A gépek pénze
(cisz-moll fantázia)Budapestet már nem lehet soha olyan állapotba visszahozni, mint 1944-ben volt. Akkor lett volna a legszebb? Nem 1932-ben? Vagy 1890-ben? Talán a világ is akkor volt a legszebb? Mi a szépség fokmérője? Hogyan határozzuk meg egy város szépségét? És a világét?
Magyarországot már sose lehet abba az állapotba hozni, amilyen 2010 előtt volt. Vagy amilyen 2000 előtt. Vagy amilyen 1990 előtt.
A demokráciát vissza lehet-e alakítani olyanná, mint 2010 előtt volt? Isten ments, hiszen a tökéletlensége okozta bukását. Tökéletesebbé kell tenni, de legalábbis mássá. És akkor már a demokrácia másságáról kéne beszélnünk, másságról még akkor is, ha a píszí, ahogy sokan szeretnék, ki is menne a divatból. Bár a píszí igazából sohasem divat volt, és nem is ennek a bénácska rövidítésnek a bevezetése óta létezik. Tekintet, így is mondhatnánk, a másik iránti tekintet. Tekintetes demokrácia?
Csakhogy a demokrácia egy bukott gazdaságmodellel van összeláncolva a demokraták (egy részének) tudatában, a kapitalizmussal.
Elhangzott itt egy vad állítás, miszerint a kapitalizmus elbukott volna. Hát ez valóban pontosításra szorul. Nem beszélve arról, hogy a bukott szó is devalválódott az utóbbi évtizedek közbeszédében, mi több magunk is ebben a devalválódott, gonosz jelentésben használtuk. Mondható-e még bármire hitelesen, hogy bukott, kivéve egy pótvizsgára készülő diákot?
A kapitalizmus nem jó, de mondjunk jobbat, szokott lenni a pragmatikus érvelés mellette, holott mindannyian érezzük, hogy ez nem érv. Inkább ajánljunk fogadást a védelmére, ha védeni akarjuk. Vagy a legyőzésére? Fogadjunk, hogy nem tud senki jobbat mutatni! Legyen elég nagy a fogadás tétje (egy jacht az Adrián?), és azonnal elindulna az igyekezet a fogadás megnyerésére. Sajnos az nem szellemi igyekezet, ami az anyagi haszon reményében indul. Így nem is vezethet valós anyagi haszonhoz sem. Szellemihez még annyira sem. Mi van a motivációinkkal? A szellem sem ismer nem anyagi késztetést?
Senki nem tud jobbat mutatni a kapitalizmusnál, lévén hogy csak létezőre lehet rámutatni. Bár mi van, ha Kínában mégis valami ilyesmi van kibontakozóban? Ha mégis. Talán nem. Kísérlet a kommunizmusból valami másba való áttérésre a kapitalizmus kihagyásával. Vagy épp beszippantásával? Meg aztán: jobb-e, ami ott van?
A jobbat nem is mutatni kell. Hanem kigondolni. Kidolgozni több alternatívát. A társadalmat a róla való beszéd változtathatja meg. (Mármint jó irányba.) Ez maga a demokrácia. Olyan társadalom, melyet a róla való beszéd változtat meg. Vagy maga az álom? Vagy maga a lehetetlenség?
Beszédtémának javaslom az értékrendváltást. Ama hozzáállást, mely nem az anyagi növekedést tűzi ki célul. Az sajnos fönntarthatatlan. Ha tíz évig még az is, ötszáz évig semmiképp. Nincs fönntartható fejlődés, amennyiben a fejlődésen a profitcentrikus gazdaságot értjük. Másfajta fejlődés persze van, és lehetséges a visszafejlődés is, ahogy nem zárható ki a katasztrófa bekövetkezése sem. Kedvenc érvelésem a katasztrófa veszélyéről való gondolkodással szemben, hogy eddig még sosem történt meg, tehát nem is történhet meg a továbbiakban sem.
