A házhoz már semmi közöm; Sétáltatás; Rendszer
A HÁZHOZ MÁR SEMMI KÖZÖM
Nem jó, hogy már nincs közöm
ahhoz a házhoz, a város
legszebb vidékén, a legszentebb
házhoz. Akkor volt jó,
mikor én még csak laktam benne.
Mikor az egynegyede
enyém volt, már nem volt jó.
Mikor az egynegyede enyém volt,
már régen rossz volt. Akkor volt jó,
mikor még semmi közöm nem volt
ahhoz a házhoz.
Nem jó, hogy már nincs közöm
ahhoz a házhoz a város szélén,
a házhoz, amin túl a végtelen figyelt,
a házhoz, amiben a végtelent próbáltam
megfigyelni, kifürkészni, elképzelni.
A vasútállomáson, pálinkafőzdén, textilüzemen túli
semmit. Akkor volt jó, mikor még volt
értelme mindegyik szekrényben lógó ruhának,
mikor volt még értelme mindegyik szobának,
a mamáék szobájának éppúgy, mint az anyáékénak.
Nem jó, hogy már nincs közöm
ahhoz a házhoz, amely megsemmisült,
holott láttam felépülni; a házhoz,
amely még mindig áll, csak már
nekem nincs hozzá közöm.
SÉTÁLTATÁS
Meg kell sétáltatni.
Könyörög érte minden sűrűn, rágja a füledet.
Megígérteti, aztán bevasalja rajtad,
hogy ugye fogtok a fényben sétálni,
folyton ez a cirkusz.
Hogy idő előtt lemegy a nap.
Hogy sosincs elég napfény.
Ettől fél,
ettől retteg, emiatt nem tud aludni.
Verssorokat üvölt, vicsorog, ugat,
ha rájön, hogy már késő.
Azt mondja például, hogy azt a padot,
az ő kedvenc padját, csak egy év múlva éri megint úgy a fény,
ki tudja, megérjük-e, kérdezi kétségbeesetten. Nehéz erre mit mondani.
De végül mindig megnyugszik. Megnyugtatja magát.
Például rájön, hogy
tulajdonképpen utálja az embereket,
és este ugyan nincs napfény, de emberek sincsenek,
mert a legtöbb ember, akik nappal hangosak,
és nem lehet tőlük beszélgetni, mozdulni sem,
mert mindenhol ott vannak, szóval az emberek többsége
éjszaka otthon alszik.
De ő nem. És vele te sem. Ti éjjel járjátok a hegyek utcáit.
Néha meg-megáll, és a fákat, a bokrokat, a köveket
szagolgatja boldogan szuszogva.
Nézed.
Ilyenkor csend, nyugalom, béke van.
RENDSZER
A rendszereket feladjuk végül. De addig hosszú az út.
Élnünk az ég alatt nem adatott máshogy, sajnos.
Mindig végig kell csinálni az egész folyamatot.
Előbb óvatosan elvetjük, elforgunk tőlük, ha felénk nyúlkálnak,
aztán már erősebben tartjuk magunktól őket el.
Egy idő után komoly fenntartással fogadjuk nyilvánvalóan
elfogult szócikkeiket. Egy idő után nyilvánosan is
óvatos megjegyzéseket teszünk rájuk,
de albumaikat bukásuk után is őrizzük, mint hajléktalanjait a város.
Nem tudni még, nosztalgiából vagy inkább emlékeztetőül.
Előbb-utóbb minden technológiánk, minden rendszerünk
szervizre, fejlesztésre szorul. Megmosolyogni való minden állapot.
Előbb-utóbb feltárják összes titkainkat,
minden pincelakat rozsdás pincelakat, csak idő kérdése,
és akkor hirtelen világossá válik, hogy
mindenkinek világos volt minden – már a kezdetektől fogva.
Mindenkinek mindig minden világos, kivéve minket.
Akkor rájövünk, egyedül mi hittünk a rendszerben.
Egyedül mi vonultunk a ligetben.
Nem volt rajtunk kívül senki soha, csak mi,
ezért voltunk olyan magányosak a konferenciákon,
a gyűléseken. Csak mi használtuk a rendszer
vagy a technológia nyelvét, tárgyait, csak mi nevettünk,
mikor vicceket mesélt.
Szobrai előtt egyedül mi hajladoztunk,
a végtelen csendes, szeles strandjain csak mi egyedül álltunk
fecskében, apróval a kézben, hogy sörrel és pereccel a kézben
nézzük az üres úszómedencét, üres stéget.
Most már mi is csak gúnyolódunk rajta.
Mások régóta más színű ruhákat hordanak, mint ami egykor
kötelező volt. És más helyekre járnak, más italokat isznak,
máshogyan zárják kerékpárjukat, máshogy bókolnak.
Ők már más rendszer szerint élnek, más rendszert éltetnek.
Másikat.
Vissza a tetejére