Molnár H. Lajos

2003/1 - Halál a Sakál völgyében2002/3 - Hol van Európa keleti határa?2002/2 - A pénz beszél2001/1 - Kisebbségi létünk nagysága volt2000/4 - A hideg-völgyiek2000/3 - A fehér vírus2000/2 - Az utolsó nyári naplemente2000/1 - Tréfás utazás a levágott kar fájdalma körül

A fehér vírus

 

 

A nagy vizit nem azt jelenti, hogy nagyon vagy nagyot vagy nagyban vizitelnek - állapíthatom meg nemsokára -, hanem inkább olyasmit, hogy nagyjából, elnagyoltan. Öt percet sem tart az egész, ennyi idő alatt elemzik ki nyolc kórházi ágyon fekvő (tehát nem akármilyen) beteg aktuális helyzetét, a kilátásait, a tervbe vett teendőket s egyéb, a mi oldalunkról (a betegágyból) nézve igencsak fontos, mondhatni, a legtöbb esetben sorsdöntő kérdéseket. Próbálom megfejteni, kikből áll a vizitáló fehér mezes csapat, kettőt közülük - az osztályos orvost és a tegnapi ügyeletest - látásból már ismerek, s felismerni vélem azt a nővért is, aki a tegnap mindenfélét megtiltott nekem; még egy középkorú hölgy s egy férfi tűnik orvosnak a sodródó menetből, melynek élén s mintegy középpontjában trónol, dönt és ítélkezik az idősödé góré; igen, ő a főnök ebben a társaságban, a többiek is őt hatalmazhatták fel arra, hogy a nevükben velünk kommunikáljon (a kórterembe léptükkor egyedül a fehérvezér köszönt), és hallom, hogy főorvos úr így meg főorvos úr úgy; az ígyről meg úgyról pontosan nyilatkozni nem tudnék, ezek jobbára csak hangfoszlányok, suttogva közli az osztályos orvos a főnökével mindazt, ami a betegről szól ugyan, de nem tartozik rá, tehát ezek titkos információk. A rám vonatkozó titkokból kihámozok annyit (süket nem vagyok, az ágyam lábánál sutyorásszák a szigorúan bizalmasat), hogy az osztályos szerint tegnap nekem infarktusom volt, most nyugalmi állapotban vagyok, megfigyelés alatt, ők meg várják a laboreredményeket. A főorvos urat nem rázza meg az esetem, egy csöppet sem rendül meg, az emberi együttérzés legcsekélyebb jele nélkül, egyszerűen tudomásul veszi, bólint egyet és lép tovább, engem helyben-cserben hagy. Miért nem kételkedik a felállított diagnózisban, miért nem érdeklik a részletek, miért nem vitatkozik, miért nem nyit meg újabb perspektívákat, tételez fel enyhébb verdiktumot életkilátásaimat illetően? Bizonyára nagyon elfoglalt a főember, hiszen még annyi ideje sincs, hogy tőlem kérdezze meg formaságból, mellesleg, távozófélben, akárhogy: jobban van? Ej, ez a Géza nem intézett semmit, dehogy vagyok én itt protekciós beteg..., talán még közönséges halandó sem, mert azok - mint oly gyakran emlegetik a médiában - általában kifejezik a hálájukat. Én tehát egy hálátlan csóró vagyok, mi a fenének akar az ilyen élni?!

A hatalmas vizit után nagyon elbúsulom magam, de aztán az ösztöneim erősebbek a lemondó beletörődésnél, elhessegetik a gyászos gondolatokat. Afelé terelhetnek, amit az ügyeletes mondott, hátha neki van igaza, nem is találkoztam az infarktussal, s hálálkodnom egyelőre csakis az Úristennek kell - imával.

Egy beteget valami vizsgálatra visz a beteghordó, egy másik a vizit forgószelének izgalmait egy cigivel heverné ki, indul a lépcsőházba; legszívesebben mennék vele heverészni magam is, de neki nem tiltották meg a dohányzást, nekem a főnővér igen. Most már tudom, hogy ő a főnővér, mert odafigyelek. A rádióban az infarktusról beszélnek, gyorsan kikapcsolom (majdnem a földhöz vágom), s jobb híján tanulmányozni kezdem a környezetem, hátha még hasznomra válik, ha különbséget tudok tenni fehér ruhás és fehér ruhás között. Kisebb baj, ha az ember doktornőnek szólítja a takarítónőt (bár ki tudja?), azonban nagyobb kalamajka származhat abból, ha lekedvesnővérkézek egy orvosnőt.

