Tengerparton; Öreg kandúr nyávogása; Végképp
TENGERPARTON
mezítláb sétált kezében a cipőkkel
a tavalyi nyarat viselte bőrén
július volt nagyon
az ég minden kékje a tengerbe zúdult
a parton meredező zord sziklák
mintha az időt akarták volna megállítani
füstös kis csehóban sört ittunk meg rumot
zöld szeme volt temérdek haja
vidáman énekelt a sószagú szélben
rövid éjszaka volt a hajnal korán
és durván kopogtatott az ablakon
ÖREG KANDÚR NYÁVOGÁSA
ó azok a régi szép idők
mosolyba öltözött drága nők
a nyarat bőrükön viselők
a szégyenlősök a nagymenők
mellük ficánkol a blúz alatt
mint zsákban a fürge kismalac
ó mellbimbóbarna éjszakák
mikor huncut hold kacsint le rád
cserepes száj kiszáradt torok
hajnalig érő sörök borok
akár a végsőkig menni el
nem tartozni soha semmivel
csörgőórahangú reggelek
a tükörbe nézni nem merek
bordáim mögött szívem úgy lapul
mint bokor alatt a gyáva nyúl
az egykor élt napok már dögök
a falra festem az ördögöt
ó félrevert szív ó Istenem
mindennek csak hamuját lelem
VÉGKÉPP
nem jöttél mégis itt vagy
kitaszítva másokat belőlem
eléled őket előlem végképp
magamra hagylak négy
hallgatag csupasz fal
állkapcsa közt reszketek
bámulom ahogy hálóját
szövi a sarokban a pók
parókáját a léha időnek
Vissza a tetejére