Fecske Csaba

2015/1 - Eszter könyve2013/1 - Juharfák2011/4 - A berekfürdői utcákat járó költő2011/2 - Mintha, Vasárnap délutánok, Hétfő2009/2 - Megbélyegezve, A kamrában, Négysoros, Unatkozó hús, 2008/3 - Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Somlyó Zoltán, Ady Endre2005/2 - Neked szántam2005/1 - Eltűntél; Ittfeledve2004/2 - Nyárvégi sanzon, Prelűdök, Éjten éj, Hozadék2003/2 - Poéták, istenek: csuda népek2002/4 - Belém fojtja csillagát, Mese 2000/1 - Versek mint a létezés hitelkártyái

Eszter könyve

 

 

A kunhegyesi Eszter könyve nem Ahasvérus nagykirály korában, hanem Luis Körmendi idejében íródott, aki vette a fáradságot, nem mellékesen a bátorságot (utóbbiért sem kellett túl messzire mennie, hiszen még az „átkosban” megedzhette eme tulajdonságát), és Hajdu Lajos (Maecenas kései utóda) polgármester segítségével létrehozta a berekfürdői írótábort valamikor a kétezres évek elején, a 21. század, egyúttal a 3. évezred hajnalán – pedig ez a hajnal nem ígért édes madárfüttyöt, illatos zefíreket, babérkoszorút túlfűtött költőkoponyákra. Baljóslatú árnyékok nyikorogtak ezen az elkoszlott sárgolyóbison, de Lajos barátunk mert nagyot álmodni (talán Petőfi verssora muzsikált benne: ,,Anyám, az álmok nem hazudnak”). És lám, nem hazudtak, csak a lelkesedés kerozinjával kellett megtankolni azt az álmot, s megvalósult: holdfényevő költők, meseszövő írók áztatják felhőjáró lábaikat a bereki vízben, amelynek jótékony hatása következtében tiszta szavak jutnak az irodalom művelőinek eszébe. Vagy a teremtés kezdetének ártatlanságát idéző fürdőző szép lányok, az ihlet üde forrásai, a költészetnek szonettnél tökéletesebb formái. Másfél évtized után is él a tábor, immáron a Körmendi Lajos nevét viselve, és szellemi örökségét ápolva, miután ő az örökkévalóság szolgálatába állt. De a lelke a bereki vizek fölött lebeg.
Egy szúnyogcsípéses szeptemberi estén mutatta be nekem Körmendi. Cigarettán, alkoholon edzett hang mondta: Dienes Eszter. A név viselőjét inkább néztem volna tenyérjós cigány asszonynak, mint költőnek, de hát egyik költő ilyen, a másik meg olyan, még az ujjaink sem egyformák, szerencsére. Ismerősen kolompolt bennem a név, olvastam már tőle verseket itt-ott, leginkább a Körmendi szerkesztette Jászkunságban. Sőt, néhány évvel előtte Serfőző Simon barátom, a Felsőmagyarország Kiadó vezetője egy dossziényi verset nyomott a kezembe azzal, hogy ebből a vershalmazból válogassak ki egy kötetre valót – nagyon tehetséges poetesszáról van szó. Lelkiismeretesen átvilláztam a kócos versboglyát; valóban tehetséges ember munkái voltak azok a versek, a kötet Holdvirágzás címmel meg is jelent az említett kiadónál. A kötet darabjai, de a többi is, ami kimaradt abból a gyűjteményből, érzékeny, őszinte lélek lenyomatai, szép képekkel, metaforákkal, süt belőlük az élet forrósága, elevensége. Eszter egyszer szóvá is tette orvmunkámat, amit az ő háta mögött végeztem, mondván, egy bővebb válogatást szeretett volna, amely megmutatja őt a maga költői valójában. Parancsra tettem, védekezhettem volna a háborús bűnösök módjára, de nem kellett védekeznem, nem vádolt engem, sőt barátok lettünk. Versei olvastán arra gondoltam, ennek a költőnek előbbre kéne tartania ismertségben, megbecsültségben, amit persze később sem kapott meg, sosem volt a sors kegyeltje, az irodalmi élet szélkócolta vadvirága maradt annak ellenére, hogy Szepes Erika szép tanulmányt közölt róla az Esőben, és megkapta a Mozgó Világ nívódíját, amelyre Lator László javasolta. De ezek csak ritka kivételek, fehér hollók; nem a napsütötte oldal jutott neki.
