Ringó hátán
egy halnak
álomföldre
utaznak
(Kassák)

Nem tudom, miért más most a fény. A behúzott függöny miatt esik másként?

Világosabb fényből kivágva, nagy hal tátog felém a plafonon. „Világosabb fény”, miket mondok!... Világosabb homály.

Mindegy. Tátog a hal.

Neon hullámzik talán a széllökésben?

A homály-háromszögek, akár a mértani rajzokon, metszik egymást. Körző két szára, mik csőrben folytatódnak. Áttetsző két kéve, egymásra vetülve. Plafontüll. Ránc-cir-kusz. Ólomránc. Mennybolha. Égi hal. Súlyfürdő.

Fáj.

Fáj mozdulni az ágyban, lehúz a hátam, a derekam, a könyököm. Az előbb pedig már mintha elaludtam volna, de most odébb csúsztatni a térdem... valóságos kaland. Felnézek: a hal még ott a mennyezeten. Tátott száj, uszonyok... jól meg van szerkesztve.

Még mindig bennem van az önutálat; lepedék módjára ül meg a nyelvemen. Ez nem olyan rosszkedv, hogy kialszod, s vége.

Hullámokban jön rám.

Talán, ha nem lennék most beteg. Nem lennének ilyen ólom-súlyúak a tagjaim.

Hülyeség, öncsalás. Ha nem utálkoznék, nem is lennék beteg.

Hártyaszárny, a hártyaszárnyon...? Fátyol, mit fátyol fed? Óriás bolhának képzelné valaki...? Bolhából elefántot? Vízibolhából cápát?

Próbáljunk aludni. Valami elringatóra kell gondolni ilyenkor.

Tenger. Nagy hal. Az öreg halász és a tenger. Az öreg halász és a nagy hal. A fehér cápa.

Felnézek, hátha delfin barátságos profilja. Rajzosabb vonalú homlokcsontja-csőre. Mint egy sildes sapka. Taplósityak Erdélyből. De nem.

Lapos, érzéketlen két szögesvonalzó. Átnyúlnak egymáson. Nyitott száj, cethalé.

A végén még képes vagyok rossz, nehéz álmot okozni magamnak.

Nem lett volna szabad felhívni a kiadót. Tovább kellett volna bírni idegekkel.

Felülök az ágyban, belesajdul a gerincem.

„Lassan! - szólt volna most rám a gyógytornásznő. - Építse fel magát csigolyáról csigolyára!”

Lassabban a testtel!

De hát ez mégsem idegháború...! („kell legyen”?)

Szerző és kiadó között.

Szerző és kiadója között?

Kiadó és szerzője közt.

Röhej.

Hosszúbajú férfi zsabós mellényben; bal kezefejét még félig el is rejti a szalonkabátja... ferenc-józsef-kabát még nem lehetett... fátermörder, igen?... kihajtója alatt, gombolása közé... a napóleoni kor divatja, úgy ám...

És ívelt lábú asztal is van az árnyképen és girizdes kuglóf. Kávéskanna, mely mintha csodálkozna saját hattyúnyakú fülén...

És a férfi fürtjeit masni fogja össze...

És plisszérozott a mandzsettája néki...

Goethe János Farkas ügyvédjelölt úr!

Tiszteletem!

Minő nem várt öröm! Egyenest a Majna parti Frankfurtból...? Miért nem írt hogy várjuk? Illendőbben várhassuk?

Részemről a szerencse, hogy tiszteletemet tehetem Önöknél, Cotta úr.

Sose szerénykedjék, fiatal barátom. Hitvesem meg én tudjuk méltányolni, hogy nem kerülte el a mi hajlékunkat. Meddig szándékozik városunkban időzni?

És így tovább, és így tovább.

Az ügyvédjelölt úr írójelölt is. Még alig több, mint egy titkos drámaíró.

Az árnyképről meg nem állapítható, belepirul-é, hogy a kiadója... ígéretet látszik... látni benne.

