Megyünk á Colnokra?, kérdezte Béla, enyhén selypítve, ami egy színházi embertől, nos, talán nem volt szép dolog, mármint a selypítés, de Béla nem volt színész, és ha színpadra is lépett némely előadásokban, meglehetősen hatásosan, olykor félmeztelenül, akkor sem kellett megszólalnia. Béla nem színész volt, hanem egy all round színházi ember vagy pedig kegyelemkenyéren tartott színházi lebzselő, nézőpont kérdése. Pozíciójáról tudni kell, hogy a papája volt az előző igazgató Kecskeméten, a legendás Radó Vili, és a fiát részben az apja iránti hűség és hála jeléül alkalmazták a színházban, afféle mindenesnek, mint amilyenből sok volt az ántivilágban, és persze sok van ma is, de akkor mégis, mintha több lett volna. Béla ügyelő volt, kellékes, statiszta, segédrendező, színészek pajtása és színésznők megrontója, a színházi büfék réme, sokbeszédű, vad kitörésekre hajlamos fiatalember, legalábbis én vadnak láttam, hasonlóan a főiskoláról nemrég kikerült színésznőkhöz, akiket Béla, ahogy illett, megpróbált elcsábítani, és a nagy számok törvénye alapján ez olykor sikerült is neki. Béla előttünk a szabad és vad ember álarcában tündökölt. Nekem kisiskoláskoromtól fogva ambícióm volt az osztály legszemtelenebb, legrosszabb tanulójával barátkozni, vagy pedig a legbutábbal – ezt az ambíciómat teljesen sohasem adtam föl, mindig vonzottak a határesetek.

Megyünk á Colnokra? Bélával átruccantunk néha Kecskemétről Szolnokra színházat nézni. Pontosabban kétszer ruccantunk át Szolnokra, és mindkétszer Piróth Gyulát néztük meg. Piróth Gyuláért érdemes volt átruccanni Szolnokra. Én még akkor nem döntöttem el, hogy a színház tényleg érdekel-e, vagy csak átmeneti állomásnak tartom, valamilyen homályosan elképzelt írói létezés felé (ezen azóta is töröm a fejem), afféle szinekúrának, de Piróth Gyula, akiről már hallottam, hogy III. Richárdot egyszer már játszotta Kecskeméten, mégis érdekelt. Shakespeare a színháztól függetlenül is érdekelt, az egyetemen bejártam Géher tanár úr Shakespeare-szemináriumára, és mint kezdő dramaturg úgy gondoltam, hogy leginkább Shakespeare-darabokhoz hasonló darabokat kellene írnom, és még azt is gondoltam, hogyha valaki jó a III. Richárdban, az már színész. Körülbelül ennyit tudtam akkoriban a színházról.

Szolnok. Hasonlóan a focistákhoz, akik a világ nagyvárosaiból elsősorban a stadionokat ismerik, mint annyi más vidéki városból, Szolnokból is főleg a színházat észleltem, és azon belül is a színészbüfét. Csak annyi tűnt fel a városból, hogy izgultam, a jó utcán forduljunk be a színház felé. Akkor Szolnokon volt a legjobb színészbüfé az országban, sokan majdhogynem csak a színészbüfé kedvéért jártak Szolnokra: az ember kiszállt az autóból, nyújtózott egyet, és rögtön a színházzal szemközti színészbüfének vette az irányt, a házban át kellett hatolni egy huzatos kocsibejárón, benyitni egy jellegtelen, szinte észrevehetetlen ajtón, mintha titkos játékbarlangba lépne az ember, ott bent egy hosszú, folyosószerű, félhomályos helyiségben, amelyből egy másik, még sötétebb helyiség nyílt, elfüggönyözött ablakok mögött rengeteg alacsony fotelben ültek a színészek, vadul dohányzott mindenki, a tükörpolcon egzotikus italok sorakoztak, ez korántsem volt magától értetődő, és magán a pulton, celofán alatt, elképesztő, sőt bámulatos szendvicsek sorakoztak, rendkívül óvatosan kellett bánni velük, az összehasonlíthatatlanul lágy, szélükön lehajtó fehér kenyerekkel, mert mindenfélék lepotyogtak róluk, ha az ember nem volt óvatos, vagy elmaszatolódtak a szája szélén, mielőtt egyetlen bámulatos ízzé olvadtak volna össze a szájában, na de Szolnokon, a színészbüfében a zsíros kenyér lilahagymával is különleges volt, és nem az ára miatt fogyott el a leggyorsabban. Az ember megérkezett Szolnokra (ez később volt, amikor már Pestről jártunk le színházat nézni: szinte hetente szerveződtek konvojok különböző irányokba), az úton végig azon törte a fejét, miféle ínycsiklandó étek várja majd a büfében, mert az akkori büfés szenvedélyes ember volt, mondhatni, a színészbüfék Jimmy Hendrixe, és mindig kitalált valamit, amit sehol máshol nem lehetett kapni, csak ott, és akkor, és csak aznap este. Improvizált valamit, mint egy nagy muzsikus. Utazás után az ember amúgy is mindig éhesebb. Így még egy rossz előadást is érdemes volt Szolnokon megnézni. Később, mielőtt bementem volna a büfébe, rituálisan lesétáltam a Tisza-partra, megszemlélni, árad-e a Tisza. Hogy „zúgva-bőgve” árad-e. Nagyon meglepődtem, amikor fölfedeztem – akkor már többször jártam Szolnokon a színházban –, hogy a Tisza ott folyik el a színház mellett. Így fedeztem föl a világot: később és utólag. Ettől a folyótól mindig azt vártam, hogy a Petőfi-vershez hasonlítson, amelyik az első kívülről megtanult hosszabb vers volt életemben, és ráolvasásszerűen használtam, nem csak a Tiszára, de sok minden másra is: mint egy fogasra, sok élményemet ráakasztottam. „Mint megannyi tündér, táncot jártak.” Kipipáltam a Tiszát, és mentem a büfébe. Később – ez jóval később történt – megbarátkoztam a Tisza hullámaival, ennél több történt: szerelmes lettem a Tiszába. Még most is beleborzong a bőröm. De ez nem Szolnokon történt. Miután a Tiszával végeztem, még fölnéztünk a titkárságra a jegyünkért – ezt külön élveztem: a színészportán való behatolást, át a portáson, az öltözők előtt, a liften, vagy szűk lépcsőházban fölfelé, ahol mindig ki kell térni valaki elől, a szürke valóságból, a vidéki kisváros szürke valóságából be valamilyen felfokozott, az előadások előtt olykor az eufóriáig vagy hisztériáig fokozódó hangulatba, ahol percenként változik a helyzet, szembejöttek ismeretlenek, akik mégis ismerősökként üdvözöltek, mosolyogtak ránk, vagy komoran utat engedtek – olyan volt, mint alámerülni a tengerben –, aztán az ember felbukott a víz felszínére, kilépett a szürke valóságba, megkerülve a színházépületet, visszasietett a színészbüfébe, kötelezően fölhajtani valamit. A színházi emberek akkoriban Unicumot ittak.

