regényrészlet - IV.

1991. augusztus 31., szombat

- Nahát, te... - mondta Péter utóbb, nem is egyszer. - Még én is bevettem, hogy téged azon az éjszakán el akartak vinni. Pedig nekem tudnom kellett volna.

- Miért? - kérdeztem, és félek, hogy nem azt hallottam meg a szavai közül, amit meg kellett volna, hanem egészen más tájon köröztek a gondolataim: - Talán nem vitték el Rajknét, Szakasitsnét, Sólyomnét? Nem vágták be nevelőotthonba a gyerekeket, álnéven, hogy ne lehessen megtalálni őket?!

Később már így fogalmazott:

- És te kis híján elhitetted még velem is, hogy érted jöttek... Pedig én tudtam, hogy most nem ilyen a mozgásuk.

Ezekre a dolgaira nem ügyeltem eléggé. Gyerekes - melyik férfi nem gyerekes? - nagyzolásnak véltem. Abszolút szakértőnek szerette volna magát feltüntetni a testület ügyeiben. És ki biztosít afelől, hogy nem volt ártalmatlan, kamaszos nagyképűség valóban?

- Hálózati ember volt - mondta nekem nemrég egy fiatal történésznő. - Eziránt senkinek sincs kétsége.

Már ismeretségünk kezdetén is akadtak, akik óva intettek tőle. Valaki azt mondta, azért nem csatlakozik hozzánk (1956 elején, mondjuk), mert Péter is közénk tartozik. Nem, ő nem hiszi, hogy besúgó, de olyan feltűnő, óvatlan, fecsegő, hogy a rendőrségnek elég őt követni, rögtön benne van a hálóban a raj. Másik ismerősöm azt hitte magáról, haj de szellemes, amikor előadta, hogy valahányszor találkozik Péterrel az utcán, körülnéz, jön-e már mögötte, lépésben, a rabomobil? (Ahová tüstént begyűjthetik mindazokat, akiket csak megszólít.)

Vagyis ez mindjárt Júdásnak nevezte ki.

Amikor Péter először szabadult, 1953 késő őszén, még viszonylag az elsők között, egy este szembetalálkoztam vele a Belvárosban. Népes társasággal jött, hangosak voltak, elfoglalták az egész járdát - s ő úgy tett, mintha nem vett volna észre. Én ellenben megtorpantam és még hátra is fordultam, jól láttam-e. Mintha kísértetet láttam volna. Feltűnően sápadt is volt a neonok zöld fényében, ahhoz képest, milyen napbarnítottnak láthattam utoljára.

Másnap bejött hozzám a szerkesztőségbe. Megállt a szobám ajtajában. Nappali világításban is sápadt volt.

- Egy kriptaszökevény - mondta magáról.

- Te is elhitted rólam, hogy kém vagyok? - kérdezte később a közeli kiskocsmában, ahová elvonultunk beszélgetni.

- Nem is állították. A te eltűnéseddel kapcsolatban tudomásom szerint nem közöltek semmit.

Lehajtotta a fejét, szó nélkül kanalazta a levest.

- Amikor hazajöttem - mondta végül -, a feleségem éjszaka azt próbálta velem tisztázni, hogy kém voltam-e, mert ővele ezt közölték. A könyvtárból is eltávolították volna, ha nem válik el tőlem. Nincs semmi baj - nézett rám -, másnap bementünk az anyakönyvvezetőségre, és összeházasodtunk megint.

- Az állását tényleg megtarthatta? - kérdeztem.

- Ugyan. Legutóbb egy baromfi-feldolgozó vállalatnál volt adminisztrátor.

- És most?

- Most kivettem a munkából, megpróbálom egy darabig eltartani. Eleget robotolt. Szeretném elérni „az elvtársaknál”, hogy visszavegyék a könyvtárba.

A feleségét csak sokára ismertem meg, és akkor is furcsa körülmények között. Meg voltunk híva hozzájuk Sandrival. Én bizonyára a szerkesztőségből mentem, és előbb értem oda. Tudom, ilyet nem illik csinálni, de felmentem, becsöngettem. Talán fújt a szél vagy esett az eső.

Elég sokáig kellett várnom, már azt hittem, nincs otthon senki, elfelejtették, hogy vendégeket hívtak. Második csengetésemre kinyitotta az ajtó kisablakát az asszony.

- Szervusz -mondta idegesen -, tudom, ki vagy. Ne haragudj, nem tudok ajtót nyitni, Péter leszaladt valahová, és elvitte magával a kulcsot.

A fogain látszott, hogy épp evett. Még azt is tudom, hogy tojásos galuskát. De hogy honnan tudom ilyen pontosan?! Milyen szép nő volt (ő is meghalt már), és nokedlis volt a foga...?

- Én kérek elnézést - mondtam. - Majd lemegyek a ház elé és lesem.

Megjött Sandri, de Péter sehol. Álldogáltunk egy ideig, aztán elhatároztuk, hogy felmegyünk elköszönni a kisablakon át.

