V. ének – Alászállás

1

Hölderlin Heideggert
rázogatja. Ébredj a létben
való alvásból! Mit csináltál,
ember? Röptödben egy
követ múltba dobtál,

vagy mi! Betört a rózsaablak.
Szent György megsebezve
hever a templompadlón,
talán már nem is él.

Szilánkokból kell összerakni
az esetet. Egy bizonyos,
menekülnöd kell, mert utánad

eresztik az attribútum állatokat.
Dobd el a söprűt és járj!

A Pokol felé talán nem követnek.

2

Mindennek a haza földjében
való meggyökerezettség a feltétele.
Fel vagyunk téve a haza földjére,
de a haza földje nincs alattunk.
A haza nem föld. Aki földet eszik,

halált lélegez be, és életet ki.
A kor elrontotta a gyomrát.
A gyomromban forog a kor, mosógépben
a ruha. És a kor a hazám.

Eszem az időt, és alászállok
a föld alá. Az időt, ellentétben
a földdel, nehéz megemészteni.

Leszállok a haza földje alá,
a templomból a kriptába,

égbolthoz hasonló mélység alattam.

3

Nem szívesen teszem, mondta
Hölderlin, a gondnok, de meg
kell mutassam a lejáratot neked,
ha nem akarom, hogy utolérjen
a tulajdonképpeniség és megegyen.

A tulajdonképpeniség róka.
A gond ló és elefánt. Ezek
az állataim. De nem engedel-
meskednek nekem. Az istállójuk fala

papír. A templomból nyílik,
de mi a kriptabolt alatti
malomba megyünk. Lassan,

tapogatózva kúsztak le a kanyargó
üregen. Mögöttük tengerzúgás.

Alattuk az égi mechanika nyikorgása.

4

Heidegger szájtátva állt.
Északkeleti szél fúj, örvendezett
a gondnok, a szelek között a
legkedvesebb nekem. Jó utazást
ígér. Martin egy több

méteres lendkereket bámult.
Aranyból volt, és körülötte
ezüstcsövek tekeregtek.
Hát ezért nem lehet idejönni,

mondta magyarázólag
a gondnok. Ezekben a csövekben
valóságragasztó kering,

nem szabad megpattanniuk.
Ez a hazám? Nem,

ez a hazán inneni világ.

5

Az ostoba nem ugyanazt a fát
látja, mint a bölcs. Csak
álmodik egy olyan világról,
amilyenben mások élnek.
A bölcs leül a fa alá.

Az ostoba nézegetni kezdi.
Gyökerébe kapaszkodva kimászik
a semmi fölé, bámulja,
ahogy kavarog zöldes fénnyel.

A bölcs lehunyja a szemét, alszik.
Mind a kettő Martin. A gondnok
három alakja egy vitorláshajót

eszkábál. A Gond a testét.
A gondnok az árbocot. Hölderlin

étellel rakja tele a bárkát.

6

Beférünk ide öten? kérdezte
Heidegger. Mért, öten vagyunk?
kérdezte Friedrich. Szerinted
hányan? - Nem számoltam. De elég
nagy ez a hajó. - És levisz

oda a mélybe? - Ha úgy
akarja. - Biztos, hogy nem
maradhatnánk itt? – Már
rég nem is vagyunk. Csak

utána kell érnünk magunknak.
- Saját akarata van? - Mint mindennek.
De én nem akarok lemenni. - Te

nem tartozol a mindenhez. - Akkor hát?
- Engedelmeskedj ellenvetés nélkül.

- Ötünk közül melyik vagyok én?

7

Ez lenne a túlvilág, kérdezte
Martin. Nem hiszem. Túl
könnyű volt ide eljutni.
Jó, itt van alattunk ez a
furcsa üreg, a semmi, de

kék színű, mint az ég. A
gyökerek között gilisztát látok.
És a szúnyogok is csípnek.
Hölderlin egyik kezét

a vízbe lógatta. A kézfeje
mintha eltűnt volna, ahogy
a felszín alá merült.

Ez a tó meredeken lejt, mondta.
De a vize nem mozdul.
A halak a felszínig sosem érnek föl.

8

Valóságragasztó? Micsoda
bárgyúság, háborgott tovább
Martin. Egy bélyeget nem
lehetne fölragasztani vele.
Hölderlin kitolta a vízre

a ladikot. Ferdén állt, az
ígéret szerint, de nem kezdett
lefelé csúszni. Hol vagyunk,
amikor gondolkodunk, kérdezte Martin.

