„Miért, hogy a helyszín a legerősebb?”
(Pilinszky)

A helyszín színhely, ahol valamely történés végbemegy. Ekképp fogalmazza meg a Magyar Szinonimaszótár azt a földrajzi területet, azt az élettér-darabot, ahol megtörténik az életünk. Van, akinek jó sorsa úgy hozza, hogy gyökeret ereszthessen egy faluban, egy városban, egy kertben vagy egy lakásban, s a nem-változás életformáját élve sose kell arra gondoljon, hogy „helyszín” az a néhány négyzetméter, ahol az élete lezajlik. A Párkák rólam másként döntöttek. A helyszínek mint kilométerkövek jelölik és formálják az utamat. Élethelyszíneimet valóban „színhelyekként” éltem meg, s mindig eleven volt bennem a készség, hogy kapcsolatot teremtsek a hely szellemével. A „genius loci” nem parajelenség. Hogy ráérezzünk vagy találkozzunk vele, nem kell hozzá hatodik vagy hetedik érzék. A régi rómaiak valamely ház vagy vidék védőszellemének tekintették. Aki nem hisz az istenekben, az is képes lehet rá, hogy elcsendesüljön és befelé figyeljen s minden különösebb készségfejlesztés nélkül fel tudja fogni belső antennájával egy-egy helyszín jó vagy kellemetlen kisugárzását. Megtörténhet, hogy az adás és a vétel közé zavaró körülmények tolulnak, „felhők”, s a hely szelleme bezárkózik, visszavonul. Ilyenkor nem lehet vele kommunikálni. A különféle hétköznapias magyarázatok mellett ez a fő oka annak, hogy a családomról szóló regényt, melyen dolgozom, nem a nagyrévi tanyámon, hanem gyerekkori élethelyszínemen, Surányban írom.

Surányt azonban vissza kell hódítanom.

Anyám és apám autoriter nevelők voltak – amiként az ő szüleik is. (Meg kell jegyezzem: nem származott ebből nekünk a testvéreimmel számottevő hátrányunk, noha életem java részét e hatalom elleni lázadással töltöttem el, s hogy ez előnyömmé vagy hátrányommá vált-e, még mindig nem tudnám eldönteni.) Volt egy elképzelésük rólam, és sehogyan se sikerült ebbe a formába belepasszintaniuk. A végső robbanásig mégis 34 év kellett. Fél emberöltő volt tehát már a hátam mögött, amikor zárakkal, lakatokkal és kitagadó levéllel kitiltottak a házból és a kertből, ahol a gyermekkorom eltelt. Ádámot és Évát sem sújthatta le jobban, amikor kiutasíttattak az édenkertből.

Surányt a két világháború közötti időben, a harmincas évek legelején vásárolta anyai nagyapám. Egy talpalatnyi futóhomok a Szentendrei-sziget közepén, kihalásra ítélt szőlőtőkék között. Talán sánta hasonlat lenne összevetnem nagyszüleim szívósságát és alkotóerejét Robinson Crusoe-éval, hiszen a hajótöröttnek nem volt egyéb életesélye, minthogy a lakatlan szigetet lakhatóvá tegye. De ki tudja: talán az én vidékről a fővárosba vándorolt nagyszüleim is a túlélés ambíciójával teremették a surányi oázist. A három unoka születési időpontja a II. világháború időszakára esik, nővérem 1941-ben született, én 1944 novemberében, Budapest ostroma alatt jöttem a világra, öcsém pedig 1946-ban, pontosan a pengő forintra váltásakor. Nekünk, a három gyereknek a nyári és a hétvégi Duna-szigeten létezés a nagyanyai otthonban szivárványos életet biztosított az ötvenes és hatvanas években, s ki tudja, talán épp ez a biztonságos oázis vértezett föl bennünket, ebből szívtuk erőnket, hogy a kor, mely sokakat megrendített, ne tudjon a közelünkbe férni.

