Vérszegény történet öreg Móré házáról, Titiről, egy betörésről és egy festményről
Az volt a híre, hogy kísértetek járják. Lakatlanul állt a falu szélén, az erdő alatt. Jól megépítették, mert az öreg Móré már rég elpatkolt, de a ház még mindig épségben állt a csukott zsalugátereivel.
Alkonyodott, amikor elindultunk. Az erdőszélen kerültünk a nyálkás őszi avarban szanaszét heverő lyukas lavórok, rozsdás konzervdobozok, korhadt olajoshordók között. Nem szerettük volna, ha bárki észrevesz. Derengett még, amikor a ház fölé értünk. Leültünk egy kidőlt fatörzsre, rágyújtottunk, méregettük odalent a ház megfeketedett, mohás cserepeit. Vártuk, hogy besötétedjen.
Öreg Móréról keveset tudtunk, de az is sok volt. Gonosz és aljas, talán gyilkos is. A háború idején zsidókat bújtatott a pincéjében. Kicsalta az értékeiket, aztán feljelentette őket. Vénségére megzavarodott, lelkifurdalás gyötörte: arany ékszereket, régi ezüstpénzeket osztogatott az utcán a gyerekeknek.
Így beszélték.
Ahogy a hold feljebb mászott az égen, leereszkedtünk a hűvös sötétségbe. Lábunk alatt avar zizegett, gally roppant. Körbejártuk a házat, lenyomtuk a kilincset, bekopogtunk a zsalukon, aztán az erdő felőli oldalon felmásztunk a tetőre, a padlásablak mellett megbontottuk a cserepet, benyúltunk, kiakasztottuk a záróvasat, felnyitottuk a fémkeretbe foglalt, drótszálas üveget, még egyszer körülpillantottunk, aztán bemásztunk a nyíláson. A padlás szinte üres volt. És mégis tele. Egyszerre szellős és fullasztó, mint minden padlás. Átjárta a levegő, mégis már egy másik világ tartozéka, ami elkülönül mindentől, ami nem az a ház, nem annak a tere és ideje, nem annak a múltja. Hallgatóztunk, majd a tenyerünkkel takart lámpák fényénél görnyedten elindultunk a gerendázat alatt arra, amerre a lejárót sejtettük. A meredek falépcső a kamrába vezetett. Én mentem elöl. A lépcső is szinte üres volt, néhány rozsdás egérfogó, egy kosárban poros dió. Lent a szokásos: polcokon üvegek, mérleg és súlyok, gyúródeszka, zsírosbödön, a magasan lévő, apró ablakon holdfény derengett. A ház belsejébe nyíló ajtó előtt elbizonytalanodtam: innen még visszafordulhatnánk, elhihetnénk, hogy nem történt semmi, mögöttünk a lépcső, a padlás, a nyitott ablak, az erdő, az ég…
A kilincs sem, az ajtó sem nyikordult. A konyha tágas volt. Középen asztal és székek, a sarokban konyhaszekrény, elhúzható üvegének vájatába tűzve fényképek, az átellenes falon tűzhely, ládában tűzifa. Az udvarról nyíló bejárat mellett fogas, rajta hosszú, súlyosnak látszó bőrkabát, szalmakalap, esernyő, a földön cipők, egy pár kopott bakancs. Jobbra és balra egy-egy üvegezett, elfüggönyözött ajtó nyílt a szobákba. Szájon nem, csak orromon vettem a levegőt: zavart a szag, az idegenség, az elmúlás szaga, idegen életeké és idegen haláloké, idegen félelmeké, a régieké, holtaké és elfeledetteké. Nem ijedtem meg, mégis majdnem visszafordultam, mert elillant a bizonyosság, hogy dolgunk van ott, valami felderítenivaló, ami ránk vár. De nem lehetett visszafordulni. Végig kellett csinálni, bármi sül ki belőle. Addig attól féltem, hogy lelepleződünk, észrevesznek, betörőnek néznek, végül is azok voltunk, vagy belebotlunk egy hullába. Akkortól viszont a homályban felsejlő sorsokat éreztem fenyegetőnek. A múltat.