A szalagcsokor mindenesetre megbillen a tarkóján, amint odaemeli a csészét Cottáné ténsasszony kávéskannájának finom hajlású csövéhez.

A falakon kedves medaljón-keretben képeket is mozdít felém az az árnykép. S apró virágokkal csíkos tapétát...

Elég. Nem mérhetjük magunkat Goethéhez.

Az ollóval kivágott csipkekép eltűnik. Mintha egy üveg tus ömlött volna rá: összefolyó nagy fekete folttá lesz.

De a hal még mindig ott mereszti állkapcsát.

Jaws.

Visszatérő álom kell ahhoz, hogy felfogjam: én magam az álmaimban, talán mindig is, talán csak az utóbbi időben: fekvő helyzetben vagyok jelen. Mintha ágyban siklanék - koporsóban, teknőben - ágyban? - végig az utakon, nem is utakon, de mindenesetre szárazföldön, szárazon, fák tövében, de azok, akikkel álmomban találkozom, nem ütköznek meg ezen, még csak le sem kell hajtaniok hozzám a fejüket, ha maguk állnak is... és nem tudom, álmomban sem tudom, vajon nem attól van-e ez, hogy agyam álmomban is kontrollál, tudom, hogy ágyban fekszem, miközben álmodom, vagy talán, és ez a gyanakvó sejtelem is ott van az álom mélyén, álom közben az álomfejtés vágya, az érteni vágyó, fél-éber tudat: vajon az öregedés, az öregedéstől való félelem rakatja-e velem magamat ágyba-teknőbe-koporsóba, ami végtére is jelképszerűen egyremegy, az ágy halotti ágy is, a teknő nem annyira deszkákból ácsolt mosóteknő-szerű, inkább fatörzsből vájt kenyérdagasztó teknő, ilyen is volt otthon, a teknővájó cigánytól, bár alighanem tőle (tőlük) való volt a mosóteknő is, a ferde falú, s hogy mi a különbség? nagy a különbség: a mosóteknő aljában (fenekén) dugasznak kell lenni, kihúzható dugónak, többnyire rongyba tekert dugónak, hogy az alája állított vederbe kifolyhasson a víz, az elhasznált elszürkült, habos, már csak csíkokban szappanos víz, míg a kenyérdagasztó teknő belseje gömbölyded, jobban meg lehet ágyazódni belé, fészkelődni benne, mint egy bölcsőben, bár voltak természetesen deszkából ácsolt bölcsők is, ferdén összefutók... S miközben az ágyban (bölcsőmben-koporsómban) közlekedem az úton, egy férfi az, akinek figyelmes arca elválik egy fatörzstől, rám néz a fák alól, sohasem látott arc, mégis azt mondom neki, már meg sem ismer? sőt szemrehányóan: hát ez a maga híres memóriája?, vagy valami ehhez hasonlót, s álmomban is tudom, hogy ez becsapás, úgy akarok tenni, mintha már találkoznunk kellett volna, önkontrollom megrója önkontrollom, s a férfi figyelmesen néz, ez persze fontos nekem, hogy figyelmesen nézzen, miközben gyöngédségére vágyom, s már simogat is, a vállam, a mellem, s én bágyadtan tiltakozom: ne itt, és siklik velem (velünk) tovább a magas törzsű, magas koronájú fák alatt, mintha domboldalon, ez az ágytól-koporsóig jármű, a domboldal tele van lustán elheverésző emberekkel és a fákról kövér hernyók kezdenek hullani és rázom a hajam és utálkozva túrok bele ujjaimmal a hajamba és nem találok semmit és nem tudok kifésülni semmit, na most talán, ez a puhatestű, ez beleragadt, megtapadt egy fürtön, és már potyog is rám a magasból a többi, és álmomban is tudom, hogy ezek a gondjaim.

Az én szorongásos álmaim színtere nem a Kastély, hanem az üzem. Nem kell hozzá túlzottan mély analízis, hogy (valószínűleg) miért. A gyerekkor határán, tizenhárom évesen egy nagy gyárban dolgoztam, s noha akkor a kényszerű élménynek ez a része nem nyomasztott, hanem kíváncsivá tett, a sok rejtélyes üzemrész álmaimban nyugtalanít megannyi év után is.

