Kristály
– Ez undorító, nem csinálom tovább – jelentette ki a lány.
– Én sem. Hányok tőle – tette hozzá a testvére.
– Mondtam, hogy az ízületnél vágjátok – bosszankodott az anyjuk. Maga elé húzta a tyúkot, lenyeste a lábait. – Hogy akartok férjhez menni, ha még ez sem megy?
– Sehogy – felelték az ikrek, és átvonultak a nappaliba.
Az asszony elgondolkodva nézett utánuk. Még mindig rá tudott csodálkozni, milyen fehérek, milyen szőkék, milyen kék szeműek. Mintha nem is az ő testéből bújtak volna elő tizenöt évvel ezelőtt.
Eszébe jutott a romatelep, ahol felnőtt. A poros arcú, kócos gyerekek, akikkel együtt csavargott a szeméthalmok között. Vajon mit szólnának a rokonai, ha egy nap beállítana hozzájuk a családjával? Maxim még hagyján, de erről a két kis hattyúról biztos nem hinnék el, hogy Báder Lola lányai. Már ha élnek még arra egyáltalán rokonai, hiszen úgy hallotta, nemrég szétrobbantották az egész utcát. Azt is csak hírből tudta, hogy a testvérei elköltöztek. Nem beszélt velük a temetés óta. Anyja akkor elég egyértelműen tudtára adta, hogy örökre pusztuljon a szeme elől, apagyilkos, gádzsószopó, züllött rakli.
Visszafordult a konyhapulthoz, megmosta a húst, felrakta főni az ebédet. Fehér abroszt terített az asztalra, középre kitette a virágokkal teli kristályvázát. Míves csiszolású, robusztus darab volt. Aznap vette, mikor megtudta, hogy fiút vár. Szerette nézegetni, mert arra emlékeztette, milyen boldogok voltak akkoriban Andrással.
Melege volt, bukóra nyitotta a konyhaablakot. Elővette a tányérokat, evőeszközöket, de amint meghallotta a kertkapu nyikorgását, összerezzent. Megigazította a kontyát, bekiáltott a nappaliba.
– Megjött apátok!
A férfi még át sem lépte a küszöböt, lányai a nyakában csüngtek.
– Kit műtöttél éjjel?
– Volt motoros baleset?
– Az a legdurvább, ugye?
– Nyugi, drágáim, csak egy öregasszonyt kellett összecsavaroznom. Anyátok?
– A konyhában – felelték az ikrek, és visszasiettek a tévé elé.
András ledobta a zakóját, Lola mögé lépett, a nyakához hajolt.
– Mit főzöl?
– Piaszagod van.
– Egész éjjel ügyeltem.
– Megint bent ittál? – fordult meg az asszony.
A férj elhúzódott, átment a nappaliba. Leült a lányai közé, átölelte őket.
– Mit néztek?
– Csak kapcsolgatunk. Apa, elviszel minket Pestre? Kellene egy új gönc a karácsonyi bulira.
– Nekem is.
– Jó, de muszáj előtte aludnom egy órát, különben szétrobban a fejem.
– Ha most elalszol, semmi nem lesz az egészből.
– Miért nem kéritek meg a bátyátokat?
– Mert utál minket.
– Tényleg, hol van Maxim?
– Fent – felelte Lola. – Szombat van, édesem, hadd aludja ki magát.
– Legalább köszönni lejöhetne – felelte a férfi. Felállt a kanapéról, odalépett a bárpulthoz, töltött magának egy konyakot.
– Máris felébresztem – mondta halkan az asszony, és elindult az emeletre.
Pár perc múlva nyurga, görnyedt hátú fiú lépdelt le a nyikorgó falépcsőn. Úgy vonszolta magát, mint akinek minden csontja fáj. Zsíros, fekete haja arcába lógott, kiszáradt ajkai tele voltak sebbel. Bevánszorgott a nappaliba, leült, a padlót bámulta.
– Fiam, egy roncs vagy – közölte az apja.
– Kérsz egy pohár vizet? – kérdezte az anyja.
Maxim nem válaszolt, ingujjával megtörölte az orrát.
– Fúj – fintorogtak a lányok.
A fiú felnevetett.
– Mit röhögsz? – mordult rá a férfi.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, mit röhögsz? Süket vagy?
– Én nem röhögtem, csak köhögtem. Illetve lötyögtem – mondta Maxim. Ismét vihogott, ezúttal egészen vékony, magas hangon.
– Lola, látod ezt!? Szórakozik velem.
– Nyugodj meg, drágám! Neked pedig hozok egy pohár vizet, kisfiam. Kérlek, szedd össze magad.
Maxim inni próbált, de ahogy a víz az ajkához ért, öklendezni kezdett.
– Ideje, hogy egy kicsit elbeszélgessek veled – lépett hozzá az apja. – Állj fel! Hallod? Állj fel, és nézz rám!
Maxim feltápászkodott, megállt az apja előtt. Ugyanolyan magasak voltak, de minden másban különböztek. Se a testalkatuk, se az arcvonásaik, de még a bőrszínük sem hasonlított. Úgy álltak egymással szemben, mint valami genetikai tréfa, amit egyikük sem értett.
– Én tizenhét évesen minden délután a felvételire készültem, te meg csak alszol, vagy hallgatod a szellemi fogyatékos zenédet. Most megint mit röhögsz? Áruld már el végre, mi olyan vicces, te seggfej!
– Seggfej, vegyszer, egyszer, kétszer, sztondul a, sztondul a B-terv.