A kor és a külső nem minden esetben nyújt megbízható támpontot. Ha egy hölgy ápolt és nem túl fiatal, éppúgy lehet főnővér, mint közönséges doktornő. A frizura milyensége, az arcra kent festék mennyisége avagy a testfelszínről áradó illatfelhő terjedelme mind-mind téves következtetésekhez vezethet, mellé is tenyereltem néhányszor, mint ambuláns beteg, betegkísérő vagy kórházi riportokért kopogtató újságíró...

Bár az orvosokon általában két részes a fehér viselet (nadrág és kabát, illetve szoknya és kabátka), az úgynevezett személyzet egyenruhája pedig mindössze egy köpeny, erre alapozni nem lehet, oly sok az ellenpélda. Hölgyek esetében ennél valamivel biztosabb fogódzó az öltözéknek az a tulajdonsága, hogy mennyire átlátszó s mi látszik alatta. Minél átlátszóbb a felső réteg s minél keskenyebb az alatta lévő, annál valószínűbb, hogy nem doktornő a drága, hanem egészségügyi középkáder vagy az alatti; ha az átlátszó mögött nem látni keskenyet sem, vagyis nincs rajta se bugyi, se melltartó, ez távolról sem jelenti azt, hogy hajadon, inkább azt, hogy hajlandó. Mármint bizonyos személyekkel és meghatározott körülmények közepette kész kedves lenni.

A kedves nővérek itt csaknem kivétel nélkül kedvetlenek, legalábbis amikor rám néznek. Szinte szúr a tekintetük, szótlanul ráncolják a homlokukat, pedig biz’ Isten, semmi rosszat nem követtem el attól a csekélységtől eltekintve, hogy jót sem, azaz nem tettem a zsebükbe semmit, amitől - szobatársaim szerint - varázslatos hirtelenséggel válnának derűsebbé, közlékenyebbé, fogadókészekké akár a csipkelődésekre, incselkedésekre s talán még egyebekre is. Ezzel a morcos képpel, vadállati fintorokkal jelzik: tudnak ők ilyenek is lenni, hiába vigyorgunk meg tréfálkozunk, ők csak így l’art pour l’art ezekre nem vevők.

Ha elvonatkoztatunk a hangulati tényezőtől, s vizsgálódásunk tárgyává konkrét ténykedésüket tesszük, már vehetünk észre érdemi, érdekes és megjegyzendő különbségeket. A nővérkék között munkamegosztás van, ami függhet a végzettségtől, a rangfokozattól (e kettő között nincs feltétlen összefüggés), az egészségügyben ledolgozott időtől, a szociális kapcsolatoktól, a kortól, a viselt ruha átlátszóságától s attól, mi látszik alatta.

A konkrét harci feladatok úgy oszlanak meg, hogy más adja a gyógyszert meg az injekciót, más veszi a vért és mér lázat, vérnyomást s egyebekét; még nem sikerült kiderítenem, mit csinál a főnővér, de nagyon fontos őt megkülönböztetni mindenki mástól, főleg a takarítónőtől. Rendkívül kínos volt végignéznem és hallgatnom, mi történt azután, hogy az egyik, szintén mozdulatlanságra kárhoztatott, de disztingválni képtelen

betegtársam a véletlenül felénk sétáló főnővérre bízta, dobná már az almacsutkát a szemétkosárba.

Belép egy nővér a kórtermünkbe, kezében fecskendővel közeledik a túlsó sarokban fekvő beteg ágyához, aki ezt látva sebesen fordul háttal kifelé, s letolja a pizsamanadrágját.

- Mit mutogatja nekem a fenekét, vén hülye?! - ripakodik rá a kedves nővér, akár egy házsártos feleség, förtelmesen rikácsolva. - Én nem az injekciós vagyok, csak vért venni jöttem, idiótája!

No, ez a kolléga sem nézett még itt szét alaposan vagy képtelen a distinkciókra, és lám, milyen nagy vihar kerekedik belőle!