Most is valami olyasmi történt, hogy egyik barátnőmmel valaminő üzemben jártunk. Sok volt benne - ezt nem tudom megmagyarázni - a félköríves, legömbölyített részlet; ovális üzemcsarnok falai mentén haladtunk el, és nem találtuk a kijáratot. Lépcsők a semmiben végződtek, vakon plafonnak ütköztek és különben is romosak voltak, csorbák, a lépcsőfokokon el nem takarított törmelék. Ilyet egyébként sűrűn látok álmaimban.

Pedig amikor elindultunk, talán egy moziteremből, még igen sok ember zúdult le velünk együtt, de azután valahogy egyedül maradtunk - ez is visszatérő félelmem, hogy rengeteg ember siet el mellettem, de én valahogy nem tudok lépést tartani velük, és egyszer csak arra eszmélek, hogy vadidegen helyen magam vagyok. Itt sem tudtunk tájékozódni, végre, nagy nehezen, leértünk egy isten tudja, miért kör alakú műhelybe, a közelünkben kohász kinézetű férfi söprögetett, távolabb mások gépeken dolgoztak, elhanyagolt, piszkos volt az egész. Kérdeztük a férfit, hol a kijárat, az foghíjas szájával ránk vigyorgott, de nem felelt mintha nem értené a nyelvet, amelyen kérdeztük. Talán még vállat is vont mindenesetre volt benne valami kárörvendő, kaján.

Barátnőm, aki olyan természetű a valóságban is, hogyha valamit megkíván, az azonnal kell neki, és legyen az akár egy pisilés, hirtelen elindult a csarnok másik vége felé, a vécébe, s én hiába próbáltam utána kiabálni, hogy ne akarjon kimenni ott, ahol csak férfivécé van, nem tudom, utána tudtam-e szólni egyáltalán, vagy hang sem jött ki a torkomon, esetleg már olyan messze is került tőlem, hogy értelmetlenség lett volna próbálkoznom, nem tudom, egyszer csak felfedeztem a kijáratot, kimentem, az üzemnek egészen más oldalán, mint ahol bejöttünk, sík mezőre értem, s gondoltam, megkérdezem valakitől, hogyan jutunk megint vissza a bejárati oldalhoz, nekem már sietnem is kellett, kiállítást kellett volna megnyitnom abban az idegen városban, gondoltam, megtudakolom, merre kell mennünk, amíg a barátnőm kijön, és azt is idegesen nyugtáztam, hogy még mindig nem jön, miért nem jön már, még baja eshetett, ott hagytam annyi férfi között, még megerőszakolják, miért is kellett olyan hirtelen leválnia rólam, s a sík mezőn, amelyre kiértem, árok partján keskeny ösvény vezetett, és messziről szembe jött egy nő, ezt majd megkérdem, de félúton megállt, odaszólt valakiknek, akik oldal felől jöttek át a mezőn, és azután azokkal indult is vissza, mint aki nem vette észre, hogy szólni szeretnék neki, kérdezni akarok tőle, hanem lopva felém lesve elfordította az arcát... És én felébredtem, és hirtelen megértettem, hogy Kafka rémálmaiban is sunyítanak az emberek; ettől félünk a legjobban, hogy úgy tesznek, mintha nem vették volna észre.

Elképesztő hőség, alacsonyan álló felhők, rossz éjszakám volt, kora délután úgy érzem, muszáj lefeküdnöm egy órára.

Még szinte nem is alszom, máris álmodom. Egy akasztott ember arca jelenik meg a fejemtől jobbra, nem messze tőlem. Fiatal férfi, elcsúszott arc, a szeme körül duzzanat, a másik - tőlem távolabbi - szeme teljesen bedagadva. Keskeny arcán és az állán kiütköző borosta.