Sarusi Misi fuvarozott a buszmegállóból a fürdő területén lévő szállásunkra piros Suzukiján. (A piros az biztos, a Suzuki nem, én csak a színük alapján tudom megkülönböztetni a kocsikat.) Eszter a teraszon ült Jenei Gyuszi társaságában. Bemutatok neked két kunsági költőt, mondta Körmendi. A hold éppen akkor mosakodott meg a reszkető Berek vizében, a nádas halkan susorászott. Szép este ígérkezett, s az ígéret ebben az esetben betartatott.
Szeptember második felében jártunk már, a napsütéses nappalokat kellemes esték, enyhe éjszakák követték, nyugodtan lehetett kvaterkázni a teraszon. A legelső estén, vacsora után letelepedtünk az egyik asztalhoz. Nem tudom már, ki ült ott mellette egy üveg bor társaságában, de invitált bennünket, így hát fogtuk poharainkat, székeinket, és odaültünk. Kerültek újabb üvegek is, s a bor ugye megoldja az ember nyelvét. Eszter néhány perc múltán a társaság középpontjává vált, dőlt belőle a szó, anekdotázott, kiélhette közöttünk homéroszi mesélőkedvét, humoros volt, szórakoztató, élveztük iróniáját és öniróniáját. Nem sok idő telt el, és már szinte mindent tudtunk róla, a családjáról.
Szerelemgyerekként született, de amikor édesapja megtudta, hogy szerelme lányanyaként megszülte gyermeküket, összeköltöztek; Eszter csak tizenöt éves korában tudta meg, hogy szülei nem házasok, csak együtt élnek, ahogy mondani szokták, „vadasan”. Igazi neve (apja után) Csörögi Eszter Virág Julianna. A keresztelő pap vagy az anyakönyvvezető azt mondta szüleinek, az Eszter zsidó név, válasszanak valami magyart is mellé, így lett Virág, de azt nem szerette, mert általában a teheneket hívták így. Később költőként anyja nevét vette fel, a Dienest, mert apja neve, a Csörögi miatt gyerekkorában sokat csúfolták.
Édesapja írástudatlan ember volt. Eszter – aki korán megtanult olvasni, és nagyon szerette a könyveket – olvasott fel neki és a családnak Petőfit, Aranyt, Móriczot, Solohovot. Elképzelem, ahogy a tizenkét éves kislány hangosan olvassa a Csendes Dont a szegénységről árulkodó kis szobában, pislákoló lámpafénynél: Móricz tollára illő jelenet. Nagyon szerette édesapját, aki iskolázatlan, egyszerű ember, kubikus. És részeges. Eszter járt érte a kocsmába, ahol kicsit húzza még az időt az apa, „erdőmestert” kért a kislányának. Eszter szerint ez az ital olyasmi volt, mint a kevert, csak zöld színű. Ha jól gondolom, abszintot ivott a kis csitri. Érettségi után, mert nagyon szeretett és talán tudott is verset mondani, bátorságát összeszedve (amit igen szűken mért neki a Teremtő), jelentkezett a színművészetire. A felvételi bizottság elnöke Básti Lajos volt, aki lekezelően bánt vele. Megkérdezte tőle, hogy tatár-e, a nemleges válaszra pedig azt mondta, hogy akkor talán hun. Ez megalázó volt egy kun ivadék számára, akinek ráadásul az arcára volt írva származása. A felvételi ilyen körülmények között nem sikerült, nem sikerülhetett. Könyvtáros, majd népművelő lett belőle a debreceni főiskola elvégzése után. Nagy derültséget keltett legendaképző anekdotáival, adomáival. Mesélte, hogy találkozót szervezett Törökszentmiklóson Dinnyés Jóskának, a daltulajdonosnak. Miután Jóska lekéste a vonatot, Eszter elhívta magához, együtt feküdtek a fűtetlen kis kuckóban, a hasukon keresztben a gitár, s meg-meghúzták a boros üveget, így próbáltak fölmelegedni, mert olyan hideg volt, hogy a lavórban befagyott a víz. Ártatlan éjszaka volt, nem tettünk kárt egymásban, mondta kissé talán szemrehányóan is évtizedek múltán. Másnap kikísérte a vonathoz az énekest, aki a peronról még visszakiabált a tömegben integető leánynak: „Eszter, elfelejtettelek megbaszni!” Jóska egy mátészalkai sörözőben visszaigazolta ezt a történetet. A legendák olykor vaskos, testszagú igazságok, melyeket csak az idő ecsetje túloz el.
