Vörös Anettnak

„Akkor... szia!” Ennyit mondott végezetül Parassapusztai elvtárs. (Sose „szervusz”-szal búcsúzott, mindig „sziá”-val.) Hivatalos elbocsátószövege hosszú másodpercekig tartó csöndből szakadt fel. Az „akkor”-t elhadarta, kis szünetet tartott – ezalatt kitágult, szőrős orrlyukán át kieresztette a bent maradt levegőt –, aztán következett az egészen más ritmusú „szia”, ezt lágyan lehelte ki, érzéssel, mintha a tenyeréből csúsztatná az íróasztala lapjára. Ebben a szobában Parassapusztai elvtárs szokta irányítani a megszólalásokat, egyetlen szó sem siklott ki a kontrollja alól. A vele szemben ülő fél szavait is általában ő mondatta ki, így azok sose lepték meg, számított rájuk. A csöndeket is Parassapusztai elvtárs állította be, a mélységüket – a tekintetével, a mocorgásaival – ő szabályozta, éspedig olyan könnyedén, mintha egy termosztát tárcsáját tekergetné. Tengermély csönd, szemcsés csönd, zúgó csönd. Amikor ő már rég tudta, hogy mondandója végére ért, az, aki a vendégszékben ült, még kételyek közt gyötrődve találgatott, mi jöhet még: új témák, új mondatok, újabb számonkérések? Csöndben maradni, nézelődni, néha belebámulni a másik szemébe, majd hirtelen odavágni egy szót alulról vagy felülről (attól függően, éppen ül-e a becitált kollégával szemben vagy járkál körülötte): Parassapusztai elvtárs kéjes játékai voltak ezek. Ha mászkált, csakis hangtalanul, puha léptekkel, finom ütemekre bontva a beállított mélységű csöndet. Gépkocsik arrafelé nemigen jártak, és a kiabáló gyerekek is elkerülték a környéket, így nyáron, a kitárt ablakokon át sem jöhetett be zaj. Most azonban tél volt; a csukott ablakok egészen más textúrájú nesztelenséget őriztek a falak közt, ehhez képest a nyári csöndek „megengedőbbek, nyitottabbak”. A téli zárt csönd, ha Parassapusztai úgy rendesen elmélyíti, meg szokta pendíteni a vendégszékben ülő dobhártyája mögött a hallóidegeket, hogy a belső fül csönd helyett nyomasztó, monoton és kilátástalan fortyogást észleljen. Zárt csöndben az időszámítás is megváltozik: egy perc nem hatvan másodperccel egyenlő – nyolcvannal, minimum.

Parassapusztai elvtárs birodalmát egy-egy hangszigetelt, kipárnázott ajtó választotta el a folyosótól, illetve a szomszédos titkári szobától. Más vállalatoknál egy hozzá hasonló beosztású dolgozó, főosztályvezető, aligha került volna ilyen látványosan kivételezett helyzetbe. Saját szoba, bordó kárpittal bevont bútorzat. És akkor a sötétkék vállalati Zsiguliról még nem is esett szó... amit kéthetente szerdánként csillogóra sikált az egyik főelőadó unokája. Ami nem bordó, az sötétbarna, kivéve a folyosóra nyíló ajtó fölötti Lenin-portré rámáját, mely aranyozott. Darabokban hullott róla a lakkréteg, gyakran kellett újrakenni, tartósabb festékanyagot nem lehetett kapni. Maga a kép a tartószög lazulása miatt egyre nagyobb mértékben dőlt előre, mintha Vlagyimir Iljics napról napra egyre hosszabban nézett volna az ajtón kilépő vendég után.