– Esküszöm, megütlek – ragadta karon az apja.
– Összetöröd a csontomat, te barom! – rántotta el magát a fiú, de arcán pofon csattant. Megtántorodott, elesett, szájából ömleni kezdett a vér.
– Hozzá ne merj nyúlni! – sikított az asszony.
Maxim felkönyökölt, letörölte az állát.
– Elentego gádzsó – sziszegte. Oldalra köpött, felállt, és kiszaladt a házból.
A veszekedés utáni csend tompa fájdalomként nehezedett Lolára. Nézte a vaskos, tömör faajtót, ami mögött a fia eltűnt. Megigazította a kontyát, visszabicegett a konyhába.
– Nehéz éjjel volt, drágám – szólalt meg a férfi.
A nő megrázta a fejét. Elmosta a húsvágó késeket, kisebbre vette a lángot a káposzta alatt. Visszament az előszobába, felvette a kabátját.
– Délre kész az ebéd – mondta. – Ne várjatok meg, kimegyek a temetőbe.
– Tudod, mennyire szeretem.
– Ha csak így tudod, inkább ne tedd!
– Nem nézhetem ölbe tett kézzel ezt a züllést.
– Mert te aztán különb vagy – felelte a nő. Kinyitotta az ajtót.
– Jól van, menj csak ki a temetőbe! Ne velem beszélj, hanem a halott apáddal!
Lola sietve lépdelt a buszmegálló felé. Jobb combja sajgott, szinte egyenként érezte a csavarokat, amiket András – akkor neki még dr. Beleznay – húsz évvel ezelőtt belefúrt a medencéjébe. Szinte gyerek volt még, tizenhat éves, és a férfi lenyűgözte. Csak akkor volt boldog, ha a közelében lehetett.
Piros szoknyájára fekete pöttyöket csapott az érkező busz. Felszállt, leült az ablak mellé, homlokát az üvegnek támasztotta. A híd alatt sötéten robajlott a folyó, erős szél rángatta a partot szegélyező fák koronáit. Alig volt pár ember a megállókban, a város utcái kongtak az ürességtől.
Elsőként szállt le a végállomáson. Bement a vasútra, vett sört meg cigarettát, majd visszasietett a főbejárat elé. Várta a csatlakozást. A közelben ácsorgó taxisok cigarettafüstje megcsapta az orrát. Kilenc éve nem gyújtott rá, pedig fiatalabb korában láncdohányos volt. András kedvéért szokott le, de most erős vágyat érzett arra, hogy elszívjon egy szálat az apjának vásárolt pakkból. Benyúlt a táskájába, de meglátta a buszt. Keresztet vetett, elindult a megállóba.
Hátul, a templom oldalánál ment be a temetőbe. Apja sírja az emlékmű szomszédságában állt. Fekete márványból készíttette, hullámos fejkővel, míves mécsestartókkal és kőpaddal a rokonoknak, akik majd jönnek meglátogatni a halottat, elbeszélgetni vele. Persze csak ő jött, más nem mert, még az anyja meg a testvérei sem. Minden családtag félt, mert Báder Lajos szúrta le a vajda fiát, Lola első férjét, aki félholtra rugdosta a fiatalasszonyt, amikor el akart szökni tőle. És bár az öreg Báder is belehalt az utcai késelésbe, minden rokona rettegett a bosszútól. Lolának háromszor is újra kellett csináltatnia a sírt a rongálások miatt. De nem érdekelte. Nem félt. Kijárt, vitte a virágot, vitte a cigit, vitte a sört imádott apjának.
Leült a padra, felbontotta a dobozt, az első kortyot kilöttyintette a földre. A habok sisteregve tűntek el a fekete agyagrögök között.
– Egészségedre! – mondta, és ivott. A szénsavas, vibráló íz bevonta szájpadlását, megnyugodott. – Ha tizedannyira érdekelné, mint a munkája vagy a pia, már rendben lennénk – folytatta halkan. – Bezzeg a lányoknak egy tüsszentésért is tapsol. Valami nem stimmel. Valamit nagyon elrontok, apa.
Megint öntött a földre, a maradékot kiitta. Maximra gondolt. Nem értette, miért vált olyan megközelíthetetlenné az utóbbi időben. Nem is emlékezett rá, mikor beszélgetett vele utoljára.
Balról hangokat hallott. A temető főbejárata felől öt férfi közeledett. Középen egy kövér, aranyláncos roma, tőle jobbra és balra bőrkabátos, kemény arcú fiatalok. Egyenesen felé tartottak.
– Romnya! Te vagy a Báder Lola? – szólt a kövér.
– Mit akarnak tőlem? – állt fel az asszony.
– Na, megvan a Beleznay gyerek daja – vigyorodott el a férfi.
– Semmi köze hozzá, kinek az anyja vagyok – felelte Lola, de torka elszorult.
– Már hogyne lenne. A faszszopó fiacskád zsályával seftel az utcánkban.
– Tessék?
– Ne játszd az agyadat. Attól, hogy felcsinált egy gádzsó, még nem vagy úrinő. Fogjad rövidebb pórázra a shavódat, különben a pofáján húzzuk ki a belét. Érthető?
Az asszony tétován nézett egyik férfiról a másikra, majd lassan bólintott.
– Téged is csak az apádra való tekintettel nem rángatlak meg. Egyszer segített a familijánknak. De ha ez a Beleznay gyerek lecsapolja előlem a lóvét, kitépem a szívét. Phurde! – mondta a kövér, és a földre köpött. Vállrándítással jelezte a többieknek, hogy végeztek.
