Molnár H. Lajos

2003/1 - Halál a Sakál völgyében2002/3 - Hol van Európa keleti határa?2002/2 - A pénz beszél2001/1 - Kisebbségi létünk nagysága volt2000/4 - A hideg-völgyiek2000/3 - A fehér vírus2000/2 - Az utolsó nyári naplemente2000/1 - Tréfás utazás a levágott kar fájdalma körül

Kisebbségi létünk nagysága volt

Nem csodálkozom, még kevésbé kezdenék tiltakozni, ha a futballt és a nacionalizmust egymás mellett emlegeti valaki. Előző életemben, amikor még élt a magyar foci is, a játékban elért egy-egy győzelem vagy vereség egyenes és közvetlen leszármazottja, velejárója volt a nemzeti dicsőség, illetve a nemzeti gyász. Számomra úgy adatott meg, hogy először nem láttam a futballmérkőzést - amit a rongylabdával műveltünk az utca srácaival, nemigen nevezhető annak -, hanem hallottam. Előbb dagadt a mellem a magyar dicsőségtől vagy sírtam el magam a nemzetünket ért újabb csapás miatt, mintsem csodálhattam volna egy huszáros támadás végén csattanó gólunk gyönyörűségét, illetve a bíró arcátlanságát, mellyel igazságtalanul megítélt ellenünk egy, a mohácsi katasztrófával felérő tizenegyest.

Esetemet a labdarúgással nyilván a rádiós közvetítés vezette be úgy hat-hét éves koromban, ráadásul az aranycsapattal s az emlékezetemben megmaradt első eredménnyel: az Angliai Hathármassal. Ha előzőleg fültanúja lettem volna bármi vereségnek - ami nehezen elképzelhető, hisz a későbbi történelmi ismereteim szerint akkor már jó ideje veretlenek voltunk -, akkor is ez lenne memóriám kronológiai listáján az első, mint ahogy az is. Verhetetlen volt még az utcai gombfoci-bajnokság népes mezőnyében diadalmaskodó csapatom is, melynek a „játékosai” a Puskás, Kocsis, Czibor, Hidegkuti, Bozsik s a többi aranynevet viselték a hátukra felírva.

Mintha tegnap történt volna: ósdi kis rádiónkon, lakásunk udvarának egyetlen közhasználatú készülékén a hangerősítőt a maximálisra tekertük; azok a szomszédok, akik nem fértek a konyhában, a tornácon foglalták el jó előre helyüket, a nyugdíjas mozdonyvezető eleve ott, egyetlen dohányosként senkit nem akart zavarni a cigarettafüsttel. Szegényesen, visszafogottságra kényszerülten éltünk, pia biztos nem volt, mégis egy becsületes orgia az, ami emlékeimből fel-feltör, amikor egy-egy gól s a végső győzelem archív filmjét lepörgetem. A férfiak mint italtól megrészegült vadak püfölték egymás hátát, mellét, fejét, majd össze-összeölelkeztek harsány kurjongatások közepette, egy ilyen alkalmat használtam ki arra, hogy kiverjem a mozdonyvezető szájából a meggyfaszipkát, mindössze a mulatság kedvéért. Használhatnám az azóta olyannyira elkoptatott „jó volt magyarnak lenni” közhelyet a körülményekhez igazítottan imígy: jó volt kisebbséginek lenni. De nem használnám, mert akkor és ott még nem éltünk kisebbségben, a környéken sem lakott más náció, a városban is ötszázaléknyit tett ki a románság. Mégis a győzelem magyar volt, ezt a hangszóróból őrjöngő Szepesin kívül minden jelenlévő hangsúlyozta, a füstölgő masiniszta pedig kerekperec kijelentette, hogy visszavágtunk a második világháborúért, a megcsonkíttatásért.

