Az időutazó magányossága (Jenei Gyula: Mindig más)
Jenei Gyula: Mindig más. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2018
Már a cím is felülírás. Jenei Gyula 2014-ben Mintha ugyanaz címmel jelentette meg válogatott verseit. Most, úgy fest, azzal a címmel játszva mondja: Mindig más. Mi „mindig más”?, merül fel bennünk a kérdés. Talán „Jenei Gyula mindig más”, így, egybeolvasva szerzőt és kötetcímét? Az író előző köteteiről írt (a honlapján fellelhető) kritikák közt böngészve nem úgy tűnik, hogy így lenne. Sokkal inkább úgy, hogy Jenei Gyula azok közé az alkotók közé tartozik, akik versnyelvükkel azonosak, évtizedekig működtetik (talán saját szándékuktól függetlenül is) a versgyárat, ahol a termék a bevált recept alapján majdnem mindig pontosan ugyanaz. De mégsem önismétlő, annyiban mégis mindig más, hogy egyre pontosabb, precízebb, szikárabb. A Mindig más tehát nem tűnik radikális újításnak az előző versekhez képest, mégis egyértelmű a fejlődés, ha egy évtizedekkel ezelőtti Jenei-termékhez hasonlítanánk a mostani verseket.
Ha már a hasonlítgatásnál tartunk: hevenyészett körkérdést intéztem néhány kortársamhoz, ki vagy kik jutnak eszükbe az időről vagy az idősíkok keveredéséről. A filmes barátaim persze elsősorban rendezőket mondtak: Alain Resnais-t, Huszárik Zoltánt emlegették, Chris Markert (az 1962-es A kilátóterasz rendezője) és James Cameront a Terminátor miatt. Aztán többeknek Borges, illetve Proust ugrott be, szóba került még Kemény István, Takács Zsuzsa, és egyvalaki Jenei Gyulát említette lelkesen. Ennek az utóbbinak nagyon örültem, hiszen épp azért kérdeztem őket, hogy ehhez az íráshoz gyűjtsek ötleteket. Kíváncsi voltam, valójában mennyire újdonság az ebben a kötetben alkalmazott technika, és hogy mennyire tette emblematikussá az alkalmazóját.
A Mindig másban prózaversek sorakoznak ciklusok nélküli rendben. A főszereplő pedig az emlékezés. A megtett úttal és az eltelt idővel kellő perspektívába került gyerekkor, ahogyan az ember szembesül saját múlandóságának kétségtelen tényével. Leltár, rendrakás, falusi gyerekkor. Láttunk már ilyet. Ha már névsorolás: Oravecz Imre, Tolnai Ottó sem hagyható ki. Ezzel együtt mégsem annyira biztos, hogy láttunk már épp ilyet. Talán ez az, ami mindig más?
„A legtöbb férfi egy bizonyos kor után időgépet kezd építeni, legalábbis nekikezd a maga időgépének. És ha valamiért mégse fog hozzá, akkor boldogtalan lesz, és értelmetlennek fogja érezni az életét. Velem is ez van. Ez a történet az én időgépem” – olvassuk Kemény István Kedves Ismeretlenjében. Jenei Gyula nemcsak megépítette az időgépét, de az működik is. Időutazó, nem véletlen a Terminátor előbukkanása. Hogyha pedig nem eredeti egy halandónak szembesülni a halandóságával, az talán nem annyira releváns, mint inkább törvényszerű.
Az időben rend van, mondja Jenei egy másik kötetcímével. Most ezt az állítást visszavonja, megkérdőjelezi, legalábbis ami a versírás terét és idejét illeti. A versekben ugyanis az emlékező – és elképzelő – versbeszélő visszahelyezi magát a tér-idő kontinuum azon pontjára, ahol a vers apropója zajlódik. Ott néz, onnan néz szét merengve, maga sem tudva, hogy a tekintetével nem ő teremti-e meg a látványt. Illetve épp ez az: tudja, hogy teremt, de nem tudja szétválasztani az általa elképzeltet a valóban megtörténttől. Ez az a paradoxon, amely az időutazások szokásos velejárója: vagyis hogy a múltról való tudással a fejében vizsgálja a múltat és néz elébe a jövőnek.