A hátsó, az erdő felé eső szobába nyitottunk be. Dupla ágy. Két éjjeliszekrény. Az ágy bevetve. A gobelintakarón súlyos, komor díszpárnák. A fal hosszában két ruhásszekrény. Az egyiknek félig nyitva az ajtaja…
Ha érdekes ez a történet, akkor innen az. Eddig mi történt? Két kölyök valamikor, valamiért betört egy évek óta üresen álló házba. Felelőtlen, nyughatatlan, kalandvágyó kölykök. Ne mérlegeljük cselekményük súlyát, veszélyességét a társadalomra. Ez minket nem érdekel. A félig nyitott szekrényajtó. Az igen. A fogason lógó bőrkabát. Az is. A bakancs. A naptár a falon: 1968. A párnák az ágytakarón.
Nem akarózott beljebb mennem. Ijesztő volt a rend. A rendetlenség tűnt volna rendjén valónak. Az a szoba olyan halott volt, amilyen halott csak lehet valami. Kilátástalan és sivár. Elhagyatott. Semmi nem tartozott senkihez, csak volt. A díszpárnák, a hold, az erdő, a csillagok. Az élet egyetlen jele, maradéka a félig nyílt ajtó. Vonzza a szememet. Nem lehet belátni, de nem is akarok. Tudom, mi van benne. Fehér és rózsaszín ágynemű, összehajtogatott lepedők, párna- és paplanhuzatok, fehérnemű. Lehet, hogy valaki valamikor elrejtett alájuk valamit, pénzt, betétkönyvet, ékszereket. De megbizonyosodni nem akarok róla. Nem akarok semmit, csak visszamenni a konyhába, benézni a másik szobába, mert nem lehet, hogy ne nézzünk be, ha már egyszer belemásztunk ebbe az egész szarba, akkor végig kell csinálni, bármi sül ki belőle, minél hamarabb túl kell lenni rajta, aztán húzni a picsába.
– Megnézzem a zsebét?
Kinek vagy minek a zsebét? Nem értem. Megfordulok. Titi a bőrkabátra világít. Hosszú, barna bőrkabát, derekán övvel.
– Lehet, hogy ávós volt az öreg?
– Csak az ávósoknak volt ilyen?
– Mit tudom én. De nekik volt.
Közelebb lép, kikerüli az egyik széket, megáll a fogas előtt, végigpásztáz a fénnyel a kabáton.
– Lehet, hogy pisztoly van a zsebében?
– Kézigránátok. Meg egy aknavető.
Behúzom az ajtót, botorkálok a homályban, megállok a konyha közepén. A bakancs olyan, mint anyám régi bakancsa: tömpe és kerek orrú, a szárán félkörben ujjnyi vastag kötött hurka. Az asztalon viaszosvászon terítő szilva-, eper-, alma-, körte-, szőlőmintával. Megkerülöm, a konyhaszekrényhez lépek. Mérleg, mozsár, kávédaráló. Az üveg mögé tűzött fekete-fehér képek széle cakkos. Közel hajolok, az egyiken fiatal nő sílécen. Hosszúnadrágban, de csak bikinifelsőben. Pöttyös bikinifelsőben. Felém, vagyis a fényképező felé fordul, a háta mögött havas, napsütött hegyoldal. Egy másikon ugyanaz a nő izmos, inas fiatal férfival ül egy kőpadon, szinte pucérak mindketten, fürdőruhában vannak, mögöttük homályos szoboralak, talán valami szökőkút vagy csobogó részlete, a férfi átkarolja a nőt, fejük összeér, úgy mosolyognak a kamerába. Szép nő. Vagy kedves. Kedvesnek látszik.
A másik szoba felé indulok. Az ajtaja előtt elbizonytalanodom. Nem félelem, túl vagyok azon, hogy valaki bujkálna a házban, attól sem tartok, hogy múmiába, összeaszalódott hullába botlunk. Zavarodott vagyok. Mi a fenét csinálunk itt, ahol semmi keresnivalónk? Kezem a kilincsen. Lenyomom. Ellenáll, aztán tompa kattanással mégis enged. Belépek, tenyeremmel takarom a fényt… más a szag… kevésbé hideg… a padlón török szőnyeg… szemben, a szoba túlsó végén bástyányi íróasztal… karosszék hajlított fából… az ablak előtt sötétzöld függöny… gondosan behúzva… Beljebb lépek. Jobbra keskeny dívány, török párnák, színevesztett falvédő… kastély és park… tollas kalpagú lovagok… Fordulok. A másik falon zsúfolt könyvespolc, előtte asztalka… két fotel… újságtartó… festmény a falon… Megállok a szoba közepén a török szőnyegen. Kicsit megnyugszom. Ha más körülmények közt járok itt, akár otthonos is lehetne. Úgy világítok, hogy minél többet lássak… az íróasztalon zöld tányérú banklámpa… fekete táskaírógép… hamvveder… az asztal zöld posztója szürke a portól... a függöny zöldjében arannyal hímzett egzotikus madarak és pálmalevelek… Visszafordulok a könyvespolc felé. A könyvek előtt dísztárgyak… szobrocskák, zsebóra, emlékpohár… fotel mellett állólámpa… az újságtartó tele… Találomra kihúzok egy újságot… Film Színház Muzsika… 1968. május… a címlapon „Geraldine Chaplin Az idegen a házban női főszerepében”…
– Baszki, mennyi könyv! Ez nem ávós volt, ha mindet elolvasta.
