Asztaltáncoltatás
– regényrészlet –
Elkészült az érettségi tablónk. A fényképeken természetesen mind Bocskai-dolmányt és aranyrojtos nyakkendőt viselünk. Akinek nem volt sajátja, az kölcsöndolmányba bújt. Megvolt a ballagás is. Zúgolódtunk ugyan, amiért igazgatói utasításra a „nagyon is német” Gaudeamus igitur helyett a tősgyökeresen székely Elmegyek, elmegyek-et kellett énekelnünk, de a gimnázium területét elhagyva a napsütötte utcákon már csak rázendítettünk azért a Gaudeamus igiturra. Aztán már csak a felkészülés hetei voltak hátra. Komolyan vettem a tanulást. Otthon a szállásadóim lábujjhegyen kerülgettek, a kedvenc ételeimmel etettek, lesték a kedvemet. Nem jártam már el sehová, a lányokat messze elkerültem, a kedvenc P. Howardjaimhoz se nyúltam, naphosszat csak a tételeket magoltam, és máris nagyon meg voltam elégedve magammal. És ehhez képest aztán már szinte csak ráadás, hogy kitüntetéssel érettségiztem.
1940 júniusa van, gyönyörű kora nyár. A bankettig hátralévő utolsó napokon biciklire ülök, és még egyszer körbekarikázom a várost és környékét. Üldögélek a Zagyva-parton, nézem a vizet, sütkérezem. Búcsúzom attól a helytől, ahol nyolc év alatt gyerekből felnőtt lettem. A banketten úgy berúgok, mint a disznó.
Hazaköltözöm anyámhoz a Mohács utcába. Anyám tudomásul veszi, hogy leérettségiztem, de nem csinálunk nagy ügyet belőle. Megyek az apámhoz. Ő nagyon megdicsér, aztán azt mondja, hogy beszéde van velem, várta már ezt a napot. Nagyot dobban a szívem. De tévedek: nem a múltamra gondol. A jövőmet kell megbeszélnünk.
Azzal kezdi, hogy egyetemi felvételre zsidóként gyakorlatilag nem számíthatok. Ha valami véletlen folytán mégis felvennének valahová, semmit sem érnék vele, diplomás állásról nem is álmodhatnék. Hacsaknem valahol külföldön, de az sem járható út, Európában nincs remény rá, hogy befogadjanak. Egy-két dél-amerikai országban talán, de ahhoz hatalmas elszántság és rengeteg pénz kéne.
– És ha Oroszországba mennék? – próbálkozom. – Mégiscsak orosz az anyám.
Az apám felcsattan:
– Eszedbe ne jusson! Neked fogalmad sincs, mi van ott! Azonnal letartóztatnának, nem élnéd túl.
– Miért? – erősködöm. – A vörösök is csak emberek. Most ráadásul még a németekkel is jóban vannak.
De csak legyint ingerülten. Belátom, hogy erről nem lehet vele tovább beszélni.
– Hát jó. Maradok a fenekemen. Zsidó vagyok, és kész – mondom, és arra a furcsa anyakönyvi papíromra gondolok. Én nem merem szóba hozni, bár félni épp attól félek, hogy ezzel gyávának mutatkoznék. Figyelem az arcát, de a szeme sem rebben. Azzal folytatja, hogy egy nem remélt egyetemi felvétellel is legfeljebb csak halasztást kaphatnék a várható sorozáskor, de előbb-utóbb akkor is be kell vonulnom munkaszolgálatra. Azaz még mindig úgy járok a legjobban, ha szakmát tanulok, műszaki ismereteket szerzek, és akkor jelentkezem majd csak a műegyetemre, ha megváltoznak végre a politikai viszonyok, és nem sújtja többé törvény a zsidókat. Mert hát Hitler nem dacolhat a végtelenségig az egész világgal, előbb-utóbb biztos, hogy vereséget fog szenvedni. Ezen aztán elvitatkozunk, de végül is ráhagyom. Az apám fia vagyok, zsidó vagyok, ő tudja, mi a jó nekem. Majd szól – mert megígérte –, ha sikerül valahol elhelyeznie engem.
