Molnár H. Lajos

2003/1 - Halál a Sakál völgyében2002/3 - Hol van Európa keleti határa?2002/2 - A pénz beszél2001/1 - Kisebbségi létünk nagysága volt2000/4 - A hideg-völgyiek2000/3 - A fehér vírus2000/2 - Az utolsó nyári naplemente2000/1 - Tréfás utazás a levágott kar fájdalma körül

Az utolsó nyári naplemente

 

Néhány hete számíthattam helybéli lakosnak, amikor utoljára feredőztem a langyos nyáresti sugarak zuhanyozójában. Bizonyára azóta is volt errefele számos nyáreste s naplemente, de én többet nem láttam, nem élveztem.
 
Gyuri utazott ide akkor a pénzéért, és mihelyst megkapta, előállt az ötlettel: fussunk el valahova a nyomasztó tömbház-lakásomból, üljünk be egy kellemesebb helyre, és rúgjunk be! Rúgjunk be? Ezt amolyan költői túlzásnak véltem, és annak tulajdonítottam, hogy a barátom máris megszédült attól a sorsforgástól, melyhez egy éve csapta a szerencséje, amit otthon szerencsétlenségnek hívtunk. Kellemes helyet már eddig is keresgéltem mindhiába a cityben, hegyvidéki emberként legalább egy dombocskát, ám a legmagasabb egy vakondtúrás volt. Erdőt nem reméltem a lapos, poros, csupabeton-csupaégbolt városban, de legalább egy dús lombozatú, fás ligetet igen.
 
A Tisza-parti szálló vendéglőjének kerthelyisége hasonlított ilyesmihez, valamihez... Bár akkor és ott nem gondoltam erre, most, utólag igen: új környezetében a vándor tudattalanul is kutatja a régit, a megszokott otthonára legalább haloványan emlékeztetőt. Amikor megláttam, nem fogalmazódott meg bennem, mikor órák hosszat ültem ott, akkor sem, mára azonban teljesen világos: ez a kerthelyiség majdnem olyan, mint fiatalságom - s immár életem - fővárosának, az erdélyi Marosvásárhelynek a réges-rég szétvert és lerombolt Hargita nevű nyári étterme, ahol csak az egymásba érő falombok sűrűn szőtt levelei óvták az embert a nyári éj egére szórt csillagok bonyolultságától.
 
- Egy üveg száraz vörösbort kérnék - mondom a jövetelünk célja felől érdeklődő pincérnek -, a jobbak közül.
 
- Kettőt kérünk - helyesbít gyorsan a cimbora, aki egyelőre nem tud túlzások nélkül élni -, a legeslegjobból.
 
Egy évvel előttem keveredett ide a mohó vedelésbe kezdő sorstársam, s nem szökött, mint én, hanem - úgymond - hivatalosan áttelepült, családegyesítés címén költözött ki a feleségéhez és gyerekéhez, naná, hogy előbb született a megfutamodás gondolata s csak utána a gyermeke, az amolyan kényszer-szülte házasságot követően. A konzervatóriumot végzett, együttes-alapító, zenekarvezető és zeneszerző, csíkszeredai, majd marosvásárhelyi pajtás inkább székely, mint én, neki a vezetékneve is ez: Székely. A góbé eszén túl akart tenni a pesti kurva (ahogy Gyuri a nejét emlegeti egyfolytában), alig költöztek össze, máris számolgatni kezdte, mit hozott a házasságba az egyik, mit a másik. Ő a lakást, a konyhabútort, az összes étkészletet, a háztartási gépeket, a férje áttelepülési engedélyét, a végleges távozásra feljogosító útlevelét s a gyerek nagyobbik részét, míg a nyomorult férje csak a kölyök csíráját, a szobabútort és a nappaliba valót. Erre fel aztán Gyuri sokat nem számolt, nem töprengett hosszasan, hanem ripsz-ropsz hozott egy teherautót, a gyerekcsírán kívül felpakolt rá mindent, mi neje szerint is az ő része, és elköltözött: a bútorokat berámolta egy ismerőse pincéjébe, ugyanott rövid időre befogadták albérlőnek; de a végzettségéhez és tehetségéhez illő munkát nem találta meg közel egy év alatt sem, a Jurta Színház világosítójaként tekerte a reflektorokat a művész urak és hölgyek megvilágítása végett, havi ötezerért.
 