Mintha mi sem történt volna, nyitottak ajtót.

Sandri utólag úgy vélte, talán valamelyik szomszédhoz szaladt át Péter, ezért nem láttuk visszajönni. Én ellenben úgy gondolom, hogy épp ettek, és nem akartak beengedni, mert nem tudtak volna megkínálni még maradék tojásos nokedlivel sem.

Azért mi nagyon szegények voltunk azokban az években.

És még később is, sokáig.

Emlékszem, Péter akkor már a harmadik feleségével élt, Gombival, s karácsony előtt váratlanul bejelentette, hogy fogok kapni tőlük egy szép nyaksálat. Gombi külföldön járt, Bécsben talán, és hozott eladásra egy csomó nejlonkendőt, de egyet félretettek az én számomra.

Megköszöntem (soha nem kaptam tőle semmit), de a sál csak nem akart megérkezni. Hetekkel később Péter mellékesen közölte, ne haragudjak, de el kellett adniuk, annyira nem volt pénzük.

Sandri kedvelte őt. Druszám Mariék is szívesen találkoztak vele nálunk, de ugyanakkor tartottak is tőle. Apróra kifaggattak minket, mi van vele, mit tudunk róla, ha huzamosabb időn át („a legutóbbi beszámolási időszakban” - Sandri kifejezése) nem hallottak felőle. De sohasem hívták meg, még velünk együtt sem. Amit Péter persze meg is nehezített azzal, hogy nem vitte magával a feleségét (feleségeit). Úgy pedig nehéz meghívni egy házas embert, nem is való - és druszám Mari jobban ragaszkodott a formaságokhoz, mint én. Péter újabb és legújabb partnereivel Józsiék láthatólag nem kívántak megismerkedni.

De tőlünk - Sandritól és tőlem - mindig érdeklődtek utána. Olykor előfordult, hogy nem nyilvánítottak véleményt.

Volt nekik más bajuk is. Egészen távoli, külföldről hazalátogató ismerősöktől értesültünk véletlenül arról, hogy Marinak - talán egy sikertelen alkoholelvonó-kúra után - volt egy szerencsére ugyancsak sikertelen öngyilkossági kísérlete. Azonnal felhívtam őket. Józsi vette fel a kagylót.

- Mari? - kérdeztem, ajtóstul zuhanva be a házba. - Hogy van Mari?

- Mari? - kérdezte Józsi. - Mari jól van. És ti hogy vagytok?

Fal nőtt közöttünk.

De ez már sokára volt, ez már a vége felé volt.

Amikor különváltam Sandritól, volt néhány feltétele. Az egyik, hogy ne járjak el többé Józsiékhoz, akikkel a barátságunk már különben is meglazult addigra. Sandri attól félt, hogy druszám Mari engem szeret jobban, habár ők ismerték egymást régebbről. Megígértem. Még néhányszor láttam Marit az utcán, szörnyen felfúvódott hassal, lelassult, szinte tipegő, idegbeteg léptekkel mindig a fodrászhoz ment vagy a fodrásztól jött - azt mondta nekem, hogy csak úgy tudja elviselni az életet, ha legalább a haja rendben van, amikor belenéz a tükörbe.

- Az meg egészen utolsó dolog volna, ha most felújítanád a barátságot Péterrel - mondta Sandri, amikor elváltunk.

Nem újítottam fel.

[…]

1991. szeptember 2., hétfő

Nem hittem én már az áldozat értelmében, amikor Sandrit letartóztatták. És Sandri sem. Csak az ő esetében, ugye - hogyan is fogalmazta Józsi? - „a kaland”...

- Na, mit gondol, miért hoztuk be a férjét? - kérdezte tőlem Ízer százados vagy König százados azon a kihallgatáson, amely közel négy óra hosszat tartott, amelyen König játszotta a „dühös bácsi”, Ízer a „Gut bácsi” szerepét (nem tehetek róla, a kialakult pesti jellemzés szerint németül volt a jó fele, de lehet, hogy ez a börtönszlengből jön, régebbről és mélyebbről, börtönmélyből), azaz König próbált ijesztgetni, zsarolni, ő hadonászott az öklével az orrom előtt, harsogott olyan primitív szólamokat, hogy „a proletariátus ökle” fog lecsapni rám, Ízer pedig időnként mintegy bocsánatkérőleg átvette tőle a szót, mialatt König pihent, pihegett, hiszen az imént már fújtatott a dühtől, amibe hergelte magát, Ízer pedig azzal próbált leszerelni engem, aki eleve fegyvertelenül ültem velük szemben egy asztalnál, hogy kollégája „kissé heves”, de ugyebár „meg lehet érteni”. Ha nem lett volna olyan kínos, akár mulatságosnak is érezhettem volna, hogy már megint nekem kell megértőnek lennem, akárcsak a közértben, ha nincs elegendő kosár, vagy nem váltják vissza az üvegbetéteket, vagy nem adnak papírt a kenyérhez... A „legyen belátással” és a „tegyen beismerő vallomást” között rövidebb az út, mint hinnénk.

