Molnár H. Lajos

2003/1 - Halál a Sakál völgyében2002/3 - Hol van Európa keleti határa?2002/2 - A pénz beszél2001/1 - Kisebbségi létünk nagysága volt2000/4 - A hideg-völgyiek2000/3 - A fehér vírus2000/2 - Az utolsó nyári naplemente2000/1 - Tréfás utazás a levágott kar fájdalma körül

Tréfás utazás a levágott kar fájdalma körül

(szubjektív könyvismertető)

Az alcímet magyaráznám meg mindenekelőtt. Ötévesen Marosvásárhelyen találkoztam először a csodával, amit számomra a színház jelentett (nem a mozi, nem a cirkusz), édesanyám vitt el a Tánja című előadásra, melyet Szabó Ernő rendezett és Tanay Bella játszotta a címszerepet. Aztán hamarosan odaszoktam olyannyira, hogy egy-egy előadást hússzor-harmincszor megnéztem, a női vécé ablakán lehetett bemászni-belógni, ha még idejében érkezett a pénz nélküli kölyök, lurkó, serdülő majd fiatalember. Tizenévesként már olvastam, hallottam másoktól is, hogy valóban csoda az, amit én annak véltem “első látásra”, s a neve Székely Színház. Nem pusztán a neve miatt volt ez páratlan a környéken - véltük jó néhányan akkor, amikor már elveszett -, hanem előadásainak színvonala, a hangulata és a városra (majd tájelőadásaival a régióra) gyakorolt rendkívüli hatása miatt is. Az odalett csodaszínház élő tanújaként igyekeztem őrizgetni emlékét, néha írtam róla, néha elmeséltem a saját gyerekeimnek, aztán mások gyerekeinek is s új hazámban, az anyaországban felnőtteknek, fűnek-fának, boldognak-boldogtalannak. A kételkedők számának növekedésével és a kétségek egyre erőteljesebb megfogalmazódásával párhuzamosan (magyarán: nem hitték el nekem a Székely Színházat), már-már magam is kételkedni kezdtem: talán eltúlzok dolgokat, az emlékezetem hagyogat cserben, az igazi színház talán mégiscsak másmilyen, nem értek semmit a “műfaj lényegéből”.
 
