Részlet a szerző Hálóban című készülő regényéből.

Mindszenty bíborost páncélos zászlóalj vitte Budára; újra elfoglalhatta a Várban lévő prímási palotáját. Első közéleti megnyilvánulásában elhárította az izgatott érdeklődőket, mondván: elébb tájékozódik, s majd azután szól a néphez. Öt és fél év börtön után az elmúlt másfél évet házi őrizetben töltötte – a forradalom azok számára is kihívás volt, akiket nem szigeteltek el az élettől. Hogyan lehet egy ilyen helyzetben bölcsen és segítően megszólalni?

Az Actio Catholica országos igazgatója, Erdődy püspök, sok mindenki máshoz hasonlóan, tisztelegni kívánt a bíboros előtt. Többedmagával. Arnold, a katolikus hetilap, a Válaszút felelős kiadója mind ez ideig megúszta a hercegprímással való találkozást. Boldogult katolikus hírlapíró korában, jóval a háború előtt – ügyesen kitért a megismerkedés elől. A bíboros érsek zászlós úr még csak apátplébános volt, és az egyszerű Péhm József nevet viselte, de már híres-hírhedt volt kemény, hajlíthatatlan természetéről, és „zalai lámának” becézték a háta mögött. Arnold elkövette azt a gorombaság számba vehető udvariatlanságot, hogy nemcsak szállást nem kért tőle, de még a tiszteletét sem tette, miközben riportúton járt a környezetében. A megrovó neheztelés előbb ért az Új Nemzedék főszerkesztője fülébe, mint a kiküldött munkatárs vonata Pestre.

A bő három év során, miközben a háború végét követően a lábát megvetni igyekvő kommunista pártpolitika uralni kezdte a közéletet, az érsek a katolikus egyházi hierarchia éléről egyházát és híveit a kommunizmussal való totális ellenállásra buzdította. Ebben az időszakban Arnold megbújt a szívéből választott új katolikus hetilap, a Válaszút paravánjai mögött – mint szürke eminenciás. Előbb a lap pénzügyi helyzetét teremtette meg és igyekezett stabilizálni – az érsektől akkor sem fogadott el segélyt, amikor a lapot egy hónapra betiltották –, lassan azonban teljesen ráhárult a politikával-sakkozás is. Az érsek őt, mivel akkor még nem szerepelt az impresszumban, sose hívatta raportra, ámbár mindinkább világos lett a számára, hogy két férfiú, a felelős kiadó és a felelős szerkesztő, akiket rendre lekap a tíz körmükről, nem a saját kútfejükből merítik az újabb és újabb ötleteket a túléléshez. Czapik érsek akkor tette Arnoldot felelős kiadóként az impresszumra, amikor a hercegprímást a népi demokrácia bírósága már életfogytiglani fegyházra ítélte. Arnold most szemtől szemben állt a házi őrizetéből kiszabadított legfőbb egyházfővel. Örült, hogy semmi egyéb teendője nincs, mint megfigyelni a meglátogatottat. A hercegprímás ott állt a szobájában az ajtóval szemben, Arnoldék a püspök vezetésével elébe járultak. Erdődy köszönti... Mondja, hogy a Válaszúttól jöttek... Arnold nézi őt. Ez az egyetlen dolga. A bíboros szeme sötét, tekintete komor. Mintha halálosan fáradt volna, alig bírja magát. A megszállottság tartja ébren, és akadályozza meg, hogy összerogyjon. Erdődy egymásután megnevezi a kis küldöttség tagjait, s kéri, üzenjen valamit a Válaszútnak. Az egyházfő merev tekintettel rájuk néz, a pillája se rebben, majd egy közhelyet fogalmaz meg:

– A Válaszút legyen kard, a Válaszút legyen pajzs! – Alig észrevehető kézmozdulattal jelzi, hogy mehetnek.