- Na, mit gondol, miért hoztuk be a férjét? - kérdezte Ízer vagy König, a Janus-arcú kihallgató páros, két test, egy lélek, a bölömbika-hangú és a bülbül-szavú, abban azonban szilárdan egyetérteni látszottak, hogy a kihallgatásom eredményétől függ majd, visszamenőleg, tanúként vagy gyanúsítottként hallgattak-e ki engem, s e kétértelműségről férfias egyértelműséggel mindjárt az elején felvilágosítottak.

- Na, mit gondol, miért hoztuk be a férjét? - kérdezték már talán harmadszor is, s én hiába válaszoltam, hogy ezt én épp tőlük, „az elvtársaktól” - így mondtam, ez esetben minden gunyoros mellékzönge nélkül, megadóan, alávalóan, alattvalói mód - szeretném megtudni, ámde hiába alázkodtam meg áhítatos megszólításuk erejéig, nem sikerült meghatnom őket. A törvényesség „a törvényesség visszaállításának korszakában”, ahogy a Kádár-rendszer szerette megkülönböztetni magát a Rákosi-rendszertől (és különbözött is), még nem fejlődött el odáig, amit ma már minden srác tud, hogy „a yardon” azt kell mondani a kihallgatásra beidézett hitvesnek: „A férjét ezzel meg ezzel gyanúsítjuk (vádoljuk). Mint hozzátartozó, nem köteles vallomást tenni.”

- Valamit csak gondol? - erősködött az Ízer-König kettős, s kedvesen hozzátették: - Nem olyan buta kislány maga. - E nem túl eredeti rendőrbók után nyílt fenyegetés következett, miszerint tudják ők, hogy én nem az a feleség voltam, aki „csak felszolgálja a feketét a vendégeknek”, s ebben is felfedezhető volt csírája az elismerésnek, tagadhatatlan. Elvégre hasonló iskolákat jártunk, s nyilván ők is hívei voltak a női egyenjogúságnak... - Ezt egyébként nem én rögtönzőm most ide, Ízer százados szirénhangján szólt a mondat, valahogy úgy, hogy ne értsem félre, ők természetesen tisztelik a női egyenjogúságot. Általában sok volt párbeszédünkben a visszavétel: König előre merészkedett, Ízer visszavonta, de csak félig, König megint túlszaladni látszott a célon, Ízer megint megszólalt, ne értsem félre (ez a kitétel sűrűn szerepelt). A kétfejű, egytestű macska hol kinyújtotta a karmait, hol visszahúzta. Játszottak velem; megjátszották azt is, hogy a negyedik óra vége felé egy őr behozott egy cetlit König századosnak, König .figyelmesen elolvasta, és utána berekesztette együttlétünket. Megrendezték tehát, hogy valóban a végén fogják csak eldönteni, szabadlábon hagyhatom-e el az épületet, a kettős vaskapun kívül kerülök e, avagy tényleg hallgatta valaki mérkőzésünket a szomszéd szobában, esetleg nézte is, kerek lyukon át, perverz élvezőként?

- Valamit csak gondol? - erőltette a dolgot König-Ízer, s akkor már untam a dolgot, elszántam magam, és azt kérdeztem:

- Tényleg kíváncsiak az elvtársak a véleményemre?

- Hát persze! - harsogták kórusban.

- Az a véleményem, hogy azért tartóztatták le a férjemet és a többieket, hogy összesöpörjék a maradékot.

Ezt persze kár volt mondanom: nagyon megharagudtak rám. Ezt persze jó volt mondanom: elvittem a kihallgatás logikáját egy másik koordináta-rendszerbe. Itt most akkor tehát nem azokat az információmorzsákat kellett összeszedegetni, amelyekkel én szolgálhattam volna, aki ugyebár nemcsak felszolgáltam a feketét a vendégeknek..., itt most Sandriék elhurcolása más összefüggésben jelent meg, s lehetett róluk beszélnem, a Nagy Imre-perben kivégzett, elítélt, még sokáig börtönben maradt barátainkról, akiknek kivégzésével, elítéltetésével mi (Sandri és én) - „és ezt beláthatják az elvtársak” - nem érthetünk egyet, soha nem is fogunk egyetérteni; ám azért, amiért lélekben nem tudunk belenyugodni, „a törvényesség helyreállításának időszakában”, ugye, börtön nem jár?!

Mint egér, megpróbáltam egy kicsit játszani a macskával, noha pontosan tudtam, hogy bármely pillanatban bekaphat. Az igazat mondtam, hiszen valóban az volt a véleményem, hogy a Nagy Imrééken elkövetett gyilkosság után néhány hónappal foganatosított letartóztatások már csak a totális megfélemlítést szolgálják. Beviszik és bíróság elé állítják mindazokat, akik ez idáig „kimaradtak a szórásból” - ahogyan azt nem a Kádár-érában, hanem a Rákosi-rezsim éveiben is mondtuk már. Összesöpörték a maradékot.