Szegény anyám és apám, nyugodjanak békén haló porukban, azért veszítették el végleg velem szemben a türelmüket, mert még így, a negyedik X felé haladva is otthontalanul bolyongtam. A tisztes polgári lét szimbóluma, hogy az ember, miként a fa, beleereszti valahová a gyökerét és megtelepszik. Én azonban nem voltam képes egzisztenciát teremteni. Iskoláim végeztével Kaposvárra szegődtem segédrendezőnek – túlságosan is romantikus körülmények közé. A kaposvári színház hőskorában bábáskodni egy ritka fenomén létrejötténél – szellemileg és lelkileg hatalmas kielégülést jelentett. Szüleimet ezzel szemben megrendítette a nyomortanyára emlékeztető színészházi elhelyezés, vagy épp abból menekülve legnívósabb albérletem, amikor annak tudtam örülni, hogy a szobámban van egy saját csapom, igaz, alatta nem volt lefolyó. De németországi kalandom se hatott idegcsillapítóként rájuk. A nyugat-német színházi ösztöndíjat, melyet elnyertem, a magyar hatóságok nem engedték elfogadni, így meghívólevélre kapott útlevéllel mentem ki, s tartózkodási engedélyemet kilenc hónapon át szüntelenül újra kellett engedélyeztetni. Mivel hallani sem akartam róla, hogy az engedély megadása vagy megtagadása befolyással legyen kinntartózkodásom időtartamára, már elsirattak mint disszidenst. Amikor végre hazatértem, férjezett lévén, elvárható lett volna tőlem, legalábbis családi szinten, hogy házastársam mellé boldogan lecsücsüljek. De hát mit tegyek? Nem vagyok városi, főképpen nem „fővárosi” alkat. „Bár csodállak, ámde nem szeretlek”, mondtam a csodálatos panorámalakásnak a Belgrád rakparton, melynek ablakából a Dunára és hídjaira alighanem Budapest egyik legszebb panorámája nyílik. Összepakoltam a motyómat, és kimentem Surányba, hogy hozzáfogjak életem első regényéhez. Vakmerő voltam és nagyravágyó! Nem vonzott, hogy a gyerekszoba világoskékre festett bútorzatára tegyem az írógépem. Szüleim szobáját céloztam meg, melynek kihúzható cseresznyefa asztalánál egykor vasárnapi rántott csirkéinket és utána az almás pitét elfogyasztottuk. Anyám botrányosnak találta, hogy engedélye nélkül íróasztallá avanzsáltattam, s a szoba közepéről az ablak alá toltam az étkező garnitúra legfontosabb alkotóelemét. Ekkor döntöttek úgy a szüleim, hogy akár erőszakkal is véget vetnek „nomadizálásomnak”. Azt akarták, hogy szüntessem be azt az életformát, melyben mint a kutyatej ernyője, súlytalanul keringek a légben. Minden bizonnyal a javamat akarták.

Büntetésük a szívemig hatolt. Normál számítások szerint életem delelőjén jártam, mégse volt semmi esélyem a megállapodott életre, szüntelen krízisek hajszoltak előre. Leányregénybe illő mondat, hogy „a szüleim kitagadtak” – a tény azonban tény: képtelen voltam bármiféle distanciát teremteni a történéssel szemben. A sérelem földhöz szegezett. Kétségbeesésemben jósnőhöz mentem. Pontosabban anyám asztrológusához. Csöppet sem vigasztalt meg, amit kiolvasott számomra a csillagokból: „Az otthonod, az apai és a saját is, állandó változások színtere, és sorsszerű, hogy el fogsz szakadni a hazádtól.”

Általában nem buzognak bennem honleányi érzések. És akkor, 1978-ban, visszatérve Nyugat-Berlinből, egy kiváló színházból és egy kiváló városból – érdekes, ott sose jutott eszembe, hogy nem vagyok városi alkat –, roppantul talajvesztettnek éreztem magam. A rengeteg bizonytalanságérzet között azonban volt egyetlen bizonyosságom: nem akartam másik országban élni.

