Simon Ferenc

2019/4 - A monológ dekonstrukciója (Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért; A Manhattan-terv)2019/3 - A megszemélyesítések po-etikája (Serfőző Simon: Arcunk az ég)2018/4 - A szövegközöttiségek eseményhorizontjának poétikája (Filip Tamás: Tejút nappal)2018/3 - A szelf(i) pántextualizmusa, avagy változatok az énszövegekre (Kemény István: Nílus)2017/2 - A betű multimédiája avagy a visszhang poétikája (Kele Fodor Ákos: Echolália)2015/3 - A deKONstrukció nyelvelője (Vass Tibor: A Nagy Bibin) 2012/4 - A változó vershelyzetek poétikája (Szenti Ernõ: Idõtest)2011/1 - A posztmodern szövegmennyország2009/2 - A beszédcselekvés (po)etikája2006/4 - A véletlen metaforái2006/3 - „kinéz hát rajta és mindent belát”2004/4 - A lírai irányok arányai2004/2 - A „Columbo-módszer” mint (irodalom)értelmezési modell2003/3 - A „Columbo-módszer” mint (irodalom)értelmezési modell a középiskolában2003/1 - Tudósítás a fehér pokolból2002/4 - A szöveguniverzum háttérsugárzása2000/1 - A töredékesség teljessége

A monológ dekonstrukciója (Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért; A Manhattan-terv)


Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért – Bejárás mások őrületébe. Magvető Kiadó, Bp., 2018
A Manhattan-terv. (Ornan Rotem fényképeivel.) Magvető Kiadó, Bp., 2018
 
„Édes Istenem, nyomon vagyok.”
„Melville 1851-re MÁR TUDTA, hogy csak az Üres Sátán létezik.”
„A könyvtáros szíves marasztalását ne tessék komolyan venni.”
 
Az Aprómunka egy palotáért – önértelmezése szerint – olyan, mint egy „apokrif bibliai történet”, amelyben az apokalipszis nem a végítélet, nem egyszeri esemény, hanem kezdettől fogva van, maga a van, az Üres Lét mindennapi történése. Például a földrengésben nem a természet és a háborúban nem az ember a gonosz, hiszen régen túl vagyunk már jón és rosszon. A katasztrófa maga a létezés, a természetnek és az embernek, vagyis magának az egésznek a folyamatos és állandó hanyatlása, ezért minden történet a leépülés története. Ezt példázza az elbeszélő sorsa is, aki 41 éve szenvedélyesen jegyzetel, és úgy érzi, állandóan be van kapcsolva az egészbe, de közben monomániája miatt elhagyja a felesége, és a mű végére a külvilág szemében megőrül, elveszti időérzékét, mégis végig arra koncentrál, hogy megvalósítsa álmát, a tökéletes könyvtárat, amely zárva lesz örökre, tart, ameddig tart, mert ezzel állíthat egyedül méltó emlékjelet a pusztulásnak: a céltalan emberi méltóság kifejezésének.
A történetet a „nagy” Hermann Melville, a Moby-Dick (1851) szerzőjének – egy e betű híján – majdnem névrokona, a „kis hermann melvill”, a New York Public Library (a továbbiakban NYPL) könyvtárosa mondja el, pontosabban írja le húsz-egynéhány füzetbe monológ formájában, amelynek címe Aprómunka egy palotáért, és úgy kezdődik: „Semmi közöm a híres írójukhoz…” (7. és 12. oldal) Ez az állítás azonban csak a nevek hasonlóságára lehetne érvényes, ha nem lenne az is fikció, hiszen éppen azért találja ki, hogy el tudjon játszani a szerző neve tematikával (19.), mert egyébként a könyvnek, persze erős dekonstrukciós megszorításokkal, magától értetődően csak „a híres írójukhoz”, vagyis Melville-hez van köze. Az elbeszélő állandóan tőle és róla olvas, jegyzeteli, idézi, rekonstruálja útját Manhattan utcáin, maga is szó szerint a szerző nyomába szegődik, hetente legalább egyszer bejárja a Melville route-ot, próbálja megérteni, milyen volt igazán, de természetesen – akárcsak a szöveg közötti utalást kiegészítve Godot – „Melville soha nem jön el”. (Kiemelés az eredetiben – S. F.) A szöveg öntükröző, állandóan reflektál arra, hogy írja a monológját, már 41 éve jegyzeteket készít arról, hogy ő közvetlen kapcsolatban áll a Földdel, az Univerzummal. A „kis hermann melvill” a szerző alteregója, a mű megformált elbeszélője, hiszen A Manhattan-terv című könyvében saját szövegével és Ornan Rotem fotóival közösen mutatják be az anyaggyűjtés képeit, vallomásukat az általuk felfedezett és a megidézett szerzők által kedvelt helyszínekről. Krasznahorkai László első publikációja éppen 41 évvel korábban, 1977-ben jelent meg.
