A dűnéken a fű
Az apály ereket hagyott maga után. Egy férfi futott arra, sportcipője nehéz volt a vizes homoktól. Kutya szaladt utána, oldalán vérnyomok látszódtak. A liget felől jöhetett, betévedt a faluba, a felső házaknál vadászok laktak. A futó megállt a dűnék alatt, közel a vízhez, lábnyomát felnyalta a tenger. Előrehajolt, kezével a térdén támaszkodott, lihegett. A kutya körbeszaglászta, lefeküdt mellé a földre. Nyelve kilógott a szájából. Állát mellső lábaira tette, így nézett fel az emberre. A férfi kiegyenesedett, a hullámokat figyelte, tenyerével árnyékolta a szemét. Mintha vakító ködbe bámult volna.
Lassan egyenletessé vált a légzése. Rossz érzés fogta el. Nem emlékezett, kulcsra zárta-e a murvafürttel benőtt, fehérre meszelt házat, amelyet fent a dombon bérelt. A laptopján kívül nem volt benne érték, csak egy ágy, egy asztal, a fiókjában Biblia, egy szekrény, pár váltás ruha. Mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy kirabolhatják.
A házban hullámos volt a padló, ettől otthonosan érezte magát. Szüleinél volt ilyen a parketta. Mintha egy rejtett járat lett volna a szoba alatt. De odahaza vastag volt a csend, a kerti fenyők elzárták tőlük a várost. Ötéves lehetett, ágyban feküdt, nem akart elaludni, anyja, mint mindig, nesztelenül járkált a nappaliban. Apja jött be a konyhából, egyik kezében vizes pohár, másik tenyerében tabletták, és úgy csuklott össze, mint a fogasról lehulló nagykabát. Anyja sikított, ő az ágyban befogta a fülét, nem bírta elviselni a zajt, bevizelt. Mentő jött, az emberek sustorogtak, ő megkönnyebbült, így emlékszik. Többet nem látta az apját, de legalább csend volt. Már szégyelli, hogy így gondolta.
Itt, a tengertől nem messze, zene szűrődött ki minden házból. Fel-felkiáltott valaki, talán a fiát hívta, vagy a férjével veszekedett, mert az kapatos volt kora délután. Legalábbis így képzelte, mert csak köszönni tanult meg horvátul. Egy ideig esténként párnát szorított a fejére, jobb volt, de ez sem volt elég, ezért vett a gyógyszertárban viaszos füldugót.
Ott, ahol a futó valamikor a tengert nézte, most egy férfi meg egy nő piknikezik. Mára kerítést építettek a dűnék mögé. A rozsdás dróton fennakadt egy nejlonzacskó. A falu szélén daruk állnak, pár év alatt apartmanházak, hotelek nőttek ki a földből.
Leterítették a pokrócot. A szövet kockás mintái közé homokot seper a gyenge szél. A férfi farmerben, kötött pulóverben van, szemébe lógó haját tenyerével félresimítja. Ötvenes lehet, arca napcserzett. A szőke nő sárga garbóban, vastag szoknyában, féloldalasan ül a földön. Nem tudni, hány éves, ajka két oldalán már mélyülnek a ráncok. Kivételesen nem magassarkút vett fel, ide lapos talpú cipő kell.
Behunyja a szemét, hogy megtanulja az összes színt, a part természetes vonalát, a hullámok görbületét, a mozdulatot, ahogy a férfi a kezét nyújtotta, amikor a köves útról a süppedő partra léptek. A férfi mosolyogva nézi a nőt, kezében egy palack bor, francia, rozé. A poharak karimája alá Bristol Hotel feliratot gravíroztak.
A nő kinyitja a szemét, elővesz egy papírtányért, kibontja a szalvétába csomagolt brie sajtot, felvágja. Műanyag villával felszúr egy háromszögletű szeletet. Miközben a szájához emeli, a férfi válla fölött megpillant egy alakot. Feltűrt nadrágban, mezítláb sétál a bokáig érő vízben. Volt férjére emlékezteti, aki évekkel ezelőtt ugyanebben a horvát faluban szállt meg.