Titi mellettem áll, egészen közel, vállamhoz ér a válla.
– Valami értelmiségi volt. Tudós. Vagy író, mint apád.
Elfordul. Ahogy körbepásztáz, eddig észre sem vettem, amerikai üvegkályha nikkelén csillan a fény a sarokban… a falvédőn a lovagok hárman vannak… vezetőjük előrehajol a nyeregben, gótikus süvegű úrhölgy kelyhet nyújt felé…
Titi a hátam mögött az íróasztalhoz megy, az írógép fölé hajol… Felemeli a jobb kezét… aztán mégsem üti le a billentyűket. Rám pillant.
– Megnézzem a fiókokat?
Megrántom a vállam. Ahogy visszaejtem az újságot a tartóba, a fény úgy rebben, hogy észreveszem a nőt. Engem néz. Ráirányítom a fényt. Olajfestmény. Portré. Közel életnagyságú. A könyvespolc mellett lóg a falon. Ismerős, de nem tudom, honnan, aztán hirtelen felismerem: ugyanaz, aki a fényképeken. Festve nem is a szépsége az, ami vonzza a tekintetemet. Inkább kedves. Mintha ismerném. Közöm lenne hozzá…
– Ide süss!
Titi egy hosszúkás tárgyat mutat felém.
– Mi az?
Nem felel, hóna alá szorítja a valamit, csisszenő hangot hallok, és a pengén felragyog a fény.
– Sasos. A markolata.
Hadonászik, a levegőbe döf.
– Megmondtam? Én megmondtam. Pisztoly is lesz.
Visszacsúsztatja a pengét a tokjába, leteszi a tőrt a zöld posztóra, a kihúzott fiók fölé hajol.
– Pipák – mondja. – Egy csomó pipa.
Tompa zörrenéssel belemarkol a fiókba… ahogy kiemeli a kezét, ujjai közt pipafejek és szárak meredeznek.
– Meg dohány. Old English.
Újra a nőt nézem. Vonzza a tekintetem. Sötét haj, sötét szem, nyaka, válla meztelen. Úgy képzelem, ruhátlanul állt modellt. Tizenöt éves vagyok, a képzeletemben minden szép nő meztelen. Nem néz rám; elnéz mellettem. Valahová a sötétbe, a hátam mögé. Követem a tekintetét a fénnyel is… a faliszőnyeg… a dívány… közelebb lépek… a középső lovag jobbjával a nyeregkápát markolja, baljával a serlegért nyúl… megfordulok, a festményre irányítom a fényt… még mindig nem tökéletes… leülök a dívány szélére, halkan nyiszognak a rugók… felpillantok, a nő a szemembe néz…
Titi megtalálta a pisztolyt is. Nem azt, amit remélt, hanem egy kovás török pisztolyt ezüstberakásos markolattal. De mindez megint nem érdekes. Egy óra múlva már kilométerekkel odább, a kórház kazánházának lapos tetején cigarettáztunk. Jegenyék sötét árnyai rajzolódtak az égre, a hold fehéren világított a fejünk fölött, a kórház macskái gyanakodva figyelték a mozdulatainkat. Titi a tőrt és a pisztolyt az övébe tűzte, és elhozta az egyik pipát is.
– Menj a picsába. Nem vagyunk tolvajok.
Röhögött.
– Nem is. Betörők vagyunk.
