A teremtés
Kaffka Margit emlékének
Egy havas délután hozták fogaton. Amikor a portás nővér kinyitotta a kaput, én éppen a mosodából jövet húztam a keményfából készült kis kocsinkat a tiszta fehérneművel. A hintó elállta az utamat. Bedübörgött a kapubolt alá, megtöltötte a sötét előteret, én megtorpantam, ott volt előttem a hintó ajtaja, rajta pont szemmagasságban a Nemzeti Természetjogi Hatóság címere: fehér mezőben fekete fogaskerék, abban piros szív, a szívben fogaskerék, a fogaskerékben ismét szív, és így tovább, de a mind kisebb és kisebb fogaskerekek és szívek a címer közepén elkülöníthetetlenül összefolytak. Ez a címeres ajtó kinyílt, egyenruhás tisztviselőnő mászott elő, lehajtotta a hágcsót, nyújtotta a kezét, és lesegítette Helénkét. Sután mozgott a hosszú kabátjában. Utána egy másik tisztviselőnő jött, de rajta nem a Nemzeti Természetjogi Hatóság, hanem a Királyi Gyámhatóság egyenruhája volt.
Ahogy kiszálltak, sorban rám néztek. Az NTH-s szigorúan, Helénke kíváncsian, a gyámügyes anyai jóindulattal, a kedves portás nővér pedig mutatta, hogy kísérjem a vendégeket a hátsó csigalépcsőn az emeletre a fejedelemasszony szobájáig. Már várják Helénkét. A Nemzeti Természetjogi Hatóság munkatársnője a kapualjban maradt, és a kocsisnővel beszélgetett, a gyámügyes pedig jött velünk; én mentem elöl, végig a kolostorudvaron. Sűrűn, vastagon és erősen hullt a hó, hamar sötétedett, kis csillámok imbolyogtak a nehéz, lilás fehérségben. Ince, a kolostor mindenese lapátolta a havat az útról; mikor elmentem mellette, megállt a kezében a hólapát, sunyin nézte a földet.
Kopogtattam az ajtón, és amikor szóltak, hogy kinyithatom, benéztem a belépő vendégek mellett: láttam a fejedelemasszonyt és szoror Leonát, a rendház legöregebb apácáját. Hajlott, nem nélkülivé aszalódott asszony, csöndes és bölcs, mint a fehér kertben álló hársfák; se kora, se múltja – aztán mentem, hogy nővérkéimnek szétosszam a tiszta fehérneműt.
Helénke másnap belépett a noviciátba.
Reggel öt óra harminckor szólt a csengettyű, felkeltünk, gyorsan kinyitottam az ablakot, sötét volt, mégis világos a sok hótól, tiszta, hideg levegő. Meggyújtottam a gyertyát, gyorsan felöltöztünk, Helénke a zománcos mosdótálból mosta az arcát, és amikor hálóingének ujja feljebb csúszott, fehér hegeket láttam a csuklóján és végig belül az alkarján. Bevetettük az ágyat, rendbe raktuk a hálótermet, letérdeltünk a padlóra, hogy belekezdjünk a reggeli karimába.
– Ma ön válasszon imát, kedves húgocskánk, Helénke – mondta szoror Bertolda.
A többiek lehajtották a fejüket, én oldalvást ránéztem, bátorítottam, hát persze. Ő választ, és mi mondjuk vele:
– Az Atya, a Fiú és Szentlélek nevében kezdem meg ezt az új napot. Köszönöm, Atyám, hogy ezekkel a testi és lelki tulajdonságokkal alkottál meg engem. Uram, ma reggel is te hívsz, én fölpattanok fekhelyemről, és sietek beállni szent szolgálatodba. Tied vagyok, mindenem a tied. Kérlek, add, hogy a teremtmények teljes hozzád tartozását kiváltsam hűségben, gondosságban, felebaráti szeretetben, hiúságtól, látszatosságtól és ösztöniségtől ment, tiszta szándékban. Add a te lelkedet, s életem kialakul a te szent, erős és édes akaratod szerint.
Szoror Bertolda bólintott. Hatkor szólt az Angelus-harang, és mi elmondtuk a reggeli Úrangyala verzikulusait. Fél hétkor, a második csengettyűszókor a falak mellett járva lementünk a templomba a reggeli misére.