A rádió nyilatkozattételre kéri fel Arnoldot. A bíboros előtt két órával kell elmondania véleményét a forradalomról. Az október 23-i ostrom után a Magyar Rádió átköltözött stúdióival a Parlamentbe. Oda kell tehát majd mennie. Sikerül józan, higgadt szavakba foglalnia helyzetértékelését; hogy bármi legyen is, jöjjön bármi, a szöveg, mely a szájából elhangzik, minden körülmények között megálljon a helyén. Nagyon megkönnyebbült, amikor kilépett a Parlament épületéből. November 3-a volt, szombat este. Még nincs hét óra, gyalog indul haza, valahol egy presszóban állva bekap egy ürmöst, ezt igazán megérdemli, aztán siet haza, hogy meghallgassa a bíboros nyilatkozatát nyolc órakor. Volt ugyan valami izgatott remegés a levegőben, a köd azonban puhán beburkolta az épületeket.

Nem tudta hová tenni magában az elmúlt tizenkét napot. A lap utolsó számát hitbuzgalmi cikkekkel tömték tele, és amennyire lehetett, igyekeztek szemet hunyni az események felett, ámbár a címlapra mégiscsak be kellett tördelni: „A nemzet üdvözli bíborosát”. Forradalom. Semlegesség. Túl szép. Túl szép lenne, ha a szovjet itt hagyna csapot-papot. Ha a kommunisták nem akarnának egyeduralkodni. Mindenesetre hétfőn, amikor újra megindul az élet, vásárol magának nyakkendőt és kalapot. Mert abban reménykedni lehet, hogy a Rákosi-rendszer nem jön vissza. Mikor Rákosi lett az úr, megfogadta, míg hatalmon lesz, nem visel se nyakkendőt, se kalapot. Az előbbit azért, hogy ne lehessen könnyedén, akár az utcán mögé lépve megfojtani, az utóbbit azért, mert a kalapviselet csöppet sem illett az új miliőbe. Vajon a bíboros ma, mielőtt „szól a néphez”, ránéz-e a térképre? Eszébe vési-e, hol helyezkedik el ez a szegény ország? Emlékezetébe idézi-e Jaltát? Forradalom. A lelke mélyén forradalmárnak tartotta önmagát is. Nem forradalom-e, ahogy talpon tudtak maradni az elmúlt tizenkét évben?

Nem volt-e forradalom a részükről – katolikus újságírókként, a közélet peremvárosában – segíteni életben tartani a hitet a katolikus hívőkben, akiknek szintén az a kötelesség adatott osztályrészül, hogy élniük kell? Szabadság. Függetlenség. Egyetértés. Egység. Béke. Semlegesség. Szép, nagyon szép, túl szép. A Válaszút sajátos jellegű test az államilag irányított gazdasági életben. Működésének és fennmaradásának törvényei, bár erkölcsileg nemesítve, a klasszikus közgazdaságtanból és kereskedelmi vagy bankügyvitelből valók: kellő mobilitású tőkeszámla s a vállalat természetéhez szabott tartalékszámla...

Nagyon csodálkozott volna, s mi tagadás, megörül, ha a bíboros nem szalasztja el a történelmi alkalmat: „A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akar dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől...” A legfőbb zászlósúr, mint mindig, most is a politikáról és a politikához szólt.

– Ami a minél kevesebb pártot illeti, ebben végre egyetértünk – állt fel Arnold a rádió mellől. – De elmulasztotta az alkalmat, amit a sorstól kapott. Most sem a főpásztor szólalt meg benne, hanem a politikai akarat. Nem változtatta meg a börtön. – A család kissé csodálkozva tekintett a családfőre a vacsoraasztalnál, ahová letelepedett a beszéd meghallgatása után. Nem szokta megosztani gondolatait az itthoniakkal. Különösen a gyermekeivel nem.

Korán aludni tért, de nem jött álom a szemére. Pedig jó alvó volt. Még a fronton is, például a Don innenső partján, fenn a meredélyen, parancsszóra el tudott aludni. A folyó másik partját kellett bajtársaival megfigyelés alatt tartaniuk, mert a másik part az oroszok kezén volt; hol egyikük őrizte a többiek álmát, hol a másikuk... Megviselve, elnyűve kászálódott elő a szobájából reggel. Meglepve tapasztalta, hogy egész családja bent időzik Olgánál. Anyósa és három gyermeke. Odakóválygott a jobboldali kétszárnyú ablakhoz, s miközben mélán bambulta a szemközti irodaház sárga falát, kijelentette:

– Na, most már biztos, hogy nem jönnek be az oroszok!