Mikor meghallotta, hogy átszöktem és továbbszökni nem hagynak, felkeresett:
 
- Nem kell bútor? Príma minőség, a vásárhelyi bútorgyár exportkészletéből csíptem le annak idején, hálószoba és nappali, tulajdonképpen nem is használtuk.
 
- Aztán mennyiért adod? - kérdeztem sietve, mert szükségem lett volna rá valóban, szökevényként a saját bútoraimat nem hozhattam át. Pedig azon a „nem is használtuk”-on lehetett volna egy kicsit gondolkodni, mert az egyik házasságban be nem vált franciaágy, például, átkot hozhat egy másik házasságra is, melyben esetleg szintén alig fogják használni...
 
- Százezerért tied az egész.
 
Százezer forint nyolcvannyolcban a havi átlagfizetésnek több mint tízszerese volt, de ennyi bútort és ilyent az üzletben kétszer ekkora áron sem lehetett vásárolni. A Magyar Rádióban néhány éve bemutatott és többször megismételt hangjátékom és néhány, itteni folyóiratban megjelent írásom honoráriuma összegyűjtve várta érkezésem a Szerzői Jogvédő Hivatalnál, ebből kifizettem Gyurinak az összeg felét; a másik fele bőven belefért abba, amit később kaptam a Magvetőtől az egyik regényemért, így érkezett el az adósságtörlesztés ideje, a megkönnyebbülés meg a haver lendülete, mellyel máris nekifogott a pénz elmulatásának, kettőre srófolta az egy üveg borra szóló rendelést, aztán lett belőle több is...
 
No, de előtte történt meg a régen volt csoda: az asztalnál, mely még árnyékos volt a székfoglalásunkkor, szép lassan melegíteni kezdtek a ránk vetődő napsugarak. Majd a szemembe is világítottak volna, ha úgy nézem a napnövekedést, mint az itteni bunkó a napfogyatkozást: esztelenül vagánykodva, „majd hülye leszek szemüveget venni!”... Én a barátom arcára tekintve gyönyörködtem volna a szelíd sugárzásban, de az ő ábrázata nem a nyárban sütkérezett, komorabb évszakok ráncolták homlokát, görbítették lefelé az ajkát, nedvesítették szeme sarkait, borzolták a haját, rángatták izmait, szorították ökölbe a kezét és a lelkét.
 
- Most mondd meg te - csapott is le öklével a kerti asztalra már az első pohár bor élvezkedés nélküli, a berúgás szándékával elhirtelenkedett betöltése után -, otthon lemezt jelentettek meg a szerzeményeimből. De csak egyet, s azért jöttem, hogy folytatása legyen, odahaza elfogyott még a remény is. És most tekerem a reflektort zeneszerző létemre. Még csak nem is baselhetek, olyan zenészek játszanak itt sztárolt együttesekben, hogy még a sulizenekar környékéről is elkergettük volna őket!
 
- Ne mérgelődj, öregem, majd csak kialakul valami - nyugtatgattam, mert már lazítottam volna a saját görcseimen is, s elernyedten kinyújtózkodva készültem átadni magam a nyári naplemente hangulatának ezen az ismerősnek tűnő helyen. Már a líra húrjait pengetve folytattam volna, ám Gyuri megelőzött:
 
- Kialakul? Egy nagy büdös..., na, az alakul ki. Másfél év alatt sikerült feltornásznom magam reflektorkezelőnek. Még másfél, és megengedik, hogy söprögessem a színpadot.
 
Eltökéltem, hogy érvényt szerzek a bölcsességnek, mely szerint jó bor mellé nem passzol a rossz kedv.
 
- Nézd csak, milyen érdekes, hogy a Tiszáról visszaverődő sugarak alulról világítják meg a fák koronáit...
 
- Kurva érdekes - vélekedett a haver ingerülten, fel sem nézve az alulról megvilágított koronákra. Talán rosszul szóltam, neki erről is a reflektorforgatás juthatott az eszébe, bár nem hinném, hogy egy pillanatra is megfeledkezett volna róla.
 