A Boldogtalanok nem lehetett egy rossz előadás. Emlékezetem szerint életem egyik legjobb előadása volt, pedig nem sokra emlékszem belőle. Kecskemétről Szolnokra eljutni, meghatározott időpontban, akkoriban komoly logisztikai előkészületet igényelt, ha az embernek nem volt kocsija – és se nekem, se Bélának nem volt autónk: eljutni még csak eljutott oda az ember, de hogy ment vissza? Hacsak nem vitt át valaki. Ez utóbbi lehetett az eset, mert mire beestünk az előadásra, már részegek voltunk. Bélával inni kellett. Voltak barátaim, akikkel inni kellett. Ha nem lettek volna ilyen barátaim, talán sohasem tudom meg, mi az: inni. Kecskeméten az orosz laktanya mellett laktam, egy albérletben, életem első albérletében, és éjjelenként, harmonikaszó mellett vadító illat szálldosott a szemközti ablakokból, nem az orosz egyenruhák tömény illata, hanem ott sütötték minden éjjel a pékek az orosz kenyeret az orosz katonáknak. Szólt a tangóharmonika, valami végtelen sokáig, a meztelen villanykörte fényében a pékeket egy piros ruhás lány boldogította, hol az egyik ölébe ült, hol a másikéba, fiatal lány volt, duci, és jól érezte magát, vodkát ittak, üvegből. Az akácfák alatt, a meleg sötét homályban szállt a friss péksütemények illata, amitől aludni alig lehetett, csak megbolondulni tőle. Két idősebb nővér lakott a szomszéd szobában, egyik ápolta a másikat, amaz tolókocsiban ült, az övé volt a ház, téglázott volt az udvar, nagy vörös téglákkal kirakva, nekem volt egy olajkályhám, az udvaron egy vénséges, de még termő fügefa állt, és minden este kilenc óra tájt elkezdődött a néha verekedésig fajuló veszekedés, amikor is motorkerékpárjával beállított a volt férj, vagy valami titokzatos távoli rokon, aki pénzért jött meg minden este részegen, és néha ott aludt, mert reggel hallottam, ahogy berúgja a motort, és szitkozódva elhajt. 700 forint volt az albérlet. A szobában mindig hideg volt, és fűtőolajszag. A Krisztus az Olajfák hegyén imádkozott. Mély parasztágyban aludtam, alattam sokgödrű matrac, nagy hideg paplanok között. Béla néha megjelent nálam, néha egy pisze orrú színésznővel jelent meg, néha egyedül. Néha ott aludtak, a másik ágyban, mely lábtól volt, néha nem. Később elvitte a nagyapám finom lámaszőr kabátját. És nem hozta vissza. Később elvitte a kézműves dédapám úti sakk-készletét. Csodálatos kis sakk-készlet volt, piciny sárgaréz figurákkal, összecsukható és zsebre tehető, és minden kockában volt egy furat, abba kellett állítani a bábukat. Béla elvitte, és elvesztette ezt a csodálatos kincset. Megrántottam a vállamat. Akkoriban arra gondoltam, hogy ennek így kell lenni. Ma mintha egy hosszú és vékony tőrt döfnének a szívembe, ha rágondolok.

