Serduszko
Nyakig merülök a tengerbe. Hideg. Jólesik. Csupa libabőr leszek. Marja a sebeimet, de érzem, hogy amin átesek, az egyfajta tisztulás. Katartikus élmény – ezt állította Viola, a barátnőm, aki mikor megtudta, hogy nem voltam még a tengernél, meghívott magához Lengyelországba. Ő minden nyáron egy hetet tölt a parton, figyeli a naplementéket, várja a napfelkeltéket, simogatja a macskája pici, törékeny fejét, letelepedik a homokba, és képeslapokat ír. Többek közt nekem. Serdecznie pozdrawaiam, írja a végére. Én is ezt fogom tenni, ott ülök majd mellette jövő nyáron, és simogatom a macskát, iszom a sört, és várom a naplementét. Violát az interneten ismertem meg, és még nem találkoztam vele. Sokszor írunk egymásnak, főként csip-csup dolgokról. Azzal kezdtük, hogy kik vagyunk, mit tanulunk, és pár nappal később már minden titkomat tudta. Küldtünk egymásnak fotókat is. Viola gyönyörű, a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam.
A holt-tengeri só jót tesz a bőrnek. Anyám ezt olvasta valahol. Rögtön másnap bement a drogériába, ahol kétkilós csomagokban árulták. Úgy jött haza, jól megpakolva, mintha egy kisebb tengert szeretett volna mesterségesen létrehozni a fürdőszobában. Langyos vizet engedtünk, s félrebillentett fejjel méregettük, mennyire lehet a víz a sótól koncentrált? Milyen mennyiségtől nem oldódik már fel? Mintha felfeküdhetnék egy kád víz tetejére – mintha lenne tétje. A fürdőkádban, mikor a vízbe lépek, látni, a bokámról folyó vér hogyan lebeg el, képez aurát lábaim körül. Így, ebben a formában régen fürödtem már, de anyám ragaszkodik ahhoz, hogy kipróbáljuk. A fürdőszobánkban két bútor van: egy komód, amiben a törölközőket tároljuk, és egy hosszú polc, azon egymás hegyén-hátán állnak a kozmetikumaink, egyik sarkában meg a poros magnónk, benne egy válogatáskazetta. Még apa készítette az első évfordulójukra, 1980 körül. Egyszer, pár évvel ezelőtt megpróbáltam eldugni a kazettát, mert nem értettem, miért ragaszkodik apa emlékéhez, vagy legalábbis ehhez a vállalhatatlan zeneválogatáshoz. Hetekbe telt, mire feltűnt neki a kazetta eltűnése. Akkor viszont szobormerev arccal jött be a szobámba, és csak annyit mondott: add vissza. Kidobtam, hazudtam. Nem dobtad ki, felelte ő, és a szekrényemhez ment, polconként hajigálva ki a ruháimat. Az alsó polcra, a farmerjaim mögé rejtettem a kazettát, de nem szóltam. Valamiért azt képzeltem, a hallgatásom majd igazzá teszi állításomat, és a tekercs eltűnik.
Anyám felül a komód tetejére, amíg én elfekszem a vízben. Meztelen vagyok. Szeretném kiküldeni őt a szobából. Nincsenek habok, csak a sós víz. Nincs, ami eltakarna. Azt kérdezi, miért szőrtelenítem a fazonom. Nem tudom, mit felelhetnék, szeretném azt mondani, mert felnőtt nő vagyok, de helyette csupán megvonom a vállam. Csak. Így kényelmesebb. Tudjam meg, neki mindegy, de ez nem a leghigiénikusabb, amit az intim részemmel tehetek. Nem hiába nő ott. És nem hiába olyan. Neki is ilyen szép sötét haja volt, ne nézzek rá így, tudja, hogy mi a bajom, őt is szekálták. Volt olyan fiú, aki egy házibuliban bekormányozta őt egy szobába, aztán vetkőzni kezdtek, aztán meglátta, pontosabban először a mohó kis kezével megérezte, aztán megnézte, és meglátta, milyen dús, sötét szőrzete van, és akkor nemes egyszerűséggel visszavette a nadrágját, és szinte dühösen azt mondta neki, így nem megy, és otthagyta a szobában. Dolgok, amiket nem akartam anyámról tudni: a fanszőrzetének története. Aha, mondom, lehunyom a szemem, lebukok a víz alá.