Talán, ha nem olyan undok-ködös a reggel, megnyitja az ablakszárnyakat, s meghallja a tankok dübörgését és az ágyúszót. Akkor nem az össznépi reménykedést fogalmazza meg. Vagy ha a rádiót nyitja ki, akár már három órával korábban. Akkor hallhatja Nagy Imre néhány mondatos tragikus szózatát: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyílvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes, magyar, demokratikus kormányt...”

Mindszenty bíboros az amerikai követségen kért menedéket.

Olga naptárában 1956. november negyedikén mindössze annyi a beírás: „Nagy vérzés”. A következő négy napra is csupán ezt a két szót jegyezte be. A műtét, úgy látszik, nem sikerült valami jól; e téren amúgy se volt a szerencse fia. A lábát is duplán műtötték. Ám a „vérzést” az utcai harcokra is érthetnénk. November negyedike és kilencedike között több helyről is a harc folytatására szólító rádiófelhívások hangzottak el. A ház, amiben laktak, saroképület volt. Még e napon felrobbant az ablak alatt egy kézigránát. Olga úgy döntött, a gyerekeket ágyastól ki kell költöztetni a hallba. Az volt a lakás legvédettebb helyisége. Julika stílszerűen már a forradalom első napján leemelte a polcról a Háború és békét, s most, amikor anyja kifelé tuszkolta az akna felrobbanását követően a gyerekszobából, hagyta magát, engedelmesen beállt a vastag folyosófal mögé, s ott olvasott tovább. Ha elkezdett egy regényt, nem tudta letenni. Hosszú harcokra rendezkedhetett be, hogy Tolsztoj négykötetes remekét választotta ezúttal. A két kisebb – már nem kicsik éppen, tíz és tizenkét évesek – nem sokáig viselték békésen a kitoloncoltságot. A tankdübörgés hallatán feltétlenül ki akartak menni a gyerekszoba erkélyére. Anyjuk végül is úgy döntött, hogy vele kimerészkedhetnek. Kinyitotta az erkélyajtót, s a két gyereket két oldalához ölelve kilépett, lassú, óvatos mozdulatokkal. Megszámlálhatatlan harckocsi jött a Nyugati felől, sűrűn, egymás nyomában, betöltve az utcát. Olga gyermekeivel belesimult a falba. A harckocsikból géppisztolyok meredeztek minden irányba. Luca a maga óvatlan és tudatlan módján kitépte magát anyja szorításából, s a vastag kőpárkány mögül leköpött az alant elhaladó tankra. Bevonulása díszes vasárnapján a szovjet tán még visszafogott volt, ezért nem kapott Luca meg a ház egy sorozatot. Később a biztonság kedvéért az utcával párhuzamos körút mindkét oldalán kilőtték a második emeleti lakásokat, találomra.

A két gyerek elérkezettnek látta az időt, hogy óvóhelynek rendezzék be a pincét. Mindaz, amit a szüleiktől Budapest ostromáról hallottak, történetesen, hogy szüleik és nagyszüleik miként bekkelték ki a háború nyomorgatásait a Rákóczi téri lakásban és lent az óvóhelyen, romantikus történetnek tetszett. A ritka körülmény, hogy a hallba összezsúfolódott a család, nem a félelmet közvetítette, nem azt tudatosította bennünk, hogy elérkezett a félelem ideje, félni kell, van és lesz mitől félni, hanem hogy itt az alkalom újrajátszani az ostrom alatti történteket. Lekéredzkedtek hát söprűvel, lapáttal a fáspincéjükbe, s a hasábfákon, tojásbriketteken minden családtagnak fekhelyet készítettek. Igazából végtelenül sajnálták, hogy a bombázások elmaradtak, nem került sor a pincébe költözésre. Mint újfajta honfoglalók, lelkesülten és gondosan alkották meg a család új lakhelyét. A forradalom mibenléte sok-sok szűrőn keresztül jutott el a tudatukig – vagy el sem jutott. Képek, hangulatok. Endrus, ha szerét ejthette, spórolt pénzéből – nagyon tudott a zsebpénzével spórolni – megvásárolta a forradalom alatt megjelent újságokat, s lelkesen bújta, olykor még fel is olvasott belőlük. De csak ritkán sikerült az őrködő szülőket kijátszva lelopóznia az utcára. Olykor nagyanyját bízta meg, hogy miközben pékségről pékségre járva kenyeret igyekszik szerezni a családnak, vásárolja fel a kapható lapokat. Így Lonci is, miközben sorban állt, olykor puskaropogás közben, beleolvasgatott a lelkesítő cikkekbe és versekbe.