Létezik egy törzs, egy fogászat várójában lévő magazinban olvastam róla (talán National Geographic), amely sajátosan értelmezi az időt. Szerintük az ember örökösen hátrafelé haladva csak a már megtett utat nézi, vagyis csak a saját múltjára lát rá, így aztán amikor a jövőről beszélnek, az hátrafelé haladásként jelenik meg a nyelvükben. Nekik a meg nem történt események mögöttük vannak, nem úgy, mint például nálunk. Mi azt mondjuk, a jövő valami előttünk álló dolog vagy dolgok sorozata. Jeneinél is ezt a kitekert gondolkodásmódot látjuk. Visszamegy a múltjába, tudva, mi fog történni vele, tudva, hogy a „kiskrapek”, aki volt, milyen lehetőségeket mulasztott el, és milyen csapdákba sétált bele.
Az Udvarban azzal kezd: „egyszer megírom, ahol a gyerekkorom telik majd”. Gondolhatnánk, hogy ez utalás Esterházy híres mondatára (A szív segédigéi zárómondatára gondolok: „Mindezt majd megírom még pontosabban is”). De itt nemcsak erről van szó (valószínűleg erről is), hanem arról, hogy Jenei nemcsak az udvart írja meg, hanem a képbe belehelyezi mostani önmagát is. Miért fontos ez neki? Talán azért is, mert ezáltal tudatosítja az olvasóval, hogy amit olvas, abban kételkednie kell, mivel ő maga is kételkedik. Hogy tudatosítsa az olvasóval, hogy az emlékezés nem olyan vastörvényű, mint mikor előhívunk egy filmet; az emlékezés mindig utólagos konstrukció, amiben nem lehetünk biztosak. Se szeri, se száma az olyan megjegyzéseknek a versekben, hogy „ez utóbbit csak én gondolom hozzá”. Saját emlékeink szerzői, befogadói, alanyai és kiselejtezői vagyunk egyszerre, hívja fel Jenei a figyelmünket. Az életünk, akárcsak Lobóé, a vásznon elképzelhető, kitalálható, a lehetőségekből jósolható. Az eltelt idő, az eddig leélt élet pedig olyan, mint egy könyv, amit már olvastunk: tudjuk, mi fog történni.
Nem ennyire egyszerű persze. Például a Papucs című versében azt írja: „kórházban leszek, mert / tornaórán elájulok, ám erre később nem emlékszem”, és az emlékezőről nem derül ki, hogy a kórházban levéskor próbál sikertelenül visszaemlékezni az ájulás okára, vagy a vers megírásának idején, negyven évvel később. És hogy konkrétabban mire nem emlékszik? Az ájulásra? Az ember az elájulására feltehetően soha nem emlékszik, hiszen az per definitionem kizárja a rá való emlékezést. Mégis jó, hogy ott van ez a megjegyzés, mert az olvasó termékenyül zavarba ejtő bizonytalanságát erősíti. Ráadásul Jenei fokozza, mert nemcsak erre nem emlékszik, hanem arra sem, hogy az a néhány nap szörnyű lesz-e, vagy sem; sőt az egész helyre nem emlékszik, és részletesen felsorolja, mire nem: „a kórházi kosztra, az ebédlőre, / a nővérekre, a szobatársakra, a vécé csempéjére, / a vizsgálatokra, a várakozásokra, a folyosó székeire”, ezáltal megteremtve a vershelyzet atmoszféráját. Közben azt sejtjük, azóta is járt már azon a helyen, vagy másik, hasonló kórházban, és az emlékekből nem tudja, vagy nem tudja biztosan leválasztani annak a pár napnak az eseményeit, díszleteit. Ugyanakkor a fókuszt is beállítja az emlékezés kameráján, merthogy van, amit viszont tisztán lát: a papucsot, a barna bőrpapucsot („még a hosszanti varrás is rémkik”), és a sok valószínű mellékkörülmény dzsungelében eljutunk a fókuszpontig. Ami megint csak bizonytalan. Vagyis hogy a csatornalyukba dugott papucs a kilencedik emeleti erkélyről végül leesett-e, vagy sem. Ahogy írja: „csak le ne essen! mert akkor, mert akkor mi lesz?”