– Volt egy nagy könyvesbolt ott az apám bankfiókja mellett, Szalainak hívták a tulajdonosát, jó barátságban voltak az apámmal, össze is jártak. Az apám pedig, ha meglátogattam, bevitt néha a hogyishívjákjába, a boltjába, és ott kedvezményes áron kaphattam könyveket. Földrajzi meg mit tudom én, milyen sorozatokat. És amikor jöttek megint a zsidótörvények, azt mondja egyszer ez a Szalai, hogy na… hát hogy ő adoptálna engem.
– Micsoda? Hogy örökbe fogadna?
– Igen. Nekik nem volt gyerekük, én pedig, úgy látszik, tetszettem nekik, nem tudom, miért. Rossz ízlésük volt. De az apám persze hallani sem akart erről.
– Egyszerűen csak azt mondta ez az ember a barátja gyerekének, hogy gyere, fiacskám, én téged adoptállak?
– Ott előttem mondta az apámnak. Ő meg odafordult hozzám, és megkérdezte: na, mit szólsz hozzá?
– És mit szóltál?
– Hogy szó sem lehet róla.
– Viccelt?
– Lehet. De én nem nevettem. Most képzeld el, hogy valaki… Iksz Ipszilon… egyszer csak rád néz, és azt mondja, hogy ő lesz az apád!
Pár hétig még tengek-lengek. Kijárogatok a Ligetbe, rokokó akvarellvázlatokat festegetek Járay tanár úr modorában, és nagyokat álmodozom. Végül aztán jelentkezik apám a hírrel: mehetek vasesztergályos-tanoncnak egy zuglói középüzembe, elintézte.
A gyári munkába hamar beleszokom, de a beilleszkedés annál nehezebben megy. Eleinte azért gyanakszanak rám az inastársak, mert hallották, hogy valami banki ajánlással kerültem közéjük. Amikor meg rájönnek, hogy nincs közöm a tulajhoz, és nem vagyok besúgó, az érettségim lesz gyanús nekik. Nem értik, mit keresek köztük, újra meg újra belém kötnek. Az egyik „segéd úr” egyszer nekem is jön ok nélkül, úgy kell szétválasztani bennünket. Tehetetlenségemben sírni tudnék.
Később javul a helyzet, de a gyanakvásukat továbbra is éreznem kell. Hamar kiderül, hogy szervezett munkások, szocdem párttagok, Vándor-kórus-tagok, ilyen-olyan mozgalmárok többé-kevésbé valamennyien, én pedig felvetem egyszer az egyik fiúnak, hogy én is szívesen velük mennék valamelyik hétvégén a Gödi Fészekbe. Ezt meg kell kérdeznie a művezetőtől, mondja erre ez a fiú, és oda is megy hozzá. Én aztán már csak annyit látok, hogy összehajolnak, a fiú rám mutat, a művezető pedig mérgesen megrázza a fejét. A fiú erre furcsa módon sarkon fordul, és vissza se nézve átmegy egy másik műhelybe. Sokkal később kérdezi csak meg egyszer váratlanul, hogy én tényleg Moszkvában születtem-e, és hogyhogy nem piszkál ezért a rendőrség? És hiába magyarázkodom, tudomásul kell vennem, hogy ha másért nem, hát most meg azért tartanak tőlem, mert félnek, hogy nyakukra hozom a politikai rendőrséget.
Végül csak megszokjuk egymást azért, és úgy-ahogy mégiscsak beilleszkedem. Az anyagmozgatás és a kockareszelés után idővel egyre kevésbé fárasztó és egyre érdekesebb gépmunkákra is méltatnak már, kezdem megtanulni a fémforgácsoló kések köszörülését. Az inasi fizetésem heti tíz pengő, nem valami sok, de havi lakbérre épp elég, tíz pengő még marad is belőle. Sajnos bevezették viszont a jegyrendszert, és bár feketén bármihez hozzá lehet jutni, egy kiló liszt például az eredeti árnak több mint tízszeresébe, öt pengőbe kerül. Nélkülöznünk szerencsére, hála az apám változatlan támogatásának, továbbra sem kell.