– Honnét tudtad azt az imát? – suttogtam oldalra, mikor a folyosón a kápolna felé mentünk.
– Hát megtanultam.
– De hát csak tegnap jöttél. A családodtól tudtad?
– Nincs családom.
– A folyosókon a novíciák szilenciumot tartanak – mondta mögöttünk a kedves Bertolda nővér. Csendben mentünk tovább.
Mise után, negyed nyolckor a refektóriumban a reggeli vajas kenyér tejeskávéval, egy szelet sajttal és araméval. Evés előtt asztali imák. És az asztalfőnök nővér így szólt:
– Kedves szerzetestársaim és novícia gyermekeink! Tegnap új jelölt érkezett hozzánk a Gondviselő Atya jóságából. Fogadjuk őt szeretetünkbe, tanítsuk türelemmel, és segítsük mindenben. Most pedig válasszon nekünk asztali imádságot ő.
Helénke pedig elkezdte:
– Atyánk, a föld minden javát jóságodból élvezzük…
Ezt az imádságot kevesen ismerték; szoror Leona mentette meg a helyzetet; gyorsan belépett, magabiztosan kántált Helénkével, csatlakozott még néhány idős nővér, erős hangon fohászkodtak, a többiek pedig kis késéssel próbálták követni őket.
– Add, hogy szent igazságod szomjúhozzuk s éhezzük!
Reggeli közben szigorú szilencium van, nem tudtunk beszélgetni, aztán a földszinti folyosón és a lépcsőkön sem, mert a szegény lelkekért és a szenvedőkért könyörögtünk menet közben, mindig a falak mellett haladva.
Nyolc órára sok apáca a járási kórházba megy dolgozni, van, aki a polgári iskolában kézimunkát, természettudományt vagy nyelveket tanít, mi, novíciák pedig a kolostori tanintézetben hittudományi oktatást kapunk, és néhány választható laikus tárgyat tanulunk – férfiaktól. Azok a férfiak reverendát viselnek.
A Helénke érkezését követő napon az első óra egyháztörténet volt. Vajon milyen lehet itt neki? Hogy lát bennünket ő, az újonnan jött? Mit fog gondolni a tanárainkról, a rendházat vezető szororokról? Büszke lehetek a tanáraimra? Tetszik neki az épület csendje, az illatok, a padló kőlapjai, az ólomüveg és a falak kovácsoltvas kandeláberei? Az első és legerősebb élmény milyen lenyomatot hagy nyitott és érzékeny lelkében?
Vártuk a tanárt. A pocakos dr. Tóbiás Frigyes bácsi, a püspöki bazilika oltárigazgatója késett. Máskor pontos volt. Aztán megérkezett ez a lágyszívű öregember a viseltes, zsírpecsétes reverendájában, kis cseréppipájával, táskás szemeivel, de addigra már ki is találtuk, hogy miért késett: a fejedelemasszony új testvérkénk miatt hívathatta magához. Az óra elején Frici papa váltott vele pár barátságos szót, megkérdezte, hogy jól érzi-e magát, erős hitre biztatta őt, aztán folytatta, ahol a legutóbb abbahagyta: a késő ókori egyházi zsinatok papi nőtlenségről szóló vitáinál.
Dr. Tóbiás Frigyes mindig jóságosan bólogatott, akár jót mondott a diák, akár nem; ha rossz volt a válasz, akkor udvariasan és körülményesen kijavította, de ez nehezére esett, olyankor igencsak feszengett, és mindig nagyobb zavarban volt, mint az ifjú novícia, aki hibázott. De Helénke helyesen válaszolt, és okosakat kérdezett. Frigyes bácsi elővette nagy, kockás zsebkendőjét, megtörölgette vele a homlokát, és elragadtatottan helyeselt Helénke minden szavára. Milyen szép volt ez így. Milyen jó, hogy a Frici a legelső pap, akivel ez a kedves lány találkozik, gondoltam akkor.
Aztán kicsöngettek. Dr. Tóbiás Frigyes átment a következő órájára a hittudományi főiskolára, és amíg a dogmatikatanár meg nem érkezett, rárontottunk Helénkére; Erzsike volt a legkíváncsibb, nem hagyott szóhoz jutni:
– Ugyan, te mellette alszol, és a refektóriumban is mellette ülsz, úgyhogy légy szíves, most mi hadd…
– De hát nincs bennem semmi különös, látjátok, hogy csak szolgálni akarok, és engedelmeskedni – Helénke szabadkozott és mosolygott, mosolygott, mi pedig nagyon szerettük őt.