Gondoltam, hátha a bor ügyesebb nálam, és cimborám gondolatait sikerül a szemünk előtti nyájasabb-békésebb képekre terelnie, ezért töltögettem a gyorsan ürülő poharakat. Nemsokára harmadszor kért Gyuri a pincértől „még kettőt ugyanebből”, s mivel jó ideje abbahagyta a káromkodást meg bármiféle beszédet, ismételt kísérletet tettem a gyönyör aprócska, ám általunk még felfedezhető és esetleg élvezhető részecskéjére:
 
- Nem emlékeztet téged megboldogult fiatalságunkra ez a kerthelyiség?...
 
- Nem - vágott közbe a haver röviden, bár még nem fejeztem be. Hát folytattam is, mivel egyéb, esetleg kikívánkozó hozzáfűznivalóját gyorsan és határozottan elárasztotta egy teli pohár borral.
 
- Ne viccelődj, öreg, hát nem olyan, mint odahaza volt húsz évvel ezelőtt a Hargita kerthelyiség?
 
- Nem olyan, csak te akarod olyannak látni - maradt Gyuri a határozottságnál s a békétlenségnél. - Az tele volt barátokkal, ismerősökkel, ha bent ült kétszáz ember, százkilencvenkilencről tudtam, kicsoda, csak azt az egyetlenegyet, saját magamat nem ismertem. Itt meg... Nézz csak körül! Ismersz valakit? Csupa idegen, barátságtalan pofa, önző, magának való ember. Ha összeszalad a pillantásod valamelyikével, hát gyorsan elkapja a tekintetét: nem érdekled, nem ismerkedik, nem barátkozik! A Hargita egy közösség volt, társasága mindenkinek, aki oda beült, a vadidegennel is percek alatt összehaverkedtél. Ez a platz apró galerik, jól körülbástyázott klikkek gyülekezete, semmi közöm hozzá, semmi köze hozzám. Úgyhogy te csak ne alacsonyítsad le erre a szintre a Hargitát!
- Le vagy szarva - folytattam barátságos és kedélyes hangnemben -, mit kekeckedsz? Arról volt szó, hogy kikapcsoljuk magunkat a tömbházlakás borzalmából, s egy kellemes helyen jól fogjuk érezni magunkat. Vitatkozz a pesti nejeddel!
 
Ezzel levettem a napszemüvegem, és becsukott szemmel fordultam a nyárestéhez közeledő Nap felé, süttettem arcom a nyugovóra készülő sugarakkal. A fülemet nem tudtam becsukni, a góbé továbbra is belerondított akadozva formálódó, vékonyka élvhajhász kísérletembe.
 
- Nem azt mondtam, hogy érezzük jól magunkat, hanem hogy rúgjunk be. Óriási különbség! De te is eléred, amit akarsz s én is, ha iszunk és hallgatunk.
Elfogadtam az ajánlatát, ő meg betartotta. Ittunk és hallgattunk sokáig. Mire a tűzgolyó eltűnt a folyó s a mezők fölül, már majdnem jól éreztem magam, és Gyuri is egészen közel került a „totális tökrészegséghez”, ahogy ezt az állapotot nevezik gyakorta a Székelyföldön. Nem tudom, mi zakatolt az italozó társam fejében a megállapodás szerinti szájzár közben, de szemmel láthatóan zakatolt szüntelenül, odabent mondta a magáét. Az én mulatozásom attól nem lett teljes, hogy - szándékaimmal ellentétben - leragadtam a két kerthelyiség közötti különbségnél, mellyel a barátom mellbevágott, durvasága nyomait simogattam, ha már visszavágni nem lehetett, nem volt mivel.
 
Honfitársamnak a látszólag természetellenes, az éghajlati viszonyokkal és időnk járásával disszonáns megnyilatkozásait elhessegetve, egyben az új polgártársaimtól már engem is ért apró karcolásokat kenegetve igyekeztem összhangba kerülni a langyos kellemmel..., azaz a kellemes langgyal... vagy mifenével, amikor nehéz járással ugyan, de meneteltem a „jó itt” felé: talán nem orrol meg rám senki, ha magyarul beszélek; nem szól rám senki, hogy vorbésté romünésté; kimehetek pipilni a mellékhelyiségbe a szekusok díszkísérete és intim verése nélkül; az üzleteken és intézményeken magyar a felirat, „kenyér” a kenyér és nem „püne”, s ezért a kenyérért is megdolgozom majd, nem fogom érdemtelenül az őslakosok elől elenni; igen, feltehetően dolgozhatok, írhatok végre bármit, és közölni is fogják az otthoni négy esztendős általános szilencium után; előre sejthetően, a gyerekeim nem ismerik meg soha az alacsonyabbrendűség érzését...
 