Máshol is burjánzik ez a bizonytalanság a kötetben: „de lehet, hogy tévesen / más ólak jószágait vetíti oda a képzelet” (Ház), megint máshol: „később arra sem emlékszem (de elképzelem), milyen lesz / állni az óvodaudvaron, amely alig tűnik ismerősnek / a fotón” (Óvoda). Ez ugyan okoz némi tétovaságot, viszont nem párosul hozzá szomorúság. Sőt néha a humor is megvillan, igaz, hogy keserűen: „juliska néni nem lesz büdös, de jó szagú sem. / s hogy megretten szegény!, amikor arca előtt elsuhan, / és alig pár centire tőle, hegyével beleáll / a gang faoszlopába egy kés, s a lendület még / rezegteti egy kicsit.” (Késdobálás) Vagy máshol: „adj egy biztos időpontot, s kiforgatom helyéből / az életemet!” És hát érezzük, hogy ennek azért a fele sem tréfa. Inkább a dolgok jelentőségvesztése a fontos ebben. Hogy a megfelelő perspektívából minden lényeges lényegtelenné válhat, és válik is. A beszélő magabiztosan vállalja a bizonytalanságot, minden állításának azonnali visszavonhatóságát, és ezáltal a megkérdőjelezhetőségükre irányítja a figyelmünket: „átírhatom az emlékeimet, de / a valóság, amely elkísér majd eddig a versig, / ugyanaz marad?” (Bicska)
Mindezt a versek beszélője mintha a legnyugodtabb fegyelemmel konstatálná. És ha már szóba került a nyugodtság, muszáj a nyugtalanságról írni. Mert Jeneit a gyerekkora, fiatalkora felidézése kapcsán elsősorban nem az idill rekonstruálása vagy a nosztalgia birizgálása vezérli. Vannak kivételek, az egyik ilyen a Várakozás, ahol ugyan a sötét hömpölygéséről, alkonyatról, borzongató titkokról van szó, de mégis karácsonyi béke lengi át. Annak dacára, hogy kijelenti, hogy a hóesés, ami a versben mint lehetőség fogalmazódik meg, talán csak karácsonykor történt, vagy akkor sem. Egyébként Jenei sokszor él az ünneprontás effektusával, talán túl sokszor is. (Néha az az érzésünk, hogy az illúziókkal leszámoló férfi póza fárasztó, kényszeres.) Mennyire jellemző: „aranykori ízek: sosem volt aranykor!” A versek egy olyan gyerekkorról beszélnek, ahol a főszereplőben hiány „kapirgál” (Tyúkszaros), a legtöbb dolog „ijesztő, mint egy horrorfilm” (például mikor az alvó nagyanyjáról azt gondolja a kisfiú, hogy az halott). A nyugtalanságot, a félelmet megszokó, mert nyilván megszokni kénytelen gyerekszereplő sok versben periférián érzi magát. Ezt erősíti gazdasági helyzetük, házuk elhelyezkedése (lásd a Zongora című darabot: „a járdáról bámulok be az ablakon, / mint rimbaud rongyosai”, „mert mi a község szélén lakunk, / ahol akkor még nem lesz kövesút se, csak járda”) és háttérbe húzódó természete is: „csöndes, halk szavú, vékony, fekete fiú lesz” (Semleges), írja múltjának egyik korán meghalt kísértetéről, és mintha magáról írná. Vagy az éjjeli őrségre kárhoztatott, örök vesztes apjáról (aki több versben felbukkan): „a tej fehér a vér / piros. kopasz nyakú fekete jérce vére habzik kicsi / tálban. apám lottózik. tucatnyi szelvény, bűvös számok. / soha nem nyer.” (Babonák)
Olvashatunk sérelmekről (a Bicskában késsel fenyegetik), sérülésekről (a Kenyérben a sánta énektanár megveri), félelmekről (a Rádióban Kennedy halálhíre) és bűnökről (lopások, sikkasztások), valamint a gyerek versbeszélőhöz képest is perifériára szorult alakokról. Fiatalon meghalt gyerekekről, rég elment öregekről, a község bolondjairól, kegyetlenkedő vagy buta tanárokról, szüleiről. Talán az összehasonlítás kedvező kimenetele miatt vonzóak ezek a személyek, ezek a témák?
A Mindig más egy magának való, álmodozásaiban rejtőzködő, passzív ember időutazása, akinek még az istene is szorong. Ahol a magányos pilótának, ahogy Marty McFlynak a Vissza a jövőbe filmtrilógiában, szinte mintha megtiltanák az érintkezést a múlttal, a beavatkozást, nehogy összeomoljon a tér-idő kontinuum, de ez mégis mindig, elkerülhetetlenül megtörténik, vagyis majdnem megtörténik. A versek szereplője persze nem annyira vagány, mint Marty, és ellentétben a filmbéli sráccal, mikor múltbéli szereplőkkel találkozik, a találkozásoknál rendre fegyelmezetten inkognitóban felejti magát. Izolált világából, mint egy dörzsölt titkos ügynök, nem lép elő. Talán az Osztályfőnök című vers egyik osztálytársa csak a kivétel, de itt is (jellemzően) nem azzal vált pár szót, akinek egy talán farsangon a pogácsa teteje jut, és (talán emiatt?) viszi valamire, hanem a másik, kevésbé sikeres (de azért szintén jó tanuló) fiúval. Az egyik agronómus fia, a másik szülei parasztok. Alig van különbség, mosolyoghatunk, de ez a különbség a győztesek és vesztesek közt. Persze nem mindig negatív színben tűnnek fel ezek az alakok, inkább a Kosztolányi-féle részvéttel (és vendégszövegekkel) rajzolja meg őket. Megkapó például az apa kertészkedés közbeni tanítása, s a „doktor bácsi” vagy az osztályfőnök alakja is (olyan szimpatikus, legitimnek elfogadott hatalmak, amivé például Isten nem válhat a kötetben).