Az óbudai bevásárlóközpont parkolójában találkoztak utoljára. A férfi azzal a kocsival jött, amit sok éve közösen vettek, azóta letelt a hitel is. Ő az alapítvány terepjárójával érkezett, beparkolt a Suzuki mellé. Nehezen szállt ki, fájt a dereka, meghúzta az edzőteremben, a férfi segített.
Elhoztad?, kérdezte tőle. El, mondta. Komor volt a hangja. Kinyitotta a csomagtartót, és kivett onnan egy paksamétát. Régi iratok, már nem jelentettek semmit. Jól van?, kérdezte a férfi. Lili?, kérdezett vissza, de meg sem várta a választ, persze, mondta.
Egy hónapig Horvátországban leszek, munka, mondta a férfi. Egyedül könnyebb lesz, mosolygott kényszeredetten. A nőnek ott volt a másik, mégis keserű ízt érzett a szájában. Hallgattak. A lakótelepek felől feltámadt a szél, koppant valami a kocsitetőn. És mi lesz a lányoddal?, kérdezte a nő. Azt akarta, hogy fájjon. Felhívom, hajtotta le a fejét a férfi.
Lili akkor lehetett tizennégy, már vadalmák voltak a mellei.
A murvafürtös ház mellett akkoriban egy pékség állt. A tenger felől délután érkezett meg a motoros, mindennap ugyanakkor. Letámasztotta a Vespáját, le sem vette a fekete sisakját, felnyitotta a csomagtartóra erősített pléhdobozt, kivett belőle egy paksamétát, és odaadta a péknek.
A férfi az ablaknál állt, nem hagyta nyugodni, mi lehet abban a zsineggel átkötött csomagban. Esténként bontott egy palack bort, leült az ágyra, és felcsapta a Bibliát. Az izzó faszén illata befurakodott a zsalugáterek közé. Sóhajtott, a betűk, amelyek a hevességtől, a tobzódástól óvták, elmosódtak. A magány már lecsendesítette, mégis remegett a keze. Letette a poharat, hanyatt feküdt az ágyon. Hívta a nőt, volt feleségét, hosszan hallgatta a búgást. A mennyezeten egy hajszálrepedés futott el az ablakig, egy légy mosakodott mellette. Megunta, kinyomta a mobilt.
Behunyta a szemét. Az utcán mopedek bőgtek fel, macska nyávogott hosszan, keservesen. Lusta volt felülni, nyújtózott, kezével elérte az éjjeliszekrényt, ahol kis dobozban tartotta a viaszos földugókat. Betuszkolta őket a fülébe, egyedül maradt a vér zúgásával.
Azt képzelte, hogy a pékségbe besurran az a macska, hátrafut, megbújik az iroda asztala alatt. Ismerte a péket, tudta, fájlalja a hátát, az anyja adott rá kenőcsöt, de nem használt, vett rá tapaszt a gyógyszertárban. Elképzelte, hogy belép az irodába, nem veszi észre a macskát, kibontja a paksamétát, amit a motoros hozott. Régi levelek hullanak ki belőle, meg fotók. A pék csodálkozva forgatja őket, és kidobja mindet a szemétbe. Azt képzelte, az egyik fényképen ő maga meg a lánya látszik, Lili még csak ötéves a fotón, a háttérben hullámzik a tenger.
Végre elaludt, kiesett a telefon a kezéből. Azt már álmodta, hogy a parton fut, valaki őt figyeli a sziklák mögül, megáll, mereszti a szemét, hagyja, hogy a tenger felől a szél lefröcskölje.
Reggelente korán kelt. Vizelt, a fürdőben megnyitotta a csapot, aláhajolt, úgy itta a vizet, mintha napok óta szomjazna. Felöltözött, tréningruhát vett, futócipőt húzott, kilépett az ajtón. A dombról könnyen szaladt le, vitte a lejtő. A zebránál megállt, helyben futott, körbenézett, de alig volt forgalom.
