Simon Ferenc

2018/4 - A szövegközöttiségek eseményhorizontjának poétikája (Filip Tamás: Tejút nappal)2018/3 - A szelf(i) pántextualizmusa, avagy változatok az énszövegekre (Kemény István: Nílus)2017/2 - A betű multimédiája avagy a visszhang poétikája (Kele Fodor Ákos: Echolália)2015/3 - A deKONstrukció nyelvelője (Vass Tibor: A Nagy Bibin) 2012/4 - A változó vershelyzetek poétikája (Szenti Ernõ: Idõtest)2011/1 - A posztmodern szövegmennyország2009/2 - A beszédcselekvés (po)etikája2006/4 - A véletlen metaforái2006/3 - „kinéz hát rajta és mindent belát”2004/4 - A lírai irányok arányai2004/2 - A „Columbo-módszer” mint (irodalom)értelmezési modell2003/3 - A „Columbo-módszer” mint (irodalom)értelmezési modell a középiskolában2003/1 - Tudósítás a fehér pokolból2002/4 - A szöveguniverzum háttérsugárzása2000/1 - A töredékesség teljessége

A „Columbo-módszer” mint (irodalom)értelmezési modell

Nemes Nagy Ágnes Fák című versének irodalmi magyarázata(1)

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.(2)
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulniazt a sávot.
Hol a kristály már füstölög,(3)
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe
.

És a folyót a fák mögött,
Vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
                       (Kötetben: 1967)

A vers a téli fák és környezetük, tulajdonságaik és - furcsa módon - tetteik tanulására szólít fel. De máris felmerül a kérdés: mik lehetnek a fák tettei, és egyáltalán, lehet-e tanulni azokat. Miért kell tanulni a fákat, és miért éppen a télieket? Nyilvánvaló, hogy a költő - számunkra teljesen indokolatlan és érthetetlen módon - a téli fák megtanulását teszi kötelezővé. Már az első sor mutatja, hogy - első ránézésre - valóban önkényességről van szó. Ez azonban váratlan, így valószínűleg ebben rejlik hatásossága. Ami váratlan, az páratlan, vagyis egyedi, tényleg pár-atlan; eredeti, meglepő, szokatlan.

További kérdések: miért füstölög a kristály és miért a sávban? A fákon kívül a sávot vajon miért kell tanulni? Miért „vakfehér, kék” az éjszaka? Mi az, hogy „csuklyás tárgyak állnak?” Ha állnak, kik azok? Mik lehetnek a fák „kimondhatatlan tettei”, és miért kell tanulni azokat? Hogyan lehet tanulni, ha „kimondhatatlanok”? Az értelmezés célja, hogy feloldja az önkényességet, megokolja, hogy a szövegvilág miért ezekből az elemekből és miért így épül fel. Az irodalmi magyarázat fogja feltárni és megmutatni, hogy milyen és melyik az a lehetséges világ, ahol ezek az állítások igazak. Ennek segítségével az itt feltett kérdésekre is válaszolni tudunk majd.

A vers legfontosabb, mert legtöbbet ismétlődő motívuma a fa és annak metaforizált változatai: a címmel együtt 15 előfordulás (félkövérrel kiemelve). Továbbá a tanulás cselekvése: 3+1 előfordulás, mert a harmadik versszak mondatára is vonatkozik a tanulás parancsa a kapcsolatos szerkezet miatt (dőlttel kiemelve); és az állapotváltozás: 3 előfordulás (félkövérrel és dőlttel kiemelve). Ugyanakkor az is látható, hogy a vers legfontosabb része, fókusza a 4-7. sor mondata (aláhúzással kiemelve), mert ott, de csakis ott mindhárom motívum egyszerre fordul elő!