- Hogy raknám bele! - bugyborékolt elő Gyuriból valami önmarcangolás-szerűség hangot öltött részletecskéje két kiadós hörpintés között.
 
Gyerekeim talán nem tapasztalják lépten-nyomon vagy egyáltalán a hátrányos megkülönböztetést, az utálatot s a megaláztatást magyar nevük miatt; nekifekszem a melónak, nem kérek szobrot vélt vagy valós érdemeim miatt, miket odaát szereztem, nem! Szerényen és keményen nekiveselkedem a munkának, muszáj lennie annyi rátermettségnek és erőnek bennem, hogy elölről kezdve, szépen, ügyesen elérjek egy akkora megbecsülést, amiből bár a gyerekeimet felnevelhetem, s tán futja még a meg nem írt, de négy éve kitörni készülő regényeimre is; s ahol nem román igazgatója van a magyar színháznak, talán nem kerül háttérbe „magyarkodásom” miatt a színésznő feleségem, rátalál a barátságos légkörű társulatra, ahol - akár ő is újrakezdve - eljut ismét a főszerepekig...
 
- Hogy kapná be! - fortyan fel mellettem ismét a haver, és remélem, a „pesti kurva” nejére gondolt, nem arra, akire én.
 
A számomra kellemesnek áhított langyos nyári naplemente békés csendjét - Gyurival ellentétben - még a szél is óvta eddig. Azonban hirtelen vagy nyolcvan németországi vendég szállja meg hurrikánszerűen a kerthelyiséget, nem számoltam meg őket, a pincér mondja, hogy két autóbusznyi nyugdíjas turista érkezett hortobágyos-magyaros-gulyásos turisztikai élvezeteik utolsó itteni állomásához. Az étterem igazán észrevétlenül muzsikáló, világslágerekkel csúfolkodó szalonzenekara mehetne haza. De a romacsávók nem mennek, hanem leülnek szájat tátani s bele tölteni. A nyugati; emeltnyugdíjas kliensek programjához nem a hazától idegen melódia dukál, hanem eredeti magyar spéci táncházzene, tánc és tánctanulás.
 
Nem kell már erőlködnöm jókedvem csiholásán, rakétát tettek a szándékom alá: erdélyi, pontosabban mezőségi, majd marosszéki és kalotaszegi dallamokat tekernek roppant ügyesen a helybéli Tisza együttes zenészei.
 
- Hallod-e, Gyuri? - kiáltok, hogy hallja a drága zeneszótól, s örömmel töltök neki is a borból. - Na ezt kapd be!
 
- Még hogy én?! Ők kapják be! Hát te mit hallasz? Nem azt, hogy ezeknek - nyomatékosítja az utóbbi szót a góbé, s ha jól sejtem, ezzel ugyanoda rajzolja a határvonalat, mint mindkét világháború után a velünk szemben érzéketlenek -, ezeknek az állítólagos anyaországiaknak nincsen valamirevaló zenéjük és táncuk, hogy Erdélyből kell összeszedni azt, amivel felvághatnak a németeknek? Miért nem játszanak szolnoki csárdást vagy alföldi táncrendet? Mondd meg! Miért? 
Nem mondom, nem tudom, talán azokat bemutatták tavaly vagy a múlt hónapban. De nem tetszik ez a szembeállítás, ez az elkülönülősdi. Nem az összetartozást kellene erősítenünk? Legalább nekünk...
 