Rezső fásultan csoszogott a folyosón, a fényes kövezet párhuzamosan futó díszcsíkjait nézte. És máris eszébe jutott egy alapvető ok, ami miatt nem vállalhatja az imént rábízott feladatot (túl azon, hogy nem volt hozzá kedve: ez nem számít érvnek). A fent említett csöndjátékon és elbocsátórituálén kívül voltak még furcsaságok Parassapusztai elvtárs szobájában: például, hogy az ő szájából elhangzó kijelentésekkel szemben az embernek nem voltak ellenérvei. Nem arról volt szó, hogy vannak, csak nem meri őket kimondani, hanem valóban nem voltak. Ott benn, a dermesztő csöndben, a Parassapusztai vizenyős tekintetével körbejáratott térben valami megmagyarázhatatlan erő blokkolta a gondolkodást. Elöntötte az agyi ereket valamiféle ismeretlen vegyület, mely egyszersmind meggátolta a gondolatok szabad áramlását. Kint a folyosón már megszűnt a fojtás, és azonnal az ember eszébe jutott legalább egy, de inkább több logikus ellenvetés – az más kérdés, hogy mégsem ment vissza az(oka)t prezentálni a főosztályvezetőnek. Ez történt most Rezsővel is. Megállt, nyugtázta magában, hogy igen, megvan az indok, ám ahelyett, hogy Arkhimédészként heurékát kiáltva berontott volna Parassapusztai elvtárs szobájába, némán bekullogott a sajátjába, melyen két másik kollégával osztozott. Nemhogy Arkhimédész magabiztosságával, de a főtanácsos bocsánatáért esedező Cserjakov félszegségével sem volt képes Parassapusztai Pétert felkeresni. Megtartotta magának az ellenérvet: nem elég jó a hangja ahhoz, hogy ellássa a rábízott munkát...

Este, miután a gyerekek elaludtak, Rezső megmelegítette magának a maradék babfőzeléket, főzött hozzá egy pár virslit, a fotelban megvacsorázott. A felesége, Zsuzsa, végezve a vasalással, dühösen, a lakás méretével kapcsolatos szidalmak közepette benyomkodta a vasalódeszkát a spejzbe.

– Én leszek a vállalati Télapó – motyogta Rezső, miután lenyelte az utolsó falatot.

– Dehogy leszel! – mondta Zsuzsa.

– Nincs valami jó hangom hozzá, de el tudom változtatni.

Bizonyításképpen Rezső elmélyített hangon elénekelte a Hull a pelyhes fehér hó első két sorát.

– Egy: bármit variálsz a hangoddal, Matyika úgyis felismeri. Már nem gyerek. Vagyis gyerek, de nem annyira. A kollégád hangját is felismerte tavaly, emlékezz csak! Kettő: ha nem ismerné fel, akkor is, mit mondasz itthon a fiúknak, idén miért nem mész a Télapó-ünnepélyre?

– De hát megyek! – vágta rá magabiztosan Rezső.

– Igen? Egyszerre állsz a gyerekek mellett, meg ülsz kint a piros maskarában?

Az élethelyzetek szövevényes hálójában a nő azonnal képes meglátni a lényeges szempontokat. Míg a férfi egy kusza pókhálót lát, a nő szemén keresztül ugyanebben a pókhálóban a fontosabb szálak pirossal ki vannak húzva. Rezső abban a tudatban élt, hogy eszesebb a feleségénél, kitűnőre diplomázott az egyetemen, két nyelvvizsga, sakkversenygyőzelmek, de most úgy elszégyellte magát az óvónőképzőt végzett asszony előtt, mint még soha. Parassapusztai elvtárs sem tudta így zavarba hozni. Ha ő a Télapó, valóban nem kísérheti el az ünnepélyre a gyerekeit, márpedig ilyenre még sosem volt példa. Nem értené a két kisfiú, mi lehet ennél fontosabb elfoglaltság. Ráadásul az ő munkahelye, ő a kapocs köztük és a Télapó között. A nagyobbik fiú, Matyika talán kevésbé igényelte mindkét szülő jelenlétét, már rég tudott mindent, csakugyan felismerte a kollégát a hangjáról, nemcsak tavaly, már tavalyelőtt is, egészen kisgyerekkora óta szkeptikus a nagy felhajtással kapcsolatban, hároméves korában már sejtette, hogy aki az apja vállalati éttermében ül, és folyékonyan beszél magyarul, nem egy finn öregember, akit rénszarvasszán repített ide. („Hol pajkolnak a szajvasok?”) Az időbeliség és a távolság tekintetében is voltak már az idő tájt sarokba szorító kérdései, az ezekre adott, homályba burkolt szülői válaszok már nem elégítették ki. (Innen hova megy a Télapó, mikor ér oda, hány gyerek van a világon, hogy az ördögbe járja meg egy nap alatt, hogyan jut fel a felhőkarcolók ablakába?)

– Ezt nem csinálhatod meg a fiúkkal – zárta rövidre Zsuzsa. – De nyilván te sem gondoltad komolyan.

– A Parassapusztai jelölt ki – mondta Rezső.

– És neked nem tűnt fel, hogy ez lehetetlen?

– Dehogynem – hazudta Rezső. – Persze, hogy feltűnt. Komolyan azt gondoltad, hogy nem tűnt fel?

– Akkor egyetértünk – mondta tanár nénis hangsúllyal Zsuzsa. – Holnap szépen megmondod neki, hogy nem vállalod.