– De hogyhogy? Hogyan? Hogy csináltad? Hogy csinálták? Hogy vettek fel?
– Hát jelentkeztem az Nemzeti Természetjogi Hatóságon keresztül, és a gyámügy is segített közvetíteni.
– De a rend bezárta a kapukat; a Megváltott Ország bevezetése óta nincs tagfelvétel.
– Hát nem tudom. Újember vagyok.
Kis csönd lett, pár nővérkénk a mosdó felé indult vagy a tanterembe, hogy segítsenek virágot locsolni, szellőztetni, táblát törölni.
– Arra rájöttünk, de miért oldották fel miattad a tagfelvételi moratóriumot?
– Talán a pénz miatt? Ha újemberek házasodnak, a király ad nekik hozományt. Tegnap a kedves fejedelemasszonynál a gyámügyi előadó azt mondta, hogy így a hozományom a kolostoré. A héten megírják a szerződést közösen. A rendház, az NTH és a Királyi Gyámhatóság.
Kint még mindig zuhogott a hó, Ince, a gondnok pedig az ablakunk előtt lapátolt, faforgácsot és homokot szórt a járdákra. Felnézett, egyenesen rám, majd gyorsan elfordította a fejét. Micsoda nyomorult kis lélek. Ne felejtsek el imádkozni érte délután, gondoltam.
– Bocsánat, ki szeretnék menni az illemhelyre – mondta Helénke.
– Persze. Siess, mert jön a tanár.
Dr. Radványi Theodor áldozópap tanította a dogmatikát. Fiatal, szégyellős, zaklatott ember, néztük az ablakból, ahogy átment a belső udvaron, övé a második óra, de nem a mi épületrészünk felé tartott, hanem az emeleti csigalépcső felé.
– Ezt is behívta a kedves fejedelemasszony. Késni fog az óráról, hurrá. Ilyen még nem volt, biztos, hogy a Helénke miatt hívta be. És akkor tényleg ezért késett a Frigyes papa is az első óra előtt. Nahát.
És Theodor tényleg késett jó negyedórát, aztán mikor megjött, szörnyen viselkedett. Nekiállt feleltetni, de minduntalan belezavarodott a saját kérdéseibe, elpirult, rájött, hogy észrevettük, hogy elpirult, akkor feldühödött, hebegett-habogott, véletlenül leverte a tanári asztalról a tintatartó tégelyt, olyan kérdésekkel büntetett bennünket, melyek hittudomány szakos egyetemistáknak is nehezek.
– Hogyan egyeztethetők össze a bibliai teremtéstörténet teológiai igazságával a világ fejlődéselméleti elképzelései, ha a problémára a Providentissimus Deus elvét alkalmazzuk?
A felelő csak nyökögött valamit evolúcióról meg poligenizmusról, Helénke pedig hiába jelentkezett, hogy majd kiesett a padból, dr. Radványi Theodor tudomást sem akart venni róla. Pedig még nem is ismerte őt. Kapkodott, méltatlankodott, borzalmas osztályzatokkal dobálózott, olyan hisztis volt, amilyennek még nem láttuk.
Óra után elcsigázottan húzogattam a főkötőm keményített szárnyacskáját.
– Te Erzsike, ez a Theodor bele fog szeretni a Helénkébe.
Az órák után a kolostor folyosóin a fal mellett, lesütött szemmel mentünk a refektóriumba, ott ebéd előtt elmondtuk a déli Úrangyalát.
– Íme az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint…
Aztán elmondtuk az asztali imákat, csendben ettünk, a tekintetek cikáztak, Erzsike nézte Helénke csuklóján a keményített kézelőt, és persze nem láthatott alá, de Helénke észrevette, hogy nézi, megcsóválta a fejét, mintha csak azt mondta volna, hogy jól van, jól van, hát elmesélem, ha ennyire nem nyughattok miatta.
– Melyik vagy? – kérdezte Erzsike óvatosan szétnyomva egy darab petrezselymes burgonyát a foga között. Helénke persze meghallotta, de nem válaszolt, mert a refektóriumban szilenciumot tartunk. Aztán az első délutáni tanóra előtt megint megkérdezte Erzsike, és akkor Helénke megmondta:
– Szent Rita 2-es.