Olga visszament a kórházba november huszonkettedikén, mert meg kellett ismételni a műtétet. Ugyanezen a napon hagyták el Nagy Imréék a jugoszláv követséget, majd útközben a szovjetek elrabolták, és Romániába szállították őket. Kádárt némiképpen nyomasztotta, hogy szovjet tankokon érkezett új kormányt alakítani, és meglehetősen bőszítette az ellenállás, melyet a társadalom tanúsított. A legnagyobb gondot a forradalom átkeresztelése okozta, mármint ellenforradalommá, melynek első szakaszában még ő maga is a forradalom hívének nevezte magát. Sajátos értékelés egy budapesti plakáton: „Felhívás! Budapest polgárai! Vigyázzatok! Az országban majdnem tízmillió függetlenségre, szabadságra, emberi gondolkodásra elszánt ellenforradalmár bujkál. A letűnt arisztokrácia negyedeiben, például Kispesten és Csepelen több tízezer földesúr, tőkés, tábornok és bíboros sáncolta el magát. A bandák garázdálkodása miatt összesen csak hat munkás maradt életben, akik kormányt alakítottak Kádár János vezetésével.”

A Válaszutat az 1956 november negyediki szám után betiltották, a lapengedélyt bizonytalan időre bevonták. Arnold, amikor egy alkalommal négyszemközt maradtak Grősz érsekkel, a következő javaslattal merészkedett elő:

– Érsek úr, én azt mondom, szíveskedjék előnyös lépést tenni Kádár János felé. Ma sokat kaphat érte. Hónapok múlva nem fog érte kapni semmit. Még a lapengedélyt se! – Grősz gúnyosan mosolygott Czapik érsek kedvelt lapszerkesztőjére, akiből elődjére kreált felelős kiadót még ’49-ben. Grősz Józsefet fél évvel ezelőtt szabadította ki a Püspöki Kar amnesztiakérelme házi őrizetéből – Rákosi bírósága tizenöt év fegyházra ítélte a Mindszenty-vádhoz hasonló összeesküvésperben –, s azóta tölti be az elnöki tisztet, mely Czapik halálával (húsvétkor) megüresedett. Grősz érsek nem volt diplomata-alkat. ’56 novemberében még nem vette be a gyomra, hogy megtegye a politikai nyilatkozatot, melyet az elkövetkező húsvétkor mégiscsak meg kellett tegyen. És igaza lett Arnoldnak: a puszta túlélésért; nem kínáltak érte semmit.

Bár az Állam- és Egyházügyi Hivatal a lapot a karácsonyi megjelenhetéssel kecsegtette, december tizenkilencedikén házkutatásra és a november negyediki szám elkobzására érkezett egy különítmény a Válaszút szerkesztőségi és kiadóhivatali helyiségeibe. Természetesen éjszaka, pontosabban éjjel tizenegy órakor. Az apáca-gondnoknő azzal a feltétellel engedte be őket, ha a felelős kiadó jelen lesz a házkutatásnál. Teherautót küldtek érte. Az apácanővér telefonhívására Arnold felkelt, felöltözött, s miközben kicsöngette a házmesternét, hogy kaput nyisson, tudatta vele, hová s miért viszik. A rendőrsofőr maga mellé ültette. Alig ért fel az emeletre, hallotta, hogy a teherautó odaállt a szerkesztőség ablakai alá. A házkutatás már minden helyiségben folyt, s elkezdték a november negyediki szám negyvenezer példányát kidobálni az ablakon az alant álló teherautó platójára. A négy-öt kilós kötegek akkorát szóltak, akár egy akna.