Nem, nem fogom a pert leírni. Most nem.

Még mindig nem.

Csupán annyit, hogy a per egyik vádlottja, aki „feltáró jellegű vallomásának” köszönhetően viszonylag enyhébb ítéletet kapott, azt az üzenetet juttatta ki a Gyorskocsi utcai épületből, nem lett volna értelme a hallgatásnak, mert Pétertől már úgyis mindent tudtak a hatóságok előre.

Sem Sandri, sem mások nem erősítették meg ezt a gyanút soha.

Péternek én, szégyenlősen bár, de megmondtam. Nem tudom, hallotta-e mástól is addigra vagy azután. Jelét nem adta.

Vállat vont, és így szólt:

Ezzel akarja indokolni, hogy, már az autóban vallani kezdett.

Pétert is kihallgatták, több napon át, de annak tartalmáról semmit sem tudok. Ellenben ő várt rám a Fő utca egyik mellékutcájában, egy eszpresszóban, a saját kihallgatásomról egyenesen oda mentem, hogy a legrészletesebben megbeszélhessek vele minden szót, minden árnyalatot. Az ő okosságának patikamérlegén kívántam lemérni minden hangsúlyt.

És aztán, amikor már megvolt a per, megvolt az ítélet, Péter kivétel nélkül minden alkalommal elkísért Kőbányára, a Budapesti Országos Börtönbe, ha beszélőm volt Sandrival. Nem jött el velem a kapuig, beült a sírfaragó műhelyekkel átellenben abba a koszos kocsmába, a „Búfelejtő”-be, s ott várt, esetleg órákig, hiszen a berendelés időpontját nem voltak kötelesek betartani a büntetés-végrehajtás szakemberei... s nekem megint hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy elmondhattam neki, mit sikerült közölnünk Sandrival egymással a rácson át...

Létem fenntartása, fennmaradásom múlt azon, hogy eldicsekedhessem valakinek: sikerült odasúgnom, ami alatt az őr épp arrébb sétált, hogy „Vjacsezláv Mihajlovics kaputt”... S elbeszélnem azt az abszurd írók tollára méltó helyzetet, hogy miután ebben a talányos formában sikerült kieszelnem, észben tartanom és eljuttatnom ezt a fontos közlendőt az őrön túlra, Sandri elnevette magát, és azt mondta, már hallotta. Egyik rabtársának a bátyja, neves egyetemi tanár, aki a pártvonalhoz és testvéröccséhez egyaránt hű maradt, reggel az első csoporttal jött beszélőre, és már bemondta...

Ilyen cérnavékony szálakon függött az életünk. Hogy győz-e Moszkvában a „kemény vonal” (a még keményebb...), avagy kinyíródnak Molotovék, a sztálini gárda hajthatatlan öregjei. Még bizonytalanabb pókhálószálakon csüggtek Sandriék, akik a börtönben „a törvényesség helyreállításának időszakában” is el voltak zárva a külvilág híreitől, s hogy a csüggedés ne vegyen erőt rajtuk, hisz azt, aki elengedi magát, felfalják a körülmények, ki magát elveszíti, azt minden elveszejti...: életfontosságú volt, hogy jó hírekkel tartsuk bennük a lelket.

Barátunk M., például így szólt az egyik beszélőn a feleségéhez:

Ezt a ruhát már láttam rajtad. Legközelebb más toalettet kérek!

És nem érdekelte, honnan lesz pénz új ruhára. De az természetes volt számunkra is, „özvegyek” számára, ahogy a gonoszkodó pesti népnyelv minket elnevezett, hogy frissen ondolált frizurával kell menni beszélőre. Az ember nem nehezíthette a bentiek helyzetét azzal, hogy izgatta őket olyasmivel, amin úgysem állt volna módjukban segíteni. Lehet, hogy nem volt pénzünk zöldsalátára a gyereknek (nem mindig volt), de fodrászra félre kellett tenni...

Elegáns vagyok? - kérdezte egyszer, nem kis megrökönyödésemre, Sandri. Azután, némileg elkedvetlenedve értetlenségemen, hosszan, körülményesen előadta, micsoda szemfüleskedések árán sikerült tiszta és nem agyonfoldozott zubbonyra szert tennie, épp a beszélőt megelőző napokban!

Ezt az epizódot egyébként kétségbeesve meséltem Péternek, sőt, druszám Mariéknak is, mint az első olyan esetet, amikor azt tapasztaltam, hogy Sandrin is kezdenek kiütközni a benti világ befelé forduló, szükségszerűen beszűkülő szemléletmódjának jelei.

Eseménytelenebb életnek jobban tudtam volna örülni. Békén foglalkozhattam volna német irodalommal, elszöszmötölhettem volna egy-egy verssoron...