Általánosítás után a következő szabályrendszerrel mint hipotézissel írható le a vers „játékszabálya”, mélyszerkezete, amely megadja az előzőekben megállapított három fő motívum egymáshoz való viszonyát. Ennek végrehajtása létrehozza (generálja) a szöveg felszíni szerkezetét. 1. Hasonlítsd és személyesítsd meg (metaforizáld és perszonifikáld) a fákat téli környezetükkel és minőségeikkel. 2. Azonos módon változtasd meg állapotukat: szilárdból légneművé. 3. Tedd megtanulandóvá a téli fákat környezetükkel, minőségeikkel és állapotváltozásukkal, összefoglalóan jellemző jegyeikkel együtt. Nemes Nagy Ágnes Fák című versének irodalmi magyarázata a szövegvilághoz rendelt lehetséges világ mint értelmezés: ennek segítségével immár nemcsak válaszolni tudunk a korábban feltett kérdésekre, hanem bizonyítani is tudjuk azokat.

Mit kell tanulni? A kérdésre a szövegvilág elemeit egymásra vonatkoztatva a következő választ kapjuk: a téli fák zúzmara-függönyének zúzmarától füstölgő kristály-sávját, ahol a fa köddé, a test emlékezetté válik. Továbbá tanulni kell a folyót, a folyó vadkacsáinak szárnyait, a téli éjszakában álló zúzmarától borított fákat, a csuklyás tárgyakat, vagyis a fák téli környezetét, minőségeit és állapotváltozását. (Ezt írja elő a 3. szabály.) Az itt felsoroltak mind a téli fákra közvetlenül vagy közvetetten vonatkozó metaforák és megszemélyesítések, azok részleges hasonlóságon alapuló helyettesítői,(4) tehát áttételesen a fák ismétlései, amelyek egyben a fák tetteiként is értelmezhetők (12-13. sor). De nemcsak a fákat és alakváltozataikat kell tanulni a fák tetteiként, hanem azok tulajdonságait is: a téliséget, a ködszerűséget, a mozdíthatatlanságot, a némaságot, a vakítóan fehér és kék éjszakát, a csuklyásságot: a zúzmarától borítottságot, a kimondhatatlant. (A felszíni szerkezet ezen elemeit az 1. szabály hozza létre.) Légy mozdíthatatlan, néma, kimondhatatlan, tiszta és fehér, mint a növényi létezés; a téli környezet viszontagságait, az élet szenvedéseit kitartóan és hűséggel viselő, türelmesen és mozdulatlanul szemlélődő, mint a téli fák. A hozzáértett jelentéssel kiegészítve és összevonva: légy tiszta és szemlélődő, vagy maga a tiszta szemlélődés (vita contemplativa). Ekkor cselekszed, ekkor tanultad meg „a fák kimondhatatlan tetteit”, mert ekkor már nem kell beszélni, ahogyan a fák sem beszélnek, hanem mozdíthatatlanul és némán állnak a téli éjszakában.

A 6-7. sor konkrétan megnevezi a fa egyik tettét egy hasonlító szerkezetben: „ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe”. Ez az állapotváltozás a vers másik fő motívuma, mert egymás után háromszor ismétlődik; a párhuzam miatt háromszoros aránypárként is fölírható. Kristály : füst = fa : köd = test : emlékezet. A zúzmara-kristálytól borított fa olyan, mint az ember teste, a zúzmara-kristályok sávot alkotó füstölgő ködje pedig olyan, mint az emlékezet. Az állapotváltozás nem más, mint halmazállapot-változás, vagyis azt a sávot kell tanulni, ahol ez változás végbe megy, ahol a szilárdból légnemű, a megfoghatóból megfoghatatlan, a láthatóból fokozatosan szétosztó láthatatlan, a testből emlék, az életből halál, az ismertből ismeretlen lesz. (Anyagból lélek vagy semmi? Innentől kezdve filozófia vagy hit kérdése, de erről már nem szól a vers.) Éppen ezért csupán az átváltozás tettét (a füstté válást, az átúszást, az emlékezetté válást) kell és lehet tanulni, mert annak tartalma ismeretlen, ezért kimondhatatlan. (A felszíni szerkezet ezen elemeit a 2. szabály hozza létre).

