Denke Dorottya

2018/1 - Az idő lélektana (Bánki Éva: Elsodort idő)

Az idő lélektana (Bánki Éva: Elsodort idő)

Bánki Éva: Elsodort idő. Jelenkor Kiadó, Bp., 2017
 
Bánki Éva Elsodort idő című regénye, ahogy az alcím is utal rá, a Fordított idő folytatása. A végeredmény várhatóan trilógia lesz. Örök betegsége a regényhármasoknak – különösen az ifjúsági kategóriába sorolható disztópiáknak (pl. A beavatott, Éhezők viadala stb.) –, hogy a középső kötet csupán átvezető szerepet kap. Mivel a világot és a szereplőket bemutató, ezzel az újszerűséget is biztosító első rész után csak köztes elemként funkcionál a csinnadrattás harmadikhoz. Szerencsére a „második kötetek betegsége” egyáltalán nem jellemzi az Elsodort időt.
Az első kötet, a Fordított idő fejlődés- és karrierregénynek tekinthető, hiszen végigkísérhetjük Rioldát azon a rögös úton, amelynek során megtalálja önmagát és helyét a világban szülőföldje, a később általa elnevezett Nyugati szél szigetének királynőjeként. Az Elsodort időben tizenöt évvel később látjuk viszont, s ideiglenesen éppen menekülne ettől a nehezen megtalált szerepétől és a szigetről is, de legfőképpen az unalomtól, amely lelkének lassú gyilkosa. Három gyermekének szerető anyja, férjének szerető felesége, népének megbecsült királynője – összességében a családja és a helyzete is ideális. Miért nem meglepő mégsem az elvágyódása? Riolda nő, anya, feleség és királynő – de nem utolsósorban ember is, méghozzá a nagyon intelligens és kíváncsi fajtából. Márpedig a vele együtt kilencvenhat lelket számláló, izolált szigeten intellektuálisan nem tud kiteljesedni. Ellenkezőleg: nem talál sem társra, sem támogatásra, elnyomva vergődik. Pedig igazán kreatívan próbál javítani a helyzetén, például saját ábécét szerkeszt a szigetnek, próbálja rábírni a lakókat, hogy tanuljanak meg olvasni – mindhiába. Ezt az intellektualitást nem úgy kell elképzelni, hogy egy kis Einstein veszett el Rioldában. Csupán érdekli az emberek sorsa, a világ, és képes tovább látni önmagánál, globálisan gondolkodni filozófiai kérdésekről is. Ez teszi tökéletesen alkalmassá arra, hogy a regény többi, látszólag egymáshoz nem kapcsolódó karakterét, történeteit egybefogja.
A második kötet, az Elsodort idő ugyanis Riolda Európában tett utazását mutatja be. A személye egyfajta laza kapocsként működik: nincs ott minden történésnél/történetnél, abban azonban biztosak lehetünk, hogy akiről szó van, az előbb-utóbb kapcsolódni fog Riolda történetéhez is. Az utazása valójában csak annyiban fontos, hogy ezt a kora középkori Európát megismertesse vele a sokféle ember, akivel találkozik; ő már nem önmagát keresi ez idő alatt, csak kielégíti a kíváncsiságát, hiszen a többi szerepe, az anya, a feleség, a királynő elég dominánsak benne ahhoz, hogy véges határidőn belül vissza akarjon térni a Nyugati szél szigetére.
De elmélkedjünk az időről is egy keveset, ha már központi fogalma a két kötetnek (ld. a címeket). Képzeljük el az időt fizikai változóként, úgy, mint egymás után rakott háromdimenziós fényképeket ugyanarról a helyről. Valószínűleg valamilyen változást fogunk látni, például sétálnak az emberek, és ha elég gyakran csinálunk felvételeket, akkor mozgásként érzékeljük az egyébként álló képsort (ld. film). Ez a változás jelzi az idő múlását. De fixálhatjuk azt is, hogy kit szeretnénk követni, kinek az idejét szeretnénk megjeleníteni. Ekkor a környezet lesz a változó tényező. Ezzel a kvázi gondolatkísérlettel gyakorlati szempontból definiáltuk az objektív (adott hely) és a szubjektív (adott személy) időt. A Fordított időben inkább még egyfajta őskáoszként érzékeljük az időkezelést, s csak lassan válik világossá, hogy a narrátor Rioldára fókuszál. Minden egyéb csak annak megértésére szolgál, hogy az olvasó megfelelően elő legyen készítve az ő történetének megértésére. Az Elsodort idő már sokkal könnyebben követhető, mivel egyrészt hozzászokik az olvasó Bánki Éva stílusához, másrészt egyértelmű, hogy Riolda a középpont.