Az emberhez az illik, hogy szembeforduljon a sorsával. Mint Oidipusz. Persze az eredmény is hasonló szokott lenni. Sok időnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, a jóslat nem a nemzeti hovatartozásomra vonatkozik, hanem arra az illúzióra, hogy valaha is lehet otthonom. „Otthon, itthon, amotthon” – szoktam mondogatni önironikusan. Negyed évszázaddal ezelőtt azt képzeltem, ha találok magamnak egy új élethelyszínt, kibekkelem a jóslatot. Nem tudtam, szerencsére, hogy a „hazától elszakadás” sorsszerűsége azt jelenti, hogy egyetlen élethelyszín nem adatik, melyet ne lengne be az átmenetiség levegője. Éretlen lettem volna egy ilyen tudásra, és képtelen az elfogadásra? Pedig az volna a helyénvaló, hogy a Földön tartózkodásunkat is képesek lennénk az átmenetiség szellemében megélni. De ahogyan többnyire ennek sem tudunk a tudatában lenni, az én legfőbb ambícióm is egy „saját otthon” megteremtése volt.

Búcsúzáskor a jósnő, teljesen mellesleg, kezembe adta a Magyar Nemzet aznapi számát. A Hegyalja út tájékán lakott, én pedig akkoriban a Belgrád rakparton. Gyalog mentem haza, át az Erzsébet hídon. Talán untam magam, vagy támadt egy érzésem, már nem emlékszem, de kihúztam hónom alól az újságot, és szórakozottan olvasni kezdtem az apróhirdetéseket. Épp a híd közepére értem, amikor azt olvastam: „Nagyréven eladó egy tanya.” 1979 májusától ez a tanya lett az otthonom.

Meg voltam róla győződve, hogy megmenekültem, megváltódtam és egyáltalán: eljutottam minden problémám végső megoldásához. A gyerekkori és az új honalapítás helyszínei közé kétszáz kilométert ékeltem.

Ám akárhogy szőttem, csűrtem és csavartam az életem fonalát, az alfa és az ómega végül mindig összeér. A tanyám védőszentje mostanra elfordult tőlem, a surányi ház szelleme egy ideje visszahív.

És hívnak azok a helyszínek is, ahonnan a készülő családregény hősei erednek. Ki rendezi a jelenetet, melyben a régmúlt idő belevetül a jelenbe?

Anyai nagyapám egy sokgyermekes pék egyik fia volt. A Gömör megyei Betléren született apja sok nemzedékre visszamenően pékek ivadéka, s noha továbbvitte a mesterséget, a kiegyezést követő liberális korszakban odahagyta a Felvidéket, s előbb Pesten, majd Salgótarjánban próbált szerencsét. Szerencsecsillaga eleinte pártolta, majd egyszer csak elhagyta. Így másodszülött fia, az én nagyapám számára az állami szférában vélte fölfedezni a biztonságos életutat, mely választás jellemző volt a századforduló feltörekvő polgárságára. Nagyapa szorgalmas állami tisztviselő volt. A salgótarjáni postáról hamar fölhelyezték Budapestre, s nemcsak érettségit, jogi doktorátust is szerzett.

Salgótarján lényegében két utca. Négy sor panelház, lényegében Sztálin-barokk, egy völgyben, körülölelő hegyvonulatok között. Hiába is keresném a monarchiabeli vasútállomást vagy a postaépületet. Azért mégis odazarándokolok, mert a réginek a helyére épült. Mint csatamén a dobszóra, fölkapom a fejem: ünnepség készül, réztrombiták harsognak. Belevegyülök az ünnepségbe, ámbár fogalmam sincs, miért. A trombitaszó váratlanul abbamarad. Egy koszorút hoznak. Az ünnepi beszédet követően elhelyezik a panelposta falán. Ugyanitt állt a régi postaépület, melyben a nagyapám tizennégy éves kamaszként a Magyar Posta kötelékébe lépett. Budapesti postatisztviselőként formálisan részt vett az I. világháborúban, a harctereket ellenben megúszta. Egyetlen fia, az én nagybátyám a II. világháború idejére lett hadköteles. Besorozták, behívták, kivitték az orosz frontra, és hat hét múlva elesett. Soha nem kényszerültem rá, hogy elképzeljem a fájdalmat, amit nagyapám érzett. Hallgatom a díszbeszédet. Salgótarján fiainak emlékére szól, akik a doni csatában vesztették életüket. A családunk hősi halottja nem akkor, ő már az első magyar gyorshadtesttel beteljesítette a sorsát. És nem Salgótarjánból, hanem a fővárosból vitték el. Peregni kezdenek a könnyeim. Hirtelen ráérzek a családi gyászra, melyhez eddig nem tudott közöm lenni. És Salgótarjánhoz is ezáltal lesz közöm. A nagyanyám is, a nagyapám is itt születtek, de csak most, e váratlan ünnepség által vetül fény életük – számomra mindeddig papírízű – tragédiájára.