A kutya a kikötőnél csatlakozott hozzá. A halászok csónakjai között éjszakázhatott, pirkadatkor már ropogtatta a szétszórt halfejeket. A férfi lehajolt hozzá, megsimogatta a fejét, a kutya hálásan nyalta meg a kezét. Felugrott, játszani akart, boldogan csaholt, és elszaladt a dűnék felé. Félúton megállt, visszanézett, őt várta. Elmosolyodott, menj, kiabálta, de a kutya nem mozdult. Hallod, menj! Felkapott egy kagylót a földről, és az állat felé dobta. A kis korcs hátracsapott fülekkel szaladt el.
Kerülő úton ment haza. Lassan sétált, a villanegyed felé lankásabb volt az út. Ragaszkodott új szokásaihoz. A szállás párnájának illatához, hogy a vázában legyen virág. Futás után minden reggel lezuhanyozott, magához vette a laptopját, és elsétált a piacra. Beült a kávézóba, amelyikkel szemben két kék hasú halászhajó ringott. Az egyik árbócán piros-sárga csíkos takaró száradt, a másiknak nyálkás volt a fedélzete, gazdag lehetett a hajnali zsákmány.
A pincérnő gyorsan jött, barna, hosszú haj, keskeny, szép arc, fehér blúz. Tört angolsággal kérdezett. Kávét, válaszolta a férfi mosolyogva minden reggel. Keserűen kérte, tej nélkül. Míg a nő felírta a rendelést, magyarul folytatta, szép vagy. Mulattatta, hogy bármit mondhat neki. A nő értetlenül kapta fel a fejét. A férfi legyintett, nem fontos. A nő megvonta a vállát, és elindult a kávézó belseje felé. A fenekét nézte, nem ringott, kemény volt, feszes, mint a futóké. Bekapcsolta a laptopot, telefonált, délig dolgozott, a billentyűzet o betűjének beszakadt a borítása, ha elakadt az írásban, körmével kapargatta a műanyagot.
A nő néha kinézett rá, mutató- és hüvelykujjával csavargatta a haját. A férfi felpillantott, de a nő elkapta a tekintetét. Amikor hozta a számlát, a férfi a tenyerét rátette a kézfejére. A szemébe nézett, és magyarul kérdezte, este? A nő zavartan húzta vissza a kezét. Széttárta a karját, mondta, hogy nem érti. Mosolygott. Ő felállt, nyikordult alatta a szék: Do viđenja! Mondta a nő is, zárt ajkai közül alig jött ki hang. A férfi sóhajtott, a szűk, kanyargós utcán kaptatott dombnak felfelé. Az egyik kertben Mercedes állt, a csomagtartóján kék műanyag doboz, egy pocakos német bogozta le a tetejéről a gumipókot. Sirályok vijjogtak a villanypózna felett. Elővette a mobilt, hívta ismét a régi számot, de akkor sem vette fel senki.
A nő a távoli házak felé fordul. Idelátszik a templom tornya. A horvát falu narancssárga tetői felett a szürkés párából, a tenger piszkoskék színéből, a madarak izgága foltjaiból, a zöld olajfalombokból összeáll valami ködszerű. Rászitál az utcákra, a dűnékre, nyirkos lesz tőle a ruhája, fázni kezd. Tanker halad el a part előtt. Gordonka a búgása. Sirályok vijjognak, mint hegedű húrjain ugráló vonók.
Arra gondol, hogy mennyire hiányzik a lánya. Lili egy berlini hotelben dolgozik, folyton ráír a cseten, de csak tőmondatokat kap vissza. Tudja, hogy van valakije, egy fiatal, fekete sofőr. Megtalálta a profilját a közösségi hálón. A fickó februárban élő adást indított, bolondozott, alsónadrágban táncolt. Inas volt a teste, fényes. A nőt izgalomba hozta, le sem vette a szemét az ágyékáról. Hanyatt feküdt az ágyon, a plafont nézte, és simogatni kezdte magát.
Budai házuk teraszáról látszódnak a kivilágított hidak. Lilinek is lenne náluk szobája, de nem jön el soha. A nő már nem dolgozik az alapítványnál. Nem dolgozik sehol. Azt mondta, írni fog, de nem írt semmit. Az új férfi reggel indul, késő este jön haza, hogy telt a napod?, kérdezi, ő azt mondja, jól. Meg azt, hogy kellene egy új laptop, elkoptak a betűi. Pedig egyszer sem vette elő. Csak nézi a tévét, szívja a cigit, köhög, sárgul a bőre. A kozmetikus sem segít rajta. Tavaly Madeirán voltak, azelőtt Dubaiban, most nem megy jól, ezért jöttek Horvátországba.