Innen eredeztethető az a sokáig megingathatatlan hitem, hogy mi, magyarok vagyunk a legjobbak, a legügyesebbek, a világelsők, a legyőzhetetlenek s ehhez hasonlók. Kissé érettebb fejjel hallottam, mi történt a Székely Színház nőegyleti előadásán (nem volt ott semmi nőegylet, csak éppenséggel kizárólag hölgyek gyülekeztek a nézőtéren), melyet az angol-magyar idején próbáltak eljátszani: az egyik színész, Andrási Marci az öltözőben hallgatta a közvetítést, hiába szóltak neki, hogy művész úr, jelenése van, nem lehetett a végső sípszó előtt elmozdítani őt a készülék mellől még erőszakkal sem; a színpadon lévő kollégák már kifogytak minden ötletből, improvizálgattak sokáig, hogy valamivel kitöltsék az időt, aztán végre beesett Andrási a színre, a darabbéli gazdája ráripakodott, „hol voltál eddig, fiam?!”, mire a művész úr ezt lihegte, „ne haragudj édes gazdám, késtem, késtem, de győztünk hat háromra!” Persze, vastaps a hölgyektől is, majd valahogy összekapták magukat a deszkán lévők és nagy nehezen visszataláltak Machiavelli szövegéhez...

Aztán lassacskán kikezdték a futballgyőzelem gerjesztette hitemet. A svájci vébédöntő, a németek elleni kettőhárom még nem sorolható ide, azt csak véletlen balesetnek, egyszer előfordulható kisiklásnak, esetleg a nagyhatalmak összeesküvésének tekintettük. Körülöttem mindenki a játékvezetőt szidta, akár a trianoni bírákat, a meg nem adott találatért, az ellenünk ítélt igaztalan és jogtalan büntetőért meg azért, hogy túl hamar fújták le a meccset. Különben mi, a nemzeti tizenegy és az összmagyarság vitathatatlanul jók voltunk és vagyunk, vagyis a legjobbak.

Életem fővárosa (konokul csak így emlegetem Marosvásárhelyt) a lakosság összetételét tekintve még mindig meghamisíthatatlanul magyar volt az angliai világbajnokság idején is. A magyar és a román foci között legalább ötven év különbséget számoltunk a javunkra, és úgy tűnt, a „testvérek” ekkor még a legrózsásabb álmaikban is csak azt remélhették, hogy ötven év múlva sem lesz nagyobb a  hozzánk viszonyított lemaradásuk kétszáz évnél. Az aranycsapat után is maradt valamirevaló focink, míg nekik... Őket évtizedeken át akár fél lábbal is vertük. Az albioni mérkőzés-sorozatot – noha az ország válogatottja ki sem jutott - a Román Televízió is megvásárolta, eleinte morgolódtak és magyarázkodtak, hogy élő közvetítésekre pont ezt a csoportot kapták, kénytelenek a magyarokat mutogatni, de hát a régió felé ezt a „csomagot” küldték (nyilván, éppenséggel Magyarország miatt), akkor ezen nem lehetett változtatni. Amikor első nekifutásra simán kikaptunk Portugáliától, már nem bánkódtak a kényszercsomag miatt. A tévében a kommentátorok ünnepeltek (a „latin testvérük” intézett el minket, Eusebióról be is bizonyították volna, hogy román származású, ha éppenséggel nem néger a csodacsatár), közvetlen környezetünkben pedig a románok kajánul vigyorogtak és kárunkon örvendezve tettek csípős megjegyzéseket, mert bár városunkban – nem győzöm hangsúlyozni - még mindig ők voltak kevesebben, már igencsak megbátorodtak és elpofátlanodtak. Mi meg mi a francot mondjunk, a hidegzuhanytól még magunk sem kaptuk a levegőt. Máris jött a magyar-brazil és a matematika egyszerű kegyetlensége: ha ez a meccs is elmegy - márpedig miért pont ez ne menne el, eleve bekalkuláltuk -, akkor a románok arca szűk lesz a vigyorgáshoz.