– Nem lesz jó – jegyezte meg tréfálkozva Arnold –, mert holnap a Szabad Európa Rádió be fogja mondani, hogy aknázás folyt a belvárosban. – Nem zavartatták magukat, tovább dobálták a kötegeket. Arnold erre kért néhány példányt. – Ez a szám is a történelemhez tartozik. El kell tegyük a Válaszút archívumába, s adnunk kell belőle a Széchényi Könyvtár hírlaposztályának. – Teljesítették a kérést: öt példányt a rendelkezésére bocsátottak. Miközben a megmentett újságokat akkurátusan elhelyezte egy dossziéban, nyugodt hangon, mintha körülötte nem lenne teljesen szétdúlva valamennyi íróasztal és iratszekrény, elkezdte mondani a véleményét:

– Mi november negyedike után egyetlen példányt sem adtunk ki eladásra, sőt, a postakész csomagot sem indítottuk el, azután sem, hogy a postaforgalom megindult. De a példányért ma is vállaljuk a felelősséget, nemcsak abban az értelemben, hogy megjelenése az akkori szabályok szerint is törvényes volt, hanem történelmi értelemben is, mert a helyes történelmi látás az, hogy annak az időnek a gondolkozásába, miliőjébe helyezzük magunkat, amelynek anyagát nézzük. Nem pedig a mát vetítjük vissza. A Válaszút november negyediki száma abban a haláltáncban, mely szerkesztése idején – október harmincadikán, harmincegyedikén, november elsején – az országot uralta, főleg a fővárost, nagyon nyugodt, józan és szilárd volt. – A rendőr őrnagy helyeselte, hogy a történelmet nem a mostani szemmel kell nézni. A politikai tiszt ellenben közbevetette:

– Olyan címet mégse kellett volna adni, hogy „A nemzet köszönti bíborosát”.

– Kérem, a bíborost nem mi hoztuk fel Pestre, hanem önök – jegyezte meg Arnold.

– Micsoda? – meredt rá a politikai tiszt.

– Éppolyan egyenruhás alakulat, mint az önöké. Honvédek és tisztek, az önök bajtársai. Ez katolikus esemény volt, emellett nem mehetett el szó nélkül egy katolikus lap, hiszen nem ment el szó nélkül a Népszabadság sem.

Hajnali három órára járt, amikor az őrnagy gépkocsija megállt a ház előtt, amelyben Arnold lakott. Személyes kíséretben részesült. A lapszerkesztő a magasrangú egyenruhás tökéletes udvariassága ellenére sem volt biztos benne, hogy a lakására viszik. Nagyot sóhajtva csöngetett be a kapun. A házmesterné máris ott termett.

– Nem aludtunk ám, egy percet sem! Imádkoztunk, és lám, meghallgatott a Jóisten! Amikor elvitték, minden családhoz becsöngettem, akiről tudtam, hogy templomba járók, s a lapot is olvassák. Nézze, mennyi ablakban ég gyertya! – Bözsi néni nagyon büszke volt a házra, melyet kormányzott. Rá is büszkék lehettek a lakók. Ha utasítást kapott rá, hogy vizsgálja át valakinek a szemetét, nem zárkózott el a feladat elől, de figyelmeztette a delikvenst, vigyázzon, mit dob ki... Megégethette volna a száját. Felkísérte a liften a szerkesztő urat, s miközben kitárta számára az ajtót, megsúgta:

– Most megyek, és lefújom a készültséget. A negyediken kezdem. Nézze, még a földszinten is magáért imádkoznak.

Mi tagadás, megmelengette a szívét, hogy a viceházmesterék ablakában is mécses ég. Az otthonában hasonló meglepetés várta. Egész családja a hallban, az asztalra borultan virraszt, s középen gyertyák fénye lobog.

– Még nem haltam meg, nem kell a lelki üdvömért közbenjárnotok! – közölte viccelődő hangot erőltetve meghatódottságára. Nehezére esett volna beismerni, hogy jólesik a fogadtatás. – Mi ez a bűz? Mit égettetek?

– Az én újságjaimat! – nyöszörögte Endrus, s folytatta a bömbölést, amit néhány órával ezelőtt megszakított, amikor kétségbeesett sírásába belealudt. – És a zsebpénzem is odavan!

– Neked újsággyűjteményed volt? – Arnoldot megdöbbentette, hogy erről mit sem tudott. Kérdőn nézett a feleségére.

– Tele volt az ágya Irodalmi Újsággal, Magyar Nemzettel, Igazsággal, meg mit tudom én, mivel. Magyarázd el fiadnak, miért kellett őket elégetnem! – Olga, mint egy anyakirálynő, fölállt, és a szobájába vonult.