A Székely Színház megálmodója, megalapítója, igazgatója (huszonkét éven át), főrendezője, főszervezője, villámhárítója - a főkovásza -, Tompa Miklós, túl a nyolcvanadik évén beleegyezett abba, hogy egy érdeklődő kazetofonja előtt ülve elmeséljen ezt-azt, ami éppen az eszébe jut, s a magnóra rögzített mesékből lett a könyv, melynek címe Székely körvasút, szerzője Bérczes László (kiadta a Pesti Szalon Könyvkiadó 1996-ban). Bár a mesélővel csak néhányszor és keveset csevegtem (a színigazgató-főrendező fiával, Tompa Gáborral annál többet), mégis úgy ültem fel erre a bizonyos vonatra, mintha már számtalanszor oda-vissza utaztam volna rajta. És persze saját meséim igazát, az emlékezetemben őrzött képek - érzések és gondolatok - szembejövetelét reméltem. Ezért hangsúlyozom: csakis elfogultan, tehát a tévedés lehetőségével alaposan számolva jelenthetem ki, hogy döcögősen-pöfékelve vitt is a vonat meg nem is, mellékvágányra is tévedt, és tolatni kényszerült, neki-nekilendült ugyanannak az emelkedőnek, és mégsem mászta meg..., talán ez is belefér a “székely körvasút” fogalmába, nem csupán az, amit a mesélő és a rögzítő ért alatta. Igen, Bérczes állításával szemben úgy vélem, két masinisztája van immár ennek a mozdonynak, legalábbis kellene, hogy legyen, “Miklós bácsi” mellett tehetett volna rá szerzőként maga is néhány lapáttal, a (ki)magyarázkodó előszó kevés (ebből az idézet): “Hagytam, hogy, úgymond, mellébeszéljünk: színház helyett nőkről, nők helyett politikáról, politika helyett selyemhernyókról, selyemhernyók helyett Tamásiról, Tamási helyett az udvarhelyi borbélyról, a borbély helyett a színházról, a színház helyett... Mentünk körbe-körbe.” A lényeget is jól elkerülve, tehetném hozzá, és miközben Tompa Miklós “el-eltekergése” érthető, sőt, élvezhető, egy-egy jól irányzott kérdéssel talán közelíteni lehetett volna affelé is, amit a szerző szintén a bevezetőben felsejtetni enged: “végre lesz egy hiteles, huszadik századi erdélyi színháztörténet!”...Hát pontosan ez az, amit hatalmas ívben került el a székely körvasút, a mellébeszélés. A csapongó egyfolytában “más helyett beszélés” lehetne még mélyre hatoló, lényegre tapintó, titkokat megvilágító stb. A szöveg - úgymond - fésületlenül hagyásának nem feltétlenül kell a kócosságot s ugyanazon tincsek ismételt újrabügyürgetését jelentenie; fésületlenre is igazítani lehetne a frizurát, különben kereshetjük alatta a gondolatot, mint tűt a szénakazalban. Pedig maga a mesélő mondja el - magnós rögzítés “sérthetetlensége” miatt - unos-untalan ismételve a “hangtechnikusnak”: fiam, én csak mondom, mondom, ahogy eszembe jut, összevissza kalandozva az időben, de aztán valahogy igazítsad helyére a dolgokat, teremtsél rendet. Hát a “fiú” nem fogadott szót, s azt hiszem, ezt nagyjából jól tette (átmentette a mesélő stílusát s tán a hitelességet is), de ha egy picit hajlik a “rendezői utasításra”, a parányi rendcsinálással bár a közhelyeket s a felesleges, funkció nélküli ismétléseket elkerülhette volna - ha már a passzív, a beszélgetést elmélyíteni nem is akaró közvetítő szerepére szorítkozott.
Ami a rendezőből egy könyv főszereplőjévé vált Tompa Miklóst illeti, csak sajnálni .tudom, hogy negyven évig két háztömbnyivel laktam odébb, ugyanabban a nyűgben, a szándékok és a lehetőségek párhuzamos zsákutcáiban, mégsem vettem a bátorságot, hogy megszólítsam (igaz, a korom inkább a fiához esik közelebb). Nem az akkoriban félistennek látott színigazgató köszön az olvasónak a könyvből, hanem egy igazi góbé, egy székely mókamester, egy emberszabású szellemóriás, aki a nyolcadik évtizedén túl is olyan szenilis (saját maga szerint, még tudja néha leplezni a szenilitását), hogy mindenre emlékszik - ami az eszébe jut. És bizony elég sok minden eszébe kell, hogy jusson annak, aki - az említett “minőségein” kívül - költő édesapja, Tompa László társaságában nőtt fel együtt Tamási Áronnal, Nyírő Józseffel s hasonló óriásokkal; aki jogot tanult, majd színházi inaséveit Pesten töltötte, ahol több önálló rendezésig “vitte”, s ahol a társaságát az akkori legnagyobb színészekből, rendezőkből, írókból és közéleti személyiségekből válogathatta (névsor többszörösen a kötetben). Ugyanez a Tompa Miklós tért “haza” Erdélybe (ahonnan sosem a véglegesség gondolatával utazott el), előbb Kolozsvárra majd Marosvásárhelyre, és lett, ami lett, közben miniszterekkel tárgyalt, országvezetőkkel parolázott, koccintott Hruscsovval, trágyázott bajúszú alföldi parasztnak nézte Aczél Györgyöt... Ezek mind-mind érintőlegesen feldobott anekdótákként olvashatók a meselavinában, amint a már idézett selyemhernyók és borbélyok, melyekre meredek ívben, de földindulás nélkül kanyi-kanyarodgat “Miklós bácsink” abban a hiszemben, hogy alatta (mellette, fölötte, utána) a mentőháló... Mint ahogy okosan szól politikáról, nőkről, háborúkról, szerelmekről, ideológiákról, csalódásokról, betegségekről, állatokról, a feleségeiről s a legkisebb fiáról... - mondom, okosan, de nem eleget, még várná az olvasó a folytatást, de ahelyett másfelé tekereg a gondolat, tán késik a folytatás - reméli még az ember -, de hiába, az elmarad, a téma esetleg az ismétlés erejéig tér vissza, ha visszatér, az a kör már nem tágul tovább.
 