A vers jelen idején kívül itt szerepel a „már” mint a kevés időre utaló, időszembesítő elem egyike, amely az állapotváltozás, az elmúlás szomorú időelőttiségét jelzi (5. sor). Ez az átváltozás a metafora kapcsolatokon keresztül áthatja a vers egészét: a harmadik sor mozdíthatatlan zúzmara-függönye most szétporlik: füstté és köddé válik; az átváltozás lassú, alig észrevehető, lágy, áttűnő, ahogyan a köd ellepi a téli tájat. A folyó vadkacsájának szárnyai is azért némák, mert a hangosságból hangtalanságba, a nappalból az éjszakába (lásd a 10. sort), a szótól a szótlanságba, a kimondhatóból a kimondhatatlanba megyünk. Ha a fák metaforái a fák tettei, akkor az alakváltozást maga a metaforává való átalakulás, áttűnés, átúszás jeleníti meg, ezért kimondhatatlan. De még itt, az életben fel kell készülnünk az átmenetre: lásd a 12. sor hangsúlyos „itt”, egyszerre időre és helyre is vonatkozó határozószavát. Tanuld a növényi létezés tisztaságát, kitartását, hűségét, a szenvedések elviselésének képességét, türelmességét, a szemlélődés, a vita contemplativa mozdulatlanságát, és tanuld a kimondhatatlant: az elmúlást, a transzcendenciát, a metafizikai átváltozást, amikor testünkből emlékké válunk. Ezek a fák tettei. Halmazállapotunk megváltozását és a téli fák magatartását kell megértenünk, megtanulnunk és elfogadnunk a téli fák példáján keresztül. Te légy a téli fa.

Az eddigiekből látható, hogy ez az értelmezés nem élt a fának, a télnek és a vers egyéb, lényeges elemeinek mint emblémáknak a felhasználásával, mert igazából nem volt rá szükség; a motívumszerkezet - mint egyébként is elsődleges, az emblémánál fontosabb és meghatározóbb értelmezőelv - önmagában is elég volt a magyarázathoz, a szöveg elméletének létrehozásához. Ugyanakkor például a fa mint embléma nagyon gazdag, szinte már parttalannak tekinthető általános (mitológiai, vallási, ikonográfiái, költészeti) szimbólum: „mivel a földben gyökerezik, ágai azonban az ég felé irányulnak, a fa is, akárcsak az ember, a két világhoz tartozik, valamint a fent/lent közötti közvetítés képi megjelenítője.” Lehet világfa, világtengely, életfa, a tudás fája! („Tanulni kell.”), keresztfa stb.; szinte az összes ókori és egyéb kultúrában is kitüntetett jelkép.(5)

Hasonlóképpen emblémaként is értelmezhető a mozdíthatatlanság, mozdulatlanság és a némaság, a kimondhatatlanság. Ezek Pilinszky János ars poeticájának és költői világképének is lényeges összetevői. E két motívum kapcsolatát így értelmezi: „A nyugat festészete a XIII. és XIV. század körül a mozdulatlanság potenciális univerzumából kilépve a reneszánszon át a barokk mozgásviharáig a szabadság problematikájának vásznait festette, miközben keleten az ikonok mozdulatlanok maradtak, s egyedül intenzitásuk hullámzása vallott örök evidenciával mindarról, amit az időben lehetetlen volt kimondaniok. (...) A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál.”(6) „Engagement immobile-nak, mozdulatlan elkötelezettségnek nevezném a vallásos léleknek ezt a sajátját, mely annyira hasonló a múlt mozdulatlan realitásához. És rokon értelemben a művészet is mi egyéb, mint engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, totális odaadás? (...) Itt kell, az ébrenlét nehéz ellenállásában megtalálnunk először a rendet, majd azon is túl az egységet.”(7) A kiemelt szavak is jelzik, hogy a fák ennek az erkölcsi parancsnak a példaadó hordozói. Ezért kell őket megtanulni.