Lola visszaült a padra, kezét combjára tette. Mindkét lába remegett.
Fázok. Legalább a kabátomat felvehettem volna, mielőtt becsapom azt a kibaszott ajtót. A nadrágzsebembe nyúlok, de csak egy taknyos zsebkendőt találok. A cucc fenn maradt a szobámban, a pénzzel meg a telefonommal együtt. Remek.
Megkerülöm a házat, kinyitom a fészer ajtaját, előhúzom a létrát, nekitámasztom a falnak. Felmászok, az ablakom nyitva van, ezt sosem felejtem el, a menekülőutat kérjük, hagyják szabadon. Bemászok a szobámba, arcon csap a reggeli cigim szaga. Kemény cucc volt, egy perc alatt ledarálta a másnapot, csak túl korán törtek rám. Ez az önimádó balfasz mindig megérzi, mikor kell előrángatnia. A számhoz nyúlok, még mindig szivárog belőle a vér. Zsebre vágom a mobilt meg a pénztárcát, keresem a maradék anyagot, egy postai csomagban kell lennie. Nyitom a varázsdobozt, már csak három tasak van a húszból, vissza kellene vennem egy kicsit, mert szétmállik az agyam, ha így folytatom.
Hangokat hallok a folyosóról. Elteszem a pakkokat, bezárom a dobozt, visszarakom a szekrénybe. Felkapom a kapucnis pulcsimat, átlépek a párkányon, a létra fokai megnyikordulnak alattam. Elfutok a fészer mögött, átmászok a drótkerítésen. Csúszik a fű, térdre esem a töltésen. Éppen jókor, anyám tíz méterrel előttem sétál el a járdán. Lapulok, figyelem. Sántít, feldúlt, neki is agyára megy már az öreg. Esik. Na ez még kellett. Guggolva indulok el a másik irányba, kivárom a kishíd alatt, míg anya eltűnik a busszal.
Tisztul a fejem, a másnap csak gyomortájon ingerel, a reggeli herbált végképp lenullázta a pofon meg a zizegő eső. Felhívom Dimenziót. Ma este tropára szét akarom csapni magam, a zsálya nem lesz elég. Rodkóék amúgy is egy perc alatt szét fogják kapkodni. Hülye lennék három csomaggal kimenni a telepre, kell katica is. Szombat van, este csordultig lesz a klub csajokkal, ha viszek nekik bogyót, kedvemre válogathatok.
Foglalt. Dimenzió mindig foglalt, a város kedvenc dílere. Minden árut előtesztel, és a próbatrippeket felnyomja a blogjára. Lehet valami kikezdhetetlen kapcsolata a zsarukkal, de hiába faggatom, nem árulja el. Végre kicsöng. Itt Dimenzió, mondja. Recseg a hangja. Vagy most ébredt, vagy már picsa készen van. Csá, haver, össze tudunk futni? Mi kéne? Harminc kockacukor, kettesével zacsizva. Negyedóra múlva a szobor mögött. Jó, ott leszek.
Nem szállok fel a buszra, nehogy összefussak anyámmal. Rossz döntés volt, pár perc alatt bőrig ázom. A kapucnis pulóverem frottírtörölközőként szívja magába a vizet, tocsog a hajam. A hídon már futok, a bakancsom talpa alatt sercenve csattannak szét a tócsák. Vizes az arcom, a pólóm, a mellkasom, csak az alsógatyámat érzem száraznak.
Az eső határozottan kiemeli a szobor mögötti húgyszagot. Várok. Eltelik öt perc, tíz, eláll az eső, kezdem felcseszni az agyam. Hívom Dimenziót, de kinyom. Végre meglátom a járdán, integetve szalad felém. A tenyerembe csap, vállon vereget. Nem sokat beszélünk, de minden érintésnél átadunk valamit egymásnak. Előbb ő csúsztat a markomba egy lefóliázott csomagot, aztán én adok neki a pulcsiujjam alól egy összecsavart pénzköteget. Futólag pillantunk a kapott holmikra, elég rég ismerjük egymást, nem volt még precedens komolyabb átbaszásra. Érdekünk a jó viszony, Dimenzió a fő forrás, én mostanában kezdtem teríteni a cuccot. Megint viszel ki a telepre? Mi közöd hozzá? Csak óvatosan, Cirkusz Maximusz, az ott kemény terep, mondja, aztán hátat fordít, és eltűnik a fölső part menti mezsgyén.
Hiába süt ki a nap, a szél jégpáncéllá merevíti rajtam a ruhákat. Kocogva futok a főtérig. Más dílerekkel ellentétben, akiknek latyakosra izzad a pöcsük, mire egy nagyobb pakkal átsétálnak á-ból b-be, én kifejezettem élvezem, mikor úton vagyok a cuccal. Felpörget. Van, akit a vadvízi evezés, van, akit harminc pentakristály-tabletta a bakancsszárban.
Szinte várom, hogy elsétáljon mellettem egy rendőr, és az arcába röhögjek. A legtöbb ismeri az öregemet. Ha baleset vagy erőszak történik a városban, a szerencsétlenül járt fazon biztosan apám keze alatt köt ki. Hiába tudja mindenki, mekkora alkesz, elnézik neki. Bebaszva is jobban műt, mint bárki más. Imádják, mint valami import görög istent. Feltételezni sem mernék, hogy a fiacskája ki van bélelve anyaggal.
