(Szenti Ernő: Időmosás, Széphalon Könyvműhely, Budapest, 2001)

(Nincs mese. El-és el nem mozdulások. A szerző dúlása örömében)

Nincs mese: Szenti nem mozdult Észak-kelet Magyarországról, ha a könyvkiadók elnevezéseit nézzük - Felsőmagyarország 1999-ben, Széphalom 2001-ben. Ha jobb (normális) esetben nem a kiadó nevén legeltetjük a szemünket, hanem a székhelyeken, akkor bizony nagy utat tett meg: Miskolc-Budapest interszitivel két óra, jobb (normális) esetben reggeli/ebéd és egy-két sör büfékocsiban. Ha majd megkérdik Szentit az unokái, hogy mit csinált 2000-ben, akkor azt mondja, hogy örült az Emlékköltöztetésnek és írta az Időmosást s jobb (normális) esetben hozzáteszi, hogy vasstibi meg a könyveiről írt a büfékocsiban.

 (Moss, kézbesíts. Tokaji, ahova a mádi Levi’s.)
„Írom az öröklét tíz legfontosabb összetevőjét.”
Szenti Ernő

Időmosás. Zord, komisz cím, a pénz jut róla eszembe, a pénz mosása, ez a mesés mosás: az időmosó masa mosodája. Pedig még csak most fütyült a kalauz, lengeti karjában azt a bigyót föl-le mozgatja, megráng a szerelvény, kapkodok a pénztárcám után, elhoztam-e, befellegzett akkor a jobb (normális) ivós-evős esetemnek a büfékocsiban, föl-le mozgatom a mongol bőrkabátom, 1984-től hordom, a bátyám cserélte egy léviszért Uljanovszkban, egy mongollal persze, én meg itt ezzel integetek.

Valamiféle ilyen mongolos-nyugtalan föl-le mozgatás ez a könyv, ferde szemmel nézegetve egyszer feltartja, egyszer leengedi, integet vele félénken, mint Cselényi 94-ben Keszthelyen, jobb kezének begörbített mutatóujjával a pincérnek, úgy integetett, mintha bocsánatot kérne, hogy ő bizony szeretne fogyasztani valamit, nem tehet róla, de megszomjazott; rászorul arra a nyamvadt pincérre, aki nem veszi észre a bátortalan integető segélykiáltásait. Szenti művei mintha ilyen bocsánatkérő integetések lennének, a kötet pedig mintha a mentegetőzés maga: öröktől fogva azt mossa-tisztázza, szabadkozva, s persze leginkább önnön maga megnyugtatására, hogy miért jó neki ott, ahol él, miért ott kell magát jól éreznie, ahová rendeltette őt a sors.

Kisújszállását nem adná egy lóért de még egy léviszért se. Gyanítom, hogy nála helyénvalóbb költő széles e világon nincs. Nézzük kommentár nélkül a tízparancsolatot, miért szeret ott élni, ahol.

„Itt azért szeretek élni, mert...

l. a szavak pénzváltó auto- / matája még egyszer sem hagyott cserben.” (Üvegházhatás)

2. az őszinte beszéd hiánya / nem igényel többletcsöndet.” (Szentév);

3. már korareggel gyönyörködhetem / a tojásvékony felhőkben.” (Farfekvéses mondat);

4. a kenyérkereset alkalmai / lefedik számításaimat.” (Gyerünk emberek);

5. utat engednek szempontjaimnak / a testi szükségletek.” (Zajszakértő);

6. a szomszéd / zenész, és eljátssza múltamat.” (Arcél);

7. egy követ fújnak / a cókmókamester, és az érték- / megrontó.” (A nagyok),

8. tavasszal a virágzó fáké, télen / az an6gyaltisztaságú hóesésé az elsőbbség.” (Bababók);

9. szerepelhetek az évszakok / forgószínpadán.” (Forgószínpad),

10. a szomszédban kétszeresen / kitüntetett álomfelkészítő lakik”.

Meglehet mongoloid vagyok, egy mióta-idióta, mert nekem régtől fogva tetszik ez. Egyszerűen imádnivaló ez a helyi szellem.

