olyan, amilyent a vezér felesége hordott. Olyan lefegyverző mosolya is volt, olyan csillogó szeme, hogy azt a Csingi-lingi csárda prímása is nótába öntötte. Olyan dekoltázsban vonult be, hogy a mélyzöld selyem karcosan suhogott el mellettem, édes parfümje pedig hosszú sávban lebegett még egy ideig utána. Nekem a színpad szélén kellett állnom, mint valami lakájnak. A műsorszámok között leengedtem a kezem, nehogy azt higgyék, most tanulok a dossziéból olvasni. Először pattant fel a karmesteri pálca, székek nyikorogtak a zenekari árokban, nem is tudtam, hogy ebben a porfészekben is így megadják a módját ennek a rendkívüli műsornak! Nem jártam próbákra, nekem csak kiadták parancsba, hogy konferáljak. Nem a végzettségem miatt, nem is azért, mert jóképű fiatalember voltam, ezek nem voltak előttük értékelhető adottságok, csak úgy megjegyezték, mert annyit azért tudtak, hogy a konferálásnak azért érthetőnek kell lennie, ne legyen se érthetetlen tájszólás, se suksükölés, hiszen jön a nagykövet is, ilyenkor adni kell a látszatra. Mindig csak annyit engedtek a gyeplőn, amennyit feltétlenül muszáj.
Furcsa volt eleinte, hogy minden nagykövet odajött hozzám, hogy beszélgessen velem, ki vagyok, és persze mi mást mondhattam volna egy ilyen diplomáciai társalgási panelben, mint az igazat, angol–magyar szakot végeztem, ezen először megrökönyödtek, hiszen annyi éven át fogadták elnéző, illedelmes mosollyal a helybeli elit szakmai rátermettségét, ízetlen tréfálkozásait, az amatőrök folyamatos nyomulását, hogy fehér hollónak számítottam.
Volt köztük egy vagány diplomata, akit később Kalasnyikov-ügylettel is megvádoltak, nos, ő még a többieknél is több időt töltött velem, maga mellé ültetett a vacsoránál, fittyet hányva a rosszalló pillantásokra, és alig titkolt hanghordozással megkérdezte, hogy mindenki értse: téged hogyan engedhettek fel a színpadra? Hiszen a levegőben volt az is, hogy ezek mindenkit távol tartanak a hatalomtól, a rangos meghívottaktól, még az ülésrendben is. A fiatal tehetségek vörös posztónak számítottak ebben a provinciában, ahol egy ilyen műsor után engem még a fogadásra sem túl gyakran hívtak meg; nem mintha akkora kedvem lett volna hajbókolni; nem, ők csak tudatni akarták, hogy kinek hol a helye.
Ha adtak is munkát a „fiataloknak”, évekig rostokolhattak a létra alján. Valamelyik koszorúzási ceremónia után a lapfőszerkesztő kiselőadását hallgattuk arról, hogy ezek a mai fiatalok milyen degeneráltak, már szívbajuk van, már aranyerük is van, halászlét sem esznek a hagyma és a paprika miatt. Bezzeg mi olyan egészségesek voltunk, mint a makk, el sem tüsszentettük magunkat egész télen, pedig havat hánytunk, nekünk még volt vér a pucánkban.
Egy okos diplomata bármit meghallgat illedelmesen, mondta valaki mögöttem. Talán éppen nekem, nem tudhattam. Egyéb bunkóságok is elhangzottak, melyekből lerítt a fájdalom, a saját fájdalmuk, hogy azért mégsem élhetnek örökké, és ha nem is önként, majd elmúlással következik be egyszer a generációváltás, ashes to ashes, dust to dust. Amit én nem vártam meg. Nekem elfogyott a türelmem.