Ilyen terhelés alatt összeroppannak az emberek. A barátságok. A házasságok. A szerelmek...

Szurok színe volt a hajnaloknak, vagy szétömlött mezzotinta, amikor indulni kellett beszélőre. De nem akarok panaszkodni, hiszen nekem még könnyű helyzetem volt - Sandri, mint „kisidős”, mindvégig a kőbányai börtöntömbben maradhatott, míg másokat, barátainkat, részben a váci börtönlázadás miatt, megtorlásul, részben csak úgy, mert „a proletariátus ökle” már sajgott egy kis odaütés után: kiválogatták mint „osztályidegeneket”, és elvitték Márianosztrára. Oda aztán a szerencsétlen feleségeiknek előző este kellett leutazniuk, különben nem tudtak volna megjelenni másnap a beszélőre engedélyezett időpontban, annak megváltoztatására pedig nem volt mód... Hogy aztán sorra kerültek-e egyáltalán, időben ahhoz, hogy elérjék a vonatukat, az is a „jóságosok” - ahogy a börtönszleng nevezte a bévés őrmestereket - jóindulatán múlott. (Nyilván azért ragadt rájuk ez a név, mert annyit szónokoltak arról, hogy tudnának ők másmilyenek is lenni... S a rabok ravaszsága is benne van: azért csak nem lehet őket büntetni, tiszteletlennek nevezni, amiért a jóságos börtönőr urakat egymás között jóságosoknak nevezték?!)

Pityut csak egyszer vittem magammal.

Nem akartam felverni hajnalok hajnalán - és nem akartam megválaszolatlan kérdésekkel terhelni az agyát. Állandóan beszélem neki Sandriról, hogy „az Apu elutazott, de majd jön”, odavezettem a bekeretezett fényképe elé, tanítottam rámutatni és mondani, hogy „Apu”.

Egyébként későn kezdett beszélni, aminthogy mindent későn csinált. Tíz hónapos volt, amikor Sandrit elvitték, de még nem ült. Azután az egyéves születésnapja reggelén olyan komikus volt: pontosan a születése napján, reggel tisztába tettem, felöltöztettem, kimentem megmelegíteni a reggeli italát - s amikor bejöttem, kezemben a cumisüvegével, a gyerek ragyogó pofácskával ült a járókában, szétvetett lábai háromszögének csúcsán büszke, egyenes tartással.

Akkor elsírtam magam.

Sandriról még semmi hírem nem volt, illetőleg azt sejtettem, hogy a Gyorskocsi utcában tartják fogva. Egy héttel a letartóztatása után odamentem egy pincehelyiség kisablakához, ahol azoknak kellett jelentkezniök, akiknek beszélő adatott, vagy csomag beadására volt engedélyük.

Hosszú sorban álltunk, egyesével, csupa nő. A szovjet mintájú kisablakhoz érve - Mandelstam özvegye egész fejezetet szentel könyvében a Szófia utcai kisablaknak, a Lubjanka börtönt határoló egyik utcában, ahol ugyanaz volt a rendszer - az alagsorban lévő helyiségből a kisablakon át kinyúlt egy kéz... Be kellett mondanom Sandri nevét, az anyja nevét, a születési évét, s behajolva, miután tudok fordítva olvasni - hála ifjúkori kíváncsiskodásomnak az Athenaeum nyomdában -, előbb fedeztem fel Sandri nevét visszafelé a listán, mint az őrmester.

- Nincs engedélye. Tovább! - hallhattam, de boldogan léptem odébb. Nyoma van! Itt van.

Erről a kisablakról, a kisablak előtt sorállásról P. Vera mondott el nekem egy történetet (szegény, ő is meghalt már, fiatalon, idő előtt). Az ő férjét az elsők között tartóztatták le, amikor a büntetés-végrehajtás szocialista intézményei még nem tértek magukhoz egészen a sokkból, amit önnön összeomlásuk okozott nekik..., még nem működött elég olajozottan a gépezet, például nem mostak a mosodáik. A letartóztatottak hozzátartozóinak tehát 1957 első felében még kiadták a szennyest, és nekik kellett, meghatározott időben, beadniuk a tisztát. Ő is ott állt hát a még végeérhetetlenebb sorban, előtte egy öreg munkásasszony - mesélte -, egy „olyan mesebeli, amilyennek a képeskönyvekben a józsefattilai Mamát rajzolják: kis ezüst konty, törékeny termet, ropogósra vasalt kötény...” Amikor rá került a sor és be akarta adni a fia részére a tiszta ruhát a kisablakon, az őrmester rápillantott a listára, és így szólt:

- Tegnap kivégezték. Tovább!