Lili a napokban írt az apjáról: kórházba került, a kezeléstől kihullott a haja. Már jól van, kiengedték, egy fehérvári panelben él, a hatodikon. Nem is tudtam, hogy hazajöttél, írt neki vissza. Bántotta, hogy csak most jelentkezik a lánya. Van apával valaki, folytatta Lili, egy horvát nő, a tengerparti kávézóban dolgozott, onnan ismeri. És ő jól van?, kérdezte a nő, mert nem akarta megbántani a lányát. Gyenge még, jött a válasz, feküdnie kell, de azt ígérik, szeptemberre teljesen kinő a haja, és akkor elutaznak a tengerhez. Lili is velük megy. Egyedül. Arról nem írt, hogy a fekete sofőr már régen lelépett egy másik csajjal.
Elfogyott a bor meg a sajt. Libabőrös a nő karja, hideg szél jön a tenger felől. Az új férfi arcát fürkészi, borosta, orr, fiús szájzug, az kérdőn néz rá, de elkapja a tekintetét. Talán szereti. Az biztos, hogy jó vele az ágyban, vad és még mindig ismeretlen. Először a szeme tetszett meg neki. Az alapítványnál találkoztak. Ő éppen az irodai konyhában melegítette az ebédjét. A mikró sípolt, amikor az idegen belépett. Merre találom az igazgatói irodát?, kérdezte. Mélybarna volt a tekintete. Már akkor arra gondolt, vajon milyen lehet szeretkezni vele.
A hotelben drága volt a szoba, sárga a tapéta, a mennyezeten egy légy mosakodott. Behunyta a szemét, akadozva vette a levegőt. A szálloda előtt felbontották az utcát. Érezte az ölében a zúgást, a férfi súlya alatt ropogtak a csontjai, hullámzott a szoba, behunyta a szemét, kiabált, hogy keményebben.
Amikor felnézett rá, az apját látta, az ő szagát érezte, eszébe jutott a nadrágszíj csattanása, a fájdalom, a vér íze, hogy anyja soha nem szólt, kint kapált a kertben, és bömböltette a bőrtokos Sokolt a szőlőkarón. Megrémült, körmét belemélyesztette a férfi vállába. Ő felszisszent, orra az orrához ért, homlokán kiütötte a veríték, ijedten kérdezte, valami baj van? A nő a fejét rázta, kicsordult a könnye, nincs semmi, csak jó volt, a férjével soha nem volt ennyire jó.
A nő elteszi a villát a kosárba. Égnek a szemei. Mintha vakító ködbe bámulna. A férfi beszél hozzá. A nő nem hallja, a tenger zúgása sem ér el hozzá. Beleharap az alsó ajkába. Mutatóujjával ereket rajzol a homokba.
Telefonálnom kell, motyogja. Idegesen kotorászni kezd a táskájában, nem találja a mobilt, kétségbeesetten kiborít mindent a pokrócra. Rúzs, apró, dezodor, papír zsebkendő, a csipesz megszúrja a körme alatt. Felszisszen. Kap a telefon után. Mi történt?, kérdezi a férfi. Semmi, mondja a nő. Beüti a régi számot. Korábban ott volt a letiltottak között. Már kitörölte, de emlékszik rá, biztatja magát. A férfi komoran feláll, otthagyja a nőt, elsétál a vízig. Rágyújt egy cigarettára. A nő a füléhez szorítja a mobilt. Hallgatja a monoton búgást. Valaki felveszi, idegen a hang, kinyomja. Újra próbálja. Lilit is megkérdezhetné, de túl büszke, hogy ezért felhívja. Ismét rossz számot hív. Feladja, sír. Erősödik a szél. A dűnéken szétterül a fű, mint vánkoson a ritka haj.
Vissza a tetejére