Csak a végtelenbe nyúló kék látszott a vonatablakból. A tavaszi napsütéstől mélyre festett tenger, ami a látóhatár vékony szürke sávja után éggé változott. Az elemek ölelése az ablakkeretbe zárva művi szépséggel terhes festménnyé szelídült. A lány hosszú gesztenyehaja a keretre hullott, ahogy próbált beleolvadni a látványba, hogy megérthesse a benne rejlő folytonos változást, a fönt és a lent között feszülő megfoghatatlan valamit.

A vonatablakból látszó kép a festőt juttatta a lány eszébe. Azt a férfit, aki várta, de akinek nemet kell mondania. Még soha nem mondott nemet. Nem ismerte a megfelelő mondatot, a hangot, nem próbálta ki a „nem” ritmusát, és félt a szó végességétől, ami fájdalmat okoz.

Jól öltözött, nyájas signora lépett a fülkébe, római tájszólásban érdeklődött a szabad helyek felől, majd egyenesen a lány sápadt arcába nézve megkérdezte:

- És Ön, kisasszony, milyen jegyben született? Ó, ne is mondja, tudom már! Ugye jól látom, hogy ön Mérleg? - A lány beleegyezően bólintott, miközben az asszony széteső arcvonásait összetartó festékréteget vizsgálgatta. Zavarta az arc közepén nyíló vastagra pingált szájból érkező szóáradat, a szinte szünet nélkül hömpölygő igék, főnevek, a dagályos melléknevek sora, és a romantikus operákat idéző dallam-ritmusok időről időre felhangzó magas C-je. A nő a születési dátumát tudakolta, aztán tovább beszélt lankadatlan. A lány eleinte nem is figyelt az asszonyra, pedig mintha a sorsról és a jövőről - az ő sorsáról és jövőjéről - beszélt volna, meg a csillagokról és a bennük rejlő titkokról. Aztán a szavak váratlanul mégis megszólaltak.

- Önt kisasszony, hamarosan eléri a végzete. Ma még vigadhat de holnaptól a fájdalom költözik a szívébe.

- Ezt honnan tudja? - kérdezte a lány.

- A csillagokból. Benne van a horoszkópjában.

A lány csak most vette észre, hogy a nő egy papírlapra bonyolult rajzot készített, és bizonyára végig erről beszélt, csak ő nem figyelt oda.

- Meddig utazik? - kérdezte csendesen a lány.

- Rómáig - válaszolt a festett arcú, és folytatta egyhangú monológját, miközben a lány álomba szenderült. Álmában egy hatalmas búzamező és a tenger ölelkezett, a kalászok között halak vergődtek, a víz színén katicabogarak fuldokoltak. Az aranysárga búzamező egyre szürkébbé vált, a tenger kékje foltokra szakadt, és egy hatalmas szélfúvás ragadta magával a színfoltokat.

A festő keze tele volt kék foltokkal, ahogy próbálta az ég színét kikeverni. A vásznon látható táj készen volt már, rajta búzamező, közepében fehér falú tanya, mint egy égből leszállt bárányfelhő, mellette kútágas és egy ló gesztenyeszínből. Csak az ég volt néma, pedig csendet kellett volna sugároznia erre a festett tájra. A némaságban a tanya felhőből cukormázzá mállott. Ragacsos, csillogó cukorbevonattá váltak a falak.

- Ha látnám az ő szemét, ki tudnám keverni a kék csendjét - gondolta a festő, amint az ágyra dőlt. Próbálta felidézni magában a lány arcát, a szemét kereste, de csak a haját látta, ami a képen a ló vaskos farkába költözött. Folyton mozgó, kavargó barna, mindig más fényt árasztva magából. A férfi elszenderedett. Színek és kép nélküli álma volt. Csak zúgást, távoli tengermorajlást álmodott, amiben kivehetőek voltak a halak farkcsapásneszei.

Amikor felriadt, már éjszaka volt. Próbálta lemosni kezeiről a festékfoltokat, de ujjai végén halványan ott maradt a kék. A másnapi érkezésre gondolt, miközben aludni tért. Elképzelte a pillanatot, amikor újra átölelheti a lányt, a kedvesét, aki talán most már örökre az övé lesz kékjével és barnájával, hogy csenddé szelidítse a némaságot.