Négy hónap telt el, mire kaptam egy pársoros levélkét, az első életjelet Sandriról, azt sem tarthattam meg, le sem másolhattam, csak elolvashattam kétszer, azután elvitte az az ávós, aki az iskolába hozta ki utánam - miért oda? Hogy feltűnést keltsen körülöttem, puszta megjelenésével elriasszon tőlem olyanokat, akik netán közeledni próbáltak volna hozzám, netán megtudakolja, hogyan viselkedem, és ha esetleg úgy ítélné meg, hogy nem jól, akkor a levélkétől való még totálisabb megfosztással büntessen: kezembe se adja Sandri kezeírását?

Ott kellett válaszolnom rá, előtte, egy padba beülve. Tizennégy sor lehetett, ha jól emlékszem. Már vitte is.

Péter úgy vélte, talán tényleg sietős volt nekik. Rájuk csördíthetett az ügyész. A „szocialista törvényesség helyreállításának korszakában” már nem volt egészen ildomos négy hónapig hír nélkül hagyni a családokat.

Újabb s újabb beadványaim hatására - „kérelem beszélő engedélyezése iránt” - vezettettem végül Gerő Tamás alezredes elé. Most már hamarosan lezárul a vizsgálat időszaka - közölte -, választhatok ügyvédet.

- Muszáj? - kérdeztem. - Nincs pénzem ügyvédre.

- Nono - mondta Gerő.

- Nincs - bizonygattam. - Ezernegyven forint a tanári fizetésem. Különórákat adok, fordításokat végzek, hogy el tudjam tartani a gyerekemet. Van ugyan a bankban, még régebből, kétezerkétszáz forintunk, de ahhoz nem merek hozzányúlni...

- Mi természetesen tudtuk, hogy van pénzük a bankban - felelte Gerő Tamás. - (Ó, banktitok!) - Nem örültünk neki - tette hozzá felfuvalkodott, buta arccal. - De gondolja meg: a férjének minden bizonnyal jólesne, ha ügyvédet fogadna. Nem érezné magát úgy, mint akit magára hagytak...

Hogyan tudnám érzékeltetni az utókorral a helyzet abszurditását? Hogy az ávós kommendál ügyvédet?

- Tud Sandri védekezni a bíróság előtt maga is! - mondtam keményen. - Elég okos fiú.

Erre válaszolta Gerő Tamás azt, amit már idéztem: de nem olyan okos, mint képzeli... Nem olyan fölényesen szellemes...

- Láthatnám azt a listát - kérdeztem -, amelyről ügyvédet választhatok? - (Mert annyit tudtam persze, hogy Gerő Tamás nem akármelyik ügyvédnek akar megbízást szerezni. Hallottunk az úgynevezett „nulla-nullás” listáról, amelyen az ügyvédség legalja figurái, olyanok, akik az ügyésznél is súlyosabb vádakat halmoztak „védenceik” fejére, szerepeltek nevükkel.)

- Tudják azt minden ügyvédi munkaközösségben, ki vállalhat ilyen ügyet és ki nem - zárta le tájékoztatásomat Gerő Tamás, és aláírta a kapucédulámat. Csengetett; egy őr lekísért a kapuhoz.

Kétségbeesve rohantam el Péterhez. „Én nem akarok ezekre a hullarablókra költeni! „ - kiabáltam.

Hiszen Sandri részben miattuk ült. Az első ’56-os lebukásokat követően a rejtekhelyükről előbújt ávósoknak ezek a kaján cinkosai akkora „ügyvédi honoráriumokat” követeltek a szerencsétlen anyáktól, feleségektől - tíz- és húszezer forintokat! -, hogy azt a fizetésekből és a „bankbetétekből” képtelenség volt előteremteni. Össze kellett gyűjteni ezeket az összegeket; ebben vállalt részt Sandri; mire ő került bíróság elé, az ő családjának már nem volt, aki gyűjtsön.

- Nézd, nem kötelező... mondta Péter. Azután habozva hozzátette: de talán Sandrinak tényleg jólesne. Azt hihetné, hogy a társadalom még megmozdult érte is... Szánakozva nézett rám. - De ha nem bírod, nem muszáj.

Mint kiderült, a vádlott-társak feleségei, sorstársnőim, addigra már mind megbíztak a férjük védelmével ügyvédet, sőt, igyekeztek abból a láthatatlan listából minél tekintélyesebb nevűeket felkérni. Aztán a tárgyalásra az egyik el sem jött, a bojtárjával képviseltette magát, a másik csak az első napon tisztelte meg kliensét jelenlétével (a tárgyalás egy hétig tartott), másnap már egy mit sem sejtő kolléga helyettesítette, olyan, aki ott kezdte bújni az aktákat, azt sem tudta, kit véd... Nem folytatom. Az ötvenes években járta egy kedélyes történet egy ilyen 00-ás ügyvédről; régi munkásmozgalmi ember volt és egykori barátai, „illeg” elvtársai mellé rendelték ki hivatalból védőnek ama titkos perekben.