Közben a helybéli együttes táncosai szépen végigjárják a mezőségi táncrendet, jól ismerem minden lépését, kamasz koromban öt éven át voltam a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa. Most, évtizedek múltán is hajszálpontosan rándulnak izmaim a zenére, bizony, együtt táncolok velük az asztal mellett ülve, s nem a nosztalgiázás keserédes hangulatával, hanem az újbóli találkozás, a „hasonlít ez valami jóhoz” örömével. Nyilvános helyen s a médiában általában hosszú ideje megfosztottak ettől odahaza. A Székely Népi Együttest megszüntették, a televízió ritkán sorra kerülő székelyföldi műsoraiban vagy román népi táncot lejtettek botladozva, vagy a természetüket megerőszakolva baletteztek a hargitai és háromszéki legénykék és leánykák. Amikor otthonomból kényszeredetten menekültem, a magyar folklórtól nem kellett búcsúzkodnom, azt már lényegében száműzték az ősi román földnek kikiáltott Erdélyből. Mindössze emlékeimben cipeltem magammal a lelki poggyász elidegeníthetetlen tartozékaként, nem számolva azzal, hogy megjelenhet a valóságban is. És tessék: itt, ebben a lapos, poros városkának a hazai ligeteket idéző oázisában ténylegesen megjelent! Nem az emlékeimből lépett elő, nem a képzeletem szüleménye; az ital még sosem művelt velem ilyen csúfságot.
 
- Mit szólsz ehhez? - intek fejemmel a porond felé, s bár nem tudom, mire és mekkorát rándulnak zenész barátom idegszálai, de az arca kezd olyan lenni, amilyennek a lebukó napsütésben látni szerettem volna, kisimult a bőre, eltűntek ráncai, mintha közeledne az én nyárestés-naplementés műjókedvemhez.
- Hát..., jól baselnek, el kell ismerni - motyogja, és lám-lám, hogy nem lett minden itteni jelenséggel szemben abszolút-ellenzéki, mindennel szembeforduló. - Otthon sem mondaná senki, hogy ezek alföldi pancserek. Megtanulták rendesen...
 
A németek, akik kedvéért mindezt bemutatják, persze hogy nem gondolnak ilyen kacifántos összefüggésekre, s ha magyarázná nekik valaki, hogy mi micsoda, bizonyára nemigen érdekelné őket, és egyáltalán nem értenék, az hétszentség. De az emeltnyugdíjas, a jómódúság alapjain szilárdan emelkedő hangulatukat is tudja fokozni a hortobágyos-gulyásos-magyaros/erdélyies műsorbetét: a zenénél kezdtek elhallgatni, a táncnál leesett az álluk, s amikor a táncrend végén a népviseletes legények és leányok az asztalaikhoz lépve táncra kértek egy-egy tatát és mamát, majd az egyszerű lépésektől kezdve az egyre cifrábbak felé haladva tanítgatták őket, elszabadult spéci orgiájuk pokla. Néhányan fényképezték, sokan filmezték-videózták honfitársaik beavatását a magyar néptánc bonyodalmaiba, közben fulladtak meg a röhögéstől a rettenetesen drága vendégek azon, hogy a hozzájuk tartozó tánctanuló mennyire idétlenül mozog a porondon, botladozik, lép egyik lábával a másikra vagy veri le forgás közben könyökével a partnere kalapját, akad bele a szemüvege szára a magyar kislány blúzának kivágásába... Nekik talán életük legmulatságosabb másodperceiként maradt meg az utolsó kellemes nyári naplementém.
 
Hosszasan figyeltem, miként igyekeznek a népi táncosok összeszedni s a kellő formába szorítani a vendégek szanaszét hajigált mozdulatait, egészen belemerültem a mozgáskultúrák különbözőségéből eredő stíluskülönbségek mókás közeledésének tanulmányozásába, ettől térített el, hogy remeg az asztal, mindjárt kiugrik a bor a pohárból. Gyuri rázza egyre jobban az egészet, nem tudom, mikor kezdte és mivel, meg hogy könyöklés közben arcát a kezeivel takarva most tulajdonképpen sír-e vagy nevet.
 
- Te meg mit csinálsz, pajtás? - kérdek rá tisztázás végett. De ő nem siet a felelettel, tovább rázza a testét s a kilöttyeni készülő boromat, ujjai közt mintha könnycseppek csorognának. - Berúgtál haver? Csak nem bőgsz?!
 
- Már miért bőgnék - szólal meg végre a zeneszerző-reflektorkezelő, miután leleplezi az ábrázatát, s miközben zsebkendőjével törölgeti egybefolyt taknyát-nyálát s a röhögéstől kicsordult könnyeit -, mikor ilyen kurva muris ez az egész. Azt hittem, csak megcsúfolják a táncunkat a dajcsok, de nem, ezek csúfot űznek magukból is, döglenek bele a kínlódásba, megszenvednek rendesen a pénzükért. Ez már szinte olyan, mint amikor a magyar-pusztás programhoz tartozik az is, hogy az eredeti izgalom kedvéért műbetyárok támadják meg a német turistákat s a hölgyeket betyárosan meg is dugják! Annak a szuvenírnek biztosan jobban örvendenek, mint ennek, hogy lilára-dagadtra rugdossák saját bokáikat, kificamítják a derekukat..., nézz oda, annak az anyunak csúszik le a bugyogója, talán megtelt...
 