Legalább fél órát baktatok a külváros felé, de egyetlen rendőrrel sem találkozom. Elindulok a telep irányába. Beteszem a fülhallgatót, Boris Brejcha kell ma, a reggeli pofon után. A The Mad Doctor éppen jó lesz. Lépteim hamar ráállnak a minimál zene ritmusára. Ha tempósan megyek, a mix végére befutok a célba. Körülöttem egyre nyomasztóbb pusztulat nehezedik a házakra, gyűlnek a kóbor kutyák. A roncstelepnél jobbra fordulok, innen már csak egy sarok. Olajfoltos pocsolyák közt szlalomozva jutok el a beszögellésig.
Rodkóék a sarok utáni második épületben laknak. Libafosszínű, palatetős vályogház, egyik ablakában sincs üveg. Épp odaérek, mikor Fecska néni kilép az ajtón. Vaskos combjain pattanásig feszül a rózsaszínű melegítőalsó, mellei pufimellénybe vannak passzírozva. Maximilián, kiált rám széttárt karral. Megölelem. Tolulnak kifelé a többiek. Rodkó húszéves, csontsovány, herbálfüggő. Tupka talán tizenhat, ad magára, piros inget hord, és sötétkék farmergatyát. Mercédesz tizenhét, egyidős velem, terhes valakitől. A három kicsi kiabálva követi a nagyokat. Hat gyerek, egy anya, zéró apa.
Betessékelnek, körbevesznek, fogdosnak, nevetgélnek, szinte összevesznek rajtam. Kucs Maximilián, mondja Fecska néni, hogy van az én Lolácska prálom, és belekezd a szokásos litániába, hogy milyen jó lenne újra látni anyámat, de nem forgathatja fel a húga életét, így is mekkora baj lenne abból, ha a doktor úr megtudná, a fia kijár ide a senki földjére. Sajnálkozva bólogatok. Ismét annyiban maradunk, hogy jobb, ha senki sem tud a látogatásaimról.
Rodkó félrevon a konyhának becézett, ablaktalan előszobába. Kidülledt szemmel kérdi, hoztam-e anyagot. Bólintok. Rágyújtok, kivesz egyet ő is a dobozból. Megveregeti a vállam, azt mondja, jó tesó vagy, haver, csacso prál, bárcsak lenne lóvém, az istenit neki, még szerencse, hogy ugyanaz a rat csorog az ereinkben. Nincs fontosabb a familijánál, hogy rohadjon meg a dadom, baszik ránk, magyar nőt kúrogat Pesten. Na, mi lesz, beveretjük a cuccot?
Visszamegyünk a szobába. A sarokban álló kis kályhában sercegve ég a tűz, kémény nincs, bent gomolyog a füst. Elhajtom az ablak előtt csüngő szőnyeget, hátha jön be valami oxigén. Leülök egy kanapéhoz hasonló bútordarabra, Mercédesz és a három kicsi mellé. Fecska néni a háromlábú hokedlin egyensúlyozik, Tupka az emeletes ágy tetején szívja a cigimet. Mind engem néznek, meg vannak tőlem babonázva. Nem értik, miért jövök el hozzájuk, hozok nekik cigit, cuccot, kaját, néha pénzt. Mosolyognak, látom, hogy kedvesek akarnak lenni, de mindegyik fejében az jár, mit tudnak rólam legombolni.
Mercédesz, vidd ki a khurdókat, szól Rodkó a húgának. Viszi a faszom, nem látod, hogy vendégünk van, beszélgetni akarok vele, feleli a lány. Rám mosolyog. Vidd ki őket, ha mondom, kernyol dzsivipen, üvölti Rodkó, mire Mercédesz szitkozódva feláll, és kivezeti a három gyereket. Hallom, ahogy az udvaron egymásnak koppannak a műanyag flakonok. Talán focizni kezdtek.
Fecska néninek nem kell külön elmagyarázni, miért akarunk egymás közt lenni, szó nélkül kimegy a szobából. Előhúzom a tasakokat. Rodkó remeg, szorosan mellém ül, Tupka leugrik az emeletes ágyról, elénk guggol. Mindhárman a cucc fölé hajolunk. A kis műanyag zacskókról vigyorgó Joker-fejek néznek vissza ránk. Nyugi, mondom, én bontom, ez bivalyerős cucc, nyolcezer egy tasak, speckó helyről rendeltem.
Nebassz, kiáltanak fel egyszerre, Tupka nyújtja a fapipát. Kinyitom az egyik tasakot, csípős mentolszaga van. Megtömöm a pipát, kattan az öngyújtó, sisteregve fellobbannak a szárított növénydarabok. Benn tartom a füstöt, karikát fújok, megint szívok. Tűk állnak a koponyacsontomba, rögtön lezsibbad a lábam. Négykézláb viszem el a pipát Rodkóig. Leül, hátát a falnak támasztja, szája sarka megremeg. Három körrel betoljuk az egész csomagot. Senki nem mozdul. Én is a padlón fekszem.
Az ablak előtt lógó szőnyeg peremein fényes csíkok villódznak. Becsukom a szemem. Mikor újra kinyitom, már csak a csíkokat látom. Rájövök, hogy több oxigénre van szükségem. Fel akarok állni, levenni a szőnyeget, de nem érzem a lábaimat. Nyelem a füstöt, próbálok megnyugodni.
