Bérczes László

2005/2 - Kedves Lajos!2000/1 - Szolnok, színház, iskola (töredék)

Szolnok, színház, iskola (töredék)

"Te is megdöglesz!" – mennydörgi felém egy recsegő, zengő mély hang a pult túloldaláról. Elhasznált, roncsolt, felpuffadt test, üveges, végtelen messzire bámuló tekintet, a kézben rövidital. Egyoldalú ismeretség, én ismerem őt a színpadról. Zavartan elnézek oldalra, dünnyögök valamit, mintha nem lenne mindegy. Annyit azért tudni vélek már a színházról, hogy megállapítsam: ez a színész, akiről különösebbet nem gondoltam korábban, illetve azt tudtam, hogy az arcunk – évekkel azelőtt, a Zolnay-filmek idején – igencsak hasonlított egymásra, és engem sokszor összetévesztettek vele, gyönyörűen játszhatná valamelyik, akármelyik Csehov-hőst. Végérvényesen elveszett, keserű hős lett belőle. Aztán néhány hónap múlva elkerülök Szolnokról, fel, a fővárosba, még látom őt a Petőfi Sándor utcában, a járda szélén húzódó betonkorláthoz támaszkodik. Nem, nem megyek oda hozzá, végül is nem ismerjük egymást, de hát mindegy, nem is mehetnék, filmforgatás van. Gothár forgat, később látom is a moziban, Idő van. Aztán új munkahelyemen lapzártakor odaszólnak: "Írjál néhány sort, más itt nemigen szerette Zala Márkot. Valahogy mégiscsak meg kéne emlékezni." Én meg teljes kétségbeesésben ülök az üres lap felett, ekkor derül ki, mennyire nem vagyok profi. Tíz perc alatt kellene néhány sort lekörmölni, az újságnak mindegy, mit, én meg csak tehetetlenkedek, és azt az egyetlen mondatot mondogatom magamban századszor, azt, amelyiket felém dobott akkor egyszer a pult túloldaláról.
 
*
 
"Nem szokás, hogy egy lap a saját kritikusával szemben ellenvéleményt közöljön..." Ülök a Néplap szerkesztőségében, velem szemben a kultúrrovat vezetője, és magyarázza, miért nem jelenhet meg az írásom. Magamban háborgok, de háborgásomnál nagyobb a titkos örömöm. Komolyan vettek, behívtak, tárgyalnak velem, sőt, ajánlatot tesznek: "...viszont az írás színvonala megfelelő, jó lenne, ha..." Életem első színikritikája ez, csak úgy az utcáról – és én tudom csak igazán, most utólag különösen, mennyire az utcáról, hisz ott akkor nem tudok én semmit a színházról, életemben ha tíz előadást láttam addig –, de akkora élmény volt az Athéni Timon, és olyan dühítő a Néplap se hús, se hal kritikája, hogy én, az önmegvalósító vidéki ifjú titán tollat ragadtam, és felfedeztem a spanyolviaszt (1999-ből visszanézve, a Székely Gábor rendezte Athéni Timon színháztörténeti jelentőségét tekintve véletlenül nem is fogtam mellé). Szóval a szerkesztő magyaráz, én ifjonti dühvel, de azért jóleső elégedettséggel hallgatom. Elkezdek majd filmkritikákat írni. "Tudod, a színikritikusi hely egyelőre foglalt..." Aztán színikritikák is következnek, én a kritikusi távolságot mereven tartom, a klubba nem járok, ne befolyásoljon a személyes ismeretség. És ez így megy egy darabig.
"Könnyű neked, addig jó, amíg nem hullik a hajad" – szól hátra a tükörből, és közben aprólékosan igazgatja a hajszálakat fejebúbján. A gimnázium igazgatóhelyettesi irodájában toporgok, és jól megjegyzem, a nagy ember is hiú, hát persze. Lopva a tükörbe pillantok, milyen jó, hogy nem hullik a hajam, és úgy tehetek, mintha ez nem is érdekelne. Most léptünk ki a diritől, drága atyai barátomtól, Pálditól, ő is jön majd utánunk, csak még gondosan elrakja a konyakospoharakat. Indulunk valamelyik tanterembe, ott szorong már az összes vargás színházőrült, sokan vannak. Félórával ezelőtt jött a hírnök: "Már a tanács előtt csattog a csizmája!" Fejek gyűltek az emeleti ablakokban, zsibongva bámulták, amint a szolnoki westernhős átkel a zebrán. Aztán a tanítás utáni délutáni csendben mindenki vigyorogva hallgatja, ahogy a gondosan vasalt csizmák megütik a lépcsőfokokat. Jön Isti. Szolnoki boldog idők. Tehetséges idők. Amikor a csizmasarkakat még nem a megkeseredett, kiszikkadt düh veri a kőhöz. Csak megy egy ember, aki önazonos. Ez van most, amikor Paál Isti a hajszálakat igazgatja. A csizma orrát még hátul, a boka felett a farmernadrághoz dörgöli, hadd fényesedjék, indulhatunk. Nem tudhatom már, melyik előadást beszéljük most meg, talán a Tangót, talán az Übüt vagy a Ványa bácsit. Az bizonyos, hogy nem a Hamletet, akkor most itt volna vele Lajos testvér is, Kovács Lajos, aki éppen ma hívott fel Gyuláról, és ki tudja, miért, a Varga Katalin Gimnáziumot emlegette.
Múlt, minden múlt. Azt hiszem, mögöttem. a java. A java idő. Az, amikor tekintélyes fehér köpenyben toporgok Paál Isti mögött, és még eszembe sem jut, könyvet fogok róla írni. Akkor ő már Veszprémben él, vak édesanyjával és egy dühödt macskával, és a csizma a puskával együtt a szoba sarkában porosodik. Istin tornacipő, a konyhaasztalon egy üveg száraz fehérbor, tudod, töményet nem lehet, mondja. Ez úgy nagyjából a végnek vége.
Most, hogy az utolsó hajszálat is beigazította, rámmosolyog: "Gyerünk, amigo!"
 
*
 
"Nem, nincs most órád" – mondja majd Éva a titkárságon. Reggel felhajtok egy felest, aztán még egyet, csatangolok a városban. Az iskola felé kellene menni, és nem, a lábaim valahogy másfelé indulnak. Valami sajdul belül, a fejem majd széthasad, a lelkiismeretem dobol-lüktet-kiáltoz: "neked most órád van, és ha nincs is, neked az iskolában a helyed!" De nem. Sunyítok, lapítok, és nem merek betelefonálni. Nyolcadik éve vagyok itt, tanítom az angolt meg minden egyebet, tudom, nem is rosszul. És most nem merek betelefonálni. Mi legyen? Ácsorgok a sarkon, a biztonság kedvéért benyomok két kávét... Hát persze: be a színházba!
Majd ők megkérdezik. "Nem, nincsen órád" – mondja nevetve Éva, szívemről egy nagy kő. Ülök ott a színházban, megkönnyebbülten fecsegek, benézek a klubba, ismerősök, barátok közé. Holnap majd újra tanítok, a tanévet megcsinálom rendesen, az osztályomat elballagtatom, de ott, akkor, amikor Márton Éva leteszi a kagylót és én kényelmesen hátradőlök, tudhatom, nem vagyok már tanár. Gyönyörű nyolc év volt, nem tudom, de érzem, el kell menni. El az iskolából, el Szolnokról.
1984-et írunk, mellesleg a Szigligetiben is elkezdődik egy másik történet.

Vissza a tetejére