A haver kedvéért mosolygok ezen én is, de késlekedés nélkül mondanám a magamét:
 
- Nekem más jutott az eszembe...
 
- Igen?... Figyeld meg a jobb szélen aput, forgás közben elveszítette a párját, s egy csávót ragadt derékon, ez úgy elszédült, hogy már nem is lát, há-há-há... Na, mi jutott eszedbe?
 
- Az jutott eszembe, hogy odahaza miért nem lehetett s lehet ilyesmivel találkozni, hogy teszem azt, bukaresti román turistákat székely táncra tanítanak Csíkszeredán...
 
- Magadnál vagy? - csodálkozik az ismét ingerültté vált barátom. - Többek között azért, mert a csíkiakkal régóta román táncot járatnak, s nem fordítva! Mondd, te a Marsról jöttél ide? !
 
- Nem értesz. Nyilván tudom, ki mit jár és kivel mit járatnak odahaza. Elméletinek szántam a kérdést. Mitől olyan rettenetes egymás táncaihoz, nyelvéhez, kultúrájához jó szándékú érdeklődéssel közeledni? Egészen pontosan azon morfondíroztam, vajon megpróbál-e valamikor a román magyar táncot lejteni?
- Meg - mondja kapásból Gyuri -, ha nem ő fizet érte, hanem neki fizetnek ezért, mégpedig bőségesen! Akkor még az indiai hastáncot is vállalja.
 
Már bántam, hogy elmondtam, merre tekergett az eszem s még azt is, hogy hagyom csángálni a gondolataimat szabadon, irányítás nélkül. Ha lehet, letörölném ezt az egészet a borral, de ha nem lehet, akkor is megpróbálom. Igen, rúgjunk be! Ne zavarjanak immár az otthoni lehetetlenségek, ne mérlegeljük még az itteni lehetőségeket sem. Csak kíséreljük meg jól érezni magunkat, hisz íme, nem vagyunk azonosíthatatlan helyről érkezett vadidegen jövevények, beszéljük - méghozzá igencsak jól - az itteniek nyelvét, elkísért minket származási helyünk zenéje és tánca erre a régi otthonunkra mintha hasonlító helyre ezen a kellemes estén.
 
(...)
 
Annak az utoljára látott nyári napnak alkonyulatánál nem állék meg a kanyargó Tiszánál. Utána viszont többször is elmélkedni, pihenni vagy aktív pecázás közben kifáradni telepedtem le hosszabb-rövidebb időre új lakhelyem, sajátoménak hitt új városom folyója mellett, mely sehogyan sem akart hasonlítani ahhoz, amit olvasmányemlékeimből szedtem össze s próbáltam egyre reménytelenebbül beazonosítani. Nyolcvannyolcban s még jó néhány évig nem értettem, mitől látták ezt a ronda folyamot szőkének, szelídnek, jámbornak, csendesnek...
 
Mostanság gyakorta sejteni vélem, mitől a legmagyarabb s hogy mitől őrült.
 