A mellettem fekvő tata vagy rendkívül fegyelmezetten bírja a mozdulatlanságot vagy már nem is nagyon bír mozogni és egyenesen jól esik így neki. Merev, csendes és bűzlik, időnként figyelem, lélegzik-e még. Csak estétől reggelig őrködöm fölötte, reggel érkezik falusi otthonukból a felesége, és itt marad az esti, legutolsó buszjáratig, egész nap ő gondozza (eteti, itatja, pelenkázza, takargatja) a férjét; ez így biztosabb és olcsóbb is, mintha a nővérkékre bízná, azok is hagyják a nénit nyugodtan ténykedni, sok gonddal lesz így kevesebb. Elnézem, milyen a szerető feleség: mindegyik, még aktivizálható sejtjét az ura szolgálatába állítja, s azok reggeltől estig csak azért működnek, hogy a bácsi még legyen s hogy neki minél jobb legyen. Tegnap is itt volt, láthatta, hogy két szobatársunknak banánt hoztak a hozzátartozói, gondolhatta a néni, hátha ez valami csoda-tápszer, így ma ő is hozott. Ahogy elnézem az öreget, olyan bizalmatlanul forgatja ezt a görbe micsodát a kezében, azt sem tudja melyik végénél kezdje, valószínű, most ismerkedik vele először ilyen közelségből. A felesége rögtön a segítségére siet, meghámozza a fura gyümölcsöt, az öreg kezébe adja s bíztatja:

- Harapjál belőle és rágjad, puha az...

A bácsi beleharap, aztán a falatot ímmel-ámmal, fintorogva, hosszasan forgatja a szájában, mintha nem akaródzna lenyelni.

- Mi az, nem jó? - csodálkozik a mama. - Hát milyen az íze?

- Semmilyen - motyogja kisvártatva az erőteljesebb ízingerekhez szokott magyar paraszt -, olyan semmilyen íze van.

- Akkor mit hozzak neked? - kérdi szomorkásan a néni a sikertelen kezdeményezése után.

Az öreg előbb még hosszasan rágja s nyeli le a szájába tévedt egzotikus falatot, aztán nyögdécselve adja elő a kívánságát:

- Hát ha nem esik nehezedre..., légy szíves, hozz egy tenyérnyi szalonnát..., egy rendes kenyeret - nyilván, ez a városi fehér nem rendes - ..., s vagy három nagy fej lila hagymát...

Ahogy a szakemberek suttogásaiból kibogoztam, az öregnek pontosan ilyesmiket nem lenne szabad ennie, de hát én nem szólhatok bele, s különben is mit lehet tudni, éppen mekkorát téved esetében az orvostudomány, hátha éppen az segít majd helyrebillenteni az egyensúlyát vesztett emésztőrendszerét, amit kíván, amit a legjobb étvággyal fogyasztana el.

Hozzák az ebédet, hátha az majd feledteti a tápot, ami a majmok kedvence. Kapok én is az evőeszközeimhez, mintha itt hamarabb megéhezne az ember. A kábé másfél deciliternyi zöldségleves (volt benne fél-fél petrezselyem- illetve sárgarépagyökér) épp csak meglangyosítja a gyomrom, a második fogástól többet is lehet remélni: egy csirkecomb fele egész adag pirított grízzel és almaszósszal. Már a kezemben a kés és a villa, amikor hallom, hogy miközben az öregnek a felesége felül tölti be, az meg alul nyomja ki, s ez még csak a kezdet. Mikor befejezi, én még mindig nem vágtam bele a csirkecombba, vacilláltam, esetleg ne halasszam későbbre. Éhes vagyok na, még a történtek dacára is, nagy elszántsággal és sietséggel kanyarítok egy pofára valót a húsból, befalom s rágnám, ekkor jut a bácsi eszébe a halaszthatatlan teendő:

- Jaj te, nézzük meg, milyen a székletem, mert az orvos azt mondta, rögtön szóljunk, ha szurkos!...

Ha szurkos, ha nem, ha a fene fenét eszik, a csirke-félcombot megeszem én is. A néni szétszedi a gumipelenkát, aztán lefejti a gézbetétet, nem szurkos; ott van a tányéromtól másfél arasznyira (mint jeleztem, szűkösen lakunk), tisztán látni, hogy nem szurkos, inkább sárga, vércsíkok vannak benne és az állaga nyálkás. Megnyugodnak, nem kell riasztani az orvost. Sokáig forgatom számban azt a falatot, mint az előbb a tata a déli gyümölcsöt, s körülbelül olyan nehezen is nyelem le, amikor eldöntöttem, hogy csak azért sem fogom kiköpni. Hirtelenjében nem tudom megkönnyíteni táplálkozásom folytatását, az ágyam másik oldalán a fal van, oda nem tehetek se éjjeliszekrényt, se egy széket, a szobában nincs asztal és hely se két egymással szembenéző hokedlinek. Bár éhségérzetem s étvágyam régen és megrázó módon tovatűnt, odaveszett, nem adom fel az életbenmaradásomért vívott harcot már az első nehézség felbukkanásakor, magamba erőltetem a kaját az utolsó grízszemig, rólam lehetne mintázni a műalkotást: Magyar paraszt banánt eszik.

(Regényrészlet)

Vissza a tetejére