Hivatalosan negyvennyolc órás munkahetünk van, szombati szabadnappal. A munkaidő általában reggel hattól délután négyig tart, de nekünk, inasoknak a segéd urak távozása után még meg kell tisztítanunk és le kell zsíroznunk a gépeket, össze kell takarítanunk a fémforgácsot és a többi szemetet, el kell raknunk a szerszámokat. Ez további egyórás munkát jelent, amiért persze nem jár fizetség.
Angyalföldi lakásunk és a zuglói üzem között gyalog teszem meg az utat. Télen reggelente sötét van még, amikor átmegyek a felüljárón a vasúti pályák fölött, majd a Hermina úton végig a Liget mellett elhaladok. Az Angol Park bejárata melletti éjszakai mulatóból sokszor ilyenkor szállingóznak elő és indulnak haza az alkalmazottak, a zenészek és az utolsó lump vendégek karjaiba csimpaszkodó csinos bárnők. Nekem pedig összeszorul a szívem, és végre valami igazinak: kizsákmányolt szegénylegénynek, szegény, elnyomott proletárnak érzem magam.
A munka mellett tanonciskolába és leventeképzésre is járnom kell. A tanonciskola az érettségizett inasok számára is kötelező, én pedig tulajdonképpen nem bánom, hogy a műszaki tárgyakon kívül például könyvelési alapismeretekre is szert teszek. A heti leventefoglalkozásokon viszont külön zsidó szakaszba kerülök. Míg a többiek fapuskával gyakorlatoznak, mi alázatosan rakodunk, földmunkákat végzünk, ásunk, lapátolunk az angyalföldi Vilmos laktanyában. Én nem bánom ezt sem. Hiszen választottam. Ha zsidónak kell lennem, hát zsidó vagyok, nem vagyok hajlandó megtagadni az apámat. Már csak a rettenthetetlen mongol őseim nevében sem, gondolom dacosan. Nem hagyom magam! És vállamra kapom én is az ásót, úgy, mint a többi zsidó.
Csakhogy a leventeparancsnokunknak meg éppen a tatáros képemen akad meg a szeme, és a személyi adataimat is megismerve úgy dönt, hogy kiemel a többiek közül. Irodai munkára oszt be, azt a feladatot kapom tőle, hogy teremtsek rendet a parancsnokság elhanyagolt irattárában. Itt akad a kezembe egy szép napon, már Magyarország hadba lépése után, egy kötegnyi titkosnak minősített papír, és nekem megakad az egyiken a szemem. Éberségre intő nyomtatvány, a körzeti katonai hatóságokat és hivatalokat figyelmezteti rá, hogy az oroszok magyar nemzetiségű kommunista diverzánsokat és kémeket dobnak le az ország területére – nemrég például Salgótarján közelében tettek tűzharcban ártalmatlanná néhány felfegyverzett ügynököt –, és utasítja őket, hogy ha ilyesmiről tudomást szereznek, azonnal értesítsék a körzeti csendőrőrsöket.
Ez mellbe vág. Hát ezt is lehet? Tűzharcban elesni Salgótarjánnál? Nem, diverzáns, áruló, lesipuskás nem leszek. De fegyvert akarok fogni, harcolni akarok én is. A németek ellen.
El is tökélem ezt akkor már hamar. És tépelődni kezdek. Előbb-utóbb besoroznak és elvisznek, nem leszek többé a magam ura. Mit tehetnék, mit tegyek?