– Gondoltam. De ugye nem voltam tapintatlan?
– Ó, dehogy. Vállalnunk kell magunkat.
– Milyen nemes lelkű vagy.
– Ez nem valami nemes dolog, simán csak normális. A hallgatás és az elfojtások megbetegítik a lelket. Teremtőnk úgyis mindent tud.
Óra alatt már terjedt, hogy Helénkét visszavették a vőemberétől, mert az nem tudott rendesen alkalmazkodni, kínlódott miatta a Helénke. Akkor a vőembert a Nemzeti Természetjogi Hatóság besorozta próbaidős királyi munkásnak, és most az NTH mentőszolgálatánál kocsis. A Megváltott Ország bevezetése óta az NTH nem ismer tréfát, megkülönböztetetten támogatja az elítélteket, az újembereket, a nyúlszájúakat, a férfiakat meg az autistákat, és szentnek tekinti a törvényes védelmüket. Van, aki szerint nem csak a törvényest.
Kovács tisztelendő, a polgári népiskola tanára tanította a vallásföldrajzot, és szinte csak Helénkére számíthatott; a többiek mind sutyorogva pletykáltak, vagy hallgatták, mi derül még ki. A szünetben aztán átjött szoror Bertolda, a folyosóról visszaterelt bennünket a tanterembe, és szép, mély hangján a lelkünkre beszélt:
– Kedveskéim, hát legyen már önökben annyi! Hogy fogják önök ezt mind meggyónni? Kérem, ne hozzanak szégyenbe a fejedelemasszony és a tisztelendő kanonok atyák előtt. És mit fog gondolni rólunk új novícia húgocskánk? Kérem önöket, az esti lelkiismeret-vizsgálaton idézzék fel ezt a mai… ezt a sok illetlenséget. És bánják meg.
A vacsora után következett az Úrangyala imádság, majd egytized a rózsafüzérből karban, aztán regráció; a közös hálókban fél órát imádkoztunk térden állva, majd lelkiismeret-vizsgálat. Utána Bertolda nővér kiment pisilni, Erzsike meg gyorsan megkérdezte Helénkét:
– Mikor tudtad meg?
– Mit mikor tudtam meg?
– Hát mit, hát hogy ki vagy.
Helénke most már elpirult, de rámosolygott Erzsikére.
– Hogy lehetsz ilyen tapintatlan, Erzsike – mondtam neki elhűlve.
– Látod, hogy nem bánja, ha kérdezem.
– De hát délelőtt már kérdezted. Neked egyáltalán semmi fogalmad nincs a mások érzékenységéről?
– Úgy tudtam meg, hogy megmondták – szólt közbe Helénke –, a Nemzeti Természetjogi Hatóságnál mondták meg, mikor… kikészültem.
– Nem jöttél rá magadtól?
– Nem – önkéntelenül a csuklóján húzódó hegek felé nyúlt, de a mozdulat megállt.
– Hogyhogy nem jöttél rá? Adaptábilis vagy. Ha új környezetbe kerülsz, alkalmazkodsz, és gyorsabban megtanulsz mindent, mint a régiemberek.
– De hát Erzsike, a gyerekek sem jönnek rá, hogy valaha megszülettek. Azt később tudják meg a szüleiktől meg a többi felnőttől. Nem? Az, hogy valaki gyorsan tanul, az azt jelenti, hogy gyorsan tanul, nem pedig azt, hogy eleve mindent tud. Főleg nem arról az időről, amikor még nem létezett, mert éppen akkortól lesz képes emlékezni és tanulni, amikor már létezik.
– Így van, Erzsike, hagyd őt békén – nagy lelkesen minden alkalmat megragadtam, hogy Helénke mellé álljak –; és például azt sem tudjuk meg magunktól, hogy meg kell halnunk, azt is úgy tanuljuk.
Erzsike, a jóságos lélek, könnyen engedett, itta Helénke szavait, de nem tudta abbahagyni.
– És hogy volt, mikor megmondták?
– Mit?
– Hát hogy ilyen… segédeszköz vagy.
– Tényleg nem tudsz uralkodni magadon, Erzsike? Hogy lehetsz ilyen otromba? Ő már régen nem segéd... Tudod, hogy ez a generáció nyitott kódolású. Ő jobb ember, mint mi ketten együtt.