Én megúsztam, de Titi évekkel később valóban az lett: betörő. Voltak kisebb-nagyobb balhéi, aztán belekeveredett egy képrablásba, ami irgalmatlan nagy vihart kavart, elkapták őt is, és évekre lesittelték. Régen nem voltunk már barátok, mégis úgy éreztem, meg kell látogatnom a börtönben. Nem fogadott, azt üzente egy sanda pofájú smasszerrel, hogy nem ismer, nem tudja, ki vagyok, hagyjam békén, vagy mondjak csak egyetlen érvet, mi haszna belőle, miért jó neki, ha szóba áll velem. Ilyet nem tudtam, így hát nem találkoztunk. Újra eltelt egy évtized, vagy több is, amikor ismét hallottam felőle: egy osztálytalálkozón, egy kiábrándítóan sokadik évfordulón említette valaki, hogy meghalt.
– Hogyan?
A mesélő, egy elvált asszony, akinek a testéről esténként sokszor képzelődtem réges-régen, elnevette magát.
– Ahogy élt.
– Miért, hogy élt?
Úgy bámult bele az időbe, mint egy amnéziás, aztán rám nézett a világoskék szemével, ami semmit sem változott.
– A te barátod volt. Ha valaki tudja, te tudod.
Megvontam a vállam.
– Elköltöztünk, és többé nem találkoztam vele.
Elmosolyodott.
– És addig? Jó kis páros voltatok. Az ikrek. Tudtad, hogy így hívtak a hátatok mögött a tanárok? „Már megint az ikrek!” „Az ikrek hol vannak?” Hülyék voltatok: mindig együtt hiányoztatok.
Valami nagyszabású dolgot vártam, medvéket, fegyvercsempészést vagy ilyesmit, de Titi valóban úgy halt meg, ahogy élt: agyonlőtte magát egy üresnek hitt fegyverrel, amire engedélye is volt.
Mindezt nem mesélném el, talán soha eszembe sem jut, ha a napokban nem történik velem valami. Titi azon az éjszakán öreg Móré házából megfújta, amit megfújt, de én sem jöttem el üres kézzel. Nem tudom megmondani, mire számítottam, miért jutott eszembe, hogy betörjünk az évek óta elhagyottan álló, erdőszéli házba. Mert tagadhatatlanul én voltam a felbujtó. Azt hiszem, tudni szerettem volna az igazságot. Az árulóról és elárultakról, a bűnösről, aki beleőrült a lelkifurdalásba. El tudom képzelni, hogy titkon azt reméltem, megkínzott emberek oszladozó hulláira és csörömpölő csontvázakra bukkanunk a pincében, amije különben nem is volt a háznak. Kifelé Titi ment elöl. Már a padláslépcsőn járt, amikor én még visszaléptem a kamrából, és a konyhaszekrény üvege mögül kiemeltem az egyik fényképet. Hogy miért, ne kérdezzék. Zsebre dugtam, és sem Titinek, sem másnak nem mutattam, soha nem is beszéltem róla. Öreg Móré házát rég elfelejtettem, a faluban sem jártam időtlen idők óta, ám néhány nappal ezelőtt egy antik bútorokkal és régiségekkel kereskedő bizományi áruház galériájában megláttam a festményt. Nem ismertem fel azonnal. A sok-sok kép, tájképek és csendéletek, a kirakatokon bezúduló napfény, a körút zsivaja… azon az éjszakán csönd volt és sötétség… Megnéztem, aztán tovább sétáltam a mediterrán kisvárosokat, pipacsos alföldi réteket, vadászjeleneteket nézegetve. De valami megfogott, mert néhány perc múlva visszatértem, alaposabban is szemügyre vettem a képet, és akkor már derengeni kezdett.
Milyen felszínes így: „valami megfogott”. Mi az a valami? A szépsége? A képé? A lányé? Egyáltalán szép az a lány? Csontos arc, határozott vonások. Igen, nekem szép. És ez is milyen üres. Mi az, hogy szép? Bájos? Kecses? Kívánatos? Titokzatos? Mi az, hogy titokzatos? Nem csak attól titokzatos, hogy nem ismerem a történetét? Hogy találhatnám meg a megfelelő szót, ha még azt is képtelen vagyok megfogalmazni, hogy mit érzek? Mi vonz benne? Mit látok rajta? A halált? A szerelmet? Bárcsak a szempár mögé láthatnék. A barna szemén, a festék rétegein át az agyába, a vásznon át a falba, a vakolaton és a téglákon át az időbe, hogy megtudjam, mire gondolt, mit érzett. Hogy megtudjam, mi történt akkor és előtte és utána. Mert ez már nemcsak az ő történetük, akik nincsenek, a szerelmes lányé, akiről semmit sem tudok, de legalább láthatom őt, és egy férfié, akiről még a semminél is kevesebbet tudok, nemcsak az övék, hanem az enyém is.