– Tudod, hogy ez nem így megy.

– Félsz?

– Tudod, hogy nem erről van szó.

– Akkor szólunk a Töcsek Misinek.

– Arról szó sem lehet!

Töcsek Misi. A vállalat alapszervi titkára. Nyájas, kedves, ápolt külsejű tarkopasz férfi vastag műanyag keretes szemüveggel. Igazi sunyi róka. Mindenkit ölelget, mindenkihez kedves szavakat intéz, ezek közül a szavak közül kell kihámozni, kire haragszik, kinek elégedetlen a pártmunkájával. Ha Töcsek Misi valakire haragudott, akkor az a valaki megnézhette magát. Hosszú, arisztokratikus művészujjai közé vette golyóstollát, és jókedvűen alákörmölte az írógépből kicsavart, intelligensen megfogalmazott írásbeli figyelmeztetést – úgy mosolygott hozzá, mintha a fia színjeles félévi bizonyítványát írta volna alá. Töcsek Misi pártvonalon tört előre, a vállalat operatív tevékenysége hidegen hagyta, nem fűtötte szakmai ambíció, osztályvezetői szinten megrekedt. Töcsek Misi Rezső gyerekkori legjobb barátja volt. Noha barátságuk egykori mélységéről már csak kopott fényképek tanúskodtak, barátságuk egyik fő pillére, az őszinteség még ugyanolyan stabilan állt. Munkaidőn kívül ugyan sosem találkoztak, ám olykor az épületben, félrevonulva megtárgyalták mindennapjaikat; amint egy harmadik ember megjelent, sietve másra (szakmai ügyekre) terelték a beszélgetést; nem szándékoztak nagydobra verni a régi ismeretséget, e nélkül is épp elég pletyka keringett a házban. Rezső tudta, hogy bármikor számíthat Misire. Mert Misi, amíg él, hálás lesz, amiért Rezső a nyári vakációját feláldozva felkészítette őt a matematika-pótérettségire. Töcsek Misi Rezső adu ásza. Ezzel mindketten tisztában voltak. És azt is tudták, hogy az adu ászt az ember előbb-utóbb kijátssza. De erre még nem jött el az alkalom, a megfelelő „nyomós ok”, ami miatt Rezső előhúzta volna kártyáját, még váratott magára. Ha egyszer meginog alatta a szék, vagy fegyelmit kap, vagy elmarad a beígért fizetésemelés, akkor persze szól Misinek. Más miatt nem. Még hogy a Télapó-ügyben?! Nevetséges volna!

 Másnap a harmadik emeleti folyosón Rezső szembetalálkozott Töcsek Misivel. Misi jellegzetes, cikcakkos járásával közeledett. Intettek egymásnak, ahogy szoktak, diszkréten, comb mellett csuklóból, de Misi arca ezúttal – a mindennapi jókedvén túl – valami cinkosságot is kifejezett. Kacsintott is? Vagy elhúzta a száját? Az orrát? Mivel csak egyetlen pillantást váltottak, Rezső figyelmét elkerülte a konkrét cinkos fintor; csak egy érzés maradt utána. Az, hogy valami volt.

Parassapusztai elvtárs tízdarabos grafitceruza-készletet hegyezett, a forgácsokat az asztala melletti szemetesbe hullajtotta. A hetedik ceruzánál járt, amikor a folyosó felőli ajtó mögül „kopp-kopp-kopp”-kiáltást hallott, de még mielőtt találgatni kezdett volna, ki az, Töcsek Mihály már lenyomta a rézkilincset, és a kukkoló Lenin alatt betoppant a szobába. Az ajtóban megállt egy pillanatra, mert – mint mindenkit, aki először jár itt – elbódította a tömény bordó szín; az első néhány másodperc igazi pszichedelikus élmény volt.

Parassapusztai elvtárs felpattant a székéből, megmutatva, hogy a lomhának látszó mázsás testben rejtett dinamitok hozhatók működésbe. Úgy fogadta, olyan alázattal vezette a vendégszékhez Töcsek Mihályt, ahogy londinerek kísérik a szobájukhoz a valutaillatú külföldi szállóvendéget.

– Töcsek elvtárs, minő meglepetés! Mi járatban itt nálam?

Parassapusztai Péter elfoglalta a saját, fotelnak is beillő ülőalkalmatosságát, bár viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy legszívesebben átadta volna azt Töcsek Mihálynak.