A szöveg a hagyományos értelemben nem regény, nincs benne párbeszéd, szereplők is alig, hanem monológ. Mono logosz (gör.), vagyis ’egy beszéd, egy tan, egyszólamú beszéd’, olyan magányos és egyben monomániás magánbeszéd, amit kizárólag önmagának mond, tehát – elmeállapotára mindig reflektálva és sajátos őrületét mintegy előrevetítve – magában beszél, pontosabban magának ír, titokban és cél nélkül, amit többször is hangsúlyoz. „mintha mondanám valakinek, de nem mondom természetesen senkinek” (13., 23.). Ez felidézi Nietzsche Így szólott Zarathustrájának alcímét: Könyv mindenkinek és senkinek, vagyis fontosságát tekintve azzal lép párbeszédbe. Azonban nemcsak a szövegforma a mono, hanem az eszme, a teória is az egylényegűség, ha szabad így mondanom, amely nem más, mint a kettősség, a dialektika, a dichotómia tagadása. Ebben az értelemben is monológ a szöveg, vagyis monoteista, pontosabban monodevilista: nem azt hirdeti, hogy „Egy az Isten”, hanem azt, hogy „Egy az Ördög”, „háború van a Földön, mert háború van az Univerzumban, ahol (…) nincs Isten sehol, az a jótékony, mert teremtő és ítélő Isten, az nincsen, van viszont helyette és egyes-egyedül a Sátán, értik ezt?!, Melville 1851-re MÁR TUDTA, hogy csak az Üres Sátán létezik, akiről Auden azt írta, hogy »(a gonosz) semmi látványosság, és mindig emberi, és ágyunkban alszik, és helye asztalunknál…«” (61.) (Kiemelés az eredetiben – S. F.)
Ironikus módon a maga teremtette „Szentháromságot”, vagyis a Melville, a Lowry és a Woods (a továbbiakban MLW) hármasát is többszörösen dekonstruálja, mert a „Szentháromság” kifejezés hozzáértetten a profanizálás ellenére Istent is jelenti, tehát a dichotómia tagadása csak részleges: a „Sátánt”, a lét őrületig ható ürességét ábrázolók „istenien” csinálják. A nevek előtt legtöbbször határozott névelőt használ, ezzel tárgyiasít, mert ő nem személyekkel, hanem gondolatokkal foglalkozik. Jelképesen Melville az „atya”, a kezdet, a 19. századi amerikai író, aki tizenkilenc éven keresztül napi négy dollárért gyalogolt be a munkahelyére Manhattanben. Őt követi a „fiú”, Lowry, a 20. század első felében élt alkoholista angol író, aki rajong a Moby-Dickért, és Melville lényegét keresi ő és alteregója, Plantagenet, a Lunar Caustic című regényében. Így rejtetten és dekonstruktívan azonban már ez a kettő is három. Az ő nyomukba szegődik Krasznahorkai László és – Lowryhoz hasonlóan – alteregója, „hermann melvill” (a továbbiakban K.L. / h.m.), e könyv szerzőinek neveiként, „aki(k)ben” összeáll a Melville route, mert felismeri ennek létét, önmagán túlmutató üzenetét, amely már nem lehet véletlen, jelentéssel kell rendelkeznie. Rájön, amikor „véletlenül” megismeri Lebbeus Woods rajzait a modern New York-i múzeumban, a MoMa PS1-ben, hogy ő is ezt az utat rótta, noha ő nem is tudott róla. Ő a harmadik személy, a „szentlélek”, „az igazi látnok” (17.), tehát az utalás szerint a kortárs amerikai kísérleti építészet Rimbaud-ja, aki látomásos rajzaiban legtöbbször „csodálatosan ijesztő szörnyet” ábrázol. (17.) (V.ö. Szophoklész: Antigoné, 1. sztaszimon első sorának oximoronja.) Ez Szophoklésznél az ember. Míg Woods soha meg nem valósítható gigantikus épületei: a „téboly objektumai”, manifesztumai az „architekturális elmebajnak”. (A Manhattan-terv, 34.) A három személy azonban a dekonstrukció fikciójában négy lesz, mert véletlenül egy könyvben felejtett jegyzet alapján K.L. / h.m. művészi értékei miatt Bartókot is keresi New Yorkban, aki 1944-től a városban lakott, noha nem Manhattanben.