A társaság dőlt a röhögéstől, máig emlékszem, Nagy Gazsi térdét csapkodta nevettében, majd lefordult a székről, nekem már a hasam fájt a rekeszizmok túlságos megdolgoztatásától. Lassan (vagy inkább nagyon is gyorsan) éjszakává öregedett az este, ráncos ölében ringatta a bortól és jókedvtől kipirosodott hajnalt.
Ilyen elementáris őszinteséget még nem tapasztaltam, ilyen őszinte csak egy ártatlan gyermek tud lenni, ő pedig már réges-régen kinőtte gyerekkorát. Úgy látszik, az őszinteségre való hajlamot, az egyszerűséget, tisztaságot nem. „Én még őszinte ember voltam”, írta József Attila a Mama című versében gyerekkorára utalva. Eszter bízvást leírhatta volna: én még mindig, felnőttként is őszinte vagyok. A hétköznapi életben éppúgy, mint a verseiben. Ezt én fűzöm hozzá.
Látom, amint kiskacsaként totyogó lépteivel igyekszik a kinti büfé felé korán reggel bedobni egy-két felest, mert a fürdő büféi csak kilenc óra tájban nyitnak. Szájában ott lóg az elhagyhatatlan cigaretta. Neszesszere tele gyógyszerekkel, isten tudja, hányféle betegség gyötri, depressziós, többször kísérelt meg öngyilkosságot, de azt mondta, mindig örült, hogy megmentették. Tehát szerette az életet, a szépséget, a jóságot. Ezt tükrözik a versei is, amelyek olyan természetességgel szólalnak meg, mint ahogy az eső elered, a szél fújni kezd.
Emlékszem egy közös felolvasásunkra, ő a Karmazsin-ház című versét mondta el. Nagyon szép vers, nekem mindünk közül az övé tetszett leginkább, a prózaíró Rott Jóska is egyetértett velem ebben. Először az hittem, hogy az a ház a színéről kapta a nevét, de Eszter elbeszéléséből megtudtam, hogy Karmazsin bácsi volt a ház tulajdonosa, módos ember, ahogy akkoriban mondták, alávaló kulák, aki nem nagyon kedvelte a rakoncátlan kislányt, így az csak akkor merészkedett be hozzájuk, amikor az öreg nem volt otthon, csak felesége. Karmazsin bácsi később szó szerint koldusbotra jutott. Eszter találkozott is vele valahol koldulás közben, s nagyon megrázta az a találkozás.
Közönségszervezői munkája során ismerte meg Ladányi Mihályt, a vagabundus költőt. A köpcös kis kopaszt. Az ismeretségből aztán szerelem szövődött, Eszter mindig nagy szeretettel beszélt róla, számos versét ő ihlette. Mindig visszafogadta, ha visszatért porköpenyegében; nőket elcsábító szavaival őt is megigézte. Nem lehetett őt nem szeretni, mondta, akkor is hittem neki, amikor tudtam, hogy nem mond igazat, mert valahogy a hazugsága is igaznak tűnt – biztosan akartam, hogy igaz legyen. Miska nem nézte jó szemmel, hogy Körmendi baráti köréhez, vagyis az ellenzékiekhez tartozom, mesélte Eszter.
Ez engem, a krónikást, nagyon meglepett, mindig azt hittem, Ladányi ellenzéki költő, a rendetlen rendszer, vagy a nagyon is rendes rendszer ellensége, hogy a mi vitorlánkba fújja a szelet, annak ellenére hogy egyik versében Lenin szorongatja a sapkáját. A lírikusnak is két lába van, mégis megbotlik, mint a négylábú ló, egyszer-egyszer. Mindazonáltal Ladányi, amellett hogy jó szerető volt, jó költő is; nemrégiben Miskolcon egy irodalmi szalonban beszéltem költészetéről a nyolcvanadik születésnapja apropóján, megemlítvén a neki tulajdonított bonmot-t, miszerint egy szabad országban a szabad ember mindig azt mondja, amit szabad. Szerettem volna meghívni erre az estre Esztert, de kicsit elkéstem, vagy ő iparkodott nagyon oda, ahová már sokszor el akart jutni, de nem sikerült, most viszont, amikor nem is szeretett volna, eljutott, révbe ért. Révbe ért? Szeretném hinni ezt. Kinél az ítélet? című kötetét így dedikálta nekem: „Csaba, azt hiszem, ez az utolsó kötetem.” Legközelebbi találkozásunk alkalmával megróttam ezért a varjúfekete bejegyzésért. Érezte, sejtette a véget? Nem tudom, csak azt, hogy hiányozni fog.

Vissza a tetejére