Pályakezdés

Az elsőkötetes író, kezében a saját könyvével, berontott a szerkesztőségbe. Meg sem állt a szerkesztő kipárnázott ajtajú irodájáig. A szerkesztő mosolyogva fogadta, ám a lihegő-vicsorgó író arcát látva mosolya csakhamar aggodalmas grimaszba torzult. Az író köszönés helyett mindjárt a közepébe vágott: Inkább zúzatták volna be az egészet, kiáltotta, erőteljesen rázva a könyvét. Mit zúz, mit, miért?, értetlenkedett a szerkesztő. Van benne egy elírás, a rohadt életbe, azért, szitkozódott habzó szájjal a fiatal író. A szerkesztő ismét mosolyra húzta száját, ez alighanem valami tréfa, gondolta, végtére is nemigen ismeri még ezt a kezdő szerzőt, úgy látszik, az első kötet megjelenése feletti öröm benne ilyesféle tréfában mutatkozik, igazán jópofa srác. Ne vihogjon, csóválta fejét az író, ez nem vicces, hanem tragikus. A szerkesztő megint elbizonytalanodott. De hiszen egyetlen sajtóhiba, egy elütésecske egy ekkora terjedelmű regényben, hogy is mondjam, igazán nem olyan nagy dolog. Az író nagy levegőt vett, és indulatain uralkodva tagoltan folytatta: Emlékszik a regényemre?, kérdezte. A szerkesztő tétován bólogatott. Nos, ha emlékszik rá, akkor halljam, mondja csak el szépen, mi a történet vége, szólt erélyesen a szerző, és mutatóujját a székébe süppedt szerkesztőre szegezte. Hát... nyögdécselt a szerkesztő, ez most vizsga, vagy mi? Én kérdezek, ripakodott rá az író. A szerkesztő rövid gondolkodás után kibökte: Valami olyasmi, hogy a főhős... azt hiszem, hogy a főhős... szóval boldog lesz a végén, happy end, mert eljön hozzá a szerelme, vagyis hogy az van, hogy őt, a főhőst választja a lány, nem pedig azt a másikat... Látom, valami dereng, vetette közbe az író, és leült a szerkesztő asztalával szemközt terpeszkedő nagy kanapéra, amelyen a szerkesztő szokott szunyókálni ebéd után, magára zárva az ajtót, kihúzva a telefont. Na de mikor jön vissza a lány, melyik nap?, faggatózott tovább az író, széles mozdulatokkal hadonászott a levegőben. A válasz most gondolkodás nélkül jött és határozottan: Hát pont a főhős születésnapján. Úgy van, helyeselt a szerző, majd fölállt, és a kötetének legutolsó oldalának legutolsó sorára bökött, olvassa fel, szerkesztőkém. A szerkesztő elnyújtott mozdulattal az orrára tolta a szemüvegét, kivette a szerző kezéből a kötetet, és hangosan felolvasta a regény legutolsó mondatát: „Levente kiszaladt a konyhába, majd egy hatalmas késsel tért vissza, Katira mosolygott, és felvágta a torkát.” Happy end, mi?, emelte meg hangját a szerző, ez az a kurva nagy happy end. Ezt nem is értem, hebegte a szerkesztő, nem torkát, hanem tortát, ez egyértelmű. Nekem igen, meg még annak az egy-két embernek is, akinek megmagyaráztam; a leadott kéziratomban is helyesen szerepelt, abban az átkozott korrektúra levonatban is az volt, hogy „tortát”, úgyhogy kapja össze magát, szerkesztőkém, és mondja meg, kinek a lelkén szárad ez a szemétség, kit kell pofán vágnom, magát vagy a korrektort, darálta a szerző, és ököllel jó nagyot vert az asztalra, a repülőgépmodell néhány másik tárggyal egyetemben egy teljes centiméternyit emelkedett. Én vagyok az, aki a legvégső példányt korrektúrázom, makogta a testileg jelentős hátrányban lévő szerkesztő, majd váratlanul támadásba lendült: azt állította, hogy a korábbiakban sok sérelmet elszenvedett főhősben ez az új helyzet, mármint hogy visszajött a nője, feldolgozhatatlan élményt jelent, mérleghintázás szeretet és gyűlölet között, ebben az állapotban igenis hiteles az a reakció, hogy lemészárolja Katit; nem beszélve arról, hogy így sokkal kiszámíthatatlanabb a regény vége, sokkal meglepőbb, hatásosabb, így legalább elgondolkodtató. Erre az író olyan mérhetetlen dühbe gurult, hogy - amint azt a másnapi sajtó közölte - „hirtelen felindulásból” fölkapta az asztaláról a levélbontó kést, és a szerkesztő torkába döfte.