Mielőtt teljesen beleszédülnék a hullámvasúthoz hasonlatossá idomított székely körvasút fordulataiba, s elfelejteném a legfontosabbat, meghúzom a vészféket, nehogy gyorsvonatként elsurranjunk az időnként felvillanó, Székely Színház felíratú, kopott táblás állomáshelyeken, melyek miatt befizettem az utazásra. Szétnézek úgy, hogy a magam csokrát a meseszó virágaiból (vagy a mese szóvirágaiból) összeszedjem egy marékba a teremtő mezejéről. Mintha a “Miért épp Marosvásárhelyen szeretett volna egy országos, sőt európai színházat?” kérdésre válaszolna a színházalapító: “Itt volt a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság, volt egy kiváló filharmóniai társaság, a református kollégium, katolikus gimnázium, szóval remek értelmiségi város volt ez. Mégis nagyon kevesen hittek abban, hogy itt gyökereket verhet egy állandó színház. >Ez a Flekkenfalva nem érdemel állandó színházat, itt műkedvelő társulatot kell létrehozni< - mondták egyesek.” Mondták azok - tehetném hozzá már saját hallomásaimból -, akik a Székelyföldet úgy, ahogy volt, lebecsülték, s egy nagyváradi vagy kolozsvári színházat (kultúrát) féltettek a konkurrenciától. De hát Tompa Miklós székely volt, székelyudvarhelyi, köszönhetjük neki, hogy nem Udvarhelyre vitte az álmát, melyet semmilyen versenytárstól nem féltett. Pedig valóban volt ezen a tájon is egy - talán érthető - vonakodás: “Amikor 1948-ban megszerveztük a két tagozatú színművészeti főiskolát és tehetségkutató úton jártunk, a középiskolai tanárok többsége bizony előítélettel nézett a színházra. A diákokkal is így beszéltek: >Te nagyon ügyes gyerek vagy, menjél orvosnak vagy mérnöknek, te hülye vagy, tudod mit: menjél színésznek!< (...) Egyszer meglátogattam szeretett egykori latintanáromat. >Jónapot kívánok, meg teszik engem ismerni?< >Emlékszem magára, most mivel foglalkozik?< Mondom neki, Vásárhelyen vagyok színházigazgató. Nagyon elgondolkodik, aztán megszólal: >Maga olyan ügyes ember volt, hogy juthatott idáig?< Nagyon sajnált.”
 
És mi a véleménye, mi kell egy nagy színházi korszakhoz?
 
...“Az a véleményem, minden valamirevaló, nagy színházi korszak egy-egy nagy rendező nevéhez fűződik. Ő az az alkotó ember, akinek látásmódja döntően befolyásolja a lényegi és a kiegészítő körülményeket. Lényeginek tekintem a színészt. Kiegészítő a díszlet, a világítás, a kellékek stb. Az utóbbiakat azért tartom kiegészítő elemeknek, mert számomra minden azt szolgálja, hogy kiemelje az ember szellemi-lelki életét, emelje az emberi jelenlét fontosságát. A kiegészítő elemek között igen nagy szerepet játszik a tér. Nálunk a Székely Színházban egy intim, nagy szenvedélyű, életszagú színházstílus fejlődött ki. Egy ragyogó színházteremben játsztunk, a híres marosvásárhelyi Kultúrpalota koncerttermében, és ez a terem nagymértékben hozzájárult az intim kamarastílus kialakulásához, mert itt kirívó lett volna a nagyhangú, retorikus megszólalás. Szokták mondani, hogy a Székely Színház a pszichikai realizmus módszerével dolgozott. Én bizony nem tudom, milyen módszerekkel dolgoztam, mert én sohasem szerettem előregyártott elemeket felhasználni. A darabból kisugárzó költészet kiköveteli magának a formát. Az a formai elem, ami az egyik előadásban tökéletesen megfelel, egy másik előadásból kilóg, idegen test.
Szoktak kérdezgetni ilyen-olyan izmusokról. (...) Elmondanák neked egy történetet. Két kasszafúró sikeresen kirabolja egy nagy bank kasszáját, egy csomó pénzt felmarkolnak, s azzal hazaérnek. Az egyik fáradtan ledől az ágyba, a másik lázasan számolja a pénzt. A fáradt, heverő rabló megkérdezi: >Hát te mit csinálsz?< >Számolom a pénzt.< >Te meg vagy őrülve, majd elolvassuk reggel az újságokban, mennyit loptunk.< Na így vagyok én az izmusokkal. Majd elolvasom, mi is az én módszerem.”
 