Nekünk nem volt tévénk, egyik jó barátom bátyjának a lakásán ültünk le hallgatagon, szorongva a készülék elé, köré. És jöttek a mieink a most vagy soha elszántságával, Flóri szenzációs alakításával, Bene Feri elfutásával a jobb szélen és Farkas, a kapáslövésből bevágott góljával, melyhez még Gilmar is gratulált. Ezen a csodálatos, soha nem feledhető estén mi adtunk egy hármast és nem is akárkinek! És nem is akárhogy! Egész Románia valamennyi magyarverésre éhes „dák-leszármazottja” láthatta azt is, mi az önfeláldozás: amikor Mészöly karja eltörött, már nem lehetett lecserélni, és ő visszajött a pályára a testéhez szorított, lekötött karral. Úgy megvertük a brazilokat, hogy sírtak tőle a „latin-testvér” románok is! Maradtunk nagyok a kisebbségben. A mérkőzés után pillanatok alatt zsúfolásig megtelt a marosvásárhelyi bulevárd, itt volt a számunkra elérhető legközelebbi vendéglő, a teraszán szinte ingyen adták a piát, ha kifizették jó, ha nem, úgy is jó, a lényeg: nem fognak itt ezek vigyorogni! Hát nem is tették. Aki még közülük bement a következő napokon a munkahelyére, rendkívül csöndes és szótlan maradt, fogfájásra, hasi görcsökre és egyebekre panaszkodtak, „ja, a meccs, azt sajnos, nem láttuk”...

Történt egyszer, hogy a Vásárvárosok Kupájában a Ferencváros kapott egy hármast a Daciát gyártó Pitesti városának csapatától. A mieink - anyaországiak és elcsatoltak - magyarázták ezt bődületes bírói csalással, a románok rendkívül durva játékmodorával (hát fel is voltak tüzelve, az biztos) és sok egyébbel, csak azzal nem, amire én gondoltam, hogy tudniillik a fradisták nem is sejtették, hogy ez nem csak egy egyszerű vereség ebben a bizonyos játékban, hanem annál jóval több: kiesett kezünkből kisebbségi nagyságunk legbiztosabbnak tudott fogódzója. Az egyetlen haszon: akkor figyelhettünk fel arra, mennyi román szivárgott be a városunkba. A mérkőzés után ők leptek el tereket és kocsmákat, féktelen örömük felfedte civilizáltnak nem nevezhető viselkedésformájuk korlátolatlanságát is, törtek-zúztak, egy katonatiszt a szolgálati fegyverével belelőtt a Maros vendéglő plafonjába, lőtt ő is egyet a magyaroknak! Nem tudhatták ezt eleve a kissé talán nagy mellénnyel pályára lépő budapestiek, akik mintha nyafogva, némileg bosszankodva ugyan, de pironkodás nélkül lenyelték a kétmenetes csata első részének kiadós pofonját. Mert ha tudják, nincs az a bíró, nincs az a román durvaság, nincs az az Isten..., hogy ilyen könnyen odaadják a kigömbölyödő román önérzetnek azt, ami mindeddig hiányzott belőle: egy magyarok elleni győzelmet a focipályán. Még a lakhelyem szerinti utcánk válogatottja is (nagyanyámmal a kapuban) legalább a döntetlent kicsikarta volna!

Na jó, két hét múlva Pesten egy ötössel visszavágtunk (ha szabad a többes szám első személyt használnom), flegma és durvaság tekintetében is (Albert például a lábánál fogva húzott le egy sérülést szimuláló román játékost a pályáról), de ami megtörtént, megtörtént: focitörténelmükben egyszer megvertek minket. A viszontverést pedig magyarázták bődületes bírói csalással, a barbár magyar horda veleszületett durvaságával és sok egyébbel, amit nem említek itt fel, legszívesebben elfelejteném...

Megvolt a precedens, nem késett sokat a folytatás: bár nem velünk szembeni direkt mérkőzésen, hanem más selejtezőcsoportban, de kiharcolták a részvétel jogát a mexikói vébén, míg ugyanez Magyarország válogatottjának nem sikerült. Éppen kolozsvári egyetemi hallgató voltam, ahol már szépen megrakták a magyarellenesség fészkét a nacionalista román diákság madárkáinak. Az egyetem valamennyi férfi vécéjében – és nemcsak ott - olvashattam a firkálmányt a falakon: Romania - Mexic, Ungaria - Pula. (Azt hiszem, a román nyelvet nem ismerőnek csak az utolsó szót kell lefordítanom, pontosítanom: nem az akkori Jugoszlávia filmfesztiváljainak helyet adó Pula nevű városára utal, hanem így nevezik meg vulgárisan románul a férfi nemi szervet.)