 

Pilinszky János A szerelem sivataga című versének lehetséges világa(8)

 

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.
                                                 (1952)

A nyári hőségben, a sivatag ürességében a lírai hős egyedül van egy nem hétköznapi alkonyatban; majd emlékeit idézi a ketrecbe zárt szárnyasokról, a szélről, a szomjúságról, a tehetetlenségről, a káprázatról. Évekkel később a remény értéktelen, kidobott bádogedényként jelenik meg. Miért ilyen a táj, és miért cselekszi azt, amit tesz? Milyen történetet mond el a vers? Ha alkonyat van, akkor miért vakít a nap? Alkonyatban is vakíthat a nap? Miért olyanok a szárnyasok, mint a kerubok? Ki a megszólított? Mit tűr? Miért szalma közé kidöntött pléhedény a remény?

Az elsődleges, a nyelvtani megértéshez néhány szómagyarázat szükséges. Kataton: (görög) hasadásos elmezavart kísérő mozgási zavar, meredtség; pszichomotoros izommerevség. Olyan elmeállapot, amelyben a kábultság (katalepszia) dermedtséggel, a hiperaktivitás pedig sztereotip viselkedéssel párosul. Ezt az állapotot, amely főleg a mániás-depressziós és skizofrén betegeknél jelentkezik, először egy német orvos, Kari Ludwig Kahlbaum (1828-99) írta le 1874-ben. Megnyilvánulhat ismételt mozdulatokban, a páciens által hallott hangok vagy mondatok ismételgetésében (echolália), automatikus engedelmességben és negativizmusban.(9)

Káprázó: 1. Areggeli napsütésben káprázott a szemem, az erős fény hatására fényes színfoltok vibráltak előtte. 2. (átv) Már azt hitte, káprázik a szeme (=képzelődik), de amit látott, valóság volt.(10) A káprázat tehát képzelődést, látomást, egy nem-valóságosnak az érzékelését is jelöli. Ez a vers fordulópontja: a következők már a káprázat termékei, amelyek a reális és a nem-reális téridő határán jönnek létre.

Kerubok: az angyalok(11) legmagasabb karának második fokozatába tartoznak. Az Ótestamentumban szereplő különféle szárnyas égi teremtmények. Az a dolguk, hogy az Édenkertben őrizzék az élet fáját (1Móz 3, 24), őrt álljanak a frigyláda mellett (2Móz 25, 18-22), felékesítsék Salamon templomát (1Kir 6, 23), és körülállják Isten trónszékét (Ez 1, 10). „A kerub az isteni hatalom megszemélyesítése, vagy hivatkozás arra, hogy Isten a hatalmát szellemi teremtményei bevonásával is gyakorolja. A szó valószínűleg a babiloni mitológiából származik, ahol a kaput védő istenséget jelentette.”

A vers szövegében a félkövérrel kiemeltek a helyszín tág értelemben vett motívumcsoportját, a dőlttel szedettek ennek minőségeit, az aláhúzottak a táj állapotát, a lírai alanyra tett hatását és annak cselekvéseit jelölik. Ezek tekinthetők különösen egymás ismétlésének, így a legfontosabbaknak, amelyek a táj és a lírai alany állapotára vonatkoznak: a forróság, a dermesztő ragyogás, a vakító nap okozta izzó káprázat, a villámló meleg; tűz, szomjúság, lázas kortyok. Meredtség, mozdulatlanság, tehetetlenség, a sivatagosság, a sivatag-lét teljessége: a reménytelenség.

A hipotézis: 1. A táj - ismétlődéssel, megszemélyesítéssel és hasonlatokkal - vegye fel minőségeit és állapotait, cselekvéseit. (1-7. sor) 2. A motívumszerkezet legyen emblémája a Biblia kiűzetés a Paradicsomból történetének (1Móz 3, 1-24.), amelyről a lírai én mint a régmúltban megtörténtről, de hatásában még a jelenben is tartó (10-12., 21-22. sor), személyesen megélt, látomásos emlékről számol be. (8-20. sor) Még egyszerűbben: a szöveg felszíni szerkezetét a kiűzetés történetének mélyszerkezete állítsa elő. Ebben az esetben A szerelem sivataga az idézett bibliai hely metaforájaként is olvasható.