A kályhából kiszálló szikrák úgy keringenek körülöttem, mint egy csapat szentjánosbogár. A forgatag közepén megjelenik Rodkó csontos, szürke arca. Szája ki van rúzsozva, mint egy gonosz bohócnak. Nagyon elégedett magával, ujjongva kiabálja, hogy Jokert húztunk, apám, Jokert!
Tupka rátámaszkodik a térdére, öklendezik. Hányása örvénylő tölcsér a szoba közepén. Szólok neki, álljon hátrébb, nehogy beleessen. Azt mondja, nagyon fél, meg fog halni. Mellém ül, átölelem, ritka büdös, de ez lényegtelen, mert a fizikai valóság most olyan messze került az elmétől, hogy talán sosem fog újra egybeérni a kettő. Nyugtatom, hogy ez csak egy utazás, amire együtt váltottunk jegyet. Mégis reszket. Azt hajtogatja, olyan helyre érkezett, ahonnan nincs visszaút.
Szaggató fejfájásra ébredek. Ez kemény tripre sikerült, nem voltam rá felkészülve. Rohadt herbál, minden tasak másképp üt. Tupka csukott szemmel fekszik a szoba sarkában, de a mellkasa mozog. Rodkó a Marbimat szívja. Végre magadhoz tértél, csacso prál, vigyorog. Eszméletlen rondák a fogai. Felállok, behozom a vizes kancsót, lemosom Tupka arcát. Felébred, cigit kér. Alkonyodik.
Fél óra alatt összekaparjuk magunkat, elindulunk a városba.
Csucsu házibulijában kezdünk. Becsöngetek, a házigazda bevezet minket, vegyülünk. Egy babaarcú lánnyal beszélgetek. Emós figura, füstös fekete szem, lila száj, áramütéssel kezelt haj. Jól áll neki, egyszer mintha már tetszett volna nekem. A gyanúm beigazolódik, mert a harmadik mondatnál lemaximoz. Nekem persze fogalmam sincs, hogy őt hogy hívják, de higgadtan kezelem a szitut. Míg csevegünk, pásztázom a terepet. Nagyjából harmincan vagyunk, a fele potenciális vevő.
Rodkó és Tupka közrefog, kezükben pezsgő, nekem is odanyújtanak egyet. Felhajtom, a vége az orromon jön ki. Elvonulunk a mosdóba, Rodkó egy egész katicát kér, a másikat Tupkával befelezem. Lóvéról szó sincs, de nem akadok fenn rajta. Tudom, hogy kihasználnak, de legalább őszintén.
Visszamegyek a konyhába, a lányt keresem. Egy karéj lila hajú punk veszi körül, befurakodok közéjük. Amerikáról magyarázok, tavaly kint voltam faterommal, míg ő konferenciázott, Philadelphia utcáit jártam. Úgy imbolyogtam a felhőkarcolók között, mint részeg matróz a fedélzeten. Liberty Place, Comcast Center és a többi. Muszáj beszélnem. Remeg az állkapcsom, csikorgatom a fogaimat. Szar szakasz. Jobb lesz, ha kimegyek a mosdóba.
Belenézek a tükörbe, megrándulnak a nyakizmaim. Szédítő sebességgel gombolom ki az övemet, percekig ürítek. Kézmosásnál beüt a cucc. Mindig a mosdóban kezd hatni. Állok, és élvezem, ahogy hülye mozdulatokat teszek a kezemmel, lábammal. Szinte ki tudnám tapintani, hol áramlik bennem a szer. Pár hónapja oltogat a kristály, eléggé rajta maradtam. Amikor lüktet a zene és pörget a cucc, annál jobb dolog nem történhet velem.
Megkeresem a srácokat, ölelgetjük egymást, boldogok vagyunk, muszáj néhány kedves szót szólnom mindenkihez. Egyesével odamegyek a punkokhoz, meglapogatom a vállukat. Az emós lány édesen mosolyog, alakulnak a fények, király a zene. Valaki eldönti, hogy induljunk táncolni.
Óriási euforikus amőbaként folyunk ki az utcára. Jó lesz, jó lesz, biztatjuk egymást, nyomulunk a főtér felé. A hely előtt sor kígyózik. Kézen fogom a lányt, gyere, mondom neki, ismerem a kidobót.
Bent tömeg van, a zene nagyon zsír, de kell még egy fél kristály. Bemegyünk a férfivécébe, magunkra zárjuk a fülkét, előveszem a cuccot, megkérdezem tőle, kér-e egy felet. Tétovázik, azt mondja, inkább negyedet. Nincs olyan, hogy negyed. Kettétöröm a bogyót. Nem kell szarakodni a nyelv alá tevéssel, csak vedd be, szopogasd kicsit, aztán rágd szét, vagy nyeld le egészben. Ez az, nagyon király, imádlak, húzzunk táncolni.
Úgy szorítjuk egymás kezét, mintha össze lennénk ragadva. Lépek a tömegben, a súlypontom megszűnik, oldalra dőlök, de egy idegen test visszaállít a pályámra. Fenséges a koordináció ebben a világban, nem tudok vele betelni. Az időérzet végtelenül gazdag, most eltelik egy év. Torzítva hallom a hangokat, mint egy lassított felvételen. Körülöttem minden vibrál és formálódik. Ha kicsit megrázom a fejem, visszaáll a normál kép, de aztán kezdődik elölről a metamorfózis.
Megtaláljuk a fiúkat, együtt szeletelünk, rángatóznak a lábaim, emócsi magasba emelt karokkal ugrál, hozzá kell érnem, együtt mozgunk, ez maga a paradicsom.