Tizenhárom éve van a lakhelyem Magyarországon, de az itteni színházi élményeim visszanyúlnak a hatvanas évek közepéig, amikor még turistaként evett a fene errefelé. Volt olyan, hogy hét hét alatt huszonöt előadást láttam a fővárosban (hatvanötben), azokkal akkor semmi bajom nem volt. A nyolcvanas évek végén két évadot a színház alkalmazottjaként (dramaturgi státusszal) szenvedtem át Szolnokon, totális kétségbeesés közepette: miért nem értem két évad egyetlen előadását sem? mitől rekedhettem ennyire kívül, miközben itt a helyi sajtó évtizedek óta ügyeletes lelkendező színikritikusa egyfolytában el van ájulva a teátrum modernségétől (folyt a színpadán víz, sör, sperma, lefröcskölték a nézőt vízzel, sörrel, belefújták a képébe a füstöt és különböző szagokat, színészeket mutogattak félmeztelenül minden ok nélkül, talán a közönségcsábítás miatt - gondoltam félénken), én még csak remélni sem merem, hogy valaha feljutok ezekre a magaslatokra... Néhány fővárosi lap kiküldött kritikusának a véleményét olvasva felsejlett, hogy nem bennem van a hiba (általában kicsinálták ezeket a vidéki modernkedéseket), most megnyugodva idézem a hozzám hasonlóan konzervatív (úgymond, “hozzá-nem-értő”) rendezőóriás véleményét realizmusról, modernizmusról s hasonlókról:
 
“A modernizmus különösen vidéken életveszélyes. Számomra különben minden realizmus, ami igaz. (...) A realizmustól nem kell félni, mert az nem egyenlő a naturalizmussal, és nem egyenlő a fényképpel. A nagy művészet az egyszerűség és őszinteség vonalán születik.” (Ez különben - azt hiszem - minden művészeti ágra vonatkoztatható, mert “színház az egész világ”.)
 
“Minden megnyilvánulásunk küzdelem a szóval, a nyelvvel, a kifejezésformákkal. Mindezt nyilvánosan tenni: felelősségteljes és veszélyes dolog. Mit ért és mit ért félre a hallgatóság, mi tetszik neki és mi nem - nos, ez megfejthetetlen... Így aztán én mindig a közérthetőségre törekedtem. Szokták ugyan mondani a színházi emberek, >nem baj, ha nem értették meg az előadást, mert így legalább otthon is azon töprengenek, mit is láttak<. Én ebben nem hiszek. Abban hiszek. hogy a történés másodpercében kell megérteni a lényeget, különben elvész az egész. Otthon, puliszkafőzés mellett nem fog a néző azon töprengeni, mit is látott.”
 