Eddig fizikai változóként hivatkoztam az időre, holott a regény lélektani eszközként használja inkább. Ahol a „rendes” időhöz képest eltérést tapasztal az olvasó, ott valamilyen traumát, lelki tartalmat sejthet a háttérben. Például a bretagne-i erdő kísértetei mind olyan valaha élt emberek, akik még nem készek arra, hogy elhagyják a földet. Fogalmazhatunk úgy is, hogy befejezetlen dolguk van még. Egészen más a „jövőbe látás képessége”, amelyet még a férfiak is nagyra értékelnek. Ezt is erős lelki kapocs, hiányérzet teszi lehetővé. Tulajdonképpen a női lélek állhatatosságának szimbóluma.
Annak ellenére, hogy Riolda szubjektív idejének követésében biztosak lehetünk, azt, hogy ez illeszkedik-e bármilyen objektív időhöz, nem tudhatjuk. Két névtelen és minden egyéb szempontból lényegtelen szereplő szerint a Nyugati szél szigetének királynője évek óta járja Európát – holott az előzetes tervek szerint egy évre hagyja csak ott családját és népét –, illetve egy fontos női karakter is megjegyzi, hogy Riolda „összekutyulja” a napokat. Hogy kinek van igaza, Riolda ideje hogyan kapcsolódik az objektív időhöz, az nem derül ki. A regénynek nem valamiféle igazság vagy objektivitás, sokkal inkább a szubjektív idők egymáshoz való viszonyának és a karaktereknek a maguk valójában való bemutatása a célja. Szinte senki sem fekete-fehér, még Riolda sem, a szürkének viszont sok árnyalata jelenik meg.
A férfiak és a nők élesen elkülöníthetők az emlékezőképességük alapján. Általánosan igaz a regényben, hogy a nők azok, akik emlékeznek a múltra. Az első kötetben is szereplő normandiai hercegnő, Hildi képviseli a végletet; belebetegszik a múltjába, mert három gyermekét cserben hagyta. Ezt az sem tudja felülírni, hogy később még tizenegy gyereket szül, noha közülük jóformán senki nem éri meg a felnőttkort. A jelenben csak túlél, devalójában minden gondolata és cselekedete az első háromnál jár. Ezzel szemben a férfiak a gyakorlatiasságot, a jelenben élést és a jövő tervezését tartják elsődlegesnek. Ennek végletét a zsidó kereskedő örökbe fogadott fia, Benjamin képviseli, aki „emlékeit csak annyira hiszi valóságosnak, mint a futó álomképeket”, vagy talán tényleg el is feledi őket teljesen.
Hildin és Benjaminon kívül két karakter van, akik más szempontokból ugyan, de kivételesek Riolda utazása során. Az első Hanna, aki a Benjamint örökbe fogadó zsidó kereskedő szolgálója, csúnya és félsüket asszony, aki talán épp nagyothallása miatt válik sokkal érzékenyebbé a környezetére és az emberekre. Riolda, amikor kettejük szubjektív ideje egybefonódik pár fejezet erejéig, benne találja meg élete első barátnőjét. Hanna az egyetlen szereplő, aki tisztán fehér. Hányatott sorsú szolganő, feddhetetlen anyja egyetlen lányának, nincs benne szemernyi gonoszság sem, ámde annál több éleslátás és kedvesség azok felé, akiket arra érdemesnek tart.
A másik kivételes szereplő Hákim, akit már az első kötetből jól ismerünk, katonai tanácsadóból lett filozófus, tudós. Gyermekkorában fogságban volt, aminek következménye, hogy életfilozófiája szerint „a szabadság vagy a függetlenség a haszontalanság állapota” (127). Szerencsés véletlenként az arabok ellen lázadó szlávok megbecsült rabszolgája lesz, így szabadon nekiállhat fizikai valójában is megjeleníteni jónak remélt elgondolását a „Tökéletes Városnak”. Az alapelvvel, mint oly sokszor a történelem folyamán, egyetérthet minden jóérzésű ember: „az összekapcsolódások varázslatosan sokféle módjában […] mutatkozik meg a magasabb értelem” (121). Azonban a gyakorlati megvalósítás ijesztő disztópiát szül, bár az elvitathatatlan, hogy egy alaposan kidolgozott, minden igény kielégítésére törekvő katonai anyaváros vizióját. Végső soron Hákim az, aki saját terveit ki tudja terjeszteni egy nagyobb közösségre, és tömegek életét képes befolyásolni velük. Ilyen nagy hatást Northumbria királya – aki merő naivságból keresztes hadjáratot akart indítani a „hitetlenekkel”, azaz nem keresztényekkel szemben – sem tud elérni. Elgondolkodtató, hogy melyik lett volna a nagyobb katasztrófa.
Az Elsodort idő elsodort karakterek tucatjáról szól, akik valamilyen módon Riolda életében forrnak nagy egésszé. Mindenki hozzátesz egy kicsit Rioldához, amiért cserébe ő is ad valamit magából – éppúgy, ahogy az olvasással töltött időért cserébe a végén az olvasó is egy kicsivel több lesz.

Vissza a tetejére