Nyomást érzek a tarkómon, mintha valaki nézne.
Megfordulok, ott áll apám a tömeg közepén. Szemei, mint két reflektor, rám szegeződnek. Elindulok felé, de eltűnik. Kissé befeszülök, de táncolok tovább. Megint meglátom a világító szempárt, most egy aranyfukszos csávó arcából világít rám. Nyugtatom magam, ez csak halu, kellemetlen melléktermék, együtt jár a földi mennyországgal. Elmegyek brunyálni. Alig látom a vécécsészét, de azért feltűnik, hogy vért pisilek.
Megengedem a csapot, bevizezem az arcomat, nyakamat, hajamat. Iszom pár kortyot, indulnék ki, de a nyakláncos pasas ott terem előttem. Már nem világít a szeme. Hol hagytad a kuzinjaidat, kérdezi. Mit akarsz tőlem, lépek hátra. Csak tudni szeretném, hogy szolgál az egészséged, Cirkusz Maximusz. Kopj le, öreg, felelem. Kitérek az útjából, de oldalról meglök, a falhoz szorít, arcomon érzem a leheletét. Most szépen ideadsz mindent, gogyávér shavo, és nem seftelsz többet az én utcámban, különben kitépem a lelkedet, mondja. Vastag, fekete ujjával rábök a mellkasomra. Kurvára ver a szívem, ha nem tűnök el innen, kiugrik a helyéről.
Megfejelem a manust, hülyén néz rám, mint aki meglepődött. Elslisszanok mellette, kitörök a vécéből, átverekedem magam a tánctéren, kiesek az utcára. Térdeim a járdának koppannak. Felpattanok, futok a folyó felé. Torkomban dübörög a szívverésem, gepárdlábaim vannak, nem érik a földet.
Fölszaladok a hídra, át a túlsó partra. Visszanézek, valaki jön utánam. Rohanok tovább a töltésen, lüktet a halántékom, haza akarok érni, otthon akarok lenni, bent a szobámban, az ágyamban, a paplan alatt. Azt akarom, hogy anya idegesítő kérdéseket tegyen fel, és apa üvöltsön velem. Hiányzik a hangjuk. Félek.
Arcomba csapódik egy fűcsomó. Fényes, lila köröket látok. Nincs levegő, de most megint van, óriásit dobban a szívem. A jobb kezem mintha megfagyott volna, csak a másikat tudom felemelni. Csuromvíz a homlokom. Távolodok önmagamtól, fentről látom a testemet. Görcsbe rándul, kienged, görcsbe rándul, kienged. Eszembe jut a lány neve, Nadinka. Még el is mondta, hogy azt jelenti, reménység. És ahogy erre rájövök, elsötétül minden.
– Ébresztő, fiatalember! – kiáltotta a mentőorvos, és letérdelt a fiú fejéhez. Kinyitotta a száját, belenyomta a motoros szívót, kitakarította a hányadékot. – Lélegzik – mondta a mentőápolónak, majd megrázogatta a fiú vállát, megnyomta mindkét szemöldökét. – Nem nyitja a szemeit. Verbális kommunikációra képtelen. Motoros válasz nincs.
– A haverja felszívódott. Telefonon azt mondta, kristályoztak.
– Forró tapintású bőr, alkoholszagú lehelet, óriási pupillák. CGS 3, mélyen eszméletlen, intubáció indikált – hadarta az orvos, kezei közt tartva a fiú állkapcsát.
– Két percre van a kórház, vigyük el!
– Nem merem megkockáztatni. Nazofaringeális tubusokat. Oxigénmaszkot. Biztosítom a vénát. Jöhet a monitor.
– Működik.
– Kezdheted a terítést.
A mentőápoló kinyitotta a táskát, előkészítette az eszközöket. Megtöltött két fecskendőt, elkezdte a csekklistát. Ő kérdezett, az orvos válaszolt, egymás után, újra és újra. Gyorsan, rutinosan hajtották végre a műveleteket.
– Megvan. Készítsd a transzportra – mondta az orvos.
– Szétcsapta magát rendesen ez a barom – ingatta meg fejét az ápoló. – Értesítsük a rendőrséget?
– Hagyjad! Ismerem, a Beleznay fia.
– Nem mondod?
– Vigyázz a nyakára! És csomagold már, rohadt hideg van.
Mire hazaért a temetőből, üres volt a ház. A húsos káposztának csak a fele volt meg, vissza se tették rá a fedőt. Leült az asztalhoz, de nem evett. Állandóan a kövér férfi hangját hallotta a fejében.
Felállt, nekitámaszkodott a pultnak, jobb lábát megemelte, így kevésbé fájt. Kinyitotta a konyhaablakot. A szél éppúgy tépdeste a fűzfák ágait, mint reggel. Napok óta nem járt a hátsó kertben. Fel kellene szedni a diót, összegyűjteni a letört ágakat, elgereblyézni a vakondtúrásokat. Ha ő nem csinálja meg, senki. András inkább megműt laporoszkóppal tíz vakbelest, mint hogy hozzáérjen egy gereblyéhez. A lányok lusták, finnyásak, be nem koszolnák kerti munkával a francia manikűrjüket. Maxim meg alig van otthon. Ha mégis, csak gubbaszt a szobájában. Legfeljebb ennivalóval lehet kicsalogatni, de amint megeszi, újra eltűnik.