Jenei vonzódik a földhöz (az átlagnál is jobban), a sárhoz, a természethez. Az Alföldhöz. Rég nem tarthatott ennyire alföldi kötetet kezében az olvasó. A keréknyomok által barázdált földúttól (Ahol állnék) eljutunk az Avarig („mint régészeti lelet / mutassa évgyűrűit a vastag, kövér avar, de alatta / a föld akkor is nyálkás maradjon, nedves / és hideg, undorító csúszómászókkal, kukacokkal, / gilisztákkal, bebábozódott életekkel, halálokkal”). Talán a porból lettünk, porrá leszünk igazsága sejlik fel ebben az ívben. Mert „az idő mégis egy irányba halad. s legfeljebb / visszanéz, aki valameddig együtt megy vele”. (Rét)
Nem tökéletes kötet. Talán lesznek hívő olvasók, akiknek bosszantó lesz az illúziómentesség. A hit hiánya. Erről egyébként sok szó esik a kötetben, lényegében az egyik fő szál ez. A szerző alaposan körbejárja a témát (elég, ha a hivatalos vallások istenhitére gondolunk), tekintélyes részét képezi a szövegnek, mármint az, ahogy az egyfelől a katolikus, másfelől a református nevelésből gyúródó hihetetlen istent hogy képzeli egy gyerek. A kötet utolsó sora (jellemzően) az, hogy „csak az isten gubbaszt valamelyik nyárfa tetejében”. Máshol Isten ezerszemű besúgó. De a babonák, boszorkányok is rendre visszaköszönnek. József Attila szavaival Jenei nyilván próbál szétnézni, ha nem is könnyedén, de csalás nélkül. Talán lehetett volna engedékenyebb, kíméletesebb ezen a ponton. Másfelől Jenei szikár, tudatos és tárgyilagos versnyelvet működtet, és szerencsére ez a szikárság, tárgyilagosság ritkán csap át giccsbe. De a kötet sajnos nem mindig kerüli ki a másik végletet sem, a saját gyerekkorra emlékezés legnagyobb csapdáját, a túlzott aranyfényt (még akkor sem, ha van olyan vers, ahol ezt a csapdát vokalizálja, tehát tudatában van a veszélynek). Néhol jólesne például a „laszti” helyett „labdát” olvasnunk, vagy a vakondölés leírásánál is kihúzható lett volna néhány „kis” szó, főleg így, hogy „kis vaksi állatka”; ezenkívül előfordul, hogy a szövegek lekerekítettsége túlságosan jól sikerül.
Ám ezeknél sokkal fontosabb azt megemlíteni, hogy mindenképp bővebb elemzést érdemelnének – még közelebb lépve ezekhez az egyébként prózaibb, elbeszélő szövegekhez –például az ilyen rendre elő-előforduló költői igazgyöngyök: „a csönd nyálkás magzatburka fölött dongani kezdenek a döglegyek” (Babona). Vagy a Bolond címűben: „arcát bepókhálózzák az évek finom ráncai.” A kötet, hibái ellenére is remekül szerkesztett (Reményi József Tamás), és sorjáznak benne a telitalálatversek (a Dögkút, a Teasütemény vagy az Építkezés minden bizonnyal ilyenek, de felesleges lenne felsorolni a kötet négy negyedét), amelyek olyan feszültséget teremtenek, szépen, mesterien, körmönfontan építkezve, ami ritka olvasói élmény, nemcsak lírában, de prózában (a szövegek rövid novellákként is olvashatók), és az utóbbi évek egyik legjobb kötetévé teszik a Mindig mást. Jenei Gyula olyan mániákus emlékgyűjtő, akinek egy tiszta hajnalon szét kellett néznie beláthatatlan udvarán, ahol már lassan lépni sem lehet a sok lomtól. A leltár mindenesetre elkészült.
Vissza a tetejére