Az emberiség története előtti katasztrófák sorozatáról árulkodnak a nagy fajkihalások és éghajlati kilengések, jégkorszakok és hőkorszakok. Az emberiség történte sem mentes a katasztrófáktól. Rómában is sokan jósolták a birodalom bukását, ki is nevették a jósokat, ám a birodalom végül katasztrofális körülmények között megbukott. A katasztrófa jóslói és a megoldást kezdeményezők: a keresztények – a kereszténység fönn is maradt.
Nem lehet visszaállni semmire, ami eddig volt, legyen az gyönyörű vagy borzalmas időszak. Nem hozható vissza se a 18. század, se 1944. De gyönyörű és rémületes dolgok következhetnek, és a mi választásunktól is függ, milyenek lesznek az eljövendők. Vagy igaza van Karinthynak a Barabbásban, hogy a tömeg egyesével nyugodtan Krisztust kiálthat, és az mégis Barabbásnak fog hangzani? Persze hogy igaza van, ha a tömeglélektanról beszélünk, de vajon ez az igazság kiterjed a történelem menetére is? Ami történni fog, az nem az egyéni akaratok eredője lesz? Mi módosítja ezeket az akaratokat?
De csakugyan bukott-e a kapitalizmus? Nem, persze hogy nem, hiszen létezik. Ám az alkalmatlanságát bebizonyította. Ha másban nem, a jövővel való szolidaritásban. A 2008-as válság jelentése alighanem ez volt: nem mehettek tovább ezen az úton! Persze hogyan beszél egy válság, és hogyan lehet az üzenetét lefordítani? Hol a szótár hozzá? Kik a szótár írói: a közgazdászok? A politikusok? A nyelvészek, a költők? A válság száját inkább befogták gyorsan, nehogy megértse bárki. Ki fogta be? A költők? A politikusok? Az egyetlen módszer pénzzel teletömni egy ilyen szájat. És folytathatjuk a veszélyes úton, amelyen jártunk.
Miből kellene hát kiindulni a világ új irányainak kijelöléséről szóló diskurzusban? A mostani helyzetből, melyet adottságnak és lehetőségnek kell felfogni. Az emberiség nagy álma az űrkorszakról összeomlott. Még a kapitalizmus, a világ legnagyobb vagyonkoncentráló szisztémája sem tud annyi pénzt összegyűjteni, hogy az emberiség áttelepítése, akár csak a Holdra is, kivitelezhető legyen. A Marsról már nem is beszélve. Nem az űr, hanem a számítógépek mikrovilága a másik irány. Lehetőség. Egyelőre úgy bánunk az eszközeinkkel, mint egy ősember, ha egy fényképezőgépet talált volna, és azzal próbálja leütni a vadat. Nem mérjük föl eléggé a számítógépvilág veszélyeit, és nem épül rá kielégítő fantáziálás sem. Csak csapkodunk, és néha magunkat vágjuk fejbe.
A robotok, gépek, számítógépek, hálózatba kapcsolódó gépek sok munkát elvégeznek helyettünk. Lényegében ingyen. A létrehozásuk és energiával való ellátásuk elég nekik. Így a munka szükségszerűen leértékelődik, illetve a pénz mint értékmérő elveszti a pontosságát. Eddig is tükör által homályosan látta a világot, most meg már a tükör is elvész. A pénzt vissza kéne sorolni csereeszközzé, nem értéktermelőnek tekinteni. A pénzből lett pénz hamisítvány, a válságok okozója. Az emberi munka szükségtelenné válásával az ember egy nagyon fontos értékhez jut, az pedig az idő.
Persze csak akkor, ha nem várjuk el mindenáron, hogy az emberek munkát (számukra többnyire érdektelen és kellemetlen, unalmas és megalázó munkát) végezzenek. A munka csak a kapitalizmus felbukkanása óta kezdte teljesen uralma alá hajtani az emberek életét. Az idejüket. Ha elfogadjuk, hogy a termelést a gépek mozgásban tudják tartani, amiket épp azért találtunk föl, hogy a segítségünkre legyenek, akkor ki kell találni, az emberek mivel töltsék ki értelmesen az idejüket.