Erőt vett magán, kibicegett az előszobába. Leakasztotta a kardigánját, véletlenül lesodorta Maxim bőrdzsekijét is. A kabát belső zsebéből fényes kis tasak csúszott a padlóra. Lehajolt érte, felvette. Visszataszító bohócfej vigyorgott rajta, úgy festett, mint egy gumicukros csomag. Amint letépte a tetejét, émelyítő vegyszerszag csapta meg az orrát. Szürkészöld törmelék volt a zacskóban. Tenyerébe szórt egy keveset, fűnek tűnt. Lánykorában szívott utoljára marihuánás cigarettát, de annak nem ilyen volt a színe és a szaga sem. Bár megfogadta, hogy sosem fog turkálni a gyerekek cuccai közt, most mégis azzal az eltökélt szándékkal indult fel az emeletre, hogy a legapróbb részletekig átkutatja a fia szobáját.
Benyitott. A hangfal tetején színig álltak a csikkek egy óriási hamutálban, a szétdobált ruhák ontották magukból az izzadságszagot. Ételmaradékoktól bűzlő tányérok, szétdobált kólásüvegek hevertek mindenütt, de ebben nem volt semmi különleges. Vasárnaponként, mikor bemehetett elvégezni a takarítást, általában hasonló látvánnyal találkozott. Most mégsem kapkodta fel a gyűrött ruhákat, nem pakolta össze a mosatlant, nem szedte össze a szemetet, csak figyelt. Tudni akarta, mit rejt a káosz, mit titkol előle a gyerek.
Az ágy felett lévő óriásposztert például még sosem nézte meg rendesen. A kép közepén egy sárga pólós férfi állt, magasba emelt karokkal. Fején ijesztő, ördögszerű álarc, mögötte önkívületben táncoló lányok. A kép alján cirádás felirat: Boris Brejcha, High-Tech Minimal. Talán ez lehet az a furcsán ciripelő zene, ami esténként kihallatszik a folyosóra, gondolta.
Tekintete a szemeteskukára esett. Letérdelt mellé, kipakolta. Legalább tíz széttépett cigisdobozt talált. Mindegyikből ugyanaz a két kis papírdarab hiányzott, a felnyitható tető két oldalán. Előkerült még nyolc félbehajtott A4-es lap is, mindnek koszos, barnásszürke volt a belseje.
A könyvespolcon meglátott egy lelakatolt fémdobozt. A kulcsra hamar rálelt az asztali ceruzatartóban. Kinyitotta a ládikót, egy halom nagy méretű boríték feküdt benne. Kivette őket, mind ajánlottan, elsőbbségivel érkezett a fia nevére, de üresek voltak. Alattuk talált egy különálló rekeszt. Felhajtotta. Papírcsíkkal átkötött húszezresek sorakoztak benne, szorosan egymás mellé illesztve. Visszacsukta a rekeszt, rádobálta a borítékokat, lecsapta a doboz tetejét.
Leült a fiú asztalához, mély levegőt vett. Nézte a rojtos szélű füzeteket, rágott végű, tompa ceruzákat, olvashatatlan jegyzeteket. Rendetlenség mindenütt: az ágyon, az asztalon, a polcokon. Csak a húszezres kötegek álltak egymás mellett precíz, katonás rendben.
A tanárai azt mondják róla, okos fiú, de nincs jelen. Hiába ül az órán, nem lehet hozzáférni. Bármiből jó lehetne, de nem érdekli semmi. Pedig mi mindent megpróbált már, hogy felrázza! Elvitte művészeti órákra, sportfoglalkozásokra, még pszichológushoz is. Nem hatott rá egyik sem. Egyetlen dolog tudta időnként kizökkenteni a magára erőltetett nihilből, ha András elvitte vadászni. Bár ez évente legfeljebb háromszor-négyszer történt meg, utána napokig vidáman járt-kelt a házban, mintha nem is ugyanaz a gyerek lenne. Aztán persze elég volt egyetlen rosszmájú apai intelem, máris elvonult, bezárkózott.
Nem volt kedve tovább kutakodni. Eldöntötte, hogy inkább beszél Maximmal, ha hazajön. Már ágyban feküdt, a lámpát is lekapcsolta, mikor András és a lányok hazaértek. Hallotta a nevetgélést, a zörögve nyíló bárszekrényt, a lépcsőn dobbanó lépteket.
Alvást színlelt, mikor férje belépett a hálószobába. Amint megérezte rajta az alkoholszagot, fentebb húzta magán a takarót. András egy percen belül horkolt, de ő csak forgolódott az ágyban. Gondolatai zabolátlanul csapongtak alvás és ébrenlét között. Úgy érezte, egész éjjel nem aludt egy percet sem.
Kora hajnalban telefoncsörgésre ébredt.
Férje morogva nyúlt a kórházi mobilért. Bár nem volt ügyeletben, megszokásból minden telefonhívást felvett. Fekve, félálomban szólt bele. Aztán felült, visszakérdezett. Végül annyit mondott, értem, huszonhatos szoba, máris indulok.
– Mi történt? – kérdezte Lola.
– Maxim a sürgősségi osztályon van. Drogtúladagolás.
– Tessék?
– Stabil az állapota, de jobb, ha megnézem.
– Túladagolás?
– Dizájnert használt. Valószínűleg kristályt.
Lola lerúgta magáról a takarót, felállt, de elhomályosult előtte a szoba. Megkapaszkodott az ágy szélében.
– Ne aggódj! Jó kezekben van. Maradj itt a lányokkal, én majd intézek mindent.
– Látnom kell.
– De mi lesz az ikrekkel?