Tíz órát vonatoztam, s kétszer szálltam át. Most egy hosszú nevű lengyel településen vagyok, egy olyan szó azonosítja a tartózkodási helyemet, amibe egyetlen magánhangzó szorult. Van nálam egy könyv, 160 złoty, egy váltás ruha és egy törölköző. Ez lenne a tenger, gondolom. Talpamba mélyen fúródtak a fenéken megült kavicsok. Óvatosan járok, gázolok mélyebbre, nyakig, de még így is belerúgok egy óriási, rejtett sziklába. A lábfejem lüktet, a só egyre jobban mar, de eldöntöttem, hogy mindez nem zavarhat. Egy lendülettel úszok pár csapásnyit. Csípi a só a szemem. A hajam ragacsos csomóba áll majd össze, hiába bontanám ki, a só- és koszrétegtől kezelhetetlenné válik, száraz lesz, és törhetetlenül hullámos. Itt vagyok – gondolom. Anyám hangja itt nem érhet el. Nem hallom, ahogy kérdezi: na, mit szólok? Vagy ha hallom is, nem én válaszolok. Nem én rángatom a vállam, és kérem meg, hagyjuk ezt a témát. Hagyjuk az epilátort, a kozmetikust, a gyantát, a hangsúlyos, szép szemöldököm, a csinos, hosszú lábaim, amiket miért csomagolok hosszú nadrágokba – ha egyszer a sok vakarózástól olyan vagyok, mint egy negatívba fordított zsiráf; barna bőr, valószerűtlenül fehér foltokkal és a küldetés lehetetlenségével, hogy valaha egy árnyalatba barnuljon az egész testem. Hagyjuk a fiúkat, és hagyjuk az új diétám, hagyjunk mindent, de leginkább egymást.
A parton hagyott holmimat nem féltem. Kinek kellene az olcsó strandpapucsom, a törölközőm, a ronggyá olvasott könyvem. Elgondolom, hogy amikor kikacsázok a vízből, leheveredek a partra, milyen finoman fog simogatni a nap, hogyan nyaldossa majd a bőröm, én pedig milyen fesztelenül heverészhetek itt, csukott szemmel, magasról téve arra, hogy ki látja a testem. Még talán a bikinifelsőm is ledobom. Nézzétek, gondolom majd. Nézzétek, ezek itt a melleim. Ilyen egy hetvenöt A méretű mell, ilyen egy test, amit még senki sem akart tüzetesebben megnézni. Most itt az ideje, hogy lássátok. Aztán eszembe jut újra Viola, és félrever a szívem. Eszembe jut, hogy akár őt is várhatnám itt, heverhetnék most az ő tengerpartján, mondjuk ölébe hajtva a fejem, és hagyhatnám, hogy simogasson, mintha én lennék a kismacskája. A víz morajlását hallom, azt szinte alig, hogy anyám levegővétel nélkül mondja a monológját. Ilyen lehetett tehetetlen kis magzatként hallgatnom őt egész áldott nap, meg apát, mikor anya hatalmas hassal, felpüffedt bokákkal ült az öblös, sárga fotelünkben, és esténként, munka után, apám mesét olvasott a széttárt lábaknak. A tengerpartomon fekszem, és hogy mulattassam magam, arra gondolok, anyám valójában lengyelül karattyol, és én nem érthetem a szavakat, az egyetlen dolog, amit fel tudok dolgozni, az intonációja, s szórakozottan rajzolom görbéit a homokba. Kezem alatt a langyos víz vagy a langyos homok terül el. Egyre megy.
A szomszéd szobában éles hangon csörren meg a telefon. Anyámnak le kell szállnia a komódról, át kell mennie a nappaliba, ott kell hagynia engem, és én már csak távolabbról, tompábban hallhatom, hogy mit beszél. Tulajdonképpen semmi nem változik: az intonációs görbe marad, egy szláv nyelv, én pedig végre magam maradhatok. A szemhéjaimon áttörő narancssárgás fény sápadtabb lesz, a plafonról lógó neonlámpa fénye. Kinyitom a szemem. Kimászok a kádból, az ajtóhoz megyek, és kulcsra zárom. Elindítom a magnóban apám öreg kazettáját. A Dance the night away épp véget ér, kopogás, kaparászás, szünet, és kezdődik a Rolling Stones Miss Youja.
Talpam alatt hideg a járólap. Mint egy kígyó, kezdek tekeregni a zene ritmusára, kibontom a kontyom, kezem combomhoz tapad, elképzelem, hogy a tengerparton, a homokba süpped a lábam, és táncolok, táncolok egyedül, aztán hogy mögöttem megjelenik Viola, és a kezem a kezévé változik. Viola énekelni kezd egy régi lengyel népdalt, dwa serduszka, hümmögi majd, míg elém térdel, és fejét a hasamnak dönti, most ő lesz az én kismacskám, én a haját simogatom, arra gondolok, bár mégis tudnám ezt a nyelvet, akkor elmondhatnám, hogy nem is Viola ő, hanem a Botticelli Vénusza, hogy valójában egy északi Vénusz ő, mert erre gondoltam, amikor először láttam őt a képen. Nem tudom, ő mit gondolhatott rólam, amikor megnézte a fényképemet. Sokat hezitáltam, míg végül kiválasztottam azt a fotót, amin távolról látszok, a Városmajorban ülök egy padon, és olvasok lehajtott fejjel. Anyu lőtte rólam egy éve.
Viola feje a köldököm alatt pihen egészen addig, amíg a kazettaszalag kifut, és hangos kattanással fel nem pattan a lejátszó gombja, én pedig kinyitom a szemem, a tükörben meglátom magam, az elnyíló szájam és a fájdalmas grimaszom. Figyelem széttárt lábaim. Tenyerembe nyalok, elképzelem, hogy Viola puha ajka az, és arra gondolok, biztos ilyen finom, ilyen sós az is, pont, mint a tengerem.
Vissza a tetejére