Ha a gazdaság kikerül az emberi tevékenység fő horizontjából, akkor a gazdasági forrásokért folytatott harctól is el lehetne búcsúzni. A háború szükségtelen. A hadiipar leépítendő, a fegyvergyártás leállhat. Ha szerepe lehet mostanság kultúránk keresztény gyökereinek, akkor ez az a pillanat. A béke teljes megteremtése a cél. Erőszakra nincs szükség. Ha nem fegyverkezésre és a tőke feltőkésítésére pazaroljuk megnövekedett erőinket, akkor az lesz, hogy: sok a fóka, és nincs elég eszkimó, aki megzabálja. Ha az elnyomás ezt az utat nem zárja el, akkor kimondhatjuk: lehetőség van az éhség és szegénység teljes felszámolására.
Hát nem úgy tűnik, mintha erre mennénk. Még elhisszük a vagányoknak, hogy veszélyben vagyunk. A gépek pénzének magánszámlákra irányítása a vagányság.
Értelmes tennivalókkal kell kitölteni az emberek új idejét. Az általános alapjövedelmet ki kell egészíteni az értelmes cselekvések után járó napidíjjal. Színházba járási költségtérítés, otthoni könyvtárolási díj. Tanulmányi hozzájárulás. Az élethosszig való tanulás fogalma most nyer értelmet. Már rendelkezésre áll a szükséges idő. Az egyetem mint szabadidős tevékenység.
A gazdaság és a pénz szerepének csökkenésével az állam szerepét is csökkenthetjük, hiszen a legtöbb feladatot épp ezek adják neki. Jó részüket rábízhatjuk a gépekre.
A nemzeti kultúrák meginogtak a nemzetállam közömbössé váló intézményének súlya alatt. A kisebb és félnagy nyelvek rohamosan visszaszorulóban vannak a tudományban, művészetben. A nemzeti kultúrákat fenn kell tartani, és fejleszteni kell őket: erről szóljon a megnövekvő oktatási és kulturális tevékenység. Az állam helyett az egyéni kezdeményezés és a helyi önkormányzatok szerepe fontos. Ha az EU és az USA egyesül, már lépéseket tettünk a világállam felé, mely létrejöttének pillanatában nevezhető majd megszűntnek. A szó állami, tehát a polgárokra nehezedő elnyomó jellegét tekintve.
A gazdaság virtualitásba szorulása azért is fontos, hogy a természetnek újra rendelkezésére bocsáthassunk minél nagyobb tereket, melyeket gazdaságunk halott és ronda dolgai kedvéért foglaltunk el.
Mindez csak vázlat, remélem, vitára ingerli nagy intellektussal bíró kortársaimat. Kérem, senki, aki a világról gondolkodik, ne tekintsen se engem, se gondolatmenetemet az ellenségének. Ha valaki gondolkodik (ilyen kérdésekről), akkor megvan benne a jóindulat. Jóindulat, amit nem önbevallás révén ismerünk fel, hanem onnan, hogy hajlandó-e (szellemi) munkát azonnali anyagi ellenszolgáltatás nélkül elvégezni. Vannak így egypáran. Ha lehet, szövegemből azokra a részekre figyeljetek, barátaim, amelyekben láttok fantáziát. Még akkor is, ha azt hiszitek, mindez lehetetlen, fantazmagória. Fantazmagória, az! De nem lehetetlen. Amerre most megy a világ, az nemcsak baj, hanem bizonyíték is. Nincs már úgy kapitalizmus, demokrácia, jövő, Magyarország, Európa, mint eddig volt, és ahogy hittük, hogy továbbra is lehet. Akkor másképp lesz. Ezt nem tagadhatjátok. Másképp, nagyon. De hogy hogyan, arról ne butácska és eszes politikusok, intrikus tanácsadóik és arctalan celebek határozzanak. Ha nem javaslunk nekik semmit, akkor nem marad más számukra, mint a legkisebb rosszat választani. Ami gyakran a legnagyobbnak bizonyul.
Vissza a tetejére