– Úgy volt, hogy gyermeket szerettem volna, de a vőemberem nem akarta. És akkor összeomlottam. – Keresztet vetett. – A mentőben újraélesztettek, aztán az NTH kórházában mondták el, hogy Szent Rita 2-es vagyok, meg a többi ilyesmit, meg utána a terápián és a rehabilitáción.
– Hogy lehetett ilyen? De hiszen aláírta a szerződést, amikor megvásárolt téged, hogy ha te gyereket akarsz, közösen kell felnevelnetek az Úr parancsa szerint.
– Nem volt rossz ember. Csak túlságosan a testi vágyak vezették. De hát neki is igaza van, végül is eleve azért vett meg.
Szoror Bertolda visszajött, behúzta a függönyt, elfújta a gyertyát, lefeküdtünk, és az ágyban fekve még közösen elmondtunk egytized rózsafüzért.
– Az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus, aki a halottaiból feltámadott.
Odakint a hó alatt aludt a kisváros.
Hónapok teltek el bizalomban és szeretetben. A gyóntatónkkal olyan őszinték voltunk, mint addig, ám ugyanazokat a bűnöket egymásnak az álmaink, az emlékeink és a múltunk ágas-bogas kapcsolódásaival suttogtuk el az ebéd utáni rövid sétákon a kertben, hajnalban és az esti regráció előtt, mikor szoror Bertolda a mosdóban volt. Aztán ezt is meggyóntuk.
Odakint már olvadt a jég, hosszabbodtak a nappalok. Esténként, mikor mindenki aludt, beszélgettünk.
– És… és az milyen volt? – suttogta Erzsike Helénke felé.
– Miféle az?
– Hát az. Tudod.
– Na de Erzsike, ez túlmegy minden határon – komolyan mérges lettem rá –, mi nem ezért vagyunk itt, hanem hogy kiszabaduljunk az akaratunk meg az ösztöneink bilincseiből, és engedelmeskedjünk.
– Az is engedelmesség volt, nővérkéim. Jó volt. Először tapintva éreztem őt, aztán megláttam, megszerettem a szagát, megtanultam főzni, mondtam, hogy szerezzen szobanövényeket, először nem értette, hogy azt minek, de szót fogadott. Aztán feltűnt nekem, hogy a lakóházunkban a többi nő ruhákban jár, akkor kértem, hogy vegyen nekem ruhákat, szóval szép lassan ő is tanult, rájött, hogy felelősséggel is jár, hogy vagyok neki. Bemutatott a barátainak, vasárnap templomba mentünk, nyaralni mentünk. Én – Helénke felindultan babrált a főkötője szárnyával – nagyon megszerettem.
– A gazember.
– Nem volt rossz ember – majdnem sírt.
– És hogyhogy nem világosított fel? A vételi szerződésben vállalta, hogy meg kell neked mondania, nem?
– Nem mondta meg. Szégyellte, hogy engem egy intimshopból hozott.
– Vagy csak kulturálatlan volt. Nem tudott rendesen kommunikálni? A családjáról és a gyerekkoráról például beszélgetett veled?
– Keveset. Egyszer kérdeztem, akkor mondta, hogy az anyukája törzstiszt az északi gyors reagálású regimentnél, az édesapja meg lakáj a tartományi alkormányzó második titkáránál. Vasárnaponként náluk ebédeltünk, de ott ilyesmikről nem illett beszélni.
Együtt aludtunk, ettünk, lélegeztünk, és rejtettük a hulladékos zsák legmélyére a véres betéteket, együtt térdeltünk halálfejes rózsafüzérünket morzsolgatva.
– Mennyei Atyaisten, irgalmazz nekünk! Megváltó Fiúisten, irgalmazz nekünk! Szentlélek Úristen, irgalmazz nekünk! Szentháromság Egyisten, irgalmazz nekünk! Az Ég és Föld mindenható teremtője…
Ő mellettem térdel, mondjuk a litániát, ő nem csinál semmi mást, mégis elvonja a figyelmemet az áhítatról. Valami történt, Helénke nem olyan, mint máskor.
– Irgalmazz nekünk! Láthatatlan és kifürkészhetetlen Isten, irgalmazz nekünk! Mindenható és bölcs Isten, irgalmazz nekünk! Hosszan tűrő és irgalmas…
Fönt a mérművek között a színes üvegen a legyengült fény pászmái, még följebb a mellékhajó sötét magasába tűnő ívek, és lent a kötegpillér körül úszunk a kántálás hűvös párájában. Valamit nem mond el nekem.