A cím szerint a táj, a sivatag jellemző jegyeit a szerelemre kell vonatkoztatnunk, de ennek ellenére a szöveg csak látszólag és áttételesen, nagyon közvetetten szól a hétköznapi értelemben vett szerelemről. Első pillantásra tájversnek tűnhet, de valójában nem is a tájról beszél igazán, hanem egy emberi viszonyról, annak kiürüléséről, reménytelenségéről, sivataggá válásáról. Kire vonatkozhat ez az emberi viszony? A 3-5. szakasz válaszol erre, hiszen egyértelműen a Paradicsomból való kiűzetés, az eredendő bűn emlékét idézi, vagyis intertextuális viszonyban van a bibliai történettel. (1Móz 3, 1-24.) Ezen belül a legfontosabb, szinte szó szerint egyező szöveghelyek a különböző fordításokban: „Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között.” (1Móz. 3.8) „Ezért az Úristen eltávolította az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből lett.” (Ter 3.23) „Amikor az embert elűzte, az Éden kertjéből keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” (Ter 3.24) (A versben is előforduló mozzanatokat kiemeltem. S. F.)(13)

A bűnbeesés tehát az isteni gondviselés elvesztése: kiűzetés az Édenkertből a sivatagba; így lesz a lét helyszíne az Isten-szerelem, és ezáltal az ember-szerelem sivataga is. Hogy mennyire erről van szó, érdemes idéznünk a vonatkozó rész (Ter 3,1-24.) bibliai magyarázatából is, amely az intertextuális ismétlés révén egyben a vers magyarázataként is olvasható: „A bűnbeesés leírása is prófétai visszatekintés a múltba. Isten mindent jónak teremtett, és az embert életre, boldogságra hívta. Ha van a világban rossz, az az ember bűnének a következménye. A prófétai igehirdetés tehát megjelöli a múltban azt a történeti eseményt, mint okot, ami magyarázza a jelen helyzetet (ätiologia). Az ok leírásakor használt képhez azonban az elemeket saját korából veszi. Mivel Isten gondviselését és szeretetét az öntözött kerttel érzékeltette, a bűnt is ennek színeivel írja le. (...) A bűn megzavarja a belső rendet és nyugalmat, amit a paradicsomkert jelképezett. A férfi szembekerül feleségével, ki akar bújni a felelősség alól. A képek mögött a kinyilatkoztatott igazság az, hogy az ember életét a bűn zavarta meg. A büntetés kirovásakor a szerző az ember történelmi állapotát veszi alapul, és annak adja teológiai magyarázatát. A munka fárasztó, sokszor sikertelen, a férfi és a nő kapcsolata még a házasságban sem harmonikus. Megrontja a szenvedély, a kapzsiság és a hatalmi ösztön. A külső természet fölötti uralom sem olyan, ami illenék az emberhez, aki az Isten képmása, és akiért minden lett. Végül a halál borzalma is arra utal, hogy az élet magán hordozza a büntetés jegyét. A kísértő az asszony minden ivadékának igyekszik gáncsot vetni, vagyis a rossz nemzedékről nemzedékre fenyeget majd mindenkit. (...) A bűn után az élet külsőleg az Istentől való elfordulás képét mutatja. Erre céloz a paradicsomkertből való kiűzés. Nem maradhatott meg a kiváltság, amit az élet fája jelképezett. Az ember napjai a verítékes munka, a küzdelem, a kísértés, a szenvedés és a halál árnyékában telnek, de Istennek mégis célja van vele.”(14) A vers erről az utóbbiról, az isteni célról már nem beszél. A szerelem sivataga a kiűzetés emlékét és tényét idézi meg látomásként, és ennek ma is tartó folyamatosságáról beszél.