Nem ismerem, bár ilyen keskeny, kissé félrecsúszó arcot láttam már, egy festőművésznőre és egy fotólaboránsnőre emlékeztet, most hogy megpróbálom felidézni. Nem félek tőle (talán azért nem, mert a szemei csukva vannak). Tulajdonképpen szelíd arc. Teste nincs, csak egy fej a párnámon, tőlem jobbra, feljebb, s én kissé alulról, rövidülésben látom. Sikerül felébresztenem magam és azt mondanom (nem tudom, kinek), miért kell nekem ilyeneket álmodnom?

Azonnal elalszom újra, s nem tudom, nem látom-e még mindig azt az arcot egy darabig. Azután hirtelen erős zaj támad (nyilván az utca felől) mintha vonat (mozdony) állt volna meg hirtelen az ablak alatt. (Mondanom sem kell, ablakom nem pályaudvarra nyílik.) A zajra felriadok, azt gondolom, felkelek, de azután mégis fekve maradok, és újra elalszom. Arra ébredek, hogy álmomban pénzt számolok, nagy köteget.

(Ha megpróbálom megfogalmazni, mi volt ez, azt mondanám: Júdás álma.

Nade miért én álmodom ezt? Miért nem a Júdások?)

...Már túl voltunk a vacsorán, már kigombolta a blúzom gallérját, és a nyakamat csókolgatta.

- Anyám azt mondta... - kezdtem óvatosan -, mondjam meg, hogy a legnehezebb az egészben az, hogy olyan... - kerestem a szót - különböző emberek vagyunk együtt...

- Mondd meg neki - felelte, miközben még mélyebbre beletúrta az arcát a blúzomba, és a jobb lapockám fölött éreztem a száját meleg száját -, mondd meg neki, hogy az egész nem tart sokáig.

- Nem? - örültem meg, és hagytam, hogy a bal kezével kinyisson egy további gombot.

- Az aljanépet elvisszük majd... az erdőbe... - szuszogta.

- Az erdőbe? - csodálkoztam. - Mi van ott?

Bal keze kiszabadított egy még lejjebb lévő gombot a gomblukból. Nem sietett, rátette meleg tenyerét a melleim közére, kisujjával cirógatott.

- Gödrök vannak ott - súgta a bal fülembe, miközben állával kicsit gyűrögette a fülkagylómat. - Gruben sind da.

Nem értettem.

- Bányák? - kérdeztem izgatottan. Ha ugyanis őket, a kínzóinkat, a ránk telepített hangos, sivalkodó, enyves kezű, minket a szemünk láttára meglopó, szemérmetlen... népséget... bányamunkára viszik (nohisz kétlem, hogy sok hasznukat vennék, csontsoványak az asszonyok, csak a szimatoló... karvaly orruk él), akkor előbb-utóbb ránk is sor kerül... - Gruben: das heisst: Bergwerke? - kérdeztem, mert emlékeztem rá, hogy a gödrök bányagödröket is jelenthetnek.

- Így is nevezheted - hagyta rám. A combom alá nyúlt, szorosabban az ölébe ültetett. Jobb kezével összemarkolta a hajamat, maga felé fordította az arcom, belecsókolt a számba, én egy mély lélegzetet vettem és felébredtem.

Az álmot nem kell a lélektanászok illetékességébe utalnom, meg tudom fejteni magam is. Szerencsémre sohasem volt dolgom német katonával, nem is kerültem abba a helyzetbe, hogy német őr akár csak megszólítson. Titkos szerelmem - mint annyi szerencsétlen, boldogtalan nőnek - sem akadt a minket őrizők között, egyetlen arcon sem felejtettem rajta a szemem, arctalan volt álmom lovagja is, a szerelemvágy beteg kivetülése és az örök lelkifurdalás, amiért én nem végeztem valamelyik tömegsírban az erdők mélyén.

...csak az a túlméretezett büszkeség a német nyelvtudásomra, csak az ne volna... annyira jellemző rám..., hogy még az álmom is... ezekre a finom distinkciókra épül. Mert az, hogy álmomban még fiatal nő voltam, és élt az anyám... az hatvan táján épp oly természetes, mint... Nem folytatom.