A mahagónipult védőbástyája mögött gubbasztó kontyos, ősz hölgyhöz fordultam, aki udvariasan köszöntött, amikor a helyiségbe léptem, ám azóta ki sem emelte az orrát egy tenyérnyi vastag katalógusból. Valósággal felvillanyozódott.
– Jó a szeme, kedves uram – lelkendezett, és meglepően fürgén bújt elő erődje robusztus fala mögül. – Ez egy jó kép.
Orrára biggyesztette szarukeretes szemüvegét, mely láncon függött a nyakában, és leplezetlen elismeréssel nézett fel rám; okos szemét ijesztően felnagyították a vastag lencsék.
– Megmondom őszintén, kíváncsian vártam, hogy ki lesz az, akinek feltűnik a sok… – köhintett, tekintete végigrebbent a kikötői részleteken, muskátlis ablakokon – …egyéb között.
Mindent szerettem volna tudni, neki pedig elfelhősödött a homloka, és már-már pironkodva ismerte be a kudarcát.
– Uram, minden kérdésére ugyanazzal a válasszal szolgálhatok: nem tudom. Nem tudom, ki a festő. Nem tudom, ki a modell. Nem tudom, ki volt a megrendelő. Egyet tudok csak, azért viszont fél évszázados szakmai tudásommal felelősséget vállalok: a kép nagyon jó. Hogy úgy mondjam: kvalitás. Vérbeli festő festette. És tudok még valamit. Hetven évnél biztosan régebbi, száznál viszont fiatalabb. Ha óhajtja, részletesen is kifejtem, hogy miért.
Sóvár tekintetét látva nem lehetett kétséges, hogy örömet szereznék neki, ha óhajtanám, így hát meghallgattam rövid és meggyőző szakmai értékelését, mely a festés technikáján, az ecsetkezelés módján kívül a festékanyag és a keret elemzését is magában foglalta. Valamit valamiért, gondoltam, és merészen nekiszegeztem a kérdést, hogy vajon megtudhatnám-e, ki hozta be a képet.
– Ezzel kezdtem volna – nézett rám megrovóan –, ha nem tudnám bizonyosan, hogy a… – köhintett – …a személy, aki hat héttel ezelőtt letette a pultra, nem az igazi eladó.
– Azt mondja, feltehetően lopták?
Három végtelen másodpercig úgy nézett rám, mint aki éppen ráébred, hogy elvesztette a pénztárcáját, aztán összeszedte magát.
– Feltehetően – mondta. – Úgy is mondhatjuk.
Felnézett a képre, a fiatal lányra, majd anélkül, hogy akár csak a szája sarka is a leghalványabb mosolyra húzódott volna, megkérdezte:
– Nos, uram? Komolyak a szándékai?
Péntek volt. A zsebem sem dagadt a pénztől, azt meg sosem tudom, hogy a kártyám hogy áll, hétfőig félretetettem a képet. Délután lótottam-futottam, influenza elleni oltás, zárás előtti búcsúbuli lengyel almaborral a Kispolszkiban, később néhányan leléceltünk, hogy az elvitelre átállt piaci kocsmában – ahol bort nem mértek, de műanyag kávéspohárban száraz martinit igen – közös barátnőnk frissen született ikreire koccintsunk… Mire hazaértem, szinte megfeledkeztem a képről, de amikor eszembe jutott, akkor eszembe jutott a fotó is, amit a konyhaszekrény elhúzható üvege mögül emeltem ki, és tettem zsebre.
Megtaláltam. Könnyű dolgom volt, tudtam, hol keressem. Ha megvan, egy helyen lehet, gondoltam: a régi pénzek, világháborús kitüntetések meg más hasonló, özönvíz előtti relikviák között. Kihúztam az komódfiókot, és elszontyolodva vettem kézbe a kötegnyi milpengőst, a Signum Laudist és a Károly-keresztet, apai dédanyám gyűrűjét, a sárgaréz pecsétnyomót a nyillal átlőtt medvével meg a többi biszbaszt, amit valaha, még a történelem előtti időkben, a gyerekkoromban olyan nagy becsben tartottam. Gyerekkoromban, ami most, kezemben hajdani kincseimmel, megdöbbenésemre egészen közelinek tűnt. Az volt az érzésem, hogy az idő összezsugorodott, vagy inkább egymásra tolult, összemosódott, ami sok-sok éve volt, az mintha tegnap lett volna, ami tegnap történt, az meg eltávolodott. Nem tudtam, örüljek-e ennek, és azt sem, hogy nincs-e mindig így, ám nem mindig vesszük észre, csak azokban a kivételes pillanatokban, amikor kibillent valami, és az érzékelésünk kiteljesedik, képesek vagyunk felfogni, hogy az idő nem egymásutániság, hanem egyidejűség, és olykor megtörténhet, hogy ami elmúlt, az előttünk van, ami mögöttünk van, az a jövő.