Édesapám apai ága német eredetű volt. Nemzedékről nemzedékre örökölték Egerben a kalapos mesterséget. A levéltári adatok birtokában felkeresem azt a városrészt, ahol a céhes mester ősök az iparukat folytatták. Nem a Belváros negyedeiben, hanem a Maklári-kapu tájékán. Járkálok a régi házak között, és megpróbálom elképzelni, miként élhettek dédapámék a sok gyerekkel a szűk szobákban, műhelyekben, udvarokban. A Maklári-kaput lebontották a század elején, de egy-egy régi ház megtámogatja a képzeletet. Elmélázva ődöngök. Egy idős férfi jön velem szemben a járdán, kitérünk egymásnak. Idős, mondom, de korántsem biztos, hogy idősebb nálam. Szikár felsőteste hajlott, hátul összefogott kezével hajtja magát előre. Kék köténye majdnem a bokáját verdesi, a derekán báránybőr vesemelegítő. Itt az utcán kellemesen meleg az idő, bizonyára egy hűvös műhelyben üldögélve tölti java idejét. Sebtiben elhalad mellettem. Megyek tovább lefelé a Maklári utcán, csak úgy, cél nélkül, hogy időzzek ezen a tájékon. Amikor az utcakép már nem segíti a múltbamélázást, visszafordulok. Egyszer csak újratalálkozom a hajlott hátú iparosemberrel. Én sétálok, ő megint siet. Honnan és hová? Odacsap szemem a terecske egy patinás zugába: földbe lapuló régi kiskocsma. Talán egy fröccsért sietett oda. Objektív magyarázatnak elfogadható. De a lelkem mélyén érzem, hogy a jelenés nekem szól. Vajon vannak-e véletlenek? Az az érzésem, hogy a dédapám inkarnációjával találkoztam ezen az úton.

Másodszülött fia volt az én apai nagyapám. A kalapos mesterséget és a Jakab keresztnevet az elsőszülöttek örökölték. Szent Jakab volt a kalaposok védőszentje. Dédapám a névadásban alávetette magát a hagyománynak, fiaiból azonban nem nevelt kalapost. Komolyan vette a változást, mely a kiegyezést követő korszak sajátja volt. Az 1872-es Ipartörvény szembefordult a középkori eredetű céh-alakulatokkal – ámbár Egerben a kalapos céh még százesztendős múltat se mondhatott magáénak, majd pedig a törvény ellenére is a céh-szellemben próbált tovább működni. A dédapa a cisztercita gimnáziumba adta elsőszülött fiát, a másodiknak pedig korszerű életpályát javasolt: üvegesmester lett és porcelánkereskedő.

Egy üveges fiaként született meg tehát édesapám Pápán, akinek hivatását, pályafutását életre szólóan meghatározta a katolikus egyház iránti (szerintem túlzott mértékű) hűség és lojalitás. Amikor elkezdtem dolgozni a családregényen, tisztában voltam vele, hogy meg kell értsem és ábrázolnom kell ezt a klérussal való viszonyt és nem a saját érzelmi beállítódottságom, illetve ítélkezéseim alapján, hanem azokat a motivációkat feltárva, melyek édesapám életét irányították. Ady egyik publicisztikai írásában olvastam: „A magyar kétfejű sas: a nacionalizmus és a klerikalizmus.” Olyannyira kapóra jött ez a gondolat, hogy a regény mottójául választottam. Korábban jártam néhányszor Pápán, de most kifejezetten zarándokként utaztam oda. Apám szemével akartam nézni a várost. Érdekes és fontos hatások értek, de a lényegi választ Nagytevelben kaptam meg.