Ez itt az árnyak birodalma. (Nem mondja senki, de tudom.) Szürke rongyokba, szakadt göncökbe „öltözött” figurák. Többségük feje is el van fedve, sovány lábszáruk ellenben félcombig meztelen. A „tunikák” alja is tépett rongy, nem egyenletes.

A táj is egyhangú, szürke. Lassú mozgással, amellyel magam is sodortatom, valami barlangszerűséghez érünk, ami kiemelkedik a földből, és amelynek belsejében aludni lehetne. De én sokadmagammal kívül rekedek, a barlang külső falához húzódunk legalább. Mintha az a fal kicsit langyosabb volna...

Talán ott történik velem, hogy valaki a tömegből cinkosan odanyújt egy szép levéltárcát. Rongyaim közt rejtező bal zsebembe rejtem. Sok pénz van benne, kitapogatom. Lehetséges, hogy stikában ki is húzok belőle néhány bankjegyet. Friss, ropogós pénz - érzem az ujjaimon. Halvány káröröm keletkezik bennem.

Közben sorakoznunk kell. Négyes sorokban, de az a sor, amelyben én állok, rosszul csatlakozik a többihez, nem mögéjük áll, hanem ferdén az egyik sor mellé. Közben megjelenik a pénztárca gazdája, követeli a pénzét, fenyegetőzik. Arcát nem látom, vagy ha látom is, nem ismerem; teljes közönnyel hallgatom. Azt sem értem, hogyan tudta megmenteni a bríftasnit, s azt sem, mire akarta volna még felhasználni a tartalmát. Mások is bekapcsolódnak a vitába, de énhozzám mindez csak tompán ér el. Inkább az foglalkoztat, hogy sorakozó közben zajlik ez is, miközben oldalról siettetnek minket, valami ferde plató van lerakva, azon kell felmenetelnünk, nem láttam, mire. De az még messze van, kínosnak találom, hogy ennek a levéltárca-dolognak a tisztázását sorbaállás és előrehaladás közben kell végezni. Egy pillanatra átfut az agyamon, vajon nem apámé volt-e az a tárca, szép borjúbőr, de neki drapp betétes barna tárcája nem volt, ez fiatalabb férfié lehetett, inkább olyan ficsuras. Ekkor a sorban néhány fiatalabb társunkat veszem észre, virág van a kezükben, ezen elcsodálkozom, honnan vehették itt a virágot. Lefelé fordítva tartják, több nagy csokor, esetleg kiásott bokor, noha körül van tekerve papírral, hol szedhették ebben a porsivatagban - kérdem magamtól -, a levele egyébként kisalakú, szürke, mint a szárazságot jól tűrő növényeké, a virága aprószemű, lilás, még sohasem láttam ilyet, de miért tartják fejjel lefelé, az nem szokott jót jelenteni, olyasmi, mintha fáklyát tartanának így...

Ekkor felébredtem, és álmom még sokáig nyomasztott. Auschwitzban jártam volna, ahol sohasem jártam? Avagy az alvilágban, amely tényleg Auschwitzhoz hasonló?

Az volt az érzésem, hogy az álom nagyon sokáig tartott.

...csak a végére emlékszem. Mintha autóbusz húzott volna el a ház előtt. Én az ablakban ültem, pontosan az arcokba láttam. Rokonszenves arcú férfi nézett velem szembe, nem ismertem. Azután egy fiatalabb nő. Az autóbusznak várakoznia kellett, elég sokáig, én derűsen néztem vissza rájuk, védett s elkülönülő helyzetemben megtehettem.

Hirtelen felébredtem, és a szemben lévő ház ablakából, legalábbis az volt az érzésem, az a fiatal nő lesett be rám, az ágyamba, aki álmomban az autóbuszban ült. A nőt korábban, erre meg mernék esküdni, nem láttam, sőt azon csodálkoztam nem egyszer, hogy a túloldali házban mintha kizárólag vénasszonyok laknának...