A cigányzene minden apró zugot betöltött a teremben, ahol vastag és szikár parasztasszonyok ropták a táncot erős férfiak karjába kapaszkodva. Mint régen, bálok idején, csak az alsószoknyáktól terhes ünnepi ruhákat váltotta föl a sivár modern öltözetek egyformasága. Az asztalokon rég kihűltek a faggyús birkahús maradékai, piros borfoltokkal tarkított fehér vásznakon ragadós csendéletté vált az ünnepi vacsora romja.

A mérnök fáradtan kapaszkodott bele a vászonba, leült, hogy megpihenjen kissé. Már napok óta csak egy-egy órányit aludt, hol egy teherautó platóján, hol valamelyik irodában vagy a dzsippjében. A földeken volt éjjel-nappal, a belvíz árasztotta búzamezőkön, hogy irányítsa az emberek munkáját a szivattyúk mellett. Mindenütt víz, csak víz. Tengerré vált a vetés, az élénkzöld tavaszi búzatáblák fuldokoltak. Tenni kellett valamit az életért - ahogy az öreg parasztok mondták. A mérnök szorítást érzett mellkasában.

- Pihenni kellene már. Megpihenni végre - gondolta, de eszébe villant, hogy másnap megint ő az ügyeletes, most pedig ő a házigazda az asszonyok, lányok ünnepén, ezen a hajnalig tartó vigasságon. Aztán húgára gondolt, aki vonaton ült már, jött haza. Rég nem látták egymást, pedig volt idő, amikor elválaszthatatlanok voltak. Együtt barangolták be a határt fácánfiókot keresve, a zöld vetésben hempergőzve. Hogy haragudott érte édesapa, ha meglátta! - Mit csináltok ti, adta kölkei? - zsörtölődött, és ő mindig meglátta az ilyet. Aztán engesztelésül cserebogárral teli befőttesüveggel lepték meg apjukat, édesanyának búzavirágcsokrot szedtek.

Az emlékképek tarka foltokra szakították a kavargó tömeg képét, a hangok távolról hallatszottak, bájos disszonanciában, és egy-egy csörömpölő edény zavarta csak az emlékezést. Néhány óra múlva elcsitult minden, az emberek hazatértek. A mérnök a mellkasára szorította kezét, és hazaindult ő is.

- Fáradtnak látszol - szólt aggódó hangon az anya, miközben sietve csomagolt. Az asztalon a kávéscsészék és a ropogós kiflik barnái és drappjai között alig látszottak a viaszosvászon pasztellvirágai. Szokatlan némaság keveredett az anya mozdulataiba. Mintha egy-egy pillanatra moccanatlanná vált volna a világ, az ablakon beszűrődő fény ragyogó pókhálóvá dermedve csüngött a falon, csak a porszemek kavarogtak benne rendületlenül. A csomagolópapír zizzenése és a falióra lassú, mély ketyegése adta a ritmust ehhez a némasághoz.

- Ebédre itt vagyok - szólt a fiú, amikor búcsúzóul megölelte anyját. - Ne aggódjon, édesanyám! Mire a húgom megérkezik, friss leszek, mint a tavaszi harmat. - Az ajtó hangtalan csapódott be a mérnök széles válla mögött. Anyja gondterhelten pakolta el az imént készített ajándékcsomagot édesapjának. Nyugtalanság gyötörte, pedig örülnie kellett volna, hiszen végre újra együtt lesz a család, és édesapjának is ma van a születésnapja - a nyolcvanadik -, oda készülnek éppen férjével. Örülnie kellene, hisz csupa jót ígér ez a nap, mégis keserű-sós szájíz vegyült várakozásaiba. Álma gyötörte. Az a furcsa álom, ami hosszú, forgolódásoktól terhes álmatlanságában lepte meg.