– Valami cseh nevű őrmester volt a parancsnokunk. Na, az nagyon gyanús volt. Felküldött engem ott a kaszárnyában a padlásra, hogy csináljak rendet. És a padláson röpcédulák voltak arról, hogy mi legyen azokkal, akiket elfognak… mit tudom én, Sárospatakon, mint ejtőernyősöket… Mert az oroszok magyar hadifoglyokat dobtak le, hogy csatlakozzanak ott a szlovák partizánokhoz. És hát erről voltak ott ilyen papírok. A parancsnok meg azt akarta, hogy találjam meg és olvassam el ezeket.
– Azt akarta, hogy megtudd…
– …hogy az oroszok visszaküldik a hadifoglyokat ejtőernyővel.
– Sejtette, hogy ilyesmire készülsz?
– Azt tudta, hogy Moszkvában születtem.
– És akkor ő ezzel biztatott téged? Vagy inkább figyelmeztetett?
– Honnan tudjam? Te olyanokat akarsz tudni…
– Nem mindegy.
– Mit tudom én! Az biztos, hogy baloldali volt. A Magyar Szó vagy micsoda nevű hadifogolyújságban láttam évekkel később egy képet, hogy a csepeliek üdvözlik a bevonuló szovjet hadsereget. És középen a zászlót ő tartja, ez a cseh nevű. Egyébként a zászlóalj parancsnoka, egy hadnagy, az meg később egy ilyen tiszti összeesküvésben vett részt. Budapest ostrománál, a Kálvin téren esett el. Kiment az utcára, és egy repesz végzett vele, még mielőtt a többieket elfogták és kivégezték volna. Egy utcát is elneveztek róla.
Ugyanezen a nyáron, 1941 nyarán az olasz fasiszták után a németek is megtámadják Görögországot, és úgy értesülök róla, hogy a harcok felerősödésével a helyi ellenállás is szerveződni kezd. Ott a helyem, gondolom, és a hős Byron példája jut eszembe. Fogom magam, és elmegyek a görög követségre. Egyszerűen besétálok, és benyitok az egyik szobába. Az íróasztalok mögül meglepetten néznek rám. Mit óhajtok, kérdezi tőlem az egyik tisztviselő. Jelentkezni a görög hadseregbe, mondom neki. A tisztviselő végigmér, és némi hatásszünet után tökéletes magyarsággal közli:
– A görög állam megvédi magát, nincs szüksége önkéntesekre.
Sarkon fordulok, és sietve távozom. De nem adom fel. Nem adom meg magam, csak azért sem.
Beülök egy moziba. Sűrűn járok moziba most. Könnyű jegyet kapni, a jegyüzérek sehol sincsenek már, pedig nemrég még csak rájuk számíthattam, ha többedszer is látni akartam például tavalyi kedvencemet, A kék hold völgyét, aminek a végén egyszer csak ráncos vénasszony lesz a Himalája hágóján át menekülő pilóta szép ifjú szerelméből. Idén nyáron bezzeg, amióta a mozik a magyar filmeken kívül jóformán már csak német és olasz produkciókat vetítenek, sokszor – talán a pesti zsidó közönség bojkottja miatt – szinte üres nézőtér előtt, pedig sok kiváló darabot is látni. Ilse Werner vagy Alida Valli kedvéért néha több előadást is végigülök. A kedvencem egy operafilm, a Tosca, nem tudok vele betelni, és hajnalonta munkába menet még a Liget fáinak lombjai fölött elúszó bárányfelhőkről is a halálra készülő Cavaradossi búcsúáriája jut az eszembe. Arról meg persze megint csak a saját fenyegető végzetem, és hogy én juszt sem hagyom magam.
Olvasok is. Van a Hungária körúton egy kölcsönzőféleség – egyetlen körbepolcozott lyuk, hátul ócska pokróccal leterített heverő –, ahol 28 filléres kalandregényeket, P. Howard-műveket és Angyal-füzeteket, a ponyvairodalom legjavát lehet pár napra olcsón hazavinni. Ennek az intézménynek én törzsvendége vagyok; a kissé gyanús küllemű tulaj, aki maga is szenvedélyes ponyvaolvasó, sokszor maga hívja fel a figyelmemet egy-egy várható újabb bestsellerre.