A fénykép ott volt. Négyzet alakú, cakkos szélű fotó. Azt reméltem, találok a hátán valami feliratot, évszámot vagy legalább egy keresztnevet, aminek régen nem tulajdonítottam jelentőséget. De a kép hátán semmi sem volt. A bikinis lány, akit annak idején felnőtt nőnek láttam, mosolyog, jobb kezében síbotot tart, a bal kezével int. Én nézem, tehát nekem int, nem a halottnak, aki egyszer a helyemen állt. Vagy ült. Néztem a lányt a napsütött, havas domboldal előtt, és fájt, hogy amit a kezemben tartok, az csak egy darab papír. Belöktem a komód fiókját, bementem a dolgozószobámba, bekapcsoltam a számítógépet, a fényképet nekitámasztottam az öklömnyi folyami kavicsnak, amit nehezéknek használok, és írni kezdtem…
Jól ment, éjfél is elmúlt már, amikor kidőltem, és bekalapáltam a gépbe az aznapi utolsó mondatot – „Jól ment, éjfél is elmúlt már, amikor kidőltem…” –, aztán bezuhantam az ágyba. Nem vesztegeti az időt, már itt is az álom. Alkonyodik. Az erdőszélen járok, lyukas lábosok, roncsolt tűzhelyek közt csúszkálok a nyálkás, rothadó avarban. Tudom, hol járok, és nem akarom átélni ugyanazt. Nyomaszt ez az álom. Mit szól apám, ha lebukunk? Szigorúan néz. Kegyetlenül. Száját pengevékonyra húzza a harag. Rég halott, de már sokszor találkoztunk azóta. Álmodok. Kicsit megnyugszom. Reménykedem, hogy nem is áll a ház. Rég lebontották. Sötét van. Ronda, fekete sötétség. A padláson vagyok. Ablak csukva, a tető sehol sincs megbontva. Titi is halott. Fejbe lőtte magát a fasz. Rádöbbenek, hogy egyedül vagyok. Bazdmeg, nekem mindenkim halott! A szüleim. A gyerekkori barátaim. Alattam valami nagyon rossz van. Kérgesre száradt vértócsák. Megkínzott emberek hullái a pincében. A csontváz jobb lenne. A csontoktól nem félek. A hulla rosszindulatú. Még szinte él, van, bűzlik, oszlik. A csontváz halott. Száraz és kopog. Nincs is pince, mondja Titi. Hülye vagy? Nem emlékszel? Emlékszem. Hogyne. A hullák mégis ott vannak. Véres hullák. Áldozatok. A lányé is. Vérben ázik a pincében. Véres ékszerek az íróasztalfiókban. Apa megnyúz, ha megtudja. Arany ékszerek. Amiket osztogat az öreg. Megzavarodott. Beleőrült. Így beszélik. Miért nem kérdeztem meg apámtól? Mindent tud. Azt is tudta, hogy az öreg Poós testőr volt. Tengerimalacokat tenyészt a kísérleti labornak. Száz és száz tengerimalac. Mennyezetig tornyosuló ketrecekben. Mindet ki akarjuk szabadítani. Hogy ne öljék meg, ne kínozzák őket a laborban. – Apa, az öreg Poós hóhér volt? – Eszed tokja hóhér. – Azt beszélik, hogy hóhér volt. Szadista hóhér. – Eszed tokja szadista. Testőr volt a palotában. – A királyi palotában? – Ott. – Milyen királyi palotában? – A budaiban. A várban.
Álmodok, álmomban is tudom, hogy álmodok, és szomorú vagyok, mert tudom, hogy ha felébredek, szomorú leszek, hogy csak álom volt, hogy már soha nem találkozhatok apámmal, csak ilyenkor, álmomban. Nem szeretnék lemenni, jól vagyok itt a padláson, kivárom a sötétben, amíg felébredek
– Gyerünk – löki meg a vállam Titi. – Ne szarj be, ez egy vérszegény történet!
Vissza a tetejére