Erről a helyiségről jut eszembe, egy háromnevű helyi versíró kötetcímében „mond(d!)ható” versekről beszél. Sajnos ebből következik a mos(t!)ható vers. Hiába no, van pfúj a nap alatt.

Géniusz Lóci, ahogy Kun Marcella mondaná Szabó L. után (mondta is Oravecz Péter: Majd Papitiben című kötetének olvasata után), ha hátba kéne veregetnie Szentit. Komolyan mondom, szerzőnk megérdemelné azt a pillanatot. A hátbaveregetését. Ha nincs még valami helyi éremművész alkotta plakett egy helyi grafikusművész pergamenjével kitalálva Kisújszálláson a lokálpatriotizmus magasművészeti módon történő tolmácsolására, javaslom a t. önkormányzatnak, alapítson egy díjat, kapóra jön még a millennium, és hamarjában ismerje el Szentit, mert az az érzésem, ha ez az ember bárhová kerül (mittudomén, jobb /normális/ esetben Mongóliába megy tanulmányútra, vagy beköltözik Szolnokra, rosszabb esetben egyszer csak itt ragad velem a miskolci Tokaji Borozóban), rövid időn belül beleszerelmesedik egy másik Kisújszállásba, a geográfia míves tudójaként fölveszi az ottani terep alakját és akkor annyi a következő millennium helytörténészeinek. Tessék adni neki rögvest valamit, ha mást nem, egy mongol bőrkabátot, hogy ott ragadjon, megbecsülni, mert ez az ember többet tett azért a helységért, mint az összes tanácselnök meg a téeszelnök az agronómusokkal együtt: viszi a hírét Kisújszállásnak, szerte a világba, ma is Kisújszállásról beszéltem Miskolcon egy helyileg frissen Szabó Lőrinc-díjazott művésszel a Tokajiban, a Tokaji az szerte-a-világ, tessék eljönni a Tokajiba, a mindenféle minőségi népek minőségi borkóstolójába. Arról beszéltünk, hogy ő már próféta a saját hazájában, idéztem neki a tízparancsolatból, mózes, akarom mondani mézesmázos módi borok között összevissza idéztem a fentebb és alantabb sorolt Szentiket:

„itt akarom jól érezni magamat ahol...”

1. a jóhoz a véletlen / vezette el a rosszat.” (Párna);

2. az öröklét a pillanat / megbízható üzlettársa.” (Üzlettárs),

úgy, mintha saját szavaim lennének, azzal a bevezetővel persze, hogy van egy költő kishazánkban, aki ilyeneket mond, miközben mossa az időt, mintha aranyat, szortíroz és jókedvre derít.

Mosatlan beszéd, ha azt mondom, nincs ebben a tízparancsolatban semmi aktuális poézis, és milyen jó, hogy Szenti végre eljutott idáig. Valahányszor fölveszem a bőrkabátom, nem a mongol jut róla eszembe, hanem a bátyám meg Uljanovszk, az orosz csajok a Volga parton. Szenti az Időmosásig valahányszor leült verset írni, mindig a versfaragás juthatott róla eszébe. Verseket csinált, egy lévisz szót kicserélt egy bőrkabátra, vagy szógyártóként csinált a kettőből egy újat (például kabátlébőrvisz, viszlébátkabőr). A költészet nélküli költészetről szóló dikció 2001-ig fikció, hiszen öt kötetébe került, hogy fel tudja mérni a „csere egyszerűségének”, a minőségi csencselés csodáját:

„Itt akarom magamat jól / érezni, ahol letette névjegyét / a gyógyhatású víz.” (Kisvárosi emlékek); vagy

„Azóta érzem jól magamat, /mióta lelkierőm öt érzékszerv / között osztja meg magát.”

Úgy gondolja talán, hogy annyi szócsapda után megengedheti magának ezt a béketűrést? Négy túlköltészetes kötetemet egy túlköltészettelenért. Szerintem jó cserét csinált, a bátyám is, Szenti is, lévén a bőrkabátot én hordom, nem a mongol és nem a bátyám, fölveszem Uljanovszkot és nem jut eszembe egy mongol se, Szenti meg már nem az előző négy kötetével integet, hanem ezzel itt ni, ezzel az Időmosással, még ha bocsánatkérően is. Nézzük, az integetésen túl mire jó egy ötödik verseskötet.