Megint egy álom, amely meggyötört. Hosszú-hosszú álomsor, hajnaltájt. Alig bírtam felébredni belőle.

Kezdetben aránylag jókedvűen bukdácsoltam valami egyenetlen terepen. Mezőn, amelyen kisebb-nagyobb földhányások terpeszkedtek. A nagyobbakkal még csak-csak megbirkóztam, ellenben egy kisebb buckába beleütköztem, térdre estem. (Talán fájt álmomban a térdem. Szokott.)

Máris váltott a kép, és anyámat láttam, amint ellenállást kifejteni nem képes rongybaba módjára legurul az ágyáról. (Tudomásom szerint sohasem gurult le.) Azonnal talpra állítottam, a válla körül hagytam a karom, elfért a hónom alatt, olyan kicsi lett, olyan törékeny. Látszólag nem ütötte meg magát, viszonylag vidámak voltunk mind a ketten. Valakihez beszéltem át a feje fölött, nem tudom, kihez, de hosszan.

Megint változott a szín, egyedül voltam egy raktárban. Darócruhák között keresgéltem, válogattam. (Szoktam olyasmit álmodni, hogy áruházban ruhákat gusztálok, esetleg markolászok, izgatottan, de azok tarkák, mintásak szoktak lenni. Darócruhát most nézegettem először.) A zsákok fölött fogasokon lógó holmik közül egyszer csak előgurult egy paróka, úgy forgott, mint egy tengeri csillag, habár bennem olyan rettenetet keltett, mint egy polip... (erre ébredtem).

(Álmom foszlányait csak délben jegyeztem le.

Rosszkedvű megfigyelés: újabban sokat beszélek álmomban. Valóságos kiselőadásokat tartok. Legalábbis az a benyomásom maradt arról a már felidézhetetlen részről, amelyben anyám feje fölött átbeszélek valakihez, vélhetően férfihez - akinek nincs arca, legalábbis nem emlékszem rá -, hogy túl élénken fecsegek.)

Ma hajnalban olyan intenzív álom, hogy alig tudtam magamhoz térni utána.

Anyám keresett valami kiegészítő foglalkozást. Szólt egyik ismerősének - álmomban még pontosan tudtam, kinek, de ez még az álom kezdetén volt -, s ahogy mentünk együtt a Madách téren, elénk kanyarodott egy taxi (de kör alakú volt, ezen egy kicsit álmomban is csodálkoztam, olyan volt, mint egy égi jármű, egy űrkomp!), s a taxisofőr kiszólt, hogy nekünk hozott üzenetet anyámat másnap déli 12-ig vagy fél 1-től várja a főgyógyszerész. Nagy öröm, tanakodás, melyik időpont alkalmasabb, habár nem nagy különbség, de mégis: ha 12 és fél 1 között a főgyógyszerész elmegy ebédelni, nem biztos, hogy fél 1-re visszaér, nem akartam, hogy anyámnak várakoznia kelljen, s én döntöttem úgy, hogy legyen fél 12. A sofőr még várt, láttam rajta, hogy még vár valamit, gondoltam, mint a jó hír hozója, keressen rajtunk egy keveset, megrendeltem másnapra; hosszas tanakodás megint, hol álljon meg, hiszen a mi házunk előtt nem lehet várakozni, márpedig én a belvárosi címemet adtam meg, ahol pedig anyám soha életében nem lakott. „Álljon meg a Károly körúton” - mondtam a sofőrnek, anyám elbizonytalanodva kérdezte: „Károly Róbert körút?”, nem, feleltem én, „Zita férje Károly; Károly Róbert is van, de máshol.” Közben a sofőr töprengeni látszott valamin, majd közölte, hogy ő is tudna egy ismerősén keresztül valami munkát anyámnak, s már az ő lakásának konyhájában voltunk, előttem ismeretlen, színes poszterekkel teleragasztott konyhában, a felesége is előjött, a sofőr telefonált, az ismerőse azt mondta, jó, menjünk oda másnap 12-re, nagy öröm, a sofőr felesége azt mondta a férjének, félhalkan, anyámra: „Olyan az arca, mint egy kislányé”, nekem hirtelen eszembe jut, hogy ezt a sofőrt biztosítani kellene - szívessége fejében - arról, hogy mindig őt fogjuk hívni, elkérem a telefonszámát, ad valami reklámpapírt, az is tele van ragasztva számomra értelmezhetetlen, színes ábrákkal, alig tudom a tintaceruzával vagy vékony tollal ráfirkantott számot kivenni, a sofőr felesége magyaráz valamit, amit nem értek. Egyszer csak eszembe jut, hogy nem mehetünk oda holnap 12-re, hiszen a főgyógyszerészhez kell mennünk 12-re, a sofőr elkedvetlenedik, megint telefonálni kezd, de az az érzésem, un már minket, akik ennyi komplikációt csinálunk, abban sem lehet biztos, hogy mindig hívni fogjuk, egyáltalán, hogy olyanok vagyunk, akik taxin járnak, egy pénztárca is feltűnik, lehet hogy már előbb előtűnt, amikor a telefonszámát kértem, bordó százasok látszanak benne, kétrét hajtva, meglehet, azért nyújtja felém, hogy megtoldjam eggyel. Anyámon hirtelen erőt vesz a fáradtság, hiszen álmomban semmivel sem fiatalabb, mint volt élete végén, ledönti az izgalom, a sofőrék konyhájában a szó szoros értelmében eldől egy padkán, a sofőr még mindig telefonál, én meg azt mondom, hogy anyám hadd pihenjen, addig én hazaviszem a csomagjainkat, mert sok és nehéz, s én gyenge cipelő vagyok (ezt talán magyarázom is a sofőr feleségének), és inkább fordulok még egyet, jövök vissza anyámért.