(Nagyon sokszor nem értem, mit mondanak itt a színpadon a színészek, mert hörögnek, fortyognak, hadarnak.) “Nem árt a szöveget jól mondani. Miért is ártana? Miért is lenne az konzervatív? A magyar színház a nyelv védelmében született. A német nyelv mellett jogot kért magának. Nyelvművelő szerepe is volt, nem bűn az, ha mindenki hallja és érti, mit mond a színész.” (Azt a szöveget nem lehetne modernebb eszközökkel helyettesíteni? Így Bogotába is el lehetne vinni az előadást.) “Túlzásnak tartom azt a gyakran hangoztatott felfogást, hogy a szöveget helyettesítheti a művésziesen megoldott testkultúra, gesztuskultúra, koreográfia, áttételes értelmű díszlet, groteszk zene stb. Helyettesítheti, de minek? Hogy keresztrejtvény legyen belőle?! (...) A látvány is nagyon fontos, elismerem (mikor nem volt a színház látvány is!), de az nem a szöveg helyett van. A szöveg a színházművészet ábécéje, azt nem lehet elhanyagolni. Üvölteni, hörögni, sóhajtozni, mindent lehet, de nekem ez nem kell. (...) Nekem nem kell síppal, dobbal, nádi hegedűvel előállított atmoszféra. (...) Én a koszos színházat nem szeretem. Ezen a túlzott rongyosságot, mezítlábasságot értem, azt, amelyiknek orrán-száján folyik a lé. Ezeket nem szeretem. Az úgynevezett emberközelbe hozást se szeretem. Annyira emberi, hogy még pisál is a színpadon. Erre azt mondom: rendben van, de vajon ez-e a legfontosabb ebből a figurából? Ezt a műveletet mindannyian naponta többször is elvégezzük. Ez önmagában nem jellemző senkire. Az teljesen más, amikor ennek funkciója van. (...) Mi is hát a hiteles, mi a szép? Sokféle szlogen van használatban. >Szép az, ami érdek nélkül tetszik< - szokták mondani. Én azt mondom: szép az, ami igaz. Jólesik. Mert tudod, olyan jólesik, ami igaz. Különösen érvényes ez ebben a nagy hazugságtengerben, ami itt lefolyt negyven-egynéhány év alatt.” És milyen igaz az anyaországra! Ezért olyan kevés a szép...
 
(Itt, Magyarországon, Budapesten és vidéken is fel akarunk nőni Európához, a nagyokhoz. Mintha Tompa Miklós a szolnoki kísérletről beszélne.) “Az egyik neves kolozsvári kritikus a Peter Brook-féle Szentivánéji álom-ra hivatkozott: ilyen kell.” (Mármint, hogy fel tudjanak futni a színészek a falra is vagy hányják a cigánykerekeket és a szaltó mortálékat, miközben hibátlanul mondják a verseket...) “Nálunk?! Drukkolok, ha a színésznek fel kell emelni egy gombostűt a szőnyegről. Azt mondom neki ilyenkor, inkább ne csinálja, nehogy közben megüsse a guta. (...) Milyen nálunk a totális színész? Az megpróbál táncolni, megpróbál énekelni, megpróbál hangszeren játszani - és közben bebizonyítja, mi mindent nem tud. A rossz hangú énekesnőt miért erőltessük? Hacsak nem valami groteszkről van szó.”
 
(A Székely Színházban párbeszéd folyt.) “Örök dialógus folyik színész és színész, színész és rendező között. A dialógus az én legnagyobb szenvedélyem, ez az én legnagyobb élvezetem. Az erősebb érvek legyőzik a gyengébb érveket. Persze nem mindig nálam van az erős érv. Csakhogy nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy beismerd, a színész is tudhat annyit vagy még többet, mint te.”
 
(Vigyázzunk, hogyan dicsekszünk és mit hallgatunk el!) “Kötő Jóska, a kolozsvári színház volt igazgatója azt írta például, hogy a Csillag a máglyán már tíz éve megy a színházban. Tíz év! Szenzáció! Én azért ironikusan figyelmeztettem: >kifelejtettél valamit, Jóska: hányszor ment tíz év alatt?< Kiderült, hogy ötvenhatszor. Nálunk Vásárhelyen egy év alatt százhússzor ment a Fáklyaláng, százötvenszer az Úri muri. >Flekkenfalva< valóban színházi város lett.”
(Mindenféle igazgatói trappolás, csapkodás, a színészeket lefitymáló magatartás közepette bomlik ki egy másféle magatartásforma, egy emberi igyekezet.) “...Az igazgatás szolgálat, nem uralkodás. Nem idegen érdek érvényesítése. Volt egy buta elképzelés: van egy vezetési érdek és van egy művészi érdek. Ez kérem szépen nem így van. Az igazgató jól teszi, ha belátja, nem rá van olyan nagy szükség. Neki van szüksége tehetséges színészekre, ha jól akarja vezetni a színházat. De sokan uralkodva próbálnak tekintélyt szerezni. A személyi kultusz életveszélyes dolog, de azt tapasztaltam, hogy kialakulásához nagymértékben hozzájárulnak a talpnyalók. (...) Lábujjhegyen jártam, most is úgy járok a színházban. Valahol az idegrendszeremben van... Nem a tisztelet, de az a döbbenet is, hogy ebbe nem szabad belegyalogolni.”
 