A „Bejárás mások őrületébe” alcím a műfajmeghatározás mellett tiszteletadás és követés is egyben, mert a jegyzeteléssel, a beíródással és a nyomukban járással, a „kálváriájával”, ahogy mondja, mintegy magára veszi mások életét és fikcióit, már majdnem azt írtam, a bűneit, hogy kitapossa és mélyítse az utat a lényeg, az igazság kimondáshoz, hogy a „valóság természetes nyelve a katasztrófa” (59.), hogy „NINCS KETTŐSSÉG A LÉTBEN” (62.), hogy megtapasztalja MLW-ban és Bartókban (a továbbiakban MLW/B), hogy „az embernek a tragédiája éppen akkor áll elő, és akkor, abban a szent pillanatban, ha szembeszáll ezzel a mindenekfölött való igazsággal.” (62.) (KiemelésS.F.) A sátáni igazsággal való szent szembeszállás a dekonstrukció maga. Ebből idéz egy csokorra valót Woods Ellenállni-programjából. („Ellenállni a csábításnak, hogy a kisebb ellenállás irányába menj. / Ellenállni a hitnek, hogy az eredmény a legfontosabb. / Ellenállni a vélekedésnek, hogy a történelem a múltra vonatkozik. / Ellenállni, hogy elfogadd a sorsot. / Ellenállni azoknak, akik azt mondják, állj ellen.” 77-80.) Az eljárás az őrületre is vonatkozik, hiszen ő is csak annyira őrült, mint elődei, vagy mint Hamlet, akire többször is utal. A sok jelölt és jelöletlen allúzió dekonstruálja azt is, hogy „még soha nem mondta el előttem senki” (13.), hiszen ebben a formában tényleg nem, ugyanakkor az át- és az újraírások törlésjel alá helyezik és árnyalják a kijelentést, tehát a monológ csak látszólagos maradhat, hiszen az egy szólam sok hangból, idézetből és értelmezésből áll össze. Ez aláássa a kettősségek tagadását is, hiszen a paradoxonok, az oximoronok és a metonímiák éppen ezeknek a retorikai megnyilvánulásai. Ennek legfontosabb motívuma, hogy az elbeszélő harántboltozat-süllyedése miatt Angelo suszterájában vásárol „lúdtalpbetétet”, amelynek címe: „Subway Arcade 666” (42.), vagyis az angyali lúdtalpbetét az ördögnél kapható. Metonimikusan tehát az angyal az ördögi szám alatt lakik lent a pokolban (az árkád tornácot is jelent), vagyis a metrólejáratnál. „Nagyon távoli volt az üzenet, de eljutott hozzám, és végtelenül hálás voltam érte.” (A Manhattan-terv, 78.) Tehát Isten küldötte tapossa itt az örökös sötétet, vagyis jár harántboltozat-süllyedéses talpával MLW/B nyomában, „az alfapontból az ómegaponthoz” (65.), hiszen a tizenkét véletlenből, a tizenkét stációból áll össze A Manhattan-terv, és ennek eredményeként az Aprómunka egy palotáért. Mindkét szöveg hangsúlyos megszólítottja – Ornan Rotemen és a „senkin” kívül – Isten; hozzá fohászkodik, hogy megírja a „Sátánt”, mindkettő nagybetűvel szerepel, mert mindkettő egyszerre metafizikai és retorikai létező. „Édes Istenem, nyomon vagyok.” (A Manhattan-terv, 35.), „Istenem, honnan kezdjem, hogy világos legyen.” (36.)
