Szép utca
Vasárnap este, öt perc múlva indul a vonatod, még kétszer át kell szállnod, hogy elérd a pesti gyorsot. Ott motoszkál benned a kétely, hogy valamit otthon hagytál, igazad is lesz, anyád húsz perc múlva feldúltan telefonál, és leteremt. Leltárt készítesz a csomagokról: túrazsák, benne kímélő programon mosott, édesanyád vasalta ruhák, pipa, laptoptáska, amiben folyton hurcolod magaddal a géped, mintha valami halaszthatatlan munkád lenne a vonaton, holott csak sorozatokat bámulsz rajta, pipa, nagy vászonszatyor, esetenként kettő a vasárnapi ebéd maradékával, pipa. A szatyorba kukkantasz, anyád tudtodon és akaratodon kívül készítette össze az ellátmányt: húsleves befőttesüvegben, csalamádé, hat szelet rántott hús, meredt krumplipüré. Azt nem sejti, hogy a lépcsőházban felfelé baktatva majd óvatlanul hozzáütöd a szatyrot a metlakihoz, a csatos üveg megreped, csíkban szivárog a lépteid nyomán a leves, az aprólékba üvegszilánk vegyül, aztán befőttesgumi ide vagy oda, lecsúszik a csalamádés dobozról a tető, a dorkódba csöpög a savanyúságlé, azon a héten senki nem ül melléd az előadásokon, a régi Lehel fridzsider a kollégiumi szobában pedig már nem hűt eléggé, ezért elkap a hasmars a megereszkedett krumplitól. Ezt te sem sejted, ezért megköszönöd, előrántasz a táskából egy papír zsebkendőt, azzal integetsz, amikor kigördül a vonat az állomásról. Nem moccan a táj, dudál a masiniszta, a szarvasok kővé dermednek a tarlón. A sínpár mentén putrik, az egyik előtt kisgyerek áll mezítláb, nézi a vonatot.
Az első hetekben megismered a város metrótérképét, és nem bízol semmi másban. Földalattival mész a Móriczról a Batthyányra, csak később mersz nyitni a villamos, busz és a troli felé. A 4-es, 6-oson feszengsz, megdöbbent, hányféleképp párologtat az emberi test. Szabad idődben a belvárosban kódorogsz, egy kis utcába tévedsz. Szép utca, olvasható a névtáblán. Akár azén, amelyikben a szülőházad áll, itt azonban a hetes szám alatt gangos lakóház magasodik. A tekinteted a magasba szegezed, az épületek homlokzatát vizslatod, nekimész néhány póznának, belelépsz pár kátyúba, estére izomlazítót kell bevenned. Fejben licitálsz a rakpart menti lakásokra, ott fogsz élni, ha megírtad a fő művedet, de egyelőre annyival is beéred, ha ki tudod csengetni a kollégiumi díjat. Az otthoni tágas boltok után fullaszt a sarki Spar, öt percedbe telik, amíg hozzáférsz a szikkadt zsömlékhez. Banyatankdodzsem, egy néni folyton a bokádra tolja a kosarát. A pénztárnál udvariasan köszönsz, ahogy otthon tanították. Az eladó végigmér, majd hozzád vágja az aprót. A boltból kilépve egy kis utcába húzódsz, és elbőgöd magad.
Este az új barátaiddal találkozol. Rájössz, egyikük sem pesti, a legtöbbjüknek három óra a vonatút hazáig. Még nem ismered eléggé a várost, bárki javaslatát készpénznek veszed, hajt a csordaszellem, lelkesen bólogatsz, persze, menjünk, de amikor átléped a kocsma ajtaját, és megpillantod, hogy a legolcsóbb sör is kézműves és nyolcszázötven forint, feldereng a buszpályaudvari csehó emléke, ahol egy korsó vizezett kőbambit kétszázból megúsztál, sóhajtva számolod ki a csaposnak az aprót, és aszkézist gyakorolva egész este ugyanazt a kipezsgett, felmelegedett sört kortyolgatod.