– Tudnak magukra vigyázni. Legalább ők.
Hangtalanul, gyorsan öltöztek. Útközben egyikük sem szólalt meg.
Leparkoltak a kórház előtt. Lola megbotlott a parkolószegélyen, elesett. András felsegítette, megfogta a kezét, és később sem engedte el. Felsiettek a lépcsőn, átvágtak a főépületen és a belső udvaron, benyitottak a sürgősségire. A dolgozók hajbókolva köszöngettek nekik. Lola egy pillanatra megint annak a tizenhat éves roma lánynak érezte magát, akibe szerelmes lett a főorvos úr, akivel kézen fogva járkált a kórházban, és aki miatt fittyet hányt az egész világra, még ha tudta is, milyen meredek lejtőre fog kerülni ezzel a karrierje.
Átvágtak a hordágyakon nyöszörgő sebesültek között, szaladtak a folyosón a huszonhatos szobáig. Az ajtó nyitva volt, megálltak a küszöbön. Lola elengedte András kezét, és az ágyhoz lépett. Ujjait óvatosan a paplan szélére tette.
Maxim orrából két műanyag cső lógott ki, feje mellett gép pittyegett. Arca fakó volt, szemei körül befeketedett a bőr. Homlokán lila, kidudorodó seb éktelenkedett. Haja kócosan terült el a párnán, egyik tincsébe ragadós fűszál gabalyodott. Jobb karjába infúzió csöpögött.
– Beszélek az osztályvezetővel – suttogta András. Kiment a szobából.
Lola megfogta Maxim kezét, és tenyerei közé szorította.
Sejtette rég, hogy a fia drogozik, de nem mert rákérdezni. Mint mikor az ember érzi, hogy valami fáj belül, de halogatja az orvost, hátha elmúlik magától a nyugtalanító tünet. Hát nem múlt el. Nagyon is itt volt, itt feküdt előtte, kiterítve.
András összeszedetten tért vissza, arcáról eltűnt az apai aggodalom, magára öltötte orvosi szerepét. Katinonszármazékokról, görcsrohamról, izomszövet-károsodásról, kristálytúladagolásról, veseelégtelenségről, palpitációról, intubálásról és pszichiátriai kezelésről beszélt. Lola az egészből csak annyit tudott megjegyezni, hogy kristály.
Végig ez a szó járt az eszében, míg hazafelé tartottak. András nem beszélt, nyugodtnak tűnt, egyenesen derűsnek. Mikor megérkeztek a házba, lányaik felpattantak a tévé elől, és apjuk nyakába ugrottak. Faggatták, mi történt.
A férfi leintette őket, enni kért.
Lola megterített, leültek az asztalhoz.
András evett pár falatot, majd letette a kanalat, és az ikrekhez fordult.
– Lányok, aki dizájnerdrogot vesz be, patkánymérget eszik, ezt jól jegyezzétek meg. Épeszű ember nem csinál ilyen ostobaságot. Ezerszer figyelmeztettem Maximot, hogy a lődörgésnek nem lesz jó vége. Anyátok sem hitt nekem – sandított a feleségére, és megint evett. Szája szélén lecsorgott a szaft, ahogy tovább beszélt. – Herbál, kristály, eki, speed, kiszámíthatatlan kemikáliák. Aki ezekkel bódítja magát, orosz rulettezik. A bátyátok most ott fekszik a kórházban, és gépek tartják életben. De rendbe fog jönni, hisz ezért vagyunk mi, orvosok.
Lola hosszan, eltűnődve nézte a férjét, aztán lehajtotta a fejét.
– És amint jobban lesz – folytatta a férfi –, felvilágosítom, mekkora balfaszságot csinált. A nővérek drogot találtak a cipőjében, nem is keveset. Ha nem tudtam volna elsimítani a dolgot, már nyakunkon lenne a rendőrség. Ez van abból, ha valaki csak lézeng egész nap, és nincsenek céljai. Ezerszer elmondtam neki, készüljön a felvételire, de nem. Csak bulizott. Esztelen barma, túltolja azt, amit ő maga ad el.
Nem jó már ez a káposzta, megromlott. Ezek meg csak falják, mintha minden rendben volna. Kicsi kis hattyúk, bólogatnak, isszák az apjuk szavait, az meg parádézik. Nem akarom hallani, amit mond. Kitolom magam alól a széket, felállok. Megfogom az asztal közepén álló vázát, átviszem a konyhába.
Kiveszem belőle a virágokat, lassan, szálanként. Előbb a lila őszirózsákat, aztán a nagyfejű dáliákat, végül a fehér, sugaras szirmú krizantémokat. Egyenlő távolságra helyezem őket a pulton, száruk végéről vízcseppek hullanak a padlóra.
Átemelem a vázát a mosogató mellé, elég nehéz. Megbillentem, kiöntöm belőle a megzöldült vizet. Kristályfaláról visszatükröződik az arcom, ilyennek még sosem láttam. A hátam mögött zajló beszélgetést távolról hallom, összeolvadnak a szavak, nem értem, mit jelentenek.
Megfordulok, hasamhoz szorítom a vázát. Hátulról közelítek a férjem felé. Fel-le mozog a halántéka, ahogy rágja a húst. A lányok rám néznek, most még a szokásosnál is egyformábbnak látom őket. Két fehér, törékeny, riadt kis arc. Még egyet lépek. A fejem fölé emelem a vázát. Megfeszítem az izmaimat. És mindent beleadok az ütésbe.
Vissza a tetejére