Ott ültünk a Szigligeti Színház meglehetősen hézagosan teli nézőterén, úgy középtájt, és megbűvölten bámultunk a színpadra. Akkor még nem tudtam, hogy részeg vagyok, csak nagyon vidámnak és dévajnak éreztem magam, a színpadon azonban valami olyasmi történt – ha jól emlékszem, egy gangot ábrázolt a díszlet –, ez addig még nem fordult elő velem életemben: minden szó külön szíven talált. Minden szó egy örvényen át érkezett el hozzám, az egymondatokból felépülő dialógusok sorozatlövésként érték a nézőteret, de nem sokat találtak el rajtunk kívül, én legalábbis így éreztem, nem hallotta meg őket senki úgy, mint mi ketten, én és a Béla. Hatalmasakat nevettünk, miközben valósággal letaglózott minket a színpadról áramló sötét erő. Mindig utáltam a bennfentes nézőtéri nevetőket, akik képesek harsányan kacagni, akkor is, amikor a nézőtéren rajtuk kívül senki sem nevet. Többnyire színházi emberek viselkednek ilyen szemérmetlenül, akik olyasmiket is észlelnek a színpadon, amit a közönséges halandó meg se lát, de maguk is részesei akarnak lenni az előadásnak, üzennek a színpadra: itt vagyunk. Én nem a színészeknek üzentem: az előadás minden atomja eltalált akkor. Piróth, a nyomdász, akit nem tudom, milyen szemmel néznék most, maga volt a végzet. Lenéztem a kisvárosi közönséget, akik kiöltözve, feszülten figyeltek körülöttünk, és képtelenek voltak minden részletre úgy rezonálni, mint én és a Béla. A végén, a színészbüfében megnéztem magamnak Piróthot. Zömök, vidám, gondtalan embernek tűnt, miközben ezeket a depressziós figurákat olyan meggyőzően tudta alakítani. Persze köztudott, hogy a nagy nevettetők általában depressziósak, lásd Kabos és Moliere, és viszont, hogy a nagy tragikus színészek gyakran buták, vagy legalábbis meglehetősen életvidámak, nagyhangúak, szeretnek lovagolni. Szolnokon, a nézőtéren – és a folytatás alatt is, nem tudom, hány szünettel ment, bár kezdetben fegyelmeztük magunkat, ki-kirobbant belőlünk a nevetés – úgy éreztem, mintha, Nádassal szólván, Isten tenyerén ülnék, úgy éreztem magam, mint amikor egyszer, a Mártírok útja egyik borozójában sikeresen Petri nadrágjára döntöttem a maradék vörösboromat, amelytől egyébként veszettül égett a gyomrom, szinte megkönnyebbültem, hogy nem kell meginni, ezt ő nem vette rossz néven, de úgy gondolta, így nem mehet haza, mindenesetre, nadrágcsere céljából, elindultunk a Mechwart-tér felé, megbeszéltük, hogy én megyek föl a felesége lakásába, és miután kimentettem Gyurit, hazaugrok a másik nadrágomért, amit kölcsönbe odaadok neki, föl is mentem, de ott, nagy és illedelmes hányás után, amire úgy emlékszem, mintha ma lett volna, egy hatalmas ágyon, amire csak egy pillanatig hevertem le, mélyen elaludtam, Gyuri hiába várt rám a Dózsa György téren, a házunk előtt, hogy odaadjam neki a nadrágot. De akkor még, amikor kiszédültünk az ivóból és átmentünk a Mártírok útján a száguldó kocsik között, úgy éreztem, mintha ezek az autók, ha akarnának se tudnának engemet elütni, mert megóv valami, valamilyen aura, valami ismeretlen erő, és mint a csillagok fénye a nap körül, úgy elgörbülnek körülöttünk az erővonalak. A Margit-híd felől bekanyarodott a villamos, sárgás őszi fényben trappoltunk Gyurival, és nagy-nagy szabadságot éreztem magamban, ami lehetett illúzió, sőt nem csak lehetett, az is volt.

Hazafelé, a kocsiban, ami félig agyonrázott minket, úgy zúgott bennem tovább ez a különös előadás, mint a harangszó: és nem szabadság volt, amit éreztem, hanem épp az ellenkezője, hogy minden csupa kötés, csupa kikerülhetetlenség és csupa kiszámíthatatlanság. És ettől furcsamód ugyanolyan boldog lettem – valósággal szétáradt tagjaimban ez a tömény, fekete boldogság –, mint amikor esztelenül vágtattam Gyurival a suhanó autók között a Mártírok útján, a 70-es évek közepe táján vagy második felében.