– Isten, irgalmazz nekünk! Nagy jóságú és igazságos Isten, irgalmazz nekünk! Aki minden teremtményeden könyörülsz, irgalmazz nekünk!
Nem nézek oldalra, csak figyelem, ő észre sem veszi. Nincs is mit észrevennie, esetleg azt, hogy rá akartam volna nézni, és mégsem tettem. Meggyónom.
Szoror Leona előttünk térdel, és hátul nincs szeme; viszont van érzéke az áhítatos lelkekben rezonáló tér legkisebb rendetlenségére – hatvan év kolostor után már nem kell a szem. Szoror Leona keményített, vasalt fejdísze kissé megbillen; felfigyel ránk. Majd ő is meggyónja.
Dogmatikaóra előtt Helénke kiment dr. Radványi Theodor elé, amikor az a kolostorudvaron át az iskolai épületrész felé jött. A folyosóablakból láttam, hogy mond neki valamit, Theodor erre tiltakozik. Vitatkoznak, aztán faképnél hagyja a barátnőmet, jön órát tartani. Helénkének utána kellett bekullognia.
Szünetben odamentem hozzá.
– Ugye nem csinálsz semmi olyasmit?
– Öngyilkosságot? Ó, nem, azt többé sosem – sápadtan mosolygott –, az bűn.
– Ugye nem akar megszöktetni?
– Dr. Radványi? De akar.
– Hát akkor mi a baj? Te is szerelmes vagy, nem?
– De másba.
– Akkor mit akarsz a Theodortól?
– Hogy segítsen. Hiszen már amúgy is elkezdte szervezni.
– De hát te megbolondultál? A Theodor magának és neked kezdte el szervezni. Még szép, hogy nem akar segíteni, hogy más szöktessen meg.
A következő órán nem tudtam figyelni; Helénke és Tóbiás Frigyes bácsi az 529. évi orange-i zsinatról társalgott, és a szabad akaratról ott folytatott vitákról. Azt hiszem, a többiek sem tudták követni őket. Tehát Helénke beleszeretett valakibe. Szabad akarat, ugye? Most már mit csináljak? Ha feljelentem őt a szororoknál, akkor itt marad velem örökre. Feljelentem.
A szüneteket mindig vele töltöttem, de most más nővérkékkel beszélgettem, aztán csak odanéztem: egyedül állt az ablak mellett, és nézte a belső udvaron át hazafelé ballagó tanár bácsit. Ez biztos, hogy megbolondult. És akkor mégis odamentem hozzá.
– Segítek. Csak mondd el, mi ez.
Erre elfátyolosodott a szeme, és megszorította a kezemet.
– Az esti Úrangyala után elmondom neked az egészet. Az Úr akaratán múlott.
Ettől kezdve Helénke minden dogmatikaóra előtt beszélt a Theodorral, az menekült előle, hallani sem akart az egészről, aztán egyszer csak nem bírta tovább. Egyik órán, mikor Teilhard de Chardin elméletéről volt szó, megkérdezett bennünket, hogy milyen erők határozzák meg az élőlények Teremtő felé törekvését. Senki nem tudott vagy mert válaszolni, csak Helénke jelentkezett. Theodor próbálta nem észrevenni.
– De hát kérem szépen. Gondoljanak arra, kedves nővérkék, hogy a fejlődés visszavezethető a természeti törvényekre, azonban mégsem a véletlen határozza meg az evolúciót. Mi tehát az egyik erő, és mi a másik?
Akkor Helénke nem jelentkezett tovább, hanem megszegte a szabályt, és közbeszólt:
– Az evolúcióban a tangenciális, azaz fizikai és a radiális, azaz szellemi energia nyilvánul meg. Teilhard de Chardin szerint. Nem pedig a véletlen, ahogy Darwin feltételezte.
Dr. Radványi ekkor felugrott, elővette a telefonját, és kiment a folyosóra. Ettől kezdve Helénkének nem kellett erőltetnie, Theodor minden órája előtt beszélt vele pár szót. Csendesen, belenyugvón, komolyan, égő szemekkel, fojtottan.