A belső kerületek polgáribb, úri világában nemigen akad dolgom, hacsaknem az apámat látogatom meg. Ilyenkor vagy fölmegyek hozzá a Rózsadombra, vagy valamelyik divatos vendéglőben, kávéházban találkozunk. Sokszor vele van Dolly, a felesége is, néha egész társaság veszi körül. Rémes emberek, Dolly-félék, nem is értem, hogy érezheti jól velük magát az apám. Politizálnak, pletykálnak, üzletről és pénzről, a zsidótörvények kijátszásának trükkjeiről, árjásításról és strómanokról, a háború kilátásairól, a világ helyzetéről folyik köztük a szó. Európa már ég, de ők a világ közepe. Én meg proliszemmel nézve eléggé ellenszenvesnek, de valahogy ijesztően mulatságosnak is látom ezt a világot. Azt a feltűnően szőke és kék szemű, nercbundás babucit például, egy gazdag zsidó nagykereskedő frissen szerzett őskeresztény feleségét, aki egy csevegős téli séta közben – a svábhegyi Majestic különterméből rajzott ki éppen a társaság a szikrázó napsütésbe – egyszer csak megrázza a szőke fejecskéjét, és nyafogó hangon felkiált: – Úgy innék valami finomat! –, a férje pedig erre azon nyomban beinvitálja az egész társaságot a legközelebbi vendéglőbe, miután már a Majesticben is ő állta az egy-két havi átlagjövedelemnek megfelelő összegű cechet.
De nem csak zsidó barátai vannak az apámnak. Cégvezetői rangú banktisztviselőként ő szinte mindenkit ismer, el egészen a szélsőjobboldalig. Egy kórházi főorvos barátja például nyilaspárti prominens, minden második csütörtökön együtt söröznek a Kéményseprőben.
– Jóban volt a hogyishívjákkal, azzal a Vajnával is, aki…?
– Aki nyilas belügyminiszter lett?
– Azzal. Annak egyszer a lakására engem is felvitt.
– A Vajna Gábor lakására?
– Igen. Ott lakott a Széna téren. És azzal hencegett… lelkendezve mutatta, mit sikerült egy árverésen szereznie. Egy gyönyörű kétajtós cseresznyefa szekrényt. Hogy az az Erzsébet királyné tulajdona volt, és mit tudom én már, mennyit fizetett érte.
– A Vajna.
– Az, igen, a Vajna. Meg hogy a felesége most azért nincs éppen otthon, mert Berlinben filmez. Mint német színésznő. Ezzel büszkélkedett.
– Na jó. Hát ezt a Vajnát meg a feleségét a múltkor is mondtad már. És otthon utánanéztem a neten…
– Hol?
– Az interneten.
– Értem.
– És kiderült, hogy ennek a Vajnának, akit aztán kivégeztek…
– Kivégezték, igen.
– …szóval, hogy egyáltalán nem színésznő, és pláne nem német volt a felesége, hanem Erdélyből származott, és ő is politizált. És hogy az anyját, vagyis a Vajna anyósát, zsidó hírébe keverték, és ezzel zsarolták a Vajnát a nyilas riválisai.
– Tényleg?
– Tényleg. Úgyhogy szerintem rosszul emlékszel.
– Sag schon!
– Azért meg ne sértődj.
– Nem sértődtem meg.
Én mindenesetre úgy érzem, hogy nekem nem az apám ismerőseinek világában, nem a belvárosban és nem a Rózsadombon vagy a Svábhegyen, hanem a prolik közt van a helyem.