Túl sok a program, nem tudsz mit kezdeni a hirtelen rád szakadt választékkal, egymást érik az előadások, felolvasások, koncertek. Áhítattal léped át a művészmozik küszöbét, gyakran eszedbe jut az otthoni Petőfi mozi bedeszkázott ajtaja, az üres nézőtér, az állott popcornszag, a sarokban heverő, gyűrött moziplakátok, miközben az Uránia aranyozott mennyezete alatt ücsörögsz. Ahogy a Bartók Béla úton villamosozol, a kávéházak ablaküvege mögött művészeken akad meg a tekinteted. Gondterhelten társalognak. Az alatt a néhány tized másodperc alatt, amíg elsuhansz mellettük, próbálod ellesni a gesztusaikat.
Úgy gondolod, minél nagyobb egy város, annál nagyobbak a lehetőségeid, a fejedben már kész a forgatókönyv, érzed, elkerülhetetlen a nagy áttörés. Az egyetemi könyvtárba menet mindig a Centrál kávéház felé kerülsz, távolról szemezel vele, mígnem egy vadromantikus pillanatodban átléped a küszöbét, helyet foglalsz Ady képe alatt, irónt és papirost bányászol elő a táskádból, hogy lekörmöld életed első szonettjét. A pincér az asztalodnál terem, minden mozdulatában kimértség, átnyújtja az itallapot, nincs visszaút. Kínodban rendelsz egy ásványvizet, apró kortyonként forgatod a szádban, meggyőződésed, ilyen jót még az életben nem ittál, de az ihlet csak nem jön. Csupán hetekkel később mersz újból arrafelé kerülni, ácsingózol a kirakat előtt, Ady alatt Schmitt Pál ül, előtte eszpresszó, sütemény, nincs igazság a földön.
Eleinte hálátlanul megfeledkezel az otthoniakról, nem telefonálsz, nem írsz, beszippant a város, minden gyönyörű, minden ígéretes, nem is érted, hogyan élhettél eddig máshol. Aztán átlendülsz a holtponton, furcsákat álmodsz, kigyullad a szülői ház, elemészti a családi albumokat a tűz, látod a füstben elmosódni anyád kontúrjait. Az éjszaka közepén hazacsörögsz, anyád álmosan szól a kagylóba. Amikor megkérdezed, mindenki jól van-e, mert attól tartasz, két hete áram alatt hagytad a vasalót, kinyom. Ha rád tör a honvágy, előkapsz egy kis csalamádét a hűtőből, könnyed a savanyúságlébe csöpög.
Péntek délután indul a vonatod, még nem szoktál hozzá, hogy érdemes mindenhova egy órával hamarabb elindulni, a könyököddel vágsz utat magadnak a mozgólépcsőn. Négy perced van kiérni az utolsó vágányhoz. A vagonban alig találsz helyet, bepréseled magad egy néni mellé, a csomagokat a lábadhoz teszed, a tájat figyeled: gyárépületek, roncstelepek, hullámzó dombok, családi házak, alföld, tanyák, templomtornyok, panelek, őzek a vetésben, elhagyatott bakterházak, felújított állomásépületek, erdő, holtág, vasúti híd, mező, a településjelző tábla után a mezítlábas kisfiú fogad.
A sugárúton mostanában cserélődnek a boltok, a lángosos bódé azóta zárva, hogy Lenke néni meghalt, az utószezonban álmatag turisták köröznek a korzón, a parkban halmokba hordva az avar, beléd ivódtak az utcák és terek nevei, fejben felvázolod az autó útvonalát. Mindenki ismer mindenkit, az anyád számodra ismeretleneknek int a szélvédő mögül. Akkor érzed magad először otthon, amikor megpillantod a beszürkült kockaházat a nagy kerttel. Érik a füge, kékül a szőlő. Kirámolod a túrazsákból a szennyest, elindítasz egy mosást. Csendes a porta, a kerti tónál nagyapa ücsörög egy hokedlin, számolja az aranyhalakat. Hozol magadnak is egy sámlit. Szótlanul ültök egymás mellett. Hűl a levegő, összébb húzod a kabátot. Lassul a lélegzetvételed.
Vissza a tetejére