Ezt követően ébredek fel, teljesen kábán, első gondolatom az, nem voltam-e ingerült anyámmal, szerencsémre: nem (amikor a Károly körútról volt szó); kitisztuló aggyal, de még mindig az álom hatása alatt azt gondolom, milyen igaz, hiszen ő nem tudhatta, hogy a Tanács körút neve megváltozott, azt ő már nem élte meg, s milyen hiteles, hogy „Károly Róbert”-et mond, még én is úgy tanultam az iskolában, csak később tértek rá a „Róbert Károly”-ra. (Lehet, hogy az újkori magyar történelemtanítás „regényét” meg lehetne írni abból a szempontból, mikor győztek a károlyróbertisták és mikor győzték le őket a róbertkárolyisták?) S anyámnak, személyre szólóan, úgy kellett magyaráznom, hogy „Zita királynő férje”... ebből azonnal meg kellett értenie.

Milyen jellemző, hogy a csomagokkal gyalog akarok elindulni, eszembe sem jut a taxit igénybe venni; milyen kevés pénzem volt mindig! (És gyakran álmodom pénzzel, nem most láttam piroshasúakat először.) Fantáziátlan, kispolgári álom; legérdekesebb az egészben a gömbölyded űrjármű...

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy egy kis öregasszony nyögdécsel és sóhajtozik mellettem.

Eltartott néhány percig, amíg rájöttem, hogy az a kis öregasszony én vagyok.

Másnap mintha ugyanez az álom ismétlődött volna. A jobboldalamon feküdtem, és az a nálam kisebb alak, a közelembe húzódva, szintén a jobboldalán feküdt.

Mint aki a melegembe húzódott, a testem melegébe.

Foszladozó - fehéres ráncokat vető, közbül ködnemű - hálóruhát viselt.

Régen halott anyámat tartottam volna az ölemben?

Kijövök egy boltból vagy hivatalból. Kivételesen szemben állok magammal. Benyúlok a számba, és kezemben marad a jobb első (felső) fogam.

Meglepetve forgatom. Minden fájdalom, vér nélkül tört ki, a szélén egy kicsit rozsdás barna pörkök sora. Sokáig nézem, forgatom, még fel is mutatom! (Kinek? Nem volt ott senki.)