E legfeketébb anekdota szerint ennek a már nem egészen fiatal úrnak (a „mi időnkben” már nem élt) volt két kisasszony-nővére, két csipogó vén bakfis, akik, valahányszor fivérük hazajött a zárt ajtók mögött tárgyalt perek végkifejlete után, már alig győzték kivárni, mit mesél, kivel találkozott „a régiek” közül? Akiket ők is mind ismertek, a munkásotthonok báljain a táncosaik voltak, a kirándulásokon együtt énekeltek; olykor esetleg még rejtegették is őket vagy a börtönbe felkeresték... valamikor régen. Most olyan részletek érdekelték volna az idős hölgyeket, vajon angol, amerikai, francia vagy svájci, francoista vagy titoista vagy csangkajsekista kémnek nyilvánították-e az illetőt, hogy néz ki, hogyan viselkedik, ki fogják-e végezni?... Behozták a vacsorát, és elhalmozták öccsüket kérdéseikkel.

- Kuss, kurvák - mondta ilyenkor állítólag az ügyvéd úr a röpdöső fürtű, izgatott hölgyeknek. - Nem érzem az étel ízét.

Az ügyvéd, akit nagy nehezen „választottam”, távoli családi ismerős volt. Megmondtam neki, hogy kétezer forintnál többet adni nem tudok; elfogadta. (Előre kellett fizetni! „Az ügy kényességére való tekintettel...”) Első dolga az volt, hogy megfosztott a házkutatási jegyzőkönyvtől. Nem akartam odaadni. Erre becsukta a már megnyitott akta fedelét, és kijelentette, anélkül nem vállalhatja. Elvégre mivel tudná igazolni a megbízás indokoltságát?!... Ezt nyilván cirkalmasabb jogi nyelven fejezte ki; bennem forrt a düh, nem figyeltem eléggé.

Kénytelen voltam kiszolgáltatni neki az egyetlen papírunkat. Ő megígérte, hogy mihelyt megtud valamit, azonnal értesít.

Ehhez képest arról, hogy a per megkezdődött - már csak az első nap délutánján értesített. Az iskolában hívott fel telefonon. Miután dúlt a törvényesség, egy-egy családtagnak és a vádlottak korábbi munkahelyéről az igazgatónak vagy a párttitkárnak joga volt helyet foglalni a „közönség” soraiban. Dadogtam az elképedéstől, hogy miért csak most szól az ügyvéd úr, miért nem tudott egy-két nappal előbb telefonálni?

- Nem vesztett semmit - mondta unottan. (Ő már előre unta.) - Ma még csak a személyi adatokat vették fel.

Az, hogy Sandri halálra rémült, miért nem vagyok ott (ha a társai feleségei ott lehettek), az, hogy fél éve nem láttam Sandrit és egy nappal tovább nézhettük volna egymást...: az rongyos kétezerért igazán nem juthatott eszébe.

Másnap, a tárgyalás kezdete előtt egy órával már ott kellett lennem a Fő utcai börtön bírósági szárnyában. Két választékos eleganciájú úr fogadott. Hófehér ingük keményített kézelőiben csak úgy villogtak a fém mandzsettagombok. Korom Mihály volt az egyik, a Fő utcai vizsgálati börtön parancsnoka - az ilyenekből lettek később az igazságügyi miniszterek -, és (de ebben nem vagyok egészen biztos) Szalma alezredes, aranykeretes szemüveggel, s az volt a benyomásom, hogy festett hajjal, pontosabban a szalmaszőke festéket épp levedlő, csíkokban ősz fejjel. Korom Mihály is a kihízott tarkójúak közül való volt, egy nehézkes mozgású, négyszögletes férfi.

Mindkettejükön csináltatott öltöny; ünnepi alkalom. A süppedő szőnyeges, nyilván koloniál bútorral berendezett, hatalmas dolgozószobában, amelyben bizonyára pálma is zöldellt, halkan, disztingvált modorban beszélgetett velem a két úr. Először is azt kérdezték, képesnek érzem-e magam arra, hogy végigüljem a tárgyalást? Az egészségi állapotom megfelelő-e? Egyéb gondjaimtól függetleníteni tudtam-e magam? Az iskolában nem okoz-e fennakadást, ha hiányozni fogok néhány napig? A kisfiam őrzése meg van-e oldva? És a legfontosabb kérdés: képes vagyok-e méltányolni „pártunk és kormányunk” gesztusát, a szocialista törvényesség megszilárdításának útján tett, mérföldköves lépését? (Így valahogy.)

Néztem az Esterházy-kockás mintát Szalma (?) alezredes újdonatúj öltönyén. (Korom ezredes vasszürkében feszített, ha jól emlékszem.) Hogy melyikük irodájában ültünk, nem tudom. A színen egyszer áthaladt egy ősz férfiú, ápolt fényű haja egészséges hullámokban hullt emezekénél intelligensebb homlokára. Megállt egyikük széktámlája mögött, szintén méretre csináltatott öltönyben; néhány diszkrét szót váltottak, vetett rám egy pillantást, kiment. E szép hajú úr talán Rajnai lehetett, akit Rajnáknak is ismertek...: Nagy Imréék elrablásának és visszalopásának főrendezője, később (1989-ig) moszkvai nagykövet.

