Séta Felsővárosban; Mocsárra épült; A pillérek lerakása
Séta Felsővárosban
Ezekben az emberekben nem
bízhatsz meg,
életüket a folyó irányítja,
és aki álmát a folyóhoz hordja,
annak nappala is hullámzik.
Bőrük magába szívta a sót,
amivel kereskednek,
ezért olyan száraz és fehér.
Házaikat kőből építik,
magasra és díszesre,
de belül semmi nincsen,
amire vigyázhatnának.
Szavaik könnyűek,
mint az áprilisi szél,
ami termést nem hoz,
csak az illatát.
Tüzeik veszélyesek,
a felelőtlenség táplálja,
és ebben a tűzben sokan megégtek.
Ezek az emberek
mindig készen állnak az utazásra.
Szívükben egy cseppnyi nyugalom,
szemükben egy cseppnyi megbánás nincsen.
Úgyhogy most szorítsd meg a kezem,
de úgy, ahogy anyádét szorítottad,
mert ezentúl köztük fogunk élni.
Mocsárra épült
Amit a városnak ezen a részén látsz,
mocsárra épült. A lakók
nyüzsgése és hangos beszéde,
szegényes házaik
sem feledtetik, hogy itt
minden süllyed,
hogy az évek múltával
egyre közelebb kerül minden a pokolhoz.
A mocsár, amit
feltöltöttek földdel, és száradni hagytak,
amit beépítettek, utána elfelejtettek,
a hosszú esőzések után újraéled.
A nehéz por sárrá alakul,
a saját súlya szerint tűnik el
élő és élettelen ebben a szájban.
A házszerkezet reccsenései,
a sár cuppogása és a káromkodások mellett
egy ismeretlen nyelv hallható
folyamatosan és lüktetően.
a pillérek lerakása
szavaitokkal éjszakában tapogatóztok
bár éjszakáitok különbözőek
mint a nyelv megtestesülései
a lerombolt hidakat nem építik vissza
és a part
ahol ott ragadtatok
az lesz ezentúl otthonotok
ahogy a sötétben
baktattok
bolyongtok
tébláboltok
tántorogtok
egyszer csak megérzitek
hogy lábatokból az erő elszállt
talpatok alatt eltűnt a föld
tüdőtök megtelt porral
szátokban megnehezültek a szavak
fáj kimondani őket
mert egy nyelv végére értetek
sejtitek hogy a suttogás
ami régóta fénylik bennetek
lerakja a pilléreket
és egyszer szavakká szilárdul
felköhögitek hát a vándorlás éveit
a kárhozat lerakódott porát
és kimondjátok egyszerre
amitől eddig féltetek
Vissza a tetejére