(A színházról szóló “végszavak” előtt egy “mellébeszélés” az áskálódásról, egy meg a nőkről - hiába, az emberre csak ragad valami felejthetetlen mellékes a székely körvasúton.) Tamási Áron újratemetésekor Tompa Miklóst a pártvezetők eltérítették, elfoglalták, hogy ne mehessen Farkaslakára, tehát: “A temetésre mindenesetre már nem tudtam elmenni. Sütő meg is írta, hol voltak a jó barátai a temetésen. Ha a jó barátok hiányoznak, az fényes bizonyíték arra, hogy a nagy embereket az ellenségei szokták eltemetni.” (...) “Én tudok a nőkről ezt-azt. De nálam ez a tudás inkább fantáziából, elméleti sakkozásból származik. A tehetséges ember egyetlen nővel is megtapasztalhatja az összes szerelmet és az összes csalódást. Mert egyformák, mint cseppek a tengerben. Úgy élvezem a fiatal macskát, ahogy ugrál, hátraveti magát, felkölt engem, eresszem ki. De ha százezer macskát hozol, a százezer macska centire ugyanezt csinálja. A nőkkel is ez a helyzet.”
 
(A színielőadás fináléja.) “Itt van ez a kép az ötvenes évekből, rajta a Székely Színház társulata. Mindez nincs már. De ez nem keserít el. Az én emlékezetemben minden színész a legjobb alakítása idejéből marad meg. Kossuth Lajosként, Jegor Bulicsovként, Trigorinként, Ványa bácsiként, Warrennéként, Lizziként, Tóth Flóraként... Több ez vagy kevesebb, mint Kovács Györgyként, Delly Ferencként, Szabó Ernőként, Andrási Marciként, Kőszegi Margitként, Tanay Bellaként, Erdős Irmaként? Hát, ezt nem tudnám neked megmondani. (...) Ahhoz, hogy meghatódjak, és lírai, átélt befejezésre leljek, éreznem kellene saját nagyszerűségemet. De ehhez nincs tehetségem. Annak idején volt. Bizony gyakran meghatódtunk egy-egy sikerült bemutató után. Hajnalig sétáltunk a Kultúrpalota körül, átszellemülten vitatkoztunk, és éreztük, hogy valami fontosat csináltunk. (...) Behúnyom a szemem, és arra gondolok, vajon száz-kétszáz év múlva gondolnak-e ránk. És arra a következtetésre jutok, hogy bizony nem gondolnak ránk. De ez nem is fontos. Az volt az öröm, hogy valamit adtunk, felmutattunk magunkból. Az apámnak van egy verse, amiben azt mondja: >Felmutatom sújtott szívemet sújtott embereknek.< Ez a mondat mindig felzeng bennem. Milyen szép ez a hivatás, a színház, ahol sújtott embereknek felmutathatom sújtott szívemet.”
 
Végül, a nosztalgiázást, a konzervativizmust és minden szubjektivizmust félretéve, megpróbálom a fiúnak, Tompa Gábornak a szavaival kiegyenesíteni a zig-zagos utat, ő írja a kötet fülszövegében az apja történeteiről (többek között): “Egy olyan ember jut eszembe, akinek folyton a levágott karja fáj. Ez a kar az azóta valóban már csak legendássá foszlott Székely Színház. Így van ez rendjén. Ez a tény újra emlékeztet bennünket arra, hogy a színház a legtragikusabb művészet, ugyanakkor a leghasonlatosabb az élethez. Megszületik és meghal. Nem marad fenn.”

Vissza a tetejére