A vízből egy hal vetette
ki magát. Elült az észak-
keleti szél, a levegőben

száraz levelek sodródtak.
Hol vagyunk, amikor nem
gondolkodunk, kérdezte Hölderlin.

9

Egyelőre nem indulhatunk
tovább, mondta a gondnok,
és a bárkát kikötötte egy vastag
gyökérhez. Heidegger homlokán
kiütött egy izzadságcsepp.

Dadogott. De-de-de az ül-
dö- az ül ül dödö zők?
Nem is volt a nyomunkban senki.
Az izzadságcseppre rásütött

a nap - ki tudja, honnan? -,
és összegyűlt benne a fény.
Nem érdemled, hogy veled

történjen, de valakivel úgyis
megtörténne, mondta a gondnok,

és egy ronggyal letörölte Martin homlokát.

10

Érdekelnek az állatok? Nem.
Akkor elengedem őket. Ne!
Ez a róka, ha akár egy kacsát
elkap, valakit csinál belőle,
és a szájában hozza ide, a létig.

Ezek a madarak, kérdezte Heidegger,
a megszületésre váró lelkek?
Meghalnak, mielőtt megszületnének?
Dehogyis, ezek kacsák, nevetett

a gondnok. Ne vegyél mindent
olyan komolyan, mert ki fognak
röhögni. A róka szája máris

mosolyra szaladt. A ló nyerített,
az elefánt a fülével csapkodott.

Ők is beszállnak a hajóba, kérdezte Martin.

11

Kétféle gondolkodó van, mondta
a gondnok. Az egyik a jövőt
fürkészi, és meg is pillantja
egy torzító szemüvegen át,
de a leírásai olyan pontatlanok,

hogy semmi sem felel meg bennük
a valóságnak. A másik a
valóságot kutatja, de
leírásai olyan pontosak,

hogy semmi sem felel meg bennük
a jövőnek. Nem mintha
a jövő kérdezne. Vagy igényei

lennének. A múlt se kérdez,
csak a legrosszabb pillanatban

elröhögi magát. Ez a feledés.

12

Tudnál nekem ilyen szemüveget
szerezni, mester, kérdezte a gondnokot.
Az egy papírcsíkot vett elő, melybe
két színes celofán volt ragasztva.
Ezt tedd fel. - Eltűnt a meredek

víz, a gép már nem csillogott,
csak olajosan várt rá, hogy beindítsák.
- Gyorsan lekapta a szemüveget.
Ugye, hogy jobb így?

Heidegger válasz nélkül
zsebre vágta a papírcsíkot.
Vannak részek a legtudatosabban végzett

munkában is, melyeket nem lehet
megindokolni, mondta, Szerintem

csak ilyen részek vannak, így a gondnok.

13

A jól végzett munka mint meztelen
nő. Melyik része indokolható?
A lábfeje inkább, mint a hasa?
Egy kis pattanás a fenekén?
A borotvált hónalj?

Van-e indok a hashártyára?
Vagy cáfolat a vesére?
A tüdő igent vagy nemet zihál?
Mit mond a csontvelő?

Tévedés-e a petefészek?
Mi van fölírva a szőr
alá a vénuszdombon?

És a lét vagy az ittlét
kirándul-e ott gyakrabban?

A rosszul végzett munka egyenruhás férfi.

14

Ne szidd a háborút!
A bátorság olyan, mint fészekben
a tojás. - Igaz, bólintott
a gondnok, nem tudni, kígyó
vagy fecske kel-e ki belőle.

A gyávaság mint meztelen nő,
motyogta Martin. - A hiúság
mint alsóruhás férfi. -
A gond mint kövér cigányasszony.

Martin a homlokára csapott:
Nincs egy foga se, mindkét
karján vastag aranylánc.

Az ittlét mint üres doboz.
Az idő mint dobozzal teli tér.

A tér mint idővel teli doboz.

15

Kik azok az Urak? A fogalmaink.
És kik az Úrnők? Az élmények.
Nézd, most egy tágas tábla nyílik
alattunk. Játék-sík. Fölöttünk a
lélek malma, ahol az unalom őröl

unalmat. Alattunk egy malom
tábla. Az Úrnők fekete, az
Urak fehér ruhában, hármasával
próbálják egymást legyőzni.

3 háromság egymás ellen.
A tudatos, a tapasztalati
és a sugallt. A fölszabadító,

a nevettető és a megalázó ellen.
Három férfi egyidős.

Egy nő öreg, kettő fiatal.