Mert Nyáry Nusy következett. Magánemberként is a teljes nevén kellett szólítani. Nem fogtam gyanút. Miért is kellett volna? Felkonferáltam, hogy a János vitéz című daljátékból a francia királylány áriáját adja elő. Hátraléptem a függöny mellé, a helyemre. Mindössze kétlépésnyire állt előttem, hatásszünetet tartott, kivárta azt a két bevezető motívumot, ami után be kellett volna lépnie – de nem lépett be, csak megköszörülte a torkát, hogy tudja a tisztelt ház, az ünnepség összes résztvevője, hogy most neki koncentrálnia kell, és mint egy bűvész, elővarázsolta dekoltázsából aprócska hangvilláját, a füléhez emelte, nünnögött hozzá, mert hiszen nem akármilyen dalba kezd, a zenekar pedig tudta a dolgát, addig ismételte a felvezető dallamocskát, amíg csak kellett, és ez az arrogancia még az elöl-hátul mélyen dekoltált ruháján is végigfutott, húsos pucér hátán – mert kénytelen voltam nézni és látni, ez a része jutott nekem a százötven kilóból. Bevezető mozgások indították a produkciót, az apró térdhuppanásoktól a mellei kitörni készültek alig rögzített fogságukból. A merevedési zavarokat is könnyedén oldotta a látvány az első sorok veteránjainál. Az önbizalma megkérdőjelezhetetlenné tette a megjelenését, ebben is megelőzte a korát: hiszen Florence Foster Jenkins kételyekkel teli, szikár jelensége a nyomába sem érhetett. Hihetetlen önbizalmat árasztott Nusy tintorettói szélessége, melyen feszült a mélyzöld selyem, hogy ne redőzzenek egymásra a ringó hájtömegek, melyek a dallammal enyhe körözésbe kezdtek: „Óh, csak ne volnék / Gyönge leányka, / Akit a szellőtől is óvnak!”
Megállt a levegő. Mintha a hatalmas színháztermet ölelné, szétnyílt iszonyú meztelen karja, az én derekam biztosan vékonyabb volt. A púderréteg szinte szitált az intonációtól, és a reflektorfényben az apró szemcsék egyre csak hulltak alá a mélyzöld selyemre, mint amikor köd páráll alá. A gyomromból indult felfelé a kacaj, mert annyira anakronisztikus és váratlan volt, amit láttam és hallottam: a karcsú királylány helyett megjelent az ötvenes éveinek közepén járó markotányosnő, aki azt sikoltja fals hangon, hogy ő egy gyönge leányka. Aztán lefelé nyomult bennem a görcs, pillanatok alatt kellett figyelemtereléssel megakadályoznom az ősrobbanást, elvégre mégsem kaphattam a markomba, nem szoríthattam meg, hogy ne folyjék végig a színpadon, ami kitörni készült belőlem, a röhögőgörcs bekebelezett, amit csak tetézett a nézők rezzenéstelen arca, ahogy a markotányosnő alabástrom idomait nézték. Nem is akartam őt a kinézete miatt bántani, csak kiemelkedett, mint a jéghegy csúcsa egy süllyedő világ tengeréből.
Nyáladzó rókák tömegét láttam magam előtt, akik azt a pillanatot lesték, amikor kibukik a két hatalmas sajt, amit csak egy nyakon átdobott selyempánt tartott. A kelbimbó pedig izgatóan duzzadt a selyemgömb mértani középpontján. Ez a látvány feledtette a holló tökéletlen hangját. Feledtetett mindent, amihez a művészetnek köze volt.
Nem spriccelhettek szét testem váladékai az összes létező nyílásomon át. Mert még a dobhártyám is ki akart szakadni. A következő pillanatban tértem magamhoz pókerarccal, olyan elegánsan hajlítottam magam elé a függönyt, hogy fel sem tűnt, mintha így távoznék észrevétlenül, mint ahogy teszik ezt diszkréten mások is, akiknek éppen nincs dolguk a színpadon, vagy éppen másféle dolgukat intézik a műsorszám alatt. Megúsztam a botrányt. Hiszen botrány csak az lehetett volna, ha az én viselkedésemben találnak akár szálkányi kivetnivalót. Aki Nyáry Nusyt nyílt színen kiröhögi, azt a guillotine alá viszik.
Nem hugyoztam be. Fellélegeztem. Dühös voltam magamra, hogy hazajöttem: még nekem kell tartanom ezektől, miközben életük végéig köztiszteletben álló, élősködő káderek lesznek. Ahogy rohantam a lépcsőn lefelé, végig hallottam kihangosítva a holló rikoltozását, holott egy áriának kellett volna lennie. Ki merte volna megkérdőjelezni, hogy egy pacsirtát hallottak?
Nyáry Nusy miatt mennél a világ végére?, kérdezte volna tőlem Rozgonyi tanár úr. Dehogy, én már tudom, hogy minden kapu előtt a lernai hidra vár életem végéig, engem sehova sem engednek be, válaszoltam volna Rozgonyi tanár úrnak.
Lent, az alagsori mosdóban szerencsére senkivel sem találkoztam, mert biztosan megkérdezték volna, min hahotázom, és nem érdekelt, hogy visszhangzik tőle még a pince is. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy jókedvvel kell elmenni, méghozzá most azonnal, a finálé előtt.
Vissza a tetejére