De aztán ez az érzés is oldódni kezd. Inasból segéd úrrá avanzsálok, megvetett páriából keresetre és önfenntartásra, sőt családfenntartásra képes szakmunkás lesz belőlem. Ettől pedig nemcsak a tekintélyem nő meg Angyalföldön és Zuglóban, hanem az önbizalmam is megerősödik. Barátaim is lesznek. Jár még a tanonciskolába néhány hozzám hasonlóan pályamódosításra kényszerülő zsidó fiú, és hármukkal, Bernstein Emillel, Krausz Lászlóval és Hevesi Istvánnal jó barátságba keveredek. A vadevezés hoz össze bennünket. Néhány római-parti kirándulás után veszünk hamar közösen egy használt kétpárevezős hajót – ha szűken is, de futja a szakmunkásbérünkből –, amit apám egyik ex-kormányzószárnysegéd ismerősének a csónakházában sikerül elhelyeznünk.
A kílbótnak az Epszilon nevet adjuk, négyünk közös érdeklődési körére utalva vele. Egy ideje tudniillik matematikát is együtt hallgatunk a Pázmány esti szabadegyetemén. Az iram nekem kissé gyors ugyan, de nem szólok senkinek, és hősiesen igyekszem megbirkózni a differenciálegyenletek kvalitatív elméletével vagy a Riemann-féle geometriával. A matematikán kívül ugyanakkor a filozófia és a művészettörténet is fölkelti az érdeklődésemet. Észreveszem ugyanis, hogy ezeket a tárgyakat csupa csinos lány látogatja. A lányokat én ugyan – gyávaságomat gőgös merevséggel álcázva – megszólítani se nagyon merem, és általában csak lopva méregetem őket, de az előadások tartalmasak, és bőven rám fér némi humán tudomány.
Négyünk közül a kissé erőszakos modorú Emil a hangadó, és a nagyobb szabású túrákat is ő szervezi nyári hétvégeken, de a hajóba ülve, szentendrei gyerekként és gyakorlott vadevezősként már úgy érzem, hogy én vagyok a sztár. Egyszer-egyszer a Szentendrei-szigetet is megkerüljük, ami még két nap alatt sem kis teljesítmény. A nagy Duna-ágon fölfelé Nógrádverőcénél kikötni, és egy bizonyos parti vendéglőben békebeli habos kávét uzsonnázni tejeskaláccsal, erdős ligetek és füzesek mentén ütemesen megfeszülő izmokkal suhanva, verejtékező homlokkal pillantani föl a pasztellkék domb- és hegyoldalakra – majdnem tökéletes élmény.
Azért csak majdnem, mert most, hogy Tóth Tihamér püspök nem parancsol már nekem, belátom, hogy hiányzik még belőle valami. A nő. Egy lány. Akit imádni lehet, aki hagyja magát imádni.
Ekkor tűnik föl Zsuzsika. Kalocsai Zsuzsi tizenöt éves, hosszú, sötétszőke copfot visel, kék a szeme, hamiskásan mosolyog, és Bernstein Emil szerezte őt, ráadásul ragaszkodik is hozzá. Pedig a tüskehajú és gülüszemű Emil, akinek Pesten minden második lány az unokatestvére, számomra érthetetlen módon nagyon könnyen ismerkedik. Én meg zavaromban, nehogy otromba legyek, inkább közömbösséget színlelek, ha megtetszik valaki. Ezért aztán egy darabig csak titokban merek rajongani Zsuzsikáért. A gyárban, munka közben is róla ábrándozom, ha nem éppen a háborún, és persze a saját háborús kilátásaimon jár az eszem. És Emilékkel is sűrűbben találkozom őmiatta. Hármukkal télre már annyira összemelegszem, hogy karácsony másnapjára meghívom őket magunkhoz Angyalföldre pilmenyit enni. Anyámat a fiúk egy csokor virággal köszöntik, én pedig egy üveg konyak mellé a Renan-féle Jézus életét kapom tőlük ajándékba. Az ajándék nyilván célzatos, Emil, Laci és István nagyon is tudják – hiszen a csónakházi öltözőkabinunkban megtapasztalhatták –, hogy különbözöm tőlük. De tudniuk kell azt is, hogy nekem az egzotikus furcsaságom ellenére eszem ágában sincs megtagadni a közös zsidó sorsot.