Álmában búzamező közepén lépdelt, és a kalászokról katicabogarak repültek arcára. Aztán egy tanyát pillantott meg, habfehér falú tanyát, aminek udvaráról egy hatalmas pej ugratott elő. A ló a kalászok közé gázolt, ficánkolt, fel-alá nyargalt, és mindent letaposott maga körül. Csak két kalász maradt talpon. Ő futni kezdett, hogy megfékezze a pejt, hogy legalább az a két kalász megmeneküljön. A ló sörényébe kapaszkodott, sikerült megzaboláznia, de akkor zuhogni kezdett az eső, egyre sűrűbben, és mintha minden folyó megáradt volna, víz öntötte el a mezőt. Lehajolt a ló hátáról, vizet merített markába, ivott. Sós volt a víz, mint a tenger. És akkor egy hangot hallott: „Idd ki mind a vizet, akkor megmented őket.” És inni kezdett, és fájt a nyelés, marta torkát a só, de ivott és ivott, hogy megmentse az életet - ahogy az öreg parasztok mondták. Aztán felébredt, szájában azzal a maró sós ízzel.

- Indulunk? - kérdezte férje az ajtón belépve. Az asszony a faliórára pillantott. Nyolc óra volt.

- Induljunk.

A vonat tíz óra negyven perckor érkezett. A pályaudvar piszkosszürke és zajos volt, mint mindig. Szürkébe kevert tarka összevisszaság, tompa és éles hangokkal, aminek ritmusát az emberek léptei és a vonatkerekek zökkenései adták meg.

A lány a peronra lépett, letette csomagjait, körülnézett. Mellette várakozók és érkezők ölelkeztek, hatalmas bőröndöket cipeltek, áradt a szó és a mosoly. Ő állt és várt csendesen.

- Jobb is így - gondolta. - Ha nem vár rám, kevésbé fáj majd neki a nem. - Felemelte csomagjait, elindult lassan a menetrend felé. Húsz perccel később indult egy vonat haza, szüleihez és bátyjához. Jegyet váltott, és fölszállt az utolsó kocsiba. Egyetlen óra, és hazaérkezik oda, ahol valóban várják. Behunyta szemét, és egész testében érezte az induló vonat rándulását. Tizenegy óra volt.

A festő egy padon ült, és várt. A lányra gondolt, a találkozásra, a meleg ölelésre, és a festékfoltokat nézte a kezén, miközben némán elmerült a pályaudvar szürkeségébe. Még mindig a tegnapi hangálom lüktetett fejében, összeolvadt a peronon lépkedő, zsibongó, suttogó, nevető emberek csapta zajjal, a kerekek csikorgásával, a hangosbeszélő monoton szavaival.

Mire feleszmélt, tizenegy óra volt. Hirtelen mozdulattal felállt, széjjelnézett. A római vonat már üresen várta, hogy kitolassák. A vágány mellett csak néhány ember álldogált, a másik sínpárról vonat indult éppen, egy maszatos kisgyerek sírt anyja kezében, egy öregasszony nyikorgó bevásárlókocsit húzott maga után, emberek integettek, búcsúzkodtak, megérkeztek vagy indultak.

A festő gyomrát görcs rántotta össze. Mintha a sors üzenne így - már nem először - ezzel a nem-találkozással. Mintha az útjaik párhuzamosan futnának és az időről időre létrejövő találkozás véletlen volna csupán.

- Talán villamosra szállt, és elment hozzám - gondolta reménykedve a festő, és hosszú, szapora léptekkel indult a megálló felé. A némasága hirtelen eloszlott, hevesen vert szíve, repülni vágyott, és szájában sós íz gyűlt össze. A só ízéről a tenger jutott eszébe, tekintete kezeire tévedt, a festékfoltokra, és újra némaság borult rá, ahogy megrándult alatta az induló villamos.

A mérnök a mellére szorította kezét. Nagy levegőt vett, és beszállt a dzsippbe.

- Várjon, mérnök úr! - kiáltott a fiatal traktoros - Vigyen be a faluba engem is!

- Jöjjön csak, de siessen, mert még meg kell néznem a saját földemen is a vetést - válaszolt a mérnök.

Hangosan felberregett a motor, ahogy elindultak a terméskőből kirakott úton. Tizenegy óra felé járt az idő, és ebéd előtt még jelentést kellett írnia a belvízhelyzetről. Szerencsére saját földje egy magasabb határrészen állt, arrafelé a földutak is szárazak voltak már. A szorító érzés a mellében egyre erősödött.