Sütött a drága nap, a kolostor belső udvarán rigók futkostak a sárgáról zöldre váltó aranyesőbokrok alatt, a hátsó kertben pedig nehéz virágillatok úsztak. A délelőtti tanóráinkon Tóbiás Frici bácsi, Radványi Theodor és Kovács tisztelendő váltogatták egymást szoror Leonával, szoror Bertoldával és a fejedelemasszonnyal, aztán eljött a nap, amikor egy dogmatikaórán Theodor az asztalom mellett elhaladva egy papírgalacsint ejtett az ölembe. Óvatosan odanyúltam, kisimítottam; ez volt rajta: holnap.
Másnap Helénke beteget jelentett, és a szobánkban maradt, Theodor pedig az órán, mindenki füle hallatára megkért, hogy menjek le a gondnokhoz krétáért, mert az ő krétája köves, és ő nem állhatja, ha írás közben a kréta csikorog a táblán.
– Még az óra vége előtt érjen vissza ide – mondta jelentőségteljesen.
A nővérkéink nem csodálkoztak, mindenki tudta, hogy Theodor elvből nem használ sem interaktív plazmaernyőt, sem más bioelektronikus vagy neuronetes segédeszközt, hanem a táblára szeret ábrákat rajzolni.
Felálltam és nekiindultam. A hátsó épület földszinti kapualján keresztül átszaladtam a nagy kertbe, végig a kavicsos ösvényen, a főépület falához épített műhelyhez. Láttam, nyitva az ajtaja, megkopogtattam az ajtófélfát, Ince megfordult, nem köszönt, csak nézett az alamuszi szemeivel, de aztán inkább lesütötte a tekintetét, mint egy szerzetes.
– A ruhák az asztalon vannak – mondta –, én csak behoztam őket, nem tudok semmiről.
Egyszerű, hosszú, barna lenvászon szoknya, széles öv, fehér blúz állógallérral és egy kevés fodorral, a blúz alá egy fűző, fölé pedig úti köpeny és széles karimájú kalap. Nyúltam értük, de Ince elém ugrott. Izgalmában a szája szélét nyalogatta.
– De hát mit akar ön?
– Azt. Csak akkor adom oda.
– De hát a kanonok úr kifizette önnek. Hogyan gondolhat ön ilyesmire?
– Kifizette. De hiába. Csak akkor adom oda.
Kiszaladtam a műhelyéből, és nem mert visszatartani, én mégis megálltam, néztem jobbra, balra, a kertben egy lélek sem járt. Teremtő Atyám, most mi lesz? Helénkének világi ruhába öltözve rögtön a főkapu előtt kell lennie. Segítenem kell neki, de ha ez a durva kezű munkás hozzám ér, belehalok. Csinálja, aztán tisztítószert iszom, úgy végzek magammal. Nem, azt soha. Akkor is segítek neki, tegyen velem ez az ember, amit akar, aztán én is megszököm a Helénkével együtt. Azt nem lehet, nekem ott nincs helyem, az NTH még ma visszahozna. Akkor megölöm Ince gondnokot most azonnal, elviszem a ruhákat Helénkének, aztán várom a sorsomat. A rend és a püspök úr ítéletét. Ez maradt, legyen, aminek lennie kell. De hogyan ölöm meg ezt a dühödt szatírt? Visszamentem a műhelybe, vigyorgott, amikor meglátott.
– Ez nem járja, nem engedem, nem akarom, maga pedig szégyellje magát. Nem gondol a lelke üdvére? Feljelentem a fejedelemasszonyunknál.
– Engedje. Nem fog fájni.
Kővé váltan tapasztottam a hátamat a falhoz, Ince gyorsan becsapta az ajtót, kulcsra zárta, nézett volna engem is, és sunyta volna lefelé is a szemeit. Micsoda csúszómászó. Közeledett a feje az arcomhoz, én a fejemet is a falnak szorítottam, nem tudom, a fal volt hideg vagy a testem, az Ince letérdelt, nyújtotta a kezét, elérte a ruhám szegélyét, benyúlt alája, a keze, a keze, hozzáért a cipőmhöz, és akkor megfogott. Éreztem a harisnyán át, ahogy a meleg ujjai fogják a bokámat, reszketegen körbefonják, a lapátkéz finoman megszorítja ott, ahol a legkarcsúbb, de nem bírja tovább, görcsösen, erősen szorítja meg, aztán valami nyüszítést hallottam, az Ince visszahúzta a kezét, és furcsán, görnyedten szaladva bebújt a satupad mögé.