Az elbeszélő álma, terve, hogy létrejöjjön a „Háborítatlan Paradicsoma a Tudásnak”, egy olyan könyvtár, amely „Istenem, ZÁRVA, és örökre, könyvek, zavartalanul, és olvasatlanul, ó, Magasságos Ég, milyen szép volt még csak gondolni is rá”. (14., 71.) (Kiemelés – S.F.) Ezért tanulmányozza MLW/B műveit is, és készíti monológját füzeteibe, amiről ez az írás is szól, hogy majd az „Örökre Zárva Tartó Könyvtár” (69.) alsó polcainak kitüntetett helyére tehesse a bejárat befalazása előtt, hogy soha és senki ne olvashassa a többi 53 millió könyvvel együtt, amit a NYPL-ből hordat majd át a Church Street a Worth Street sarkán megtalált platonikusan ideális épületbe. (Az is dekonstrukció, hogy én, aki ezt írom, olvastam a nem olvasásra szántat.) Bizonyára véletlen, de nem értelem nélkül való, hogy a könyv címlapján szereplő Warnecke-épület éppen a Templom és az Érték utca sarkán áll, és a terv szerint itt lesz majd az új, irdatlan méretű, örökre befalazott torony – könyvekből. Ez, hozzáértett jelentéssel, a tökéletes Bábel tornyával vagy piramisként egy gigantikus könyvtemetővel is azonosítható. (16.) A könyvtárat azért kell bezárni, hogy az olvasók többé ne zavarhassák a könyvtárosokat kéréseikkel, kölcsönzéseikkel, mert ez megszentségteleníti hivatásukat, szolgaszemélyzetté fokozza le őket. Minden igazán elhívott könyvtáros éppen ezért magától értetődően nem szereti az olvasókat, egyiket sem, nem csak a rendetleneket, akik nem teszik vissza a helyben olvasott könyveket a polcra.
A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium legendás, régi vágású, különc, megrögzötten agglegény könyvtárosa a két háború között ifj. Tölcséry István volt, aki esténként egyedül és meztelenül „izmolt” a tornateremben, és tisztségénél az évkönyvekben természetesen az áll: „A könyvtár őre.” Ennek megfelelően két, kellő nagyságú, feltűnő helyen lévő, szabad szemmel is jól olvasható, kézzel írt feliratot feszített ki a muzeális értékekkel teli raktárkönyvtár polcai közé: „Könyvekhez csak a könyvtáros nyúlhat.” Hiszen, miképpen az elbeszélő, ő is úgy érezte, mind az övé. A másik, még ennél is fontosabb felirat. „A könyvtáros szíves marasztalását ne tessék komolyan venni.” Ne zavarjanak, ne zaklassanak, hogy nyugodtan olvashassak, jegyzetelhessek, olykor dolgozzak is, tegyek, vegyek, egyedül lehessek szeretett könyveim sokaságával, mert a Könyvtár műalkotás, szentély, metafizikai hely. Nem véletlen, hogy a bejárati folyosó feletti raktárrészt, ahova csak létrával lehet felmenni, a mai napig Olümposznak nevezi a könyvtárosi hagyomány, mert ott tényleg az istenek laknak.