A táj a sivatag minőségeit veszi fel, majd a lírai alany káprázó látomásában a helyszín és az alkonyat is elveszti realitását, és mozdulatlanná válik; a környezet és az emlék a vers szereplőjét is megváltoztatja, magához alakítja: kataton, káprázó, dermedt, vakított, tehetetlen és kő állapotú lesz. Az első versszak megszemélyesítése a bűnösség képzetét kelti; az igék egy bűnözőre is vonatkozhatnak, akivel kiüríttetik a zsebeit. A személyiséggel felruházott alkony jellemző jegyei a betegség, zavartság, merevség, mozdulatlanság. A kiűzetés dermesztő pillanatát idézi a táj, ezért lesz sivataggá - az Éden ellentettjévé - a jelenbeli, modern épített környezet is, akárcsak az e kép által felidézett régi, bibliai emlék, mert az eredendő bűn helyszíne: sivatag-állapota a bűn következménye. Az irreális téridő élmény a lírai alany látomásos emlékezetét hozza működésbe, amelyben a táj az Isten-szerelem sivatagának, az Édenből való kiűzetésnek a helyszínévé lesz. A dermedtséget nemcsak az alkony hűvöse, hanem az isteni büntetéstől való félelem is okozza, miképpen a ragyogás fényhatását Isten és küldötteinek jelenléte is erősíti. Ezzel magyarázható az első látásra érthetetlennek tűnő tényállás: így lehetséges, hogy alkonyatban is vakítson a nap, és a villámló melegben is der-medten, mozdulatlanul álljunk.

Az Úr és majdan a kerubok érkezését a szél, a föld és a ketrec (vö. a Bibliában is ugyanez a sorrend), majd a tűz és a ganaj jelzi. Ez utóbbi a tűztől menekülő, riadt állatok félelmének a terméke is lehet... A lángpallossal mozdulatlanul álló szárnyas kerubok (egy lehetséges értelmezés szerint a villámok)(15) alakítják bedeszkázott, szálkás, az ember elől elzárt ketrecekké - lényegében börtönné - az Edénkért fáit. (3-4. versszak) A táj és az ember is Istentől elhagyatottá lesz, mert kirekesztette önmagát az Isten-szerelem közelségéből. Mivel tudja, hogy önmaga az oka saját szenvedésének, ezért tiltakozása is erőtlen (lásd 16. és 19. sor).

Az „Emlékszel még?” kérdés megszólítottja az olvasó és/vagy a versbeli társ; a lírai alany e kérdéssel bevonja őt a vers cselekményébe, ugyanis az emberi léthelyzetet alapvetően meghatározó, sorsdöntő esemény az oka, hogy ezt a napot annak sem lehet elfelejtenie, aki nem volt ott, de átélte, mert ma is hallja és tudja az ott és akkor történteket. A tűz, a kiűzetés rettenete okozza a szomjúságot, a máig hallható lázas kortyokat, mert még a jelenben is tart az akkor kezdődő, csillapíthatatlan szomjúság. A lírai én egy mély, soha el nem felejthető emléket idéz fel a 8. sortól kezdődő káprázat okozta látomásban. Ez a jelen már a felidézett múlt jelene. Az örök jelen, a ma is történő múlt jelene; a szárnyasok még most is és a jövőben is a jelenben állnak: a kiűzetés ideje az örök jelen, amely akkor kezdődött, de a mindenkori mában is tart, 1952-ben éppúgy, mint bármikor a múltban és a jövőben. A tájról és a káprázó alkonyatról eszébe jut a kiűzetés, s ez az örök emlék idézi fel a konkrét, személyes kiűzetést a szerelem sivatagába, vagyis a két esemény egymásra vetül. A személyes sors metafizikai távlatot kap az Ember sorsából. Pilinszky átéli és önmagára vonatkoztatja a kiűzetés dermesztő rettenetét, és ezt a létélményt az olvasónak is hozzáférhetővé teszi.