Odahaza, megboldogult kisebbségi létem keservei közepette messze elkerülte a bizonyára korlátolt gondolati tevékenységemet annak a latolgatása, hogy milyen nemzetiségű a Maros, mindössze az enyémnek éreztem úgy, amilyen volt. Hogy román-e vagy magyar, magyarabb más folyónál vagy a legmagyarabb - meg sem fordult a fejemben. Marosvásárhelyen egyszerűen vásárhelyinek számított, akárcsak jómagam, tehát egyek voltunk. Szorult helyzetekben, izgalmas történések idején, üldözési mániám fel-felbukkanásakor, majd valós üldözésem közepette..., tehát eleinte néha, a későbbiekben egyre gyakrabban randevúztunk. A megfutamodásom előtti hat-hét esztendőben koratavasztól késő őszig vált eluralkodó foglalatosságommá a beszélgetés a folyóval és a halakkal, amit más cifrázás nélkül pecázásnak nevez. Még pirkadat előtt surrantam a Trabanttal a Maroshoz a várostól néhány kilométerrel fennebb, a Sárpatak nevű község melletti partszakasznál, ahol kedvenc horgászhelyeim is voltak, de bárhol nekigyürkőzhettem a néma csevegésnek, lépésenként ki lehetett volna írni, hogy ez príma pecázó hely. Ad nekem a halaiból, a vadon nőtt, nem tápszerrel felnevelt kincseiből, sőt partner a társalgáshoz, háborgásnak indult lelkemet, görcsökbe ránduló testemet csöndes-békés csobogással, tiszta vizének kellemes, gyöngéd hullámzásával nyalogatja, gyógyígatja, s elmeséli, mi a lét értelme.
Itt (szívesen írnám, hogy idehaza, de ez nem igaz), ahogyan egyre nyilvánvalóbbá vált az új honfitársaimmal sorozatosan és kitartóan megkísérelt barátkozás sikertelensége, úgy vetődtem gondjaimmal, egymásratalálási vágyaimtól és gyökéreregetési szándékaimtól űzötten a Tisza partjára, ide is hiába. A főleg vonzó jelzőkkel díszített folyót mintha csak én akartam volna megkedvelni, magaménak érezni, mint azt az elhagyottat, ez az újonnan közelemben hömpölygő víztömeg talán ugyanúgy jöttmentként utasított el, tükrözte torzítottan a fortyogó felszínén az idegen széttöredezett ábrázatát, mint környékének őshonos lakói.
Legalább félszázszor köszöntem neki szépen, soha nem adott halat, egyet sem. De simogatást, mesét, vigaszt, választ sem, bár a köszönésemre. A horgászteljesítményemre mondhatná egy helybéli profi, hogy naná, nem értek hozzá én, a balkáni vadember, a műveletlen, a tanulatlan. Mondhatnám erre, hogy a helyismeret, szerintem csupán ez hiányzik. S mondtam is néhányszor munkahelyi kollégáknak, alkalmi ivócimboráknak s annak is, akivel véletlenül jót tettem, újságíróként valamit lendítettem rajta azzal, hogy megírtam, miként verte át őt egy helyi politikus (a károsult a pénzét megkapta a cikk megjelenésének napján), de egyikük sem mondta azt, hogy eljön velem a nagy folyóhoz, és megmutatja, mit jelent a helyismeret és hogy mitől döglik a hal, vagyis mire harap.
Pedig azt reméltem, itt több és nagyobb a hal. Egy-két idős, helybéli régi pecásnak tűnő sporttársat figyelgettem, ők sem kapkodták a horgászbotjaikat, csak néha vették ki a vízből a horgot, hogy csalit cseréljenek rajta. Ők mondták óvatos érdeklődésemre, hogy nem halfogás miatt jönnek a vízpartra, hanem hogy teljen az idő, az a kicsi, ami még hátravan. Mondták azt is, hogy az élő Tiszán reménytelen minden próbálkozás, mert az utúbbi években a folyó vagy apad vagy árad vagy zavaros. Akár átültetett életem nyomorúságos váltakozásai...
 
Ha akkor jobban figyelek az egyre zavarosabb és feketébb Tiszára, talán felfedezem a jóslatszerű párhuzamot, ami majd hétköznapjaimba költözik: a szenny, a kiszámíthatatlan vadság, a kiszolgáltatottság, a természetellenesség, az idegenség, az ellenséges viselkedés. Akár látnokként kiálthattam volna fel, hogy jön ránk, mindkettőnkre egyik áradás a másik után, fémes szennyezés és miegymás, mi életveszélyes, s hogy együtt válunk élettelenekké, halottakká, fizikai megsemmisülésünk előtt. Volt hal a Tiszában, csak kellett hozzá a román cián, hogy tonnaszám kiemelgessék a zavaros, szaros, élettelenül hömpölygő legmagyarabb folyóból...
 
Ha kilencvenben okos próféta vagyok, kétezerben nem perelnék a Sorssal, Adyt idézve: „Jöttem a Gangesz partjairól, (...) A Tisza-parton mit keresek?”
 
(Részletek egy készülő kötetből)

Vissza a tetejére