- Fáradtnak látszik, mérnök úr - mondta a traktoros -, pihennie kellene.

- Igen, pihenni fogok végre.

Befordultak az egyik földútra. Teljesen sima volt, mintha betonnal burkolták volna. Szerencsére a nagy esők idején nem járt erre senki, nem szabdalták az utat keréknyomok. Jobbról búzatábla, balról serkenő szójavetés, a mérnök saját földje húzódott. Alig bújtak ki a zsíros földből az apró zöld hajtások, de már látszottak az élet nyomai.

A mérnök a mellére szorította kezét. Próbált levegőt venni. Váratlanul elhallgatott a berregés, néma lett minden, a traktoros is hangtalan hadonászott, pedig szája kiáltásra feszült, az autó sebesen gurult, a zöld búzatábla hirtelen sárgallani kezdett, mintha hónapok múltak volna el egyetlen pillanat alatt, a ég betöltött mindent, csak a némaság volt, a színek és mozdulatok kavalkádja fehér fátyolba burkolózva. Aztán minden elsötétült.

Az autó mellett mentő húzott el, szirénázva, kék villogással, és befordult a sarkon a piactér felé. Az apa újraindította a motort. Szemben egy ismerős asszony tekert kerékpárján, biccentett fejével, és elkapta tekintetét. Az autó befordult a ház elé.

Az anya besietett a konyhába, hogy megmelegítse a hajnalban főzött ebédet. Harangoztak. Sietős mozdulattal terített, dél volt. Jön a fia és lánya is talán. Újra együtt lesz a család. Kintről disznók sivítása hallatszott, a férje etetett. Aztán elcsendesült minden, csak a tányérok csörömpöltek.

Az ajtóban megjelent férje magas alakja, csak érezni lehetett, hogy mögötte áll még valaki. Az anya fel sem tekintett, az utólsó villákat igazgatva mosolygósan szólt a háta mögé.

- Pontos vagy, fiam, mint mindig. No, gyertek már beljebb, ebédelhetünk.

Megfordult. A hátán hideg futott végig. A férje az ajtófélfába kapaszkodott, erős karjain megrándult az izom, arcán szokatlan fájdalom, szemeiben érthetetlen, néma döbbenet.

- A fiunk... nem jön már többé. Elment.

Az asszonyhoz lépett, átölelte. Erősen, nagyon erősen tartotta az egyre nehezülő testet. Háta mögül az orvos lépett elő, injekcióstűt vett ki táskájából, tette a dolgát. Az anya kinyitotta száját, kiáltani akart, üvölteni, nyakán kidagadtak az erek, de egyetlen szó sem hagyta el torkát. Tekintete a faliórára tévedt. Az óra tizenegyet mutatott.

A festő szinte nesztelen lépett a vászonhoz. Kékeket vett elő, feketéket és fehéreket. Keverte, gyorsan keverte a színeket. Mélyítette az azúrt, halványította az ibolyát, egyre több kék árnyalat született a palettán. Aztán elővett egy vastag ecsetet, és az egész képet kékkel borította. A ló barnája, a tanya habfala, a búzasárga táj kék hullámokba olvadt. Mindent elborított a kék, a halvány-, a mély-, a világos- és a sötétkék.

Szájában maró sós ízt érzett, a tenger ízét, a könnyet, amit a lány hiánya csalt szemébe. Nem volt más, csak a semmi. Csak ez a mindent elnyelő sós víz, a tenger volt, az éggel-földdel ölelkező tenger, ami halálos szerelemmel fojtotta meg a tájat.

A vonat egyórás késéssel érkezett. A lány gyors léptekkel cipelte csomagjait, a szüleire gondolt, a bátyjára, és arra a melegre, ami az ajtón belépve fogadja majd.

- Milyen jó! Végre itthon! - ujjongott magában.