- Ha azt kérdezik az elvtársak - feleltem -, hogy el fogok-e ájulni, megnyugtatom önöket: nem szoktam elájulni. Köszönettel veszem, hogy jelen lehetek a tárgyaláson; a teremben úgy fogok viselkedni, ahogyan tárgyalóteremben kell.

A csíkos fejű, akinek egyébként, most jövök rá, úgy állt a kemény szálú haj a fején, mintha szalmaszálakból állna, talán ezért nevezték el tréfás kedvű, gyöngéd humorú bajtársai Szalmának, felemelkedett ültéből.

- Akkor köszönjük meg az elvtársnőnek, hogy befáradt.

- Én köszönöm az elvtársaknak, hogy bejöhettem.

Kezet fogtunk. Korom az ajtóig kísért, kinyitotta előttem az ajtót.

A tárgyalás szüneteiben a sóhajtozva meginduló, majd megint elakadó beszélgetések közeiben Gerő Tamás alezredes siklott a fényes padlón, akár egy ünneplő korcsolyabajnok, hol az egyik, hol a másik csoporthoz: üdvözölte a tanúkat, leírt egy kört az „özvegyek” körül...

- A bálrendező - súgta oda nekem M. Vera, az első rendű vádlott felesége.

Péter azt mondta, amikor meséltem neki a méretre szabott új öltönyökben feszítő urakról:

- Mit akarsz? Péter Gábor óta mindig jó szabókkal dolgoztatott az ávó.

Ítélethirdetés után visszakaptam Sandri írógépét. Fél évig volt előzetes letartóztatásban,. mire ártatlanságára fény derült. Ellenben voltak, akiktől elkobozták, pedig azokon sem találhattak az írásszakértők semmi áruló jelet. Örülök, hogy a mi kis régi Remingtonunk megúszta; most is szolgál Sandrinál.

Amikor engedélyt kaptam arra, hogy Pityut elvigyem beszélőre, napjában többször is elismételtem neki, hogy „megyünk meglátogatni az Aput”, és örömmel mondtam, örömet tettetve, nehogy megijedjen majd a zord környezetben. Fénylő szemeket csináltam magamnak. (Nem vicc; lehet. Amikor a filmrendező odaszól a hosszú felvételektől kifáradt sztárnak: „Éljen a szemed!”, a sztár képes megtölteni élettel, életörömmel, ragyogással a tekintetét. Önfegyelem, koncentráció kérdése az egész.)

Külön szobába vezettek minket, közepén asztal állt, mellette szék. Pityut ráültettem az asztalra, ő fogta azt a zacskó narancsot, amit az Apunak vittünk. (Odabent a rabilletményből, amit munkával kerestek, s amiből levonták „tartásuk” költségeit, még citromot sem vehettek rendszeresen a kantinban, narancs pedig egyáltalán nem szerepelt a „spejzolható” élelmiszerek, élvezeti cikkek listáján.) Az őr azonnal kifordította a zacskót, nincs-e benne valami, ami tilos, Pityu pedig úgy fogta fel, mintha vele akart volna játszani, s a megmotozott narancsokat elkezdte gurítani az őr felé. Jóindulatú parasztfiú volt, vette a blattot, akarom mondani: a narancsot, s egész idő alatt gurigáztak. Így mi a Pityu feje fölött közölni tudtunk egymássál néhány életfontosságú információt, amelyek közül ma már egyet sem tudnék felidézni, de akkoriban nyilván nagyon lényegesek lehettek.

Amikor Sandrit bevezette a túloldali ajtón egy másik őr, kiderült, hogy csak egy szék van a helyiségben, az, amelyiken én ülök. Az úr kiment, intézkedni, hogy az asztal onnansó oldalára is kerüljön egy. Sandri utánaszólt:

Köszönöm, őrmester úr, ülök én itt eleget.

Ennek a mondásának aztán úgy megörültem, hogy - mint utóbb rájöttem - két levélben is megírtam anyósomnak, aki nem egy városban lakott velünk.

Egy reggel (talán karácsony közeledett) furcsa, telepatikus élményben volt részem. Jártam-keltem a lakásban, Pityu kis ágyát szellőztettem ki, a gyereket áttettem a járókába, a saját ágyneműmet kezdtem bontogatni, amikor hirtelen az az érzésem támadt, hogy Sandri most lát engem. Mintha üveggömbben mozogtam volna, olyasfajta kristálygömbben, amilyeneket a csehek gyártanak, hogy ha az ember megfordítja, elkezd hullni a hó... - ilyesfajta gömbbe foglalva éreztem magamat, és tudtam, Sandri most intenzíven gondol rám, lát engem, amint az anyósomtól kapott bordó matlaszé pongyolámban teszek-veszek a lakás-burokban.

Hirtelen úgy elfáradtam, hogy le kellett ülnöm.

(A befejező rész következik.)