Felébredek, megállapítom, hogy el fogok veszíteni valamit (vagy valakit? erre van sansz), meglepő lesz, irracionális, de fájdalommentes.

Két lábfejet látok, s a belőlük kinyúló alsó lábszárakat térdig. A lábfejek között aranylánc csillog, több rétegű lánc, többszörös, illetőleg egyre több sorosnak látom.

A lábfej nem az enyém, hanem az enyémnél finomabb, hosszúkásabb, elegánsabb. Inkább férfié. Az aranylánc szép, sima kidolgozású, lapos. A két lábfej kissé eljátszadozik vele a fűben, emelgeti, széthúzza.

(Gigant-pószterek hatása a hajnali képalkotásra? Reklám?)

Egész éjjel fájdalmat érzek, mély, álomtalan álomban. Mindenem fáj.

És boldogtalan vagyok. Mindenem boldogtalan.

Állok, magamnak háttal. Vízben állok, lábaim tajtékba vesznek bokánál. Szitálok. Úgy néz ki, mintha homokot szitálnék, de én tudom, hogy szart szitálok. Nem undorodom tőle, még csak rossz szagát sem érzem, s már kúp magasodik előttem, nem is egy: kettő. Azt azután valami hengerforma bádogdobozból leöntöm olyasmivel, ami csokoládéguszra hasonlít, de én tudom, hogy szar, folyékony szar. Ennek sem érzem bűzét, nem undorít, inkább örvendezve felébredek, és azt mondom magamnak: a szar szerencsét jelent. Sok szar sok szerencsét. És az, hogy szart szitálok - akár jelen helyzetem szimbolikus megközelítésére is alkalmas. Rengeteg apróság, nekem fájó apróság értelmezésével, átértékelésével, átrendezésével vagyok elfoglalva: szart szitálok - milyen jó kifejezés.

Újra elalszom, és ugyanabban az álomban vagyok, amin álmomban csodálkozom kissé: állok egy asztal vagy vaskályha előtt, és nagy fém merőkanállal töltök hozzá vagy veszek ki a sparherden fövő léből valamit. „Lekvár!” - mondom ki hangosan, és felébredek, és tudom, hogy a szart szokás (finomkodva) lekvárnak is nevezni (v. ö. „nyakig benne van a lekvárban”). Örülök, hogy ennyi szerencsét hozó anyaggal álmodtam, és felderülve várom, mit hoznak a közeli napok?

Tegnap este, elalvás után azonnal - de hiszen még el sem voltam aludva igazán! Éppen csak letettem a fejem, még tán csak elnehezült - anyámat láttam kilépni egy hivatalból vagy bevásárlóközpontból. Nagy tömeg volt, ő ott lépdelt a látómezőm bal felén, de ott állt a jobboldalon is, egyszerre láttam, két alakban; ugyanaz a fej, mint az utolsó fényképein, zárt szájú, zárkózott arc. Az alakját nem láttam, vele hullámzott a tömeggel, vagy csak az arcára koncentráltam.

Az egész látványt szemcsés fénysáv öntötte el; felébredtem (felébresztettem magam), és a falon, amely felé befordulva feküdtem, ez a fénycsík vibrált. Gondolom, a szemben lévő ház egyik lakásában megvilágítottak rövid időre valamit, talán megnézték, hány óra. Azután a fénycsóva kihunyt.

Engem persze az izgatott igazán, mire akarhatott figyelmeztetni anyám. Valamit nagyon nyomatékosan akarhatott közölni velem, ha mindjárt két alakban jelent meg, csak azt nem tudom, mire kívánt ekkora erővel rávezetni.

És mégcsak rám sem nézett...

Ma éjjel fél 1 tájban arra ébredtem, hogy valaki göcögve nevet bennem. De az nem én voltam, hanem egy hordóhasú férfi. A pillanat töredékéig láttam is oldalról, ahogy fektében száll ki a hasamból.

Újabban minden reggel sántán ébredek. Úgy látszik, álmomban az angyallal küzdök.