Ismerősök jöttek szembe biciklivel, némán biccentettek, és elkapták tekintetüket. A lány a borongós égre pillantott. A tavaszi napsütést váratlanul nyelték el a szürke felhőpamacsok. Esőre állt. Belépett a kapun. Az előszoba ajtaja nyitva állt, mintha csak őrá várt volna. Letette a csomagjait, lábujjhegyen lépte át a küszöböt, és dobogó szívvel nyitott be a konyhába. Az asztalon üres tányérok és villák, középen a fazék leves hidegen és némán. A lány gyomrát görcs rántotta össze, hevesen dobogott a szíve. Hirtelen megfordult, benyitott a szobába, a kamrába, a fürdőbe, és szinte sikítva kérdezte:

- Mi történt? Hol vannak, édesanyám?

Újra a konyhába lépett, valami üzenetet keresett, valami jelet, de sehol semmi. Tekintete a faliórára tévedt. Az óra tizenegyet mutatott. Kilépett az ajtón, látta a szomszédasszony mögött becsukódó ajtót.

- Marika néni! Hol vannak édesanyámék?

A néni lehajtott fejjel lépett vissza a szóra:

- Elmentek. A bátyádhoz mentek. A Herkó dűlőn érte a baj. Meghalt. Nem szenvedett sokat, Zsuzsikám. Meghalt.

A lány semmit sem értett, csak kiabált.

- Nem! Az nem lehet! Ne tréfáljon, Mari néni, nem való ezzel tréfálni! Nem! Nem!

Szinte eszelősen rohant édesanya kerékpárjához, sebesen tekert. Ismerősök jöttek szembe, némán biccentettek és elkapták tekintetüket. A lány tekert, próbált visszaemlékezni a helyre, arra a dűlőre, a Herkó bácsiéra, csak ment, erősen tekert, hajába kapott a szél, lobogtatta, mint ló farkát a futás heve. Eleredt az eső, az arcába vágott, víz csorgott a szájába, édes esővíz. A lány tekert, az esőt ízlelgette, az édes-sóssá változott az íz, szinte marta nyelvét.

A Herkó dűlőhöz érve nem látott senkit. Az út sima volt, mintha betonnal borították volna. Jobbra búzatábla, balra serkenő szójavetés. Nézte a kerekek alatt az utat, valami nyomot keresett, a bátyja nyomát. Megállt. A szójaföld szélén meglátta, amit keresett. Letette a kerékpárt, és a földkupachoz lépett. Nézte a foltot, a barnásvörös foltot, aztán letérdelt, a kezébe vett egy maroknyi földet. A kezére tapadt a föld, benne apró zöld hajtások, az új élet, ami mohón ivott föl egy másik életet. A lány lassan arcához emelte kezét, esővel, könnyekkel áztatott bőrére kente a földet. Felállt, elindult a vetés felé, belegázolt, lábával tiporta a serkenő növényeket. Tombolt, mint egy fiatal, megvadult ló.

A festő némán dolgozott. A vászon hullámzó kékjére katicabogarakat festett, mindent beborított a piros bogárszárny. A kép közepén, alig láthatóan, két párhuzamos út futott, azon meneteltek a bogarak, egyre távolodtak, mentek a végtelenbe, ahol a két út találkozott.

- Férjhez megyek, anyám - mondta a lány fáradt-csendesen. Könnyei elapadtak már, csak a szívét szorította erős fájdalom. A római asszonyra gondolt, a festett szájra, a szájból áradó szavakra, az álmára, az elillanó kék foltokra, a faliórára, ami örökre megállt. Anyja mozdulatlan arcát nézte, ahogy az ölébe hajtotta fejét, mint kiskorában. Érezte a meleget, azt a jó szagú meleget, ami a kezéből áradt. Nézte ezt a fájdalomtól szabdalt arcot.

Az asszony nem szólt egy szót sem, csak megsimogatta lánya haját. Az emberére nézett, aki az ajtófélfának feszítette hátát. A férfi egyik kezével a kilincsbe kapaszkodott, egyre erősebben szorította. Kinyitotta száját, szólni akart, kiáltani. Kereste a szót, a megfelelőt, nyakán kidagadtak az erek, de egyetlen hang sem hagyta el torkát. Lassan megfordult, kinyitotta az ajtót, és kilépett a szobából.

Néhány perc múlva rekedt kiáltás hangzott föl messziről. Aztán újra, egyre hangosabban, már betöltötte az egész szobát, a szemeikre ereszkedett, a mellkasukra, és szorította, szorította engesztelhetetlenül.