Közben meghívták a Honvédot egy barátságos meccsre a kolozsvári egyetem első osztályban szereplő csapatával, melyet a hely szellemének megfelelően válogattak össze: egyetlen magyar játékosa sem volt. A találkozó előtt néhány kollégámmal felkerestük a magyar csapat szállodáját, a recepcióstól felüzentünk, hogy meghívnánk a presszóba a fiúk közül azokat, akik éppen ráérnek s nincs ellene kifogásuk. Néhány perc múlva le is jött Tichy Lajos és Sipos még három klubtársukkal, majd leültünk egy asztalhoz, ismerkedtünk, iszogattunk és gyorsan rátértünk a lényegre: jó lenne, ha nem kapnának ki. Mármint nekünk lenne jó. Ecsetelgettük, hogy miért, óvatosan jelezve: lehet, hogy nekik mindegy az eredmény, hiszen csak amolyan felkészülő, edzési alkalmat nyújtó kirándulásnak is felfoghatják, de barátságos nem lesz az összecsapás, ezt akár garantálhatjuk, fogadhatunk is rá. Megértjük, ha esetleg ők lazán viszonyulnak az eseményhez, számunkra azonban rendkívül feszes és kiélezett a helyzet, ha nem is éppen élet-halál kérdés a győzelem vagy vereség, de ahhoz nagyon közel álló. Akkor rögtön nem esküdtem volna rá, de úgy tűnt, Tichyék megértettek valamit. Némi döbbenetet sejtető ábrázatba merevedés után mondja Lajos: igen?..., na bízzátok ide!... Évtizedek távlatából retusálgatnék léleknek tetsző képet, amikor saccolgatom: nem valószínű, hogy a beszélgetésünk döntötte el a mi fiaink nekibuzdulását, még kevésbé az eredményt, de talán valami egészen parányi köze hátha volt hozzá. A lelátókról áradó fanatikus gyűlölködés, a mélyen gyökerező utálat, a lebunkózási szándékot leplezetlenül hagyó ordibálás és bedobálózás közepette nyert a Honvéd kettő nullra, és senki nem írta ki a budik falára, hogy Universitatea Cluj - Pula. Amit ma már (amikorra teljesen nyilvánvalóvá vált a visszafogott és civilizált magatartás megőrzésének hiábavalósága, s a meggyőződés, hogy a saját módszereiket és eszközeiket kellett volna eleitől fogva alkalmazni velük szemben is) kifejezetten bánok.