A nagybácsi cisztercita szerzetes tanár volt. Tizenhat évvel idősebb az öccsénél, nagyapámnál, s amikor édesapjuk elhalt, a testvérei feletti apa-szerep áthárult rá. Talán ezzel magyarázható, hogy üveg- és porcelánkereskedő nagyapám a közelében kívánt letelepedni. Az idősebb fiú Nagytevelben volt plébános, a fiatalabb a legközelebbi városban, Pápán nyitott boltot. Első lakhelyük a ferences templom és rendház közelében, végleges lakásuk és az üzlet a Fő utcán. Apámnak nyolc éven át épp csak át kellett mennie srégen az utcán a bencés gimnáziumba, ha kilépett a kapujukon, s a szobája ablakából is átlátott az iskolatermébe. A bencés atyák délutáni korzózásukat az üzlethelyiség előtti járdán bonyolították. A kéttornyú katolikus plébániatemplom pedig a Fő téren áll, egészen közel a Fő utca torkolatához. A hatalmas épület szinte belenyomul a kecses utcácskába. Vajon nyomasztó vagy biztató lehetett ez az egyházi közellét? A tudatalatti mindenesetre nem vonhatta ki magát a hatás alól.

Miután elegendő időt töltöttem Pápán, hazaindulok, útba ejtve a közeli Nagytevelt. Konkrétan nem várok semmit a templomlátogatástól, egyszerűen csak nem akarom kihagyni, hogy lássam: hol tevékenykedett mint pap apám nagybátyja. A templomkapu csukva. Frissen kaszált fű a templomkertben. A meszelt kőkerítésben 3-4 méterre egymástól egy-egy apszisra és kapura egyaránt emlékeztető építmény a stáció állomáshelyei számára. A freskók ember nagyságú Krisztus-alakjára fény vetül a hársfák sűrű lombjai közül. A körbehaladó archetipikus történetet a szent sír helyszíne szakítja meg, melyet a templomi oltártól csak a hátsó templomfal választja el. Nemrég múlt húsvét. A délutáni nap misztikussá varázsolja a templomkertet. A nagypénteki és nagyszombati liturgikus szertartás néhány tárgyi tartozéka ott felejtődött a helyszínen. Úgy hat rám, mint egy elhagyott színpad, melyre lehullott a függöny és kimentek róla a színészek. A jelenetnek azonban ez csak az eleje, nem a vége. A kőkerítésen végre egy valódi kapu, rajta át belátni a plébániaudvarra. Az ápolt gyep fölött hosszú teregetőzsinór feszül, tele száradó ruhaneműkkel. Kilesett intimitás. A sekrestyeajtó tárva-nyitva. Logikus, gondolom, így lehet a plébániáról közvetlenül a templomba bejutni. Természetesen belépek. Némi tétova toporgás, és az oltár mellett találom magam. Megérzem, hogy néz valaki. A pap a hívek padsorában ül és imádkozik. Én pedig az ő helyén állok, az oltárnál. Zavartan leereszkedem a fal melletti padra. Így élhetett, pontosan így a cisztercita nagybácsikám. Egy évszázaddal ezelőtt? Összeér a két pillanat, az akkor és a most. Bergmaninak is mondhatnám az élményt, mert Ingmar Bergman fekete-fehér filmkockái tagadhatatlanul asszociálódnak a jelenethez. De túlmutat rajtuk, mert nekem szól. Azért, hogy a dolgok színét és visszáját egyidejűleg lássam.

Hol van az otthonom? Melyik hazát kell sorsszerűén elhagynom, hogy a jelenések útján haladhassak?