16

Ez itt a háború középpontja.
3x3 nő, 3x3 férfi ellen.
A fekete hármasok úgy aránylanak
egymáshoz, ahogy a tagjaik.
A kívül és a belül ugyanaz.
A fehér hármasok mintha

teljesen egyformák lennének.
Részeik csak egymás révén valakik,
egyenként mindegyik akárki.
Amíg a másik kettő közre nem fogja,
ők sincsenek. A feketék malmot

csinálnak, leőrlik a fehért,
liszt hullik fölfelé
a fenti háborúra.
Egy hegycsúcson a katonák

ágyút vontatnak. A kötél elszakad.
Az ágyú végigcsúszik a lejtőn,
átzuhan a túlvilágra.

Ez a második fekete malom.
Egy férfit levetkőztetnek.

És nézik, ahogy alszik.

17

Mi az, amit nézünk, kérdezte
Heidegger. Pszt!, szólt a
gondnok. Játék. Háború
asztal. Tányér helyett lövészárok,
lövészárok helyett pár vonal

van rajta. Vonalak és pontok.
A pontok egy pálcikaember
szemei. A pálcikaember kilenc
másik ember helyett van.

A kilenc ember a háborút
játssza, mely benned zajlik.
A te háborúd ellenárama a mostani

háborúnak, nem a jövő felé tart.
Már nem is vagy német, hanem görög,

mint egy névtelen spártai katona.

18

Heidegger elvágta a kötelet,
és beugrott a hajóba. Alatta
most nem kékség, hanem szürke
felhők gomolyogtak. Az ittlét
állatai ottrekedtek a parton.

Hölderlin integetett,
hogy forduljon vissza. Egy
sirály máris a bárka orrába
telepedett. A felszín szürke

lejtőjén le lehetett látni
a tulajdonképpeniig, mintha egy
baracknak kívülről meg lehetne

pillantani a magját. Ez szökés, ez
dezertálás, kiabálta a gondnok.

Egy katona utánalőtt.

19

A golyó eltalálta, de
megállt a homloka közepén.
És a csónak ugyanakkor
siklani kezdett. Halak
között rohant el, és elmúlt

korok között, mintha polip
karjait kerülgetné. Az idő
legszemélyesebb tulajdonunk,
gondolta Heidegger,

megpillantotta II. Pius pápát,
megpillantotta az égi halak
atyját, ahogy tüzet

és vizet okádott. Megpillantotta
Catullust. Meg egy bojtosúszós halat.

És közeledett a túlsó part.

20

Hölderlin zsörtölődve
és egy kis büszkeséggel
tekintett a szökevény után.
„Többet ismert meg az
istenekből, mint amennyit

el tudott volna viselni.”
De ha Isten elviselhetetlen,
akkor az ördög jó társalgó.
A főördög szellemes.

A szellem az alvilágba húzódott.
A léttel terhelt tudat-
alattija a szellem.

Éjszakánként, mint fehér
lepel, csattog álmunkban.

Nappal szétterül a vízfelszínen.

21

Hölderlin fegyvert
szíjaz. A fejébe koronát
tesz, a Gondot, elvégre
ő maga a gondnok.
De kinek a megbízottja?

A fegyvere a szorongás,
a gombnyomásra beinduló
éjszaka. A lusta Istenhez,
aki évszámra ki se kel ágyából,

ő jár be. Mi van a teremtéssel,
kérdi, de a feje se mozdul.
- Az emberek kihányták a tudás

fájának gyümölcsét. – Tudtam
én, hogy nem lesz ebből baj.

Pedig épp így hívják Hölderlin kardját.

22

A Baj, a kék kard,
nem hoz bajt. Az éle
és a hegye nem tud ár-
tani. A Baj az ellen is
fordulhat, akinél van.

És azt is védelmezheti,
akire sújtanak vele.
A markolata puha, mint
a víz. A pengéje rozsdás

vas. Mint egy kinyitott
konzerv teteje. A szellem
kiszabadult a palackból.

Füstként tekereg a baj fölött.
Szétfújja a szél.

És nincs hová visszamennie.

23

Hölderlin az elefántra ül,
és elindul Heidegger
nyomában. Mostantól
üldözni fogja. És üldözve
menekül előle.

Ha utoléri, félredobja
a kardját. Ha a távol-
ban megpillantja, ellenkező
irányba fordul. Ha ott

is megpillantja, megáll.
Ha Martin feléje szalad,
ő is maga felé fog futni.

Az elefánt türelmetlenül néz,
ütésre emeli az ormányát. Hölderlin

azt is megbánja, hogy meghalt.