A vers végére az emlékezés elviselhetetlenné válik. Azért kell kioltania, radikális cselekvéssel megszakítania az emlékezés folyamatát, mert tartalmával szemben tehetetlen, nem tudja azt megváltoztatni, sőt még elfelejteni sem. Csak egyetlen megoldás marad: a tehetetlen tűrés, a kő-minőségű, szemlélődő létezés, a „mozdulatlan elkötelezettség,” a megváltoztathatatlan elfogadása. A pléhedény szentsége Istentől való elhagyatottságában rejlik, hiszen „ugyanabban” az „örök” szalmában hever, ami a ketrecekből maradhatott vissza. Ugyanakkor az ember reménytelen helyzete is ebből fakad, mert nincs mód a visszatérésre, az elvesztett Éden helyett az emberi lét helyszíne immáron örökre A szerelem sivataga.

 

(1) Vö.: Honti Mária: A „szó és szótlanság” költője - Nemes Nagy Ágnes verseiről. (757-769.) In Irodalomtanítás az ezredfordulón, Pauz-Westermann Könyvkiadó, Celldömölk, 1998. és Cs. Gyímesi Éva: Nemes Nagy Ágnes: Fák. In 99 híres magyar vers és értelmezése, www.trantor.hu.

(2) A zúzmara: „kristályos jég alakjában kicsapódó vízpára. Csodálatos látvány a talpig zúzmarában álló magányos tölgy.” Szinonima szótár, Értelmező szótár; Anyanyelvi könyvespolc CD-ROM, Akadémiai Kiadó és Scriptum Kft. 1995.

(3) A füstölgést a zúzmara porladása okozza.

(4) A metafora: két elem részleges hasonlóságán alapul, de a metafora nem mondja meg pontosan, hogy miben hasonlóak, hiszen akkor szó szerint is mondhatná. A hasonlóság nem része a jelentésnek, de a megértés alapja. Odorics Ferenc: Empirizmustól a KONsruktivizmusig, Ictus, Szeged, 1996. 110-111., 114.

(5) Lásd a fa címszót Biedermann, Hans: Szimbólumlexikon, Corvina, 1996.

(6)Pilinszky János: A „teremtő képzelet” sorsa korunkban. Pilinszky János összegyűjtött versei, Szépirodalmi, Budapest, 1987. 79.

(7) Pilinszky János: Ars poetica helyett, Uo. 81-82. (Kiemelések tőlem. S. F.)

(8) A vers ettől eltérő értelmezései olvashatóak az alábbi tanulmányokban: Radnóti Sándor: Pilinszky János: A szerelem sivataga. (771-776.) In Irodalomtanítás az ezredfordulón, Pauz-Westermann Könyvkiadó, Celldömölk, 1998.; lásd továbbá Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Csokits János, Ted Hughes elemzéseit a címen.

(9) Szinonima szótár, Értelmező szótár; Anyanyelvi könyvespolc CD-ROM, Akadémiai Kiadó és Scriptum Kft. 1995. és Cambridge enciklopédia. Tudományos enciklopédia CD-ROM, Automex Kft., 1997. (A versben előforduló mozzanatokat kiemeltem. S. F.)

(10) Szinonima szótár, Értelmező szótár; Anyanyelvi könyvespolc CD-ROM, Akadémiai Kiadó és Scriptum Kft. 1995.

(11) Angyal: égi szellemlény, aki többféleképpen is szolgálhatja Istent: hírvivőként vagy egy ember őrangyalaként. A kereszténység hagyományos tanai szerint Isten az angyalokat a világ előtt teremtette. Jelentős szerepet kapnak a keresztény képzőművészetben, az egyes ábrázolásokban általában emberi testtel és szárnyakkal jelennek meg. Néha vallásos áhítat tárgyai is lehetnek. Cambridge enciklopédia.

(12) Uo. és Jegyzetek a katolikus Bibliához. Biblia CD 5.0 Arcanum Adatbázis Kft., Budapest, é.n.

(13) Biblia CD 5.0 Uo.

(14)Uo.

(15) Biblia magyarázó jegyzetekkel. Kálvin Kiadó, Budapest, 1996. 22.

Vissza a tetejére