(Ha mese, akkor fabula. Állati integetések.)

Integetés közben egy könyvvel le lehet csapni egy legyet. Ilyen esetekben előny, ha a könyv fóliázott, midőn az ember kifog egy kövér döglegyet, kifordul belőle négyezer vajszín pete, jó, ha egy mozdulattal nyomtalaníthatunk.

Képzeljék el a mongol bőrkabátos embert (nem, ez így nem jó, inkább a mongolbőrkabátos embert ahogy Szenti ötödik verseskötetével egy kövér döglegyet hajkurász a büfékocsiban. Hogy mennyivel jobb neki, mint mikor ugyanezt ugyanitt a szerző negyedik kötetével (Emlékköltöztetés) tette, azt el sem tudják képzelni. Pedig arról írok most, hogy jobb neki ez a hajkurászás, s hogy bár a negyedik könyv igen-igen tetszett neki (lásd Eső, 2000. tavasz), ez aztán már maga az Édes önbosszantás. (Ez Szenti harmadik könyvének címe, szintén Miskolcon jelent meg, 1998-ban.) Ha nem megy az az elképzelés, nem az Önök tehetségével van probléma, hanem enyémmel. Én úgyis a mongolra kenem. Szentivel nincs baj, Szentit díjazni kéne, istenbizony.

Légy dög a büfékocsiban. Petézd a bajt azzal, hogy a fóliázás pénz kérdése. Végre jut keret innen-onnan szép könyvekre. Külön köszönet a támogatóknak, Kaposvári Kázmér elnök-vezérigazgató úrnak (Víz- és Csatornaművek Koncessziós Rt., Szolnok), valamint Dr. Tóth Albert Úrnak (Alföldkutatásért Alapítvány, Kisújszállás). Vörös Istvánnak a szerkesztésért. Nagy Gábornak a szöveggondozásért. Szenti Ernőnek az illusztrációért. Mezey Katalinnak a felelős kiadásért. Pénzes Károlynak a nyomásért. Szenti Ervinnek a fotóért. (Ha ez most úgy hangzott, mint egy stáblista, arról a mongol tehet. Aki tud egy kortárs mongol költőnőt, az hagyjon üzenetet a szerkesztőségben.)

Nem tudom, ki az a Szenti Ervin, de jó (igazolvány)képet készített a szerzőről. (Jó (normális) esetben ő az az öcskös, akiről több alkalommal szól a kötetében.) Ez a kép annyira Szenti-költészet-azonos, hogy az már félelmetes. A látvány három részeleme: az első a portré maga, a második a mögötte fölbokrosodó növényzet, leghátul pedig egy mintha egy lakótelep unalmas meredezéseit látnánk, holott semmi köze hozzá. Egy kisméretű rács lehet, vagy akár egy függöny is, bármi apró tárgy, amely első látásra nagynak tűnik, közeli, hosszas vizsgálódás után észlelhető, hogy egy apró, de annál fontosabb valami. A kép első „rétege” a derű, az erőlködés nélkül sugárzott életöröm. A szerzőn két számmal kisebb kisztáboros ing, amelynek az utolsó előtti gombja is szorítja már kissé a nyakat. Túlontúl passzentos, de még kényelmes, nyúzható. A gallér kissé felkunkorodik, szép árnyékot vet. A kép középmezője: a növény, amely lehet borostyán, szőlő vagy ilyesmikre hasonlító bármi. A leghátsó minta lehet akármi, de olyan akármi, amely első ránézésre rögvest felidéz valami ismert képet, melyről később kiderül, hogy semmi köze az eredeti elképzeléshez. Tessék megolvasni a könyvet és naponként más-más ciklust behelyettesíteni az egyes képrétegekbe. Mivel négy ciklusról van szó, egy mindig kiválik. Na, az a bőrkabát tulajdon maga, jobb (normális) esetben azt kell az adott napra fölhúzni, vagy csak lóbálni a kézben, esetleg integetni vele. Úgy, mint a mesében.