Az elbeszélő azért szeretné létrehozni az Örökre Zárva Tartó Könyvtárat, hogy emléket állítson mindannak, ami a tudásra vonatkozik, hogy méltó helyre kerüljenek MLW/B művei is, amikből ez a terv született, mert ők álmodták meg ezt, ő, az elbeszélő, mint a könyv címe is mondja, csak aprómunkása egy palotának, leendő palotaőre a befalazott könyvtárnak, ahol – miképpen Kafka őre a törvény kapujában – majd ő is őrködik, hogy senki be ne mehessen, és könyv ki ne jöhessen. A rilkei mondatot is dekonstruálja: „Változtasd meg élted!” helyett azt írja, hogy „rendezd le”, vagyis mondj le róla, ami azt jelenti „dolgom van, de nincs életem”, (74.) ami szintén Kafkát idézi: „Van cél, de nincs út: amit útnak nevezünk, az a tétovázás.” (Kafka: A nyolc oktávfüzet, ford. Tandori Dezső.) A megformált elbeszélő, a „kis hermann melvill” a mű végére látszólag és a külvilág számára megőrül, elveszti kapcsolatát a valósággal, felfüggesztik állásából, majd osztályvezetője, aki, vele együtt, szintén kafkai figura („Kafkán nőttem fel”, A Manhattan-terv, 64.), kihívja a 911-et, és beszállítják a pszichiátriára, ahol Lowry is volt tíz napig. Amikor otthon a fotelben fejben tervezi a könyvtár megvalósítását, úgy érzi, „elment kicsit az idő”, ami a szó szerintin túl itt már azt is jelenti, hogy elveszett számára a hagyományos értelemben vett idő, „ami 24 órára és napokra és hetekre és hónapokra és évekre osztja fel, ami egyáltalán nem e rendszer szerint folyik”. (73.) A „KÖNYVTÁR, MELY ÖRÖKRE ZÁRVA TART, létezik, mert léteznie kell” (83.) azért platonikusan ideális, mert akkor is létezik, ha soha nem sikerül befejezni, mert, miképpen a mottó mondja, „A valóság nem akadály”, hiszen a barlanghasonlat alapján „a valóság sohasem létezik, de mindig létesül”. Ezzel ellentétben az idea „mindig létezik, de sohasem létesül”, éppen olyan, mint a leendő könyvtár, a benne elhelyezett 53 millió könyv, köztük a MLW/B és „hermann melvill” füzetei. Léteznek a maguk tökéletességében, de nem létesülhetnek, mert soha és senki nem olvashatja őket. Vagyis majdnem olyanok, ha belegondolunk, mint a sokszor 53 millió könyv a világ könyvtáraiban, vagy az a néhány száz vagy ezer otthon a könyvespolcon, amit soha nem fogunk elolvasni, mert a nyelvi és különösen az időbeli korlátok miatt számunkra már örökre elérhetetlenek maradnak, de mégis léteznek, a maguk hozzáférhetetlen tökéletességében. Ezeknél azonban a lehetőség adott, míg a befalazott könyvtárnál kizárt, ráadásul még – jóllehet teljesen fölöslegesen, hiszen a statisztikák szerint egyre kevesebben olvasnak a világon – a Palotaőr is ott van, talán azért, hogy még a barna gránitfal megbontásával se lehessen a könyvekhez jutni.
A végső dekonstrukció, hogy az MLW/B-ből következő „Katasztrófa-Állandó” (67.) hozza létre az egyetlen Ideális, vagyis ép könyvtárat, a Háborítatlan Paradicsomot, az Eszményi Tömböt, tehát az elvesztés, a befalazás által válik Reálissá az Ideális, „A Könyvtár” örökre úgy van, hogy nincs, „mindig létezik, de sohasem létesül”.

Vissza a tetejére