Létezett az én fiatalságom Romániájában egy abszolút magyar focicsapat az ottani első osztályban, mely minden nyomás, csalás és gazemberség közepette verte (odahaza mindig, de jó néhányszor idegen pályán is) a bukarestieket, a krajovaikat s a többieket. Naná, hogy a marosvásárhelyi együttes volt! Bajnokságot nyerni nem engedték őket, de minden elnyomás ellenére egyszer a harmadik helyen végeztek. Pontosan abban az időben, szülővárosom focisikeres éveiben Vásárhelytől négyszáz kilométernyire, Resicán dolgoztam üzempszichológusként, így a ritka tévészerepléseiket leszámítva, csak a Román Rádió körkapcsolásos közvetítéseit hallgatva szurkolhattam a fiúknak. Ezeknek a közvetítéseknek már az eleje annyi vidámságot sugárzott száműzetéses életembe, hogy még az esetleges vereség sem fájt annyira. Elképzeltem, mennyire átkozta balsorsát az a sportkommentátor, akire a mieink mérkőzésének a közvetítését osztották ki; az hétszentség, hogy nem tolongtak, ha a marosvásárhelyiek meccsét kellett vállalni. A kezdőcsapatunk általában ez volt: a kapuban Sólyom Csaba, a hátvédsorban Czakó, Váradi, Szöllősi, Bölöni (a román válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya), középen Nagy Miki és Vígh, a csatársorban Fazekas, Selymesi I., Selymesi II. és Hajnal. A csapatok összetételét az elején kötelező volt közölni, minden román kommentátornak görcsöt kapott a nyelve s az agya, míg ezt a csapatot végigkínlódta, magyar fonetikával leírva a mutatványt, valahogy így: Zólom, Cákó, Várodi, Szolosi, Boloni, Miki Nág, Vígu, Fázékás, Szélimészi Unu, Székmészi Doj, Házsnyál. Amikor a végére értek, megkönnyebbülten sóhajtottak, miközben én vigyorogva dőltem hátra a fotelben, már megérte, hogy hazasiettem bekapcsolni a rádiót, sőt, már győztünk: ilyenekből áll egy menő román klubcsapat, hogy a szpíker hirtelenjében nem is tudja, milyen országban van. (Igaz, manapság én is zavarban lennék, ha az anyaország „vezető focicsapatát” így kellene sorolnom: Áder, Szájer, Mádl, Gógl, Glattfelder, Gansperger, Rockenbauer, Deutsch, Tirtsch, Stumpf és az előretolt ék, Viktor - nem Győző. Ez lehetne például az osztrák válogatott, de hát nem az!...) Kisebbségi létünk nagyságát akkor és ott, helyben Bölöni egymaga is növelte. Nem csupán azzal, hogy sokszoros válogatottként ejtett csorbát az egységes nemzetállam román vágyálmán, hanem egy másik gesztusával is. Hívták az éppen bajnokesélyes krajovai csapatba azzal a feltétellel, hogy majd így írják a nevét: Boloniu. Lacika rövid ideig nézte a papirost, melyen átkeresztelt neve szerepelt, fejét ingatva jelezte, hogy ez nem stimmel, majd elkérte a ceruzát és a papírt, kihúzta az u-t a végéről és kitette a pontocskákat a két o-ra. Így már nem kellett az oltyánoknak. A bukaresti Steaua viszont vitte Bölöniként is, a fővárosi csapat edzője, Jenei Imre fanyalgás nélkül már meghozta az áldozatot: hagyta, hogy Emeric Ienei-ként írják és mondják a nevét. A Steaua aztán bajnokságot nyert, mi több, a Bajnokcsapatok Kupáját is, ezúttal a többségi nemzet nem mondta ránk, hogy pula, a kisebbségnek nem kis része volt a dicsőségben, a sikercsapatnak - nagy jóindulattal - kábé a fele volt románnak tekinthető. Vagyis: miközben hanyatlani látszott a magyarországi foci, mi, erdélyi magyarok még mindig kapaszkodhattunk focinagyságunkba. Nem túl sokáig, mint ismeretes.

Évtizedek óta jobb, ha befogja a száját az egész magyarság, állampolgárságától függetlenül, ha a focitudásunkról esik szó. Hiába erőlködik mostanság még a kormány és maga a futball-mániás miniszterelnök is, talán egy Ciprus elleni hazai győzelemre lehet reményteljesen, ám nem nagy eséllyel fogadni, s örvendünk, ha a románok ellen idehaza kínkeservesen kihúzzuk a döntetlent, ott, náluk hétszentség, hogy megsapkáznak, megruháznak. Ami engem illet, szívesen megnézek egy francia-olasz vagy egy Bayern München - Manchaster United döntőt, de ha a magyarok játszanak - akár a válogatott, akár valamelyik klubcsapat - keresek egy másik csatornán valami szar filmet, hogy ne bosszankodjak. Félreértés ne essék, nem az előrelátható vereség, a játéktudás minősíthetetlensége, a tehetségtelenség miatt mérgelődöm, hanem az akarat, a magyaros lendület és harcolni készség teljes hiánya, a nyámnyilaság, a lelki felkészületlenség, a .,szarjuk össze magunkat” láttán. És nyilván azért, mert végérvényesen elveszettnek látszik a kisebbségieknek ez a bizonyos hajdan volt biztos mankójuk, büszkeségük afölött, hogy a világ legnépszerűbb játékában nagyhatalomnak számítunk.

Az erdélyi román nacionalisták? Nekik már annyira nem számít a magyar foci, hogy Marosvásárhelyen akkor is összetörnek, szétzúznak, bemocskolnak, meggyaláznak magyar műemlékeket, szobrokat, domborműveket, ha a román válogatott történetesen Lichtensteint verte meg akár zsebhokiban, mert nekik már mindegy, ki fölött diadalmaskodtak, a nyaklevest így is, úgy is a magyar nyuszi kapja.

Vissza a tetejére