Van Zsuzsikának egy nővére is. Klári haja fekete és göndör, neki Krausz Laci udvarol. Az ő kapcsolatukat valamiért akceptálják a lányok szülei, és alkalmanként a Dunára is elengedik őket. Ilyenkor kikölcsönzünk még egy csónakot, én pedig mindig úgy igyekszem, hogy a Zsuzsikáéba kerüljek. És evezőhúzásonként addig-addig figyelgetem őt sandán, dagadó izmokkal addig-addig vágom a flegma pofákat, míg végül valamelyik pihenőkor édes kettesben nem maradunk a parti bozótosban, és a nyakamba nem borul akkor a barátom szívszerelme. És itt kezdődik a mi kettős életünk; mi ugyanis valamiért – nem világos, hogy Zsuzsika, Emil vagy mindkettejük, netán az én még mindig patyolattiszta férfiúságom miatt-e – ragaszkodunk hozzá, hogy ami köztünk van, annak titokban kell maradnia.
Titokban is marad, csak egyszer, egy asztal-, pontosabban pohártáncoltatáskor derül ki majdnem. A dunai szezon befejeztével, késő ősztől kezdve ugyanis valamelyikünknek, talán Lacinak vagy Istvánnak, az a vicces ötlete támad egyik este Kalocsaiéknál, ahová gyakran följárunk mindahányan, és épp megint a borús jövő kilátásait latolgatjuk, hogy kérdezzük ki a szellemeket, rendezzünk szeánszot. Én nagy komolyan legyintek, hogy a spiritizmus humbug, Emil viszont még komolyabban kijelenti, hogy szerinte igenis kell hogy legyen benne valami, és már magyarázza is, hogy fizikailag hogyan hathat dielektromos anyagra az agyi energiakoncentráció, és így tovább. Klári rövidre zárja a vitát: próbáljuk ki, mi az igazság, táncoltassunk asztalt. Emil meg már vezényel is, lekapcsolja a világítást, helyet foglalunk a nagy ebédlőasztal körül, a kisujjainkat összeérintve rátenyerelünk, és koncentrálunk.
Eleinte még fel-felvihog valamelyikünk, de hamar elkomolyodunk, és egyre jobban sikerül összpontosítanunk, aminek alig fél óra múlva meg is van az eredménye: az asztal – előbb talán Emilnél, aztán sorra valamennyiünknél – lassan megemelkedik, majd visszazökken. Ettől fogva aztán már kérdezni lehet a szellemtől, az pedig egy koppantással jelezheti, ha igenlő, kettővel, ha nemleges a válasz. Így társalgunk vele egy darabig – sorskérdések helyett tulajdonképpen csak aziránt érdeklődve, hogy létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor tudja-e, kik vagyunk mi –, majd amikor már belejöttünk valamennyire, úgy döntünk, hogy áttérünk inkább a pohártáncoltatásra, mert az kevésbé fárasztó, és szaporább is. És a kérdéseinkre a szellemnek ettől fogva egy papírlapra rajzolt, betűkkel és számokkal ellátott dupla körön felfordítva araszoló pohár segítségével kell megformálnia a válaszát.
„Hogy hívják a hajónkat?” – kérdezi a szellemtől István. „E…” Epszilon! „Ki a Laci menyasszonya?” – teszi őt próbára Klári. „K…” Klárika! „Kibe szerelmes a Zsuzsika?” – kiáltja belé ekkor fojtott hangon, kiforduló szemekkel a félhomályba Emil. A pohár nyílegyenesen megindul a nevem kezdőbetűje felé, Zsuzsika az utolsó pillanatban kap észbe, és tesz egy hirtelen mozdulatot, amitől a pohár, mintegy véletlenül, felborul, és Emil felé gurul. Emil elkapja, és Zsuzsikára néz, de Zsuzsika csak annyit mond bosszúsan:
– Hülyeség ez az egész, hagyjuk a fenébe.
És több szeánszot aztán nem is rendezünk már.
Vissza a tetejére