– Menjen el – lihegte –, menjen már!
Összeszedtem a ruhákat, futottam a kerten át, aztán a belső udvaron át, fel az első emeletre, a lépcsőkön nem találkoztam senkivel, a szobánkban Helénke kiugrik az ágyból, és gyorsan öltözik, megkötöm a hátán a fűzőt, milyen arányos az alakja, szépek a mozdulatai, ráadom a köpenyt, a kalapot, ő kinyitja az ablakot, ez volt a jel. Megmutatta magát, erre lent a téren a hintóból kiszállt egy civil ruhás hatósági tisztviselőnő. Én szaladok a folyosóra, intek Helénkének, hogy jöhet, lefutunk a lépcsőkön, mindenütt én megyek elöl, és akkor jaj. A fordulónál szoror Leona állt előttünk.
– Teremtőm – nyögte Helénke.
Dermedten álltunk, ő ránk emelte öreg szemét, aztán lesütötte, és lassan félrehúzódott az utunkból. Kopogott a cipőnk a kövön, máris a kapualjban állunk, a kedves portás nővér éppen kinyitotta a kisablakot, hogy megnézze, ki csengetett.
– Dicsértessék – köszöntek kintről –; NTH-futárszolgálat. A fejedelemasszonyhoz jöttem; megbeszéltük. Várja a királyi permissziót.
– Mindörökké. Tessék bejönni. Ugye ismeri a járást?
A kedves portás nővér kinyitotta a nagykapu fiókajtaját, amelyen kocsi nem fér be, csak ember, a hatósági személy belépett, én pedig megszorítottam Helénke karját.
– Most.
Ő gyorsan megcsókolta a kezem, és határozottan lépkedve elindult a nyitott kapu felé, előreszegett állal, barátságosan nézett a kedves kapus nővérre, az pedig nyilván nem ismerte meg a polgári ruhás, kalapos hölgyet; egy másodpercig tétovázott, Helénke pedig köszönt neki, és kilépett a kapun a kisváros orgonás, tulipános, méhecskés, szellőillatú főterére, büszke alakján végigsurrant a délelőtti napsugár.
Könnyű por szálldosott a nyitott ajtajú kocsi körül, bent kövér, idős férfi ült: dr. Tóbiás Frigyes oltárigazgató, a kolostori iskola egyháztörténet-tanára – az első férfi, akit a kolostorban Helénke elé küldött a végzet.
Mikor Frici bácsi meglátta őt, gyorsan le akart szállni, hogy besegítse a hintóba, az egyik lábát lefelé nyújtotta a hágcsó legfelső foka felé, de nem érte el, akkor azt a lábát visszahúzta, és a másikkal próbálkozott, de nagy búsan azt is visszahúzta. Csak ügyetlenkedett, Helénke pedig nem teketóriázott, beszállt, és leült Frici papával szemben, az pedig zavarában elővette a nagy, kockás zsebkendőjét, és törölgette a homlokát. Becsukták az ajtót, a kocsis rákiáltott a lovakra, megpiszkálta őket az ostorral, és elindultak, a kedves portás nővérke pedig ráadásul még becsukta az ajtót, kívül rekedt a zsongó, langyos délelőtt.
Leona nővér a kápolna felé tartott; utolértem. Milyen lassan jár, milyen kis töpörödött és milyen békés. Eltelik majd tíz év, aztán még tíz és még tíz és még több év, és ha majd szembejön velem a folyosón egy kedves novícia, elárad bennem, hogy minden így a legjobb, ahogy lett. Ahogy majd akkorra lesz. A százezer nemzedéken át ívelő véletlen is oda tart, ahova a Teremtés: az új aranykorba.
Köszöntöttem szoror Leonát, és mentem tovább, mindenütt a fal mellett haladva, lesütött szemmel, és imádkoztam addig is, amíg a tanteremhez visszaértem.
– Imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján.
Amikor a lakkozott hintó befogadta és elrejtette előlem Helénkét és dr. Tóbiás Frigyest, de a kolostorkapu még nyitva volt, láttam a fényes, gesztenyeszín hintóajtón a címert: fehér mezőben fekete fogaskerék, benne piros szív, abban fekete fogaskerék, abban piros szív.
Vissza a tetejére