A vendég leült, körbenézett, nagy levegőt vett, méghozzá éppen akkor, amikor Parassapusztai elvtárs kieresztette saját sűrű leheletét. Mintha a két tüdő összeköttetésben állt volna egymással.

– Felhívott a Rezső felesége... – kezdte Töcsek Mihály.

– Milyen Rezső?

– Szabó Rezső.

– Ismered a feleségét?

– Nagyon jól. Még középiskolából. A Rezső is odajárt egyébként.

– Egy iskolába jártál a Rezsővel?

– Ha már így rákérdeztél.

– Ezt nem is tudtam.

– Mert ez nem is fontos. Szóval felhívott, és megkért, hogy a Rezső ne legyen Télapó.

Keresztül-kasul süvítettek a gondolatok Parassapusztai Péter tripla tokás fejében.

– Ezt lehet, hogy nem értem – bökte ki végül a főosztályvezető.

Töcsek Mihály is látta a főosztályvezetőn a tanácstalanságot. És ez jó érzéssel töltötte el. Imádta, amikor nála magasabb beosztású kollégák elé apró magokként szórhatja az információt; lázasan várta a pillanatot, hogy a másikban összeálljon a kép. Parassapusztai lehunyta a szemét, megadva a jelzést Töcsek Mihály számára: az információ teljességében átment.

 –  Tulajdonképpen csak ennyit szerettem volna kérni. Illetve volna is egyből egy javaslatom...

Rezső, miközben betétet cserélt kopott ICO golyóstollában, azon elmélkedett, mi lehetett a jelentése annak a furcsa, túlzó gesztusnak Töcsek Misi arcán. Pillanatnyilag azt a megoldást tudta leginkább elképzelni, hogy Misi megtudta, hogy ő, Rezső lesz a Télapó. Kiszivárgott a hír. (Márpedig ami kiszivárog, az tíz percen belül eljut Töcsek Mihályhoz.) Na de akkor is, ha megtudta, mi volt az a gúny? Előre kinevette? Elképzelte, milyen lesz Télapónak? A tollbetétcsere után Rezső átpillantott a két munkatársára. Az egyik a cigarettáit rendezgette maga előtt orgonasíp formációba, a másik egyforintosokat rajzolgatott körbe egy papíron.

Eltelt a nap.

Meg a következő is eltelt. Semmiben sem különbözött az előzőtől.

Reggel Rezső egy borítékot talált az asztalán. Az ő nevét írták rá fekete filctollal. A borítékban cetli: „Rezső. Nem te leszel mégse a Télapó! Péter” Parassapusztai elvtárs üzenete volt. Rezső szívverése felgyorsult. Egyáltalán nem örült a változásnak. Mivel már otthon sem esett több szó róla, úgy tűnt, Zsuzsa is megbékélt a gondolattal, hogy egyedül kíséri el a fiúkat, igaz, még nem találták ki, mit mondjanak nekik.

Mint minden évben, idén is szépen kiöltöztek Rezsőék a vállalati Télapó-ünnepélyre. A kiürített étkezőt ellepték a gyerekek és a szülők (és a pirított hagyma szaga, amit a legvadabb kereszthuzat sem bírt kiűzni a helyiségből).

Két krampusz társaságában, a hosszú úttól fáradtan nyögdécselve megérkezett a várva várt Télapó. Ragyogó a ruhája, állapította meg magában Rezső, így kell kinézni a Télapónak. Nagy test, görbe hát, masszív bot, nehéz puttonyok, hóna alatt a mindentudó nagy könyv. A kipirult arcú gyerekeknél csak Rezső várta izgatottabban a Télapó első megszólalását.

– Szervusztok, gyerekek! – dörmögte az apó, amint lehuppant a kikészített székre.

Matyika megrángatta apja zakójának szélét, és odasúgta:

– Apu, ez a Parassapusztai elvtárs. Megismerem a hangját.

– Nem biztos, hogy ő – vágta rá dühösen Rezső. – Ne rángass!

Hogy megszüntesse lábában a remegést, Rezső ököllel combon vágta magát, miközben azt képzelte, hogy az nem az ő combja, hanem Zsuzsáé. „Ilyen felelőtlenül elherdálni ezt a felbecsülhetetlen értéket, így, ilyen mocskos, perverz csavarral... mi lesz ebből!”, gondolta, és a másik combjának is adott egyet. Aztán becsukta a szemét, de ott is Parassapusztai Pétert látta: a hétfőre összehívott rendkívüli értekezleten járkált körbe-körbe, csöndben, Télapó-jelmezben.