Vili

Új kolléga érkezett, Vili. Még az iroda gyanakvóbb, zárkózottabb dolgozói is elégedetten nyugtázták, hogy az új munkatárs egy jó modorú, vidám fiatalember, igazi közösségi lény, mindig derűs hangulatot teremt maga körül, még hétfő reggel is. Vagyis: jól pótolja elődjét, Tomit, aki hasonló tulajdonságokkal rendelkezett; aki magánéleti problémáinak helyrehozására hivatkozva egyik napról a másikra felmondott. Vili könnyen szót ért mindenkivel, előre engedi a nőket (és nemcsak azért, amiért a férfiak zöme: megnézni a feneküket), és nem átall bókokkal teleszórni a kizárólag elvirágzott nőkkel teli „telemarketinges” szobát. Bemutatkozó beszédében Vili kifejtette, micsoda nagy öröm számára, hogy itt lehet Magyarországon, az elmúlt négy évet Svájcban töltötte; egy, a magánéletében bekövetkezett, sajnálatos fordulat miatt kellett hazajönnie, azonban teljes meggyőződéssel állíthatja, hogy ezt egy pillanatig sem sajnálja. Imádja Magyarországot. Meglepő módon a kollégákat is dicsérni kezdte, amit egyesek meglehetős túlzásnak tartottak - tekintve, hogy ezt mindjárt az első munkanapján tette -, de tény, hogy egyáltalán nem esett rosszul nekik. Irma két furcsaságra mégiscsak felhívta a vele egy szobában dolgozó nők figyelmét, két apróságra - egy: Vili egyes napokon hordja a jegygyűrűjét, máskor viszont nem; kettő: az ilyen bájgúnárok általában beteges önbizalomhiányukat leplezik a nyájasság e magas fokával. Kinga egyetértett. Augusztina örült neki, hogy Vili legalább olyan jóképű pasi, mint elődje, Tomi; a holtidőkben lehet majd pihentetni rajta a szemet, mint a Tomikán, kacagta összevissza álló fogait feltárva, hangosan.

Panna, a cég negyvenes, elvált vezérigazgatónője hozzálátott Vili becserkészéséhez. A főnöknő üvegtáblával leválasztott irodája pont a konyhával szemközt helyezkedett el, így pontosan láthatta, Vili mikor tér be oda egy csésze kávéra vagy egy kisüveges ásványvízre. Ilyenkor a nő is megszomjazott. A konyhában hosszú beszélgetésekre kerítettek sort, melyeket Panna egyszerű gondolkodású férfiakra jellemző kétértelműségekkel fűszerezett. Vili megjegyezte, Panna igen csinosan öltözködik, roppant finom az ízlése, Panna persze nem vallotta be, hogy öltözködési stílusa csak Vili munkába állása óta ilyen.

Egy pályázati anyag leadása előtti éjszaka még öten bent voltak az irodában. Aztán négyre, később háromra csökkent a létszám: Irma, Panna és Vili. Amikor Panna már végérvényesen azt hitte, tervéből semmi sem lesz, Irma váratlanul távozott. Alig lépett ki az irodaépületből, amikor Panna váratlanul bezárta a bejárati ajtót, és komoly arcot vágva Vili szemébe nézett: Büroszex, mehet? - kérdezte. Vili nagyot nyelt, és bólintott.

Panna már másnaptól fogva újra a nadrágkosztümöt részesítette előnyben az amúgy hosszú, izmos lábát kiemelő rövid szoknyával szemben. Neki egyelőre elég volt ennyi, üzente más módon is a behálózott férfinak, például lecsökkentette a közös kávézások számát, illetve csupán tőmondatokban válaszolt, ha Vili szakmai kérdésben fordult hozzá. Vili nem elégedetlenkedett, jelenleg ő sem vágyott többre. Egy időre jóllaktak egymással.

Néhány hét múlva véletlenül összefutottak egy belvárosi parkolóházban. Váltottak néhány szót, majd Vili magától értetődő természetességgel Panna autójába szállt be. A nő lakásához vezető úton végig szótlanul ültek a kocsiban. Lakásszex, mehet? - kérdezte vendégét Panna, miközben lekapta magáról a blúzt, nem volt rajta melltartó. Nem bánom, felelte Vili; fújtatott, mint a piros lepedővel cukkolt bika. Éjszakára nem maradhatok, súgta a kéjes félálomban nyöszörgő Panna fülébe Vili, és csöndben kiosont.

Egyik nap, az iroda konyhájában, miután megbizonyosodott róla, hogy nem hallja őket senki, Panna elmesélte Vilinek, mostanában képtelen átaludni az éjszakát. Minden apró zörejre felkel. A szúnyogdöngicsélés ugyanúgy felriasztja, mint az éjjeli villamos zaja vagy a lépcsőházi kapu döngése. Közvetlenül a válása után már jelentkeztek hasonló tünetek, de aztán maguktól el is múltak, igaz, ehhez el kellett telnie egy teljes, szüntelenül gyötrelmes hónapnak. Vili a kellemetlenségeket maximálisan átérezve, empatikusán csóválta a fejét. Még aznap felajánlotta, hogy ad Pannának egy olyan kizárólag természetes anyagokat tartalmazó gyógyszert, amely garantáltan segít, kifejezetten alvászavar ellen való. Egy természetgyógyászatban jártas svájci barátja ajánlotta. Rajta is segített, amikor Svájcban - így mondta - „gallyra ment” az ő magánélete. Később helyesbített, nem is gyógyszer ez valójában, hanem ahogy ők nevezik: úgynevezett „táplálkozás-kiegészítő”. Neki még van tartalékban néhány dobozzal.

Sajnos nem használ, számolt be a kéthetes kúra után Panna, egyszerűen nem. Azóta, mióta fönn voltál nálam, nem tudok aludni, mondta flegmán Panna, és még mielőtt Vili reagálhatott volna, kiviharzott a konyhából.

Panna már percekkel a kiadós szeretkezés után középerősen horkolt. Hajnali négy óra felé járt az idő. Ezúttal Vili szemére nem jött álom, ha nem a saját ágyában hajtja le fejét, nehezen alszik el. Fölkelt, és körülnézett Panna lakásában. A konyhaasztalon, a gyufás skatulyák mellé tolva, megpillantotta a „táplálkozás-kiegészítő” dobozát, körülölelve az érintetlen (biztonsági zárként szolgáló) nejlonszalaggal. Panna tehát egyetlen szemet sem vett be belőle. Benyitott egy használaton kívüli, máskülönben tökéletesen tiszta és rendes szobába. Egy, a szoba közepén álló asztal sarkában nyitott boríték feküdt, amelyből Vili egy csomag fényképet húzott elő. Mindegyik fotó ugyanazt a férfit ábrázolta. A boríték hátoldalán a következő kézzel írott szöveg állt: „Rád gondolok most is, Nyuszikám: a te Makimajmod. Barcelona 2003. május 7.” Vili ütögetni kezdte az oldalfekvéstől még mindig zsibbadó karját. 2003. május 7?, kerekedett ki a szeme. Ma van június 10. - nyugtázta -, furcsa, nagyon furcsa. Egy pillanatig még ott állt elmerengve, aztán letette a borítékot, és megfordult. Panna állt előtte, ki tudja, mióta kémlelte Vilit, meztelen volt, kezében hosszú csövű pisztolyt rázogatott. Ő a Tomi, mondta, szeme még sosem látott módon villódzott a félhomályban, ő volt előtted, azelőtt meg a Francesco, egy nagyon szép olasz fiú, ő nem nálunk dolgozott, őt máshol szereztem, a Francesco előtt meg a... a izé... Panna elnevette magát, hehe, nyugi, a Francesco előtt nem volt senki. Panna hangja alig volt felismerhető, mintha nem is ő beszélne, hanem egy másik nő, aki elbújt mögé. Panna rendellenes vigyorát látva valami automatizmus Vili arcára is mosolyt rajzolt. Választhatsz, ki mellé akarsz feküdni, morogta Panna, de azt is lehet, hogy kettőjük közé. Vili a még mindig zsibbadó karjához kapott; a hirtelen mozdulat után teste megrángott, aztán összecsuklott, akár egy kártyavár. A hangtompítós fegyver olyat puffant, mint a lejárt szavatosságú teniszlabda a feszesre behúrozott ütőn.

Panna körbevezette Ákost az irodában. Láttátok a friss husit? - kérdezte Kinga a többieket. Láttuk, mosolyogtak pajkosan a nők. Kinga szerint szebb a feneke, mint a Vilié volt, kerekebb, izmosabb. Augusztina még nem heverte ki, hogy Vilit máris, alig egy hónap után „visszaszólította a magánélete” Svájcba, pedig szegény fiú mennyire örült, hogy megint itt élhet a hazájában. Augusztina pironkodva bevallotta, hogy amikor bejelentették Vili hirtelen távozását, ő bizony el is pityeredett. Irma közölte, hogy ő jó előre megmondta: aki egyik nap jegygyűrűt hord, másik nap leveszi, az nagyon zűrös egy egyén lehet. Amúgy